Na szóval, végre van pár percem elmesélni a szülésem - illetve szülesztésem történetét. Lehet, hogy a leírás nem teljesen pontosan fogja követni a valóságot, mivel a szülő nő valóban másmilyen tudatállapotban van - mintha kicsit be lenne tépve... - de a lényeg talán benne lesz.

Az egész a 37. heti UH-n kezdődött. Ott ugyanis az orvos megállapította, hogy -bár a CTG-nk "tankönyvi"- Sári méretei alulmaradnak az ilyenkor szokásostól, és az UH szerint a baba mindössze 33 hetes, és 2.1 kg (a 3 helyett). Ez ugye aggodalomra adott okot, mert valószínűleg a méhlepény már nem tudott elég táplálékot juttatni neki, ezért felmerült a szülés megindításának lehetősége is, mondván, hogy több esélye van kint nőni, mint bent. Én persze totál kész voltam, egész este bőgtem, mert nagyon megijedtem, hogy még egyszer megtörténhet a baj (mellesleg épp 1 éve vetéltem el...). 

Másnap vissza kellett menni a kórházba, kontroll vizsgálatra, ami ugyanazt az eredményt hozta, mint az orvosnál,  ezért a szülész konzílium úgy döntött, hogy másnap megindítják a szülést. Felvettek az osztályra, és az orvos még egyszer megvizsgált, ami úgy fájt, hogy majd leugrottam az ágyról. Sebaj, megkaptam az ágyamat, elbúcsúztam Cs.-től, hogy akkor majd holnap reggel, és elmentem pisilni. Igen ám, de a bugyim véres volt. Szaladtam a nővérhez, aki megállapította, hogy folyik a magzatvíz, ami ráadásul zavaros, úgyhogy szaladjak a szülőszobára, mert spontán beindult a szülés. Amíg pakoltam, ő feltelefonálta a szülőszobát, és kb. háromszor elmondta, hogy a holnapi szülésindításosnk spontán beindult a szülése. Gondolom, viccesnek találta, vagy mi.

Szóval leballagtam a szülőszobára úgy délután 2-3 felé, ahol megint megnézték a szivárgó magzatvizet, és megállapították, hogy szerintük nem szivárog. Én hiába mondtam, hogy nem én találtam ki ezt, hanem a nővér fent az osztályon, szerintem azt hitték, hogy hülye vagyok, és akarattal fél nappal korábban akarok szülni. Mindenesetre akartak beöntést adni, mire közöltem, hogy egész nap hasmenésem volt, úgyhogy akkor inkább mégse adtak, majd feltettek CTG-re megint, és mondták, hogy akkor már maradjak ott, hátha tényleg szülök. Közben Cs. is visszajött valamikor, már nem emlékszem, hogy én szóltam neki, vagy hogy is volt. Mindegy, a lényeg, hogy megvizsgált az ügyeletes orvos is, aki szerint lehetséges, hogy szivárog, és lehetséges, hogy magzatszurkos a magzavíz, így este 8 körül, egy deka fájás nélkül az osztályvezető orvos megrepesztette a magzatburkot. A magzatvíz persze kristálytiszta volt, de nekem ettől csak gyenge kis fájásaim lettek.

Mivel úgy gondolták, hogy "retardált" a magzat, ezért állandóan a CTG-n kellett feküdnöm, ami baromi unalmas volt. A CTG-ből pedig folyamatosan jött a papír, szerintem kb. Kispestig elért volna, mire végre megszültem.

Nem igazán tágultam, ezét Cs. úgy ítélte meg, hogy itt már ma nem lesz szülés, úgyhogy átadta a stafétát anyunak (aki már nem tudom, mikor jött meg), és hazament aludni. 

A szomszéd szülőszobán nagyon vajúdott egy nő, aki nem kért epidurális érzéstelenítést. Szörnyű volt hallgatni, nagyon kiabált szegény - miközbe nekem erős menstruációs jellegű görcseim voltak csak. Szegény kizavarta a férjét, és olyanokat mondott a szülésznőnek, hogy most vagy elaltatják, vagy ő meghal, meg hogy nem hiszi el, hogy a szülésznő mindennap ezt csinálja végig. Aztán pár óriási nyomás után egyszer csak felkiáltott, hogy "Istenem, jajj de jó érzés", és felsírt a baba. Esküszöm, én is megkönnyebbültem. 

A burokrepesztés után 6 órát kell hivatalosan várni a szülés beindulásáig, ha ez nem történik meg, akkor kapcsolnak oxitocinra. Na, nekem hajnali 2-kor már voltak ugyan fájásaim, és 2 ujjnyira kitágultam, ezért a szülésznő (aki előtt le a kalappal, tök rendes volt) behívta az orvost. Tök álmosan érkezett meg, megvizsgált, majd kérte az oxitocint, és elment aludni. Mivel ekkor már én voltam az egyetlen szülő nő a szülőszobán, ezért ahány ember járt arra, az mind megvizsgált. Ha jól emlékszem, aznap 4 orvos, 3 szülésznő és 1 medika turkált bennem... akkora volt ott a forgalom, mint a Hungárián péntek délután. 

Az oxitocinnak köszönhetően többé már nem kelhettem fel, a CTG is folyamatosan rajtam pittyeget, és azért már rendes kis fájásaim voltak úgy 2-3 percenként, de őszintén szólva még simán ki lehetett bírni. Úgy 4 körül már 3 ujjnyira voltam nyitva, amikor szólt a szülésznő, hogy ha akarok, akkor most kérjem az EDA-t, mert később már nem ér semmit. Arra gondoltam, hogy ezt még ugyan elviselem, de ha erősebb lesz, azt már nem, és különben is, már 22 órája nem aludtam, és nem is vagyok hős, úgyhogy kértem. A szúrás nem fájt, inkább csak kellemetlen volt, viszont állítom, hogy EDA-val vajúdni a legjobb dolog a világon. A CTG-n a fájásgörbe ugyanis már igen erős fájásokat mutatott, én viszont olyan vígan voltam, mint a fene, jóformán semmit nem éreztem az egészből.

Viszont már szinte semmit nem tágultam tovább. 6-kor újra megvizsgáltak, és mondták, hogy a baba feje beékelődött a szülőcsatornába, viszont a méhszáj még mindig csak 3 ujjnyi, és nem nyílik tovább. Így szegénykém hiába jönne, nem tud, és ezt már romló szívhangok is jelzik. Felkeltették az orvost, aki megerősítette a diagnózist, és közölte, hogy akkor császár. Cs. egyébként épp megérkezett, én bőgni és remegni kezdtem, egyrészt mert nagyon megijedtem, másrészt mert nagyon csalódott voltam. A császárra valahogy senki nem készül fel...

Beöltöztettek, nyomtak rám még egy csomó EDA-t, be a műtőbe, vágtak, amit nem éreztem, majd olyan volt, mintha a hasamnál fogva akarnának felrángatni az asztaltól (állítólag a hasizmaimat húzták szét), majd az egyik orvos kettőt nyomott a hasamon, a másik pedig alulról rángatott belőlem valamit, és én csak azt éreztem, hogy könnyebb lettem. Felkiákltottam, hogy sír-e. "Nem hallja?" - kérdezték, és tényleg, valami macskanyávogás-szerű nyikorgást hallottam - eltartott egy ideig, amíg rájöttem, hogy ez a hang az én babámé. 7.07 volt - az aneszteziológus szerint. 

Sírni kezdtem, és csak annyit láttam, hogy rögtön viszik a szomszéd szobába, ahol a gyerekorvos várta. Meg sem mutatták...

Amíg engem összestoppoltak, a szülésznő folyamatosan szállította az infókat a babáról - hogy nem is kicsi, hanem 2690 g, hogy 51 cm és a feje is normális méretű (33 cm) - ezt nézték folyamatosan kisebbnek minden UH-n. Viszont voltak kisebb légzésproblémái, ezért elvitték az intenzívre, de ne aggódjak, jól van.

Azt hittem, már sosem végeznek velem az orvosok, akik mellesleg végig poénkodták a műtétet. Pl. az egyik megjegyezte, hogy mennyire tökéletes hasizmaim vannak - mondjuk, nem tudom, ugyan mitől, de azért büszke vagyok rá.

A műtét után engem feltoltak a szülészetre. A baba persze sehol, én folyamatosan kérdezgettem Cs.-t hogy mi van vele, ő viszont csak fél 10-kor mehetett érdeklődni.  Amikor végre visszajött, kiderült, hogy nem engedték be, majd csak fél 2-kor mehet be legközelebb. Én teljesen kész voltam, de nem volt mit tenni, muszáj volt türelmesen várni.

2 körül Cs. megjött, és hozta a rossz hírt, hogy a baba inkubátorban van, mert koraszülött (köszönhetően a korai szülés-indításnak), és a tüdeje nem elég fejlett, ezért oxigént kell, hogy kapjon. Ezért ki sem fogják engedni, és ha fel bírok kelni, akkor fél 8-kor láthatom. Persze bőgni kezdtem, hiszen már 6 órája "szültem", és még nem láttam Sárit, nem tudtam, mi van vele, megvan-e mindene, vagy nem fél-e nagyon. Röhej, hogy épp pár napja olvastam a gyöngéd születésről, és erre tessék, szegény babámmal épp az ellenkezője történik - mindenáron megszülesztik idő előtt, aztán elszakítják az anyjától-apjától és egy inkubátorba dugják, össze-vissza böködik infúziókkal, pittyegést hall és fényesség van körülötte - szóval csupa szörnyűséget lát ebből a világból élete első perceiben.

Engem 5 körül felkeltettek - hát, csillagokat láttam, az tuti. De muszáj volt, mert csak így mehettem le a babához. Tusolás, öltözés, majd áttoltak a terhespatológiára, ami azért volt jó, mert így legalább nem kellett olyan nők között lennem, akikkel 24 órában ott volt a babájuk.

Fél 8-kor cs. tolószékben letolt a koraszülött intenzívre. Már nagyon sokan ültek az ajtóban (mint később kiderült, a fél terhespatológia ott volt), és amikor beengedtek, mindenki rohant a babájához. Sári tényleg egy inkubátorban volt, szegénykémből mindenhonnan csövek lógtak ki, és oxigéncső volt az orrában. A hasán feküdt, és nem volt pici, viszont a feje csúcsos volt a császár ellenére - de ez elmúlik egyszer, mondták.

Gyorsan kezetmostam, és benyúltam az inkubátorba, amikor szóltak, kb. 2 perc után, hogy most el kell menni, mert 24 hetes koraszülött babákat hoznak. Persze, nagyon csalódott voltam, hiszen senkivel nem tudtam beszélni, és csak annyit láttam, hogy a baba nincs jól.

Másnap fél 2-kor mehettem le megint, és kellemes meglepetésre Sári már nem volt az oxigénen. Odajött egy orvos, elmondta, hogy minden ok, még infúziózni kell egy kicsit, de lassan kiveszik az inkubátorból is, és ha szólok egy nővérnek, talán kézbe is vehetem. Persze, rögtön kerestem valakit, aki felöltöztette, és a kezembe adta. Olyan jó érzés volt, hogy el sem tudom mondani.

Innentől kezdve 3 óránként járhattam le hozzá az etetésekre, ami már a következő történet - aminek elmesélésére most anyai teendőim miatt nincs időm.

Folyt köv...