Az a kis karácsonyfa-dísz angyalkát, amit Eszter sírjára tettem, már másodszor találtam arccal lefelé fordulva. Gondolom, a szél fordította meg. Nem akarok jeleket látni mindenben, de mégis beleképzelek valamit, üzenetet, nem tudom.

Ma 8 hete, hogy Eszter elment. Hétfőn, éppen 2 hónappal azután a szörnyű nap után kezdek újra dolgozni. Hasznos része leszek a társadalomnak, pénzt keresek, a munkám hozzájárul a GDP növekedéséhez, adót és TB-t fizetek majd, amelyből finanszírozzák a kórházakat, és amelyből kismamákat tartanak el. Én meg nem vagyok beteg, nem kell eltartani.

"De jól áll neked ez a dzseki!" - mondja a nagymamám. - "Nem is látszik rajtad, hogy ter..." - majd elharapja a végét, én meg úgy teszek, mintha nem hallottam volna. Igen, aki nem ismer, valószínűleg nem veszi észre, hogy 2 hónappal ezelőtt még azt hittem, gyerekem lesz.

Hétvégén hármasban elutazunk wellnessezni. Cs. szereti az ilyet, meg persze Sári is, és én is örülök, hogy együtt leszünk, csak mi. Sári igényli a társaságunkat, jobban, mint valaha, és örül, mert várat láthat, ahol eljátszhatja, hogy ő a királylány. Persze, bárhol máshol is eljátssza, nem akadály a helyszín. A fantáziája csodálatos.

Az angyalok lefelé fordulnak a sírhantokon, a mi életünk pedig megy tovább.