Esztert várva úgy terveztem, max. egy évet maradnék itthon. Tudtam, hogy nem vagyok az a "karrier helyett csak a gyerek"-anyuka, én az önfeláldozásnak ezt a fokát őszintén nem tudnám meglépni, még akkor sem, ha az ún. karrierem azért nem túl fényes. (Azt most hagyjuk, hogy a bűnlajstromomon, amit Eszter halála óta igyekszem felállítani, ez a tétel is szerepel.)

Most pedig hivatalosan 6 hét után munkaképesnek leszek nyilvánítva, ami praktikusan azt jelentené, hogy február 16-n, egy nappal Eszter eredeti születési dátuma után vissza kellene mennem dolgozni. Természetesen erre nem leszek képes, ezt már most tudom. Ráadásul 6 hetes kontrollra is csak pár nappal később megyek, így orvosilag is meg van az indok arra, hogy miért várjak még a munkába visszatéréssel.

Tehát feb. 16-tól táppénzre akarok menni, de hogy erre van-e lehetőség, azt a háziorvossal meg kellett beszélnem. Emiatt is mentem el ma. Meg egyáltalán, hogy bemutassam a zárómat. Meg mert újra visszajött a hasmenésem, gondolom, idegi alapon. Meg mert nézze már meg a sebemet. És egyáltalán, háziorvoshoz el kell menni, addig a főnökömmel sem beszélhetek, amíg háziorvosnál nem voltam. Ugye.

Gondoltam én, baj nem lehet, az én háziorvosomhoz csak nyugdíjasok járnak, de azok sokan. Nos, sokan nem voltak, ellenben természetesen a folyosón várakozott két kisgyerekes anyuka is. A gyerekek aranyosak voltak, rohangáltak, egészen addig, amíg az egyik anyuka jött volna sorra, és felkapta a kisfiát, hogy bemenjenek a rendelőbe. A gyerek azonban - gondolom, azt hitte, hogy őt viszik orvoshoz - olyan sírásba kezdett, hogy a szívem szakadt meg érte. Aztán persze én is bőgni kezdtem. Nem tudom, miért pont a síró, hisztiző kisfiú volt az utolsó csepp a pohárban, mindenesetre végig bőgtem az egész vizsgálatot. Ez volt a mai első sírás. Lesz még.

Az orvos sem tudott sok okosat mondani. A sebem viszont ok, a seb körüli duzzanat normális. A hasmenésem nem ok, de szerinte vírus (én tudom, hogy nem vírus). Kaptam valami gyógyszert, még nem váltottam ki. Táppénzre mehetek, majd szóljak, meddig akarok itthon maradni.

Akkor most már elvileg minden adminisztratív akadálya elhárult annak, hogy beszéljek a főnökömmel. Éljen.

A feltételezett IBS-em és a halvaszülés kapcsán kicsit kutakodtam a neten (le kellene már szoknom a netes gyógyításról, de ezt most tényleg csak azért néztem meg, hogy lehet-e összefüggés), és ezt találtam. Nos, én (egyenlőre) nem vagyok pánikbeteg, és egy csomó olyan tünetem nincs, amit itt felsorol, de egy csomó van (hasmenés, reflux, hajhullás, vérszegénység, szájherpeszek, aszta-szerű allergia - egy vetélés, és egy halvaszülés). Lehet, hogy nem is IBS-em van, hanem glutén-érzékeny vagyok? Most kezdjek el ezen pörögni? Csak mert visszatérő rémálmom, hogy valami diagnosztizálatlan bajom van, ami miatt ez az egész történt. Ha pedig így van, akkor megtörténik újra! Azt nem tudom, túl tudnám-e élni.