Írom a blogot, járok a temetőbe (ha nem is minden nap, de sűrűn), fórumozok, állandóan a válaszokat kutatom - és mégis, úgy érzem, kevés... kevés ez, amit Eszterért tehetek.

Persze, érte már nem tehetek semmit. (Nem tudom, volt-e esélyem tenni érte valamit korábban, hogy életben tartsam. Talán ha hagyom megszületni a 29. héten? Szörnyű lett volna, lehet, hogy nem maradt volna életben, lehet, hogy beteg lett volna, de ki dönti el, mi a jobb? Akkor az tűnt jobbnak, hogy visszatartsák. Statisztikailag így volt több esélye. Ki tudhatta akkor, hogy már úgyis mindegy?)

Szóval a szó materiális értelmében Eszterért már nem tehetek semmit. De bennem ragadnak a dolgok, hiába minden, nem tudom kiengedni. Eszter csak nekem volt valaki. A világ, a társadalom számára csak egy adat, évi 470 magyar kisbabából egy, akik nem látják meg a szülőszoba fényeit. Eszter még a saját családjának sem volt "kész". Tegnap megkérdeztem Cs.-t, hogy egy- vagy kétgyerekes apának gondolja-e magát. Azt felelte, hogy egy... Persze, neki(k) nehezebb, mert Esztert fizikailag csak én érezhettem (hiába tett meg mindent, hogy a külvilág számára is látható legyen: néha úgy kidugta valamelyik testrészét, hogy azt hittem, kiszakítja a hasam...). Mégis, hogyan tudassam mindenkivel, hogy Eszter élt, létezett, még ha el is volt bújva egy bőrdarab mögé, akkor is, a maga 2 kilójával volt arca, pocakja, keze-lába, volt mindene, ami egy emberhez kell...

Eszternek talán gondolatai, érzései is voltak. Lehet, hogy nem tudta őket szavakba fogalmazni, de a szavak csak arra szolgálnak, hogy mások számára érthető köntösbe húzzuk a gondolatainkat. Nem a szótól válik valami fogalommá... Persze, nem ismerhetem a gondolatait. De eljátszhatok-e vele? Megfogalmazhatom-e úgy, hogy más is értse a játékot? Le tudom-e írni?

Ha tudnám, ha lenne ehhez megfelelő forma, akkor az lenne a címe: Beszélgetek Eszterrel. Egy gondolat-játék, egy párbeszéd lenne, két szereplővel. Az egyik vagyok én, az anya, a másik egy Eszternek gondolt gondolat...

Mindez ma hazafelé az autóban kristályosodott ki bennem. Írni akarok. Lehet, hogy nem sikerül, lehet, hogy a kutya sem lesz rá kíváncsi, de nem baj. Megpróbálom.

És akkor most ki nyugodtan lehet röhögni, mert leszarom.