Tegnap a játszótéren természetesen a világ legcserfesebb terhes anyukájába futottam bele, és mivel a fia Sárival együtt a kosárhintához ragadt, így esélyem sem volt kitérni a beszélgetés elől. De „jó fej” voltam, mert bármennyire erőlködött, nem kérdeztem rá a terhességére. Egy idő után nem bírta tovább, és megkérdezte, hogy nálunk van-e testvér (rávezető szöveg, hogy kérdezzek már róla is). Mit mondhattam volna? Nem, nem és nem fogok egy kismamának, akit remélhetőleg a büdös életben többet nem látok majd a legbelsőbb fájdalmamról mesélni. Nem akarom sem sokkolni, sem beparáztatni, de legfőképp a „hál’ istennek nem velem történt meg” – féle semmitmondó sajnálkozásra nincs szükségem. Így hát azt mondtam, hogy nincs testvér. Ezzel végül is nem hazudtam, de persze ettől még úgy éreztem, hogy megtagadtam Esztert.
Cserébe, vezeklésként éjjel jól begörcsölt a gyomrom, de persze lehet, hogy ennek inkább az esti csokifagyi volt az oka.
Mondtok, amit mondtok