9 hónapja – csütörtök volt. Eszter csendesen meghalt, majd csendesen megszületett (tényleg, milyen csend volt a műtőben! Amikor Sári született, az orvosok és nővérek viccelődtek, nevetgéltek, sztorizgattak, de most: mindenki némán tette a dolgát.) Eszter nem sírt fel, elvitték, és pelenkába bugyolálva hozták vissza.
A gyász kezdetben kisírt szemű volt. Aztán dühös – az egész világra haragudós. Majd kedvetlen, érdektelen, magába fordulós. Mostanra leginkább csak csendes – mint a műtő a szülőszobán. Már nem beszélünk róla nap-mint-nap, már lehet, hogy senkinek nem jut eszébe, ha rám néz, így leginkább csak belül dolgoztatom: mocorog bennem, néha belémdöf valamit, máskor a sarokba húzódik, és szinte észrevétlenül elrejti magát napokra. De csak azért, hogy utána újult erővel zúdítsa rám a csöndet, a süketséget, és a fájdalmat.
A világ közben megy tovább: a Föld már majdnem körbeért egyszer a Nap körül, és azok a gyerekek, akik akkor fogantak, amikor Eszter meghalt, már bizonyára megszülettek. Kivéve azt a 0,5 %-t aki –akárcsak Eszter – meghaltak, mielőtt meglátták volna a fényt.
Minden megy tovább, mintha mi sem történt volna. Keresztelőkre járunk, esküvőkre hívnak meg, mások babát várnak, és mást se hallani, mint hogy 2-3 gyereket kell vállalni, hogy legyen nyugdíjunk – mert a létünk biológiai értelme a reprodukció, és az ország gazdasági stabilitásához gyerekekre van szükség. Orbitális közhely, de innen is látszik, hogy milyen kis pontok vagyunk mi az univerzumban: a világ konkrétan leszarja, hogy Eszter meghalt. A világnak Eszter csak egy félresikerült próbálkozás volt, egy balszerencse, semmi gond, legközelebb majd jobban sikerül.
Nekem meg 9 hónapja csak a csönd maradt, néha azt hiszem, megsüketültem, és azért.
Mondtok, amit mondtok