Valószínűleg mindenki megdöbben, hogy mennyire megváltozik az élete, amikor megérkezik a baba - gondolom, azért, mert a mai "elidegenedett" és kiscsaládos társadalmunkban egyszerűen nincs semmi tapasztalatunk a babákról, nincs előttünk minta. Én például életemben nem pelenkáztam babát, mielőtt Sári megszületett, de mondjuk arról sem volt halvány lila gőzöm sem, hogy egy babát esetleg majd altatni kell - és hogy az altatás lesz a csecsemőkor egyik legnagyobb kihívása. 

De engem az súlytott le a legjobban, hogy Sári mennyire rám van utalva, és hogy még rövid időre sem hagyhatom magára. Ez mondjuk nagyon megható, de ugyanakkor borzasztó ijesztő is - hiszen korunk nőideálja a csinos, karcsú, folyton derűs és legfőképpen önálló nő, amilyen én mostanában biztos nem vagyok. Álmaimban sem hittem volna, hogy egy olyan pofonegyszerű dolog, mint pl. teázás a barátnőmmel hosszú napok szervezőmunkáját igénylik, és elég egy kicsit hisztisebb baba, és anya csapot-papot otthagyva rohan vissza a városból, hogy megnyugtassa porontyát.

Úgyhogy önállóságról (csinosságról, karcsúságról és derűről) biztos nem beszélhetünk - de azon gondolkodtam, hogy ez tulajdonképpen jól is van így. Hiszen az a normális, ha a féléves, vagy akármekkora babám folyamatosan rajtam lóg, és még ha ez néha nehéz is, ez akkor is így normális, így van belékódolva.

Néha persze elszakad a cérne mindenkinél, és talán azt kívánjuk, bárcsak "jobban kezelhető" gyereket kaptunk volna (pedig az asztrológia szerint a gyerek választ szülőt, mert pont ebben a családban tudja beteljesíteni a karmáját - mint ahogy a mi karmákban pedig épp ez a gyerek van bent). De milyen a jól kezelhető gyerek? Nyilván átalussza az éjszakát, mondjuk kéthetesen. Persze, nem hasfájós, gyönyörűen, 3 majd 4 óránként szopizik, lehetőleg megbízható mennyiségeket. Egyébként sosem sír, még a kiságyban vagy a babakocsiban sem. Egyedül alszik el. Már az első hónaptól fogva elfoglalja magát, hogy anyukája nyugodtan tudja végezni a házimunkát, de ha esetleg mégis másra kell bíznia, gond nélkül elvan az idegennel. Cumisüvegből is elfogadja a tejet (ebből kifolyólag) és mosolyogva tűri, ha a szomszédnénik illetve egyéb távoli rokonok össze-vissza tutujgatják. De tulajdonképpen nem kell tutujgatni, mert a gyerek ezt nem igazás igényli. Még az anyjától sem. 

Szerintem mindenki megijedne, ha ilyen gyereke lenne, én minimum azt gondolnám, hogy autista, vagy érzelmi sérült.

Mert rá lehet fogni, hogy önigazolás, de szerintem ennek épp az ellenkezője normális. Mármint nem jóü, ha a baba hasfájós (mi szerencsére nem tudjuk, ez milyen), de végül is teljesen rendben van, ha a gyerek sír, ha lerakják. Méghozzá azért, mert a génjeibe nem a 21. század járókái vannak kódolva, hanem a zord természet, ahol ha magára hagyták, akkor megették az oroszlánok. Biztos ezért is tud olyan keservesen sírni, hogy az anyja egyáltalán ne tudja magára hagyni, sőt, lehetőség szerint sokáig hordozza. A nemtudom milyen indiánok gyerekei állítólag folyamatosan derűsek és kiegyensúlyozottak, a kutatók szerint azért, mert egészen csecsemőkoruktól kezdve hordozókendőben csücsültek az anyjukon - különösebben nem foglalkoztak velük azon kívül, hogy az anyjuk mindenhová magával cipelte őket. Sári mondjuk utálja a hordozókendőt (el is adtam), de kétségtelen, hogy sokszor csak azért sír, hogy felvegyem, és utána elégedetten tekintget a világba a kezemből. Nem hinném, hogy ez hiszti, egyszerűen csak biztonságosabb a világ anya kezéből.

Arról nem is beszélve, hogy egy ekkora gyerek még nem tudja, hogy ő meg az anyja nem egy személy. A terhesség kilenc hónapjában az anya mindent kitöltött, az anya volt az élet - ez miért szűnne meg pusztán azzal a ténnyel, hogy megszületett? A szeparáció állítólag egészen egy éves korig is eltarthat, és addig teljesen normális, sőt, az a normális, ha a gyerek sír, ha nincs vele az anyja. Önmagát veszíti el ilyenkor.

Én mindig arra gondolok (persze, a szitkozódás után), ha Sári sír, és nem vígasztalom meg, akkor az neki olyan, mintha az őserdőben hagytam volna magára, a vadállatok között. Vannak, akik szerint elkényeztetem, mert kiveszem a kocsiból, ha sír, vagy nem hagyom ordítani a kiságyba, de szerintem azzal, hogy az ösztönei által diktált szükségleteket kielégítem, azzal nem ronthatom el, viszont megtanulja, hogy rám mindig számíthat. Én adok neki enni, ha éhes, hozzámbújhat, ha bántja valami, és így ez az óriási világ egy ilyen pici babának sem olyan ijesztő hely. Állítólag ez majd később, 3 éves kora körül fogja megháláni magát, amikor egy biztos szerető hátérrel könnyebb lesz elszakadni a családtól, és mondjukközösségbe menni.

Szóval nem vagyok önálló, mint ahogy ezt a kor szelleme elvárná tőlem, nem vagyok "trendi" nő, de azt hiszem, ez így van jól.