Egyre inkább közeledik a vége, és én egyre jobban parázok. Most már Cs. is láthatóan parázik, és ez valamilyen szinten megnyugtat.

Gyűlnek a babaholmik: a rokonok már vagy egy tonna ruhával láttak el, úgyhogy Sárinak több gönce van, mind nekem és Cs.-nek együttvéve. A bútorok is megvannak, Cs. össze is szerelte. Egyenlőre a kiságy és a pelenkázó még külön szobában van, mivel köszönhetően a 8-8 négyzetméteres kisszobáinknak vagy a kisággyal és a gyerekkel alszunk együtt, vagy a gyereket ugyanott pelenkázom, ahol alszik - és ahol nem alszom én. Szerintem az együtt alvás fontosabb, mint az együtt pelenkázás, így a raktátszobánk ideiglenesen hálószoba lett, a hálószoba pelenkázószoba, a nappali pedig maradt a funkciójánál. Anyu szerint mondjuk a nappaliban egy percet sem leszünk, úgyhogy nyugodtan lehetett volna ez a háló-gyerekszoba, de én ragaszkodom a nappalimhoz, no matter what...

Most a védőnő sem baszott le - mivel szerinte csak 1 kilót híztam. Szerintem meg kettőt, csak most nem csizmában és farmerban voltam... mindegy, ennek örömére kedd-szerdán hazamentünk, ahol a Mama csupa laktató, ámde kalóriadús étellel várt minket, úgyhogy gyorsan fel is ugrott újabb egy kiló (no, nem a védőnő mázsájához képest, hanem a saját, autentikus digitális mérlegem adatai szerint...). Most már kezdem látni a csípőmön, combomon és a derekamon is a "tartalékot", de ezen már tényleg nem szeretnék aggódni - kezdem magam szépnek látni így (nagyon) terhesen is, és utána meg úgyis lesz valahogy...

Otthon aztán elfogott a tettvágy, és mondván, hogy a bútorok unalmas fenyő-színűek, kicsit föl akartam dobni őket. Ahhoz azonban gyík voltam, hogy szimplán ráfessek, a bútor/dekorboltokban kapható díszeket meg drágállottam, ezért elővettem a kreativitásomat és a februári Kismama újságot, amiben le van írva, hogyan kell báránykát faragni farost lemezből. Szóltam Cs.-nek hogy megyünk a Praktikerbe vékony falemezt venni, meg akrilfestéket, meg ecsetet, aki először kiiröhögött, de aztán belátta, hogy komolyan gondolom, úgyhogy mentünk. Mondjuk, azt nem sejtettem, hogy vékony falemezt venni ekkora kihívás egy ekkora városban, de kb. a 600. helyen kaptunk, maradék anyagból, mondjuk baromi olcsón. Addigra már leszakadt a derekam. A festékre amúgy 2500 ft-ot költöttem, úgyhogy Cs. jól ki is akadt, mert szerinte ennél olcsóbban vehettem volna díszt.

Midenesetre elkezdtem kirajzolni a bárányt, aztán rájöttem, hogy kb. 10X annyi lemezem van, mint a bárányka mérete, ezért még egy csomó mintát rajzoltam - egyszerűbbeket, mint pl. halacska, ház, gomba, szív és tulipán. A minták rákerültek a fára, én pedig elkezdtem vakarni a fejemet, hogy hogyan lesznek ezek onnan kivágva. Az újságba dekopír fűrészt írt, amin Cs. megint elkezdett röhögni, mondván, hogy egyrészt azzal szerinte nem lehet a bárányka felhő-formájú testét kifűrészelni, de szerinte én még egy egyenes vonalat sem tudnék, másrészt pedig a dekopír fűrész Pesten volt, mi meg ugye nem. Már-már elkeseredtem, amikor Cs.-nek eszébe jutott, hogy akár lombfűrésszel is lehetne ezt csinálni - nem hiába nyert ő annak idején modellező versenyt... Mindenesetre lombfűrészünk sem volt, úgyhogy kis hiszti után Cs. beült a kocsiba, és elment lombfűrészt venni.

A lombfűrészről olyan emlékeim vannak, hogy azt kellett használni technikaórán, amikor faragtunk, és hogy-hogyse, az enyém állandóan elszakadt. Mivel az az iskola tulajdona volt, pótolni kellett, így mi állandóan lombfűrész élet vettünk a papírboltban. (Nem tartozik szorosan ide, de a technika tanárnőt Babszi néninek hívták. Azóta is azon elmélkedem, hogy a Babszi önálló név-e, vagy valaminek a becézése, és ha igen, akkor minek. Babszi néni olyan csúf volt, mint egy boszorkány - ezért borzasztó találónak tartottam a nevét, és egyszer megmutatta nekünk, hogy hogyan kell ki- és betenni a kontaklencsét. Sokan lettek rosszul. Technikából amúgy - csakúgy, mint rajzból és ének-zenéből csak azért kaptam ötöst, hogy ne legyen négyesem. Tesiből nem. Abból jó voltam).

Szóval a fentiek ismeretében Cs. egy rakat lombfűrész éllel tért haza, és én megpróbáltam kifűrészelni az egyik mintát. Mivel a ház tűnt a legegyszerűbbnek, ezért azzal kezdtem, és miután Cs. megmutatta az alapokat, egész jól ment. Ugyan kicsit göcsörtös lett a széle, kétségtelenül házra emlékeztetett a forma, szóval határozottan meg voltam magammal elégedve. Másnap reggel az összes többi mintát kivágtam, és őszintén megvallva teljesen el voltam magamtól ájulva, mert nekem ez baromi jól ment. Cs. sem röhögött többet...

Festeni már nem volt kedvem aznap, de mivel még mindig buzgólkodtam, gondoltam, a 93-as gyerekburdában látott rongybabának esem neki. Kiszabtam-megvarrtam, kitömtem, hajbeültettem, és íme az eredmény - Marcsipán:

Visszatérve a díszekre, a kifestésre csak tegnap került sor. Sajnos elrontottam a színválasztást, mert valami oknál fogva nem a három alapszínt vettem meg (bár nem tudnám felsorolni így hirtelen, hogy melyik az a három), hanem 4 másikat, köztük a fehéret, ami azért vicces, mert a falemez egyik oldala eleve fehér volt, tehát azt viszonylag értelmetlen volt használni. Ennek ellenére, mert már kidobtam rá 580 Ft-ot, gondoltam, mégis használom. Ragasztóm nem volt, így a bútorra még nem kerültek fel, de íme az eredmény.

A szív:

A halacska (itt összekevertem a pirosat a fehérrel - hogy azért mégis legyen értelme annak a hülye fehérnek):

A házikó (megfigyelhető precizitás - még alapot is festettem):

Tulipán (ez volt a jelem az oviban):

És kedvencem - haverom, a gomba:

A bárányról nem készült kép, mert az nem sikerült olyan jól - mi több, egyenesen ijesztő lett, de azért kiakasztottam Sári ágya fölé, hátha sikerül skizofrénné tenni vele a gyereket.

Nos, tehát így telnek a dolgos táppénzes napjaim, csupa kellemes, kedves és értelmes dologgal.

Mindemellett, a felksézülés jegyében ismét elmentem szülésfelkészítőre a kórházba, igaz, most Cs. nélkül (ő ugyanis szerelte össze a gyerekszobát, és ezt fontosabbnak tartottam, mint azt, hogy a többi kismama kinéz). Az előadáson nagyjából ugyanarról volt szó, mint a múltkor, de most megnéztem a szülőszobákat is - és teljesen megnyugodtam. Hallottam már mástól, hogy ebben a kórházban nagyon szépek a szülőszobák, de ez felülmúlta a várakozásaimat. Jó, persze, tudom, nem a csempe színe számít, de azért egy kicsit mégis.

Ami nagyon fontos, a szobák egyágyasak, vagyis nem kell versenyeznem a tágulásban senkivel. Van olyan, ahol van kád, meg bordásfal, meg minden csuda alternatív kütyü, de pl. labda mindehol. Nem az undorító kórházi neonnal van megvilágítva egyik szoba sem (bár mindenhol van műtőlámpa), hanem kislámpa fényénél lehet szülni, ami igazán intimmé teszi a szobát. Enni-inni lehet, beönteni, borotválni nem kötelező, csak ajánlott. Gátmetszés szintén megbeszélés kérdése, bár én ezzel úgy vagyok, inkább vágjanak, mint szakadjak.

Szóval a hely tetszik. Most már csak Cs.-t kell rávennem, hogy jöjjön be velem - egyenlőre ugyanis nem akar. Én viszont azt gondolom, hogy ott a helye, ha tetszik, ha nem. Csak attól félek, hogy egyedül leszek, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá.

Majd csak lesz valahogy...