Nagyjából épp annyi idő telt el Eszter halála óta, amennyit élt. 34 hét . Volt ebben a hét és fél hónapban minden, rossz és rosszabb időszakok, sőt, ha jól veszem a jeleket, most megint éppen a gödör alja felé tartok.  Szerintem rendben teljesítem a gyász-szakaszait, és egy ideje a depresszióban tobzódok. Nem baj. „Szeretem” ezt a rosszkedvet.

Tetszik az a hasonlat, amit Timinél olvastam: a gyász olyan, mint egy takaró. Nehéz, majdnem megfojt, de amíg alatta vagyok, meg is véd attól, hogy azzal kelljen foglalkoznom, hogy mi van a gyászon túl. Én inkább mocsár-szimbólummal élnék. Mert  a gyász mocskos, latyakos, büdös és poshadt, lehúz, és nem ereszt, de ugyanakkor én sem nagyon akarok nagyon szabadulni. 

Mert ami a legfontosabb, ez a gyász köt össze Eszterrel. Mert mi más maradt belőle? Néhány megkopott emlék (basszus, ha fegyverrel kényszerítenek, se bírom részleteiben felidézni az arcát!); néhány játék, és eszköz, ami most más kisgyereket tanít; egy sír, egy kéz- és talplenyomat egy papírfecnin. A tetoválásom, és Sári szavai, mert mostanában rengeteget emlegeti őt.

Nekem is nagyon hiányzik, kicsim, nekem is!

34. hét, éppen ennyi. Persze, ha leszámolom azt a két hetet, amíg valójában nem volt „egyben”, akkor már többet éltem „utána”, mint „vele”. De szeretem a kerek fordulókat, mert mindig azt hiszem, hogy majd ez vagy az után más lesz, könnyebb lesz. Mondjuk miután eltelik a szülés várható időpontja, vagy a 3 hónap, vagy a fél év. Egy év, tíz év, ha meghalunk. Akkor majd biztos könnyebb lesz. De nekem úgy tűnik most, hogy már annyi ideje tapicskolok ebben a sárban, hogy nem is emlékszem, milyen volt, amikor még nem voltam ilyen. Ez a hangulat, lelkiállapot lettem én. A gyász vagyok.