Sosem hittem volna, hogy valaki egyszer ennyire fog szeretni - vagy inkább valakinek egyszer ekkora szüksége lesz rám. Lehet, hogy túlmisztifikálom, mert az egész csak annyira ösztönös, mint az állatoknál - azt szereti, aki enni ad neki, de tény, hogy Sári senkihez nem viszonyul úgy, mint hozzám. Pl. egész jól eljátszik az apjával/mamával/akárkivel, de ha engem meglát, vagy meghallja a hangomat, addig nem nyugszik, amíg valahogy oda nem keveredek hozzá. Ugyanígy, ha sír, senki nem tudja (úgy) megnyugtatni, csak én. Az altatásról nem is beszélve: jobbra-balra billegve anya vállán, miközben anya énekel - ezt csakis így lehet.

Ennek persze egyenes következménye, hogy kb. addig hagyhatom magára, amíg alszik, ami elég ritkán van. Pedig néha jó lenne már egy kis szünet, nem sok, 1-2 óra is elég lenne. Anyu persze örömmel ellenne az unokával, de tudom, hogy ha sír, akkor hiába minden babusgatás, csak a Zanya lenne jó, senki más.

A másik nagy parám a szoptatás. Úgy értem, hogy Sári egyszerűen imád szopizni. Neki ez nem csak az éhségről szól, hanem ez a mi kis közös titkunk, a legjobb dolog a babavilágon, Anya maga teljes valójában. Nyilván nem halna éhen, ha egyszer-egyszer cumisüvegből kapna anyatejet, és akkor nem lennénk kétóránként összekötve, de egyszerűen nincs szívem megfosztani a szopizás élményétől. Nyilván túlreagálom, senki nem lett degenerált és szuicid hajlamú mert az anyja csecsemőkorában néha lepasszolta mondjuk a mamának, de lehet, hogy nem is neki, hanem nekem van szükségem rá.

Ezt rajtunk kívül senki sem érti.