Miután Esztert elvitték, engem áttoltak a nőgyógyászatra. Még előtte szóltak, hogy semmiképpen ne a terhesek vagy az újszülöttesek közé vigyenek, őszintén szólva meglepett ez a tapintat. Nem mintha a nőgyógyászaton jobb lett volna, de azért talán mégis segített, hogy nem kellett nagy hasú vagy szoptatós nőkkel töltenem bármennyi időt is.

A posztoperatív őrzőbe Cs. is bejöhetett, bár volt bent még egy nő. Még mindig nem éreztem semmit alul, pakolgattak ide-oda, mint egy darab fát. Már este 10 körül lehetett, amikor végül elküldtem Cs.-t haza. Kaptam oxitocint, fájdalomcsillapítót, meg nyugtatót, hogy tudjak aludni, de persze nem tudtam. Elkezdett baromira fájni a sebem és a hasam, de arra gondoltam, hogy fájjon csak, mert amíg az fáj, addig arra figyelek. Valamiféle lebegős tudatállapotba vitt ez a tompa fájdalom, egész gyorsan elrepült az éjszaka, és reggel lett, mikor is jöttek felkelteni, és fürödni.

Amikor Sári született, akkor is nagyon fájt az első felkelés, de ez most valami iszonyat volt! Úgy éreztem, hogy leszakad az egész hasam, minden mozdulatra éles szúrás hasított belém. Ezután kicsit hagytak pihenni, majd reggel 8 körül átkísértek a szobába. Ismét alig bírtam lépkedni, de ahogy kiértünk a folyosóra, és megláttam, hogy legalább 30 métert kell mennem, majdnem összeestem. Végül persze odaértem, és tényleg, minden lépéssel könnyebb lett kicsit.

A szobában nem voltam egyedül, ami azért érthetetlen kicsit, mert maga az osztály amúgy pangott az ürességtől, és sokágyas szobákban is egyedül voltak nők. Mindegy, mert szegény szobatársam hiába próbált velem beszélgetni, elég világosan a tudtára adtam, hogy engem most nem érdekelnek a bajai, elég nekem a sajátom is. Szerencsére Cs. vagy Anyu sokat voltak ott, és senki nem küldte ki haza őket, ha látogatási időn kívül érkeztek. Az orvosom is minden nap jött, és általában is mindenki nagyon kedves volt.

Ahogy emlékszem, Sárival valahogy egyáltalán nem viselt meg a műtét. Persze, biztos fájt is, de valahogy mindig úgy voltam vele, hogy nem nagy ügy ez a császár, kicsit nehezebben megy a tüsszentés utána, de ki lehet bírni. Most meg már 5-6 nappal a műtét után is még nagyon óvatosan tudok csak menni, minden mozdulatnál érzem a szúrást, a katéter helyéről meg ne is beszéljünk... Eközben tejapasztó gyógyszert szedek, aminek 3 oldal a mellékhatása (egyenlőre nem vettem észre egyiket sem), és bár egyenlőre a mellem nem keményedett be, már a második nap szivárgott belőle a tej...

(Mellékzönge: egyik terhespatológiás tartózkodásom alkalmával egész nap egy keservesen síró kisbabát hallgattunk, mert a csecsemősök nem akartak tápszert adni neki, az anyukának meg egy szikra teje nem volt. Akkor még meg is ijedtem, hogy ha nekem sem indul meg időben a tejem, nekem is ezt a bőgést kell hallgatnom egész nap... hát, a saját sírásomon kívül nem hallottam mást, és úgy tűnik, Eszternek is lett volna mit ennie.)

Végül vasárnap délelőtt jöhettem haza, azt gondolva, hogy majd itthon jobb lesz, mert legalább látom Sárit...