Kimerítő. Igen, azt hiszem, ez a legjobb szó a hétvégére. Pedig takarítani nem is volt időm.

Pénteken megkaptam a beutalókat, és az első ultrahangon is részt vettem. A vérvételek csak 15 oldal, sok benne az éhgyomri vizsgálat, így nem mentem még el egyikre sem. Az UH kb. 3 perc volt, semmi érdekes, viszonylag gyorsan végeztünk.

Szombaton először elmentünk virágokat, meg földet venni, mert Eszter sírját igen csak megviselte a zord tél. Még mindig nem csináltattuk meg a sírt, és ennek elsősorban nem a többszázezres sírkő az oka. Valahogy nem bírom magam rávenni, hogy véglegesen, visszavonhatatlanul eldöntsem a sírkő-kérdést. Nem ezen múlik, én is tudom, de egyszerűen nem visz rá a lélek. Elvégre nem a lányom sírkövén kellene agyalnom, ugye?

Szóval addig marad a fa kereszt, ami már megrepedezett, koszos, meg a virágágyás-fa széle, ami megsüllyed, meg kiszívja a nap. És a virágok, amiket kapálgatni, de minimum gyomlálni kell. Amúgy szeretem a virágokat, a velük való munkát kevésbé, de mondjuk nyilván utálnék egy csomó mindent az élő gyerek körül is, szóval ez a minimum, amit a hallottért megtehetek. Hogy megkapálom a sírját.

Tehát a virág- és földbeszerzés után családostul kivonultunk a temetőbe, talicskán kitoltuk a cuccokat, és szépen rendbetettük a földkupacot. Eddig Eszteré volt a legfiatalabb sír a temetőben – nos, azóta lett egy új is, szintén egy kislányé, aki pár napot élt. Jó lenne tudni, mi történt vele, de még nem találkoztam a rokonaival. Persze, nem is hiszem, hogy beszélgetni jönnének a temetőbe. A többi gyereksír látogatót sem kérdeztem meg soha semmiről, ha nagy ritkán egyszerre van ott valaki velünk, csak köszönünk, és kész. Mit lehetne még mondani?

A sírrendezés után nem hagytam abba a saját magam kínzását, ugyanis már egy ideje elhatároztam, hogy az összes baba- és gyerekruhát kipakolom, zsákokba gyűjtöm, és odaadom valakinek. Nos, mire mindent kiszedtünk, 116 kg ruha gyűlt össze. Ezek leginkább Sárié voltak, illetve abból az időből származnak, amikor még babaturiból akartam meggazdagodni (csak nem volt időm csinálni). Sáriéhoz természetesen szép emlékek fűznek, a többivel szemben neutrális vagyok, így nem zavart, hogy bezsákolom őket. A szívem csak akkor szorult össze, amikor ahhoz a dobozhoz értünk, aminek tartalma tavaly januárban szépen kimosva-kivasalva várt a pelenkázószekrényben egy kislányt, aki végül sosem hordhatta őket. Nem, azokat nem adom el senkinek, és biztos, hogy soha egyetlen babára sem fogom adni.

Anyu persze próbált győzködni, hogy ne kótyavetyéljem el ezeket a szép ruhákat, hátha szükség lesz még rá. De igazság szerint egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy a „háthá”-ból lesz egyszer „még egyszer”, és abból lesz-e valóság. 116 kg-nyi rongyot őrizgetni csak azért, mert van kb. 10% esélye, hogy egyszer még valakinek szüksége lesz rá… nos, azt hiszem, azért az elég nagy luxus. Ha pedig mégis lesz még egyszer, akkor majd megveszem mindent újonnan, frissen, ropogósan, és nem fog érdekelni, mennyit bukom rajta anyagilag. Nem, nem akarok addig sem egy darab kisruhát sem látni, mert mind a kudarcaimra emlékeztet, és nem akarom állandóan a defektemre emlékeztetni magam!

És ha már defekt – kicsit előreugrom az időben, és elmesélem a hétfői UH-t. A doki pénteken 11-re rendelt vissza, így én, mint a kisangyal, mentem is 11-re. Fél 12-kor be is adtam a papíromat, majd ¾ 1-ig vártam a terhesekkel tömött folyosón. Az ultrahangra addig mindenki, de tényleg mindenki, aki élt és mozgott, bement előttem. Mondom, 90%-ban terhesek, és abból 50% protekciós, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy megjelenik az ajtóban egy orvossal, az orvos benéz, majd 1 perc múlva hívja a betegét, aki így kikerülve engem, aki 2 órája várakozom, soron kívül bejut. Kurvára ideges voltam, természetesen, különösen akkor, amikor az egyik kismama mindenáron szeretett volna velem beszélgetni. Ennél kurtábban nem lehetett válaszolni, és amikor arra a kérdésre, hogy én is kismama vagyok-e, azt sikerült válaszolnom, hogy „dehogy vagyok”, akkor át is ült egy másik helyre. Innen üzenem neki, hogy bocs, de tulajdonképpen leszarom őt is, a gyerekét is, én csak túl akarok lenni ezen az egészen, és nem barátokat gyűjtök a váróteremben.

Egyébként sejtettem, hogy ez szar lesz, de hogy ennyire megvisel ez a dolog, arra azért nem számítottam. Mert az egy dolog, hogy az egy nm-re eső kismamák száma 2 volt, ezt még valahogy elviselem, és megértem. Azt is értem (de nem megértem), hogy az egészségügyet csak a hálapénz tartja még működésben, de ettől még szar szembesülni azzal, hogy minden -bocs, de ezt kell mondanom- fehér bőrű nő előttem megy be. Magyarul, maradtam én, a „defektes”, meg a romák. Komolyan, még az abortuszra várók is előbb kerültek fel a kórterembe, mint én az UH-ra. Amikor ezzel szembesültem, bizony erősen el kellett nyomnom magamban a bőgést – nem a romák miatt, hanem mert látszik, hogy egyszerűen hibás vagyok, egy probléma, amit jobb a végére hagyni.

És csütörtökön kell mennem újra. Juhé!

Viszont kimaradt a vasárnap, mert az végre jó volt, ui. állatkertben voltunk. Először Veszprémbe akartunk menni, de végül a pesti mellett döntöttünk, mivel ott én már nagyon rég voltam, Sári meg Cs. talán meg sohasem. Hát nem gondoltam, hogy ekkora, ráadásul a város közepén! És milyen tömény! Szegény Sári azt sem tudta, merre szaladjon, és rendszerint össze-vissza rohangált, így az érdekes dolgok negyedét nem látta. Persze, Cs. is olyan, mint a mérgezett egér, csak megy, mint akit ágyúból lőttek ki, pedig igazán nem kellett volna sietnünk. Nem baj, engem azért érdekelt a dolog, bár a gorilláknál többet időztem volna. Sajnos Sári annyira elfáradt a végére, hogy az egész séta egy nagy nyafogásba fulladt, ami különösen este, már itthon csúcsosodott ki. Ennek ellenére nekem nagyon bejött az a nap, bár szerintem elsősorban nagyobb gyerekekkel érdemes nekivágni, kicsiknek a veszprémi vagy a budakeszi vadaspark épp megfelelő.