Már 3 hónap eltelt. Negyedév. 13 hét. 91 nap. 2180 óra. 130 800 perc. 7 848 000 másodperc. Kb. 2 616 000 levegővétel, és 9 156 000 szívdobbanás. Az enyém. Az övé – néma csend.

Ennyi idő alatt eltelik egy évszak. Ennyi idő alatt egy petesejtből és egy spermiumból egy mindenféle szervet kinövesztő magzat lesz. Magyarországon megszületett kb. 22 000 gyerek, ebből kb. 110 halva. És ebből legalább az egyiket Eszternek hívták.

3 hónap telt el…

Írt Sári egyik bölcsis társának anyukája, hogy jönnének locsolni. Szeptemberben találkoztunk utoljára, már volt egy kis hasam, úgyhogy nyilván rákérdezett, hogy persze csak akkor, ha a babával fogadóképesek vagyunk.

A főnököm egy katalógust mutogatott, amiben egy hasra szerelhető mp3-lejátszót reklámoztak. Pocakzene*. (*Azon a csütörtökön a hasamra tettem a fülhallgatót, benyomtam valami tré számot, és feltekertem a hangerőt.)

A munkatársam nagy hanggal mesélte, hogy a bátyja barátnője a 9. hónapban van, és most lesz az esküvőjük. Az apja így kommentálta: teheneket kipöccenteni szép ruhába…

A másik munkatársam észrevette a tetoválásomat. Megengedtem, hogy megnézze. „E?” – röhög. - „Az meg mi?” „Eszter.” – mondom halkan. (Később felhívott, és bocsánatot kért.)

Egy régi osztálytársnőm (és mondjuk, barátnőm) a 6. hónapban van. Állandóan skype-olni akar. Én meg nem válaszolok. Francnak sincs kedve vele beszélni. A terhességről, gyerekről nem tudnék őszintén érdeklődni, másról meg mi a lószart mondjak neki?

3 hónap telt el.

Megjártam egy rakat vizsgálatot (vérvételek, neurológus és MR – zsibbad a jobb oldalam, pszichiáter), egy csomó alternatív helyet (akupunktúra, kineziológus, családállítás) és semmivel sem lettem okosabb. Egy görcs vagyok. A gyomrom folyton fáj, valószínűleg a zsibbadás is a lelkiállapotom következménye, gyógyszert szedek a refluxra, de a neurológus szerint nyugtató vagy antidepresszáns kellene.

3 hónap telt el.

Nem tudom elképzelni, milyen lenne az életem a 3 hónapos Eszter mellett. Nem tudom elképzelni őt 3 hónaposan. Már nem tudom (vagy sosem tudtam?) őt elképzelni élve, mert ha akartam, csak Sárihoz tudtam viszonyítani, pedig ő nem Sári. Joga lenne a saját képzetekhez. De neki ez nem adatott meg - ha rá gondolok, csak a textilpelenkába csomagolt kis testét, vagy a koporsóban fekvő Esztert látom. Még fel tudom idézni az arcát. Még néha érzem a fantom-rúgásokat, de már nem kapok a hasamhoz. A hasamat már soha nem fogom meg.

3 hónap telt el.

Vágynom kellene egy gyerekre? Egyenlőre el sem tudom képzelni, hogy valaha is terhes tudok lenni még egyszer! Nem gyerek kell! Nekem Eszter kell! Lesz majd olyan, hogy már nem hiányzik, hogy már nem mindenáron őt akarom pótolni?

Tudom, még csak 3 hónap telt el.