9 hónapja – csütörtök volt. Eszter csendesen meghalt, majd csendesen megszületett (tényleg, milyen csend volt a műtőben! Amikor Sári született, az orvosok és nővérek viccelődtek, nevetgéltek, sztorizgattak, de most: mindenki némán tette a dolgát.) Eszter nem sírt fel, elvitték, és pelenkába bugyolálva hozták vissza.

A gyász kezdetben kisírt szemű volt. Aztán dühös – az egész világra haragudós. Majd kedvetlen, érdektelen, magába fordulós. Mostanra leginkább csak csendes – mint a műtő a szülőszobán. Már nem beszélünk róla nap-mint-nap, már lehet, hogy senkinek nem jut eszébe, ha rám néz, így leginkább csak belül dolgoztatom: mocorog bennem, néha belémdöf valamit, máskor a sarokba húzódik, és szinte észrevétlenül elrejti magát napokra. De csak azért, hogy utána újult erővel zúdítsa rám a csöndet, a süketséget, és a fájdalmat.

A világ közben megy tovább: a Föld már majdnem körbeért egyszer a Nap körül, és azok a gyerekek, akik akkor fogantak, amikor Eszter meghalt, már bizonyára megszülettek. Kivéve azt a 0,5 %-t aki –akárcsak Eszter – meghaltak, mielőtt meglátták volna a fényt.

Minden megy tovább, mintha mi sem történt volna. Keresztelőkre járunk, esküvőkre hívnak meg, mások babát várnak, és mást se hallani, mint hogy 2-3 gyereket kell vállalni, hogy legyen nyugdíjunk – mert a létünk biológiai értelme a reprodukció, és az ország gazdasági stabilitásához gyerekekre van szükség. Orbitális közhely, de innen is látszik, hogy milyen kis pontok vagyunk mi az univerzumban: a világ konkrétan leszarja, hogy Eszter meghalt. A világnak Eszter csak egy félresikerült próbálkozás volt, egy balszerencse, semmi gond, legközelebb majd jobban sikerül.

Nekem meg 9 hónapja csak a csönd maradt, néha azt hiszem, megsüketültem, és azért.

 

Szerző: anna_over_the_moon  2012.10.05. 12:21 1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://sarikittyom.blog.hu/api/trackback/id/tr784821540

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ildi53 2012.10.05. 14:01:46

Néha megállok az utcán, zsebembe nyúlok, úgy érzem, elvesztettem valamit. Otthon fiókokat nyitogatok, leveleket olvasok, régi ruhák zsebeit kutatom át. (...) Valamit elvesztettem. Felébredek éjjel három felé, s egyszerre megértem: az álmot vesztettem el! Nem az éjszaka álmát, az alvás melléktermékét, azt a zagyva, édes sületlenséget, (...) hanem azt az álomszerű érzést, hogy a valóság mögött van értelem, melyet nem lehet szavakkal kifejezni. Mi volt ez az álom? Miért fáj úgy, hogy nincs már? Miért kutatok utána? ... Nem tudom. Csak azt tudom, hogy kiraboltak.

Márai Sándor
süti beállítások módosítása