Hát igen. Hülye vagyok, mint az állat, most már belátom. De sosem gondoltam volna, hogy idáig fajulnak a dolgok, és mentségemre legyen mondva, én csak jót akartam Sárinak.

A pénteki fülfelszúrás-elutasítás után Sári elég jól volt, este szépen megfürdettük, szopizott, majd annak rendje-s-módja szerint a kezemben elaludt. Kicsit vártam, mielőtt letettem volna, de ahogy emeltem föl, megébredt, és elkezdett köhögni, majd ettől hányni - vagy hányni, és ettől köhögni? - úgyhogy kb három percig több hullámban kihányt mindent.

Persze borzasztóan megijedtünk, és mivel direkt felhívták a figyelmemet, hogy ha hány, akkor azonnal vigyük be, így be rohantunk a sürgősségire. Ott persze átküldtek a fülészetre, ahol azonnal felszúrták Sári fülét. Négyen fogtuk le, Cs. és én a lábát, egy ápolónő a vállát, egy másik a fejét, és az orvos pedig a fülében matatott. Annyira sírt, hogy arra nincsenek szavak - persze én is. Az egész egyébként nagyon sokáig tartott, mert elég kezdőnek tűnt az orvos, másrészt pedig mindkét fülét fel kellett szúrni. Ahogy végeztünk, én felkaptam, szegénykém pedig szinte azonnal el is aludt, úgy kimerült a szörnyűségekben. Amúgy tényleg elég sok mindent le tudtak szívni a füléből, ennek ellenére én akkor is úgy vettem észre, hogy nem fájdította a fülecskéit.

A fülész -gondolom azért is, hogy a hülye anyjától megmentse- azt javasolta, hogy pár napot töltsön bent Sári a kórházban. Így vénásan kaphatta az antibiotikumot, ami ezáltal sokkal gyorsabban szívódik fel, így elvileg gyorsabban is gyógyul a füle, másrészt pedig szinte minden nap kellett fülészetre vinni a gyereket, és talán így látták biztosítva, hogy tényleg el is viszem. Én amúgy is felelőtlen anyának lettem elkönyvelve, kábé mindenki elmondta, hogy ha az orvos azt mondja, akkor hagyni kell (igaz, hogy azért szülesztették meg a minden bizonnyal teljesen egészséges 36 hetes magzatomat, mert az orvos azt mondta... de ez más kérdés)...

Szóval befeküdtünk, a csecsemőosztályra egy anyás szobába, ahol két babának és két anyukának volt hely. Ezért ugyan fizetni kellett, de a másik lehetőség az volt, hogy a kiságy mellé tesznek egy széket... Cs.-vel megbeszéltük, hogy ez lesz a karácsonyi ajándék, úgyhogy nem volt gond. 

A csecsemőosztály egyébként a kórház egyik teljesen felújított vagy új szárnyában van, elég kultúrált körülmények között. A fizetős szoba tágas, kényelmes, saját fürdőszobával, és egyébként szombattól egyedül is voltunk, mert a másik babát hazaengedték - egészen szerdáig nem kaptunk szobatársat, de ma pedig mi is jöhettünk haza. Mint írtam, a fizetős szobákon kívül vannak még hagyományos kórtermek is, ahol az anyukák egy széket kapnak a kiságy mellé, és vagy ott alszik, vagy anyaszálláson (vagy hazamegy), de ezt nem vállaltam be. Ezekben a szobákban egyébként majdnem mindenki roma volt - amiről ugyan mondhatnám, hogy nem zavar, de ez így nem lenne igaz. Sok mindenben tudok toleráns lenni, de ha beteg a gyerekem, akkor nem érdekel, hogy az ő tradícióik meg akármilyük szerint hetedíziglen meg kell tölteni felmenőkkel a kórtermet, meg este nyolckor még rokoni látogatást kell tartani, és persze lehetőség szerint ordibálva beszélni - mert ha beteg a gyerek, akkor énmiattam lehet roma, zsidó, olasz, vagy magyar, de legyen kedves alkalmazkodni legalább egy minimális társadalmi normához, mondjuk, a kórház házirendéhez. 

A szegregáció egyébként nem is túlságosan titkolt: fültanúja voltam, hogy egy roma anyának fel sem ajánlották az anyás szobákat (más kérdés, hogy lett-e volna rá pénze), pedig gondolom ő sem szívesen ücsörgött a széken, nekem pedig eleve ezzel jöttek. A gyerekekkel mondjuk nagyon normálisan bántak az ápolónők, bármilyen is volt a bőrszíne, de az anyákkal azért érezhetően más hangon beszéltek. Ez valahol nagyon bántotta az egyenlősdiző lelkemet, ugyanakkor érthető is volt: pl. ezek a nők annak ellenére, hogy szoptattak, vígan jártak ki cigizni - mondjuk lehet, hogy azért asztmás a gyereke, mert egész nap cigifüstöt szív? Nem gondolom, hogy ezek egyéni dolgok lennének, igen is jobban jellemző az ilyen hozzáállás a romákra, mint a nem romákra, ami valószínűleg az iskolázatlanságból és szegénységből fakad. Ördögi kör, már megint, ebbe most nem megyek bele, de elszomorító a helyzet.

Ami még inkább elszomorító volt, az az, hogy egy csomó gyereknél nem volt ott az anyja, még széken ülve sem. Nem tudom, hogy azért-e, mert volt még öt másik ellátásra szoruló baba otthon, vagy mert a szék túl kényelmetlen volt, de ezek a babák csak feküdtek, ültek vagy álltak a kiságyban, és egész álló nap sírtak. Nem vicc, egyszerűen nem hagyták abba. Az egyik kisfiú, aki volt vagy 6 kiló, megtanult menni, miközben az anyja egyszer-egyszer betelefonált, hogy hogy van a gyerek. Nagyon sajnáltam.

Visszatértve miránk, Sárit éjfél körül felvették az osztályra, vért vettek tőle és a kis kezébe branült szúrtak, mert azon keresztül adták be naponta háromszor az antibiotikumot. Szegénykém annyira készen volt, hogy szinte egész éjjel aludt. Másnap reggel vissza kellett vinni a fülészetre, ahol kiderítették, hogy az éjjel szúrt lyuk összenőtt, ezért újra fel kellett szúrni mindkét fülét. 20 percen keresztül tartott, addig ő végig ordított. Később ha fehérköpenyest látott, már sírt... Én teljesen kész voltam, magamat okoltam azért, hogy ennyit kell szenvednie. Szerencsére ez a felszúrás már tartósnak bizonyult, folyt is a füléből mindenféle gedva, ami ez esetben jó jelnek számított. Persze kapta az antibiotikumot is tovább, és bár se láza, se fájdalmai nem voltak, bent tartottak.

A főorvos szerint az volt a probléma, hogy a korábban kapott gyengébb antibiotikum nem gyógyította meg a fülgyulladást, csak elfedte azt. Így nem fájt a gyereknek a füle, de a mélyben azért dolgozott a genny. Ha nem szúrták volna fel, perforálódhatott volna, és akkor szinte biztos a halláskárosodás. Szóval még szerencsénk is volt.

Mindeközben Sári elég jól elvolt, és mivel egyedül voltunk a szobában, hétvégén állandóan ott volt velünk valaki, vagy Cs., vagy anyu, de hétközben is bejöttek délután és estig együtt voltunk. Kismanónak az étvágya is tűrhető volt, bár éjszakánként nagyon gyakran felébredt, és csak és kizárólag az én ágyamban, velem együtt volt hajlandó aludni - de mondjuk ezért szerencsére nem szóltak semmit. Sajnos a kezecskéjét nagyon megviselte a branülözés, kétszer is ki kellett venni a tűt és újra betenni, ráadásul Sári állandóan azt babrálta, így a végén már zoknit kellett húznom a kezére. Inkább azzal volt gondom, hogy hogyan kössem le, hiszen itthon sokat sétáltunk, ücsörögtünk az etetőszékben, nézegelődtünk, a kórházban pedig nem pörögnek úgy az események.

Mindegy, eltelt valahogy az idő, és bár alig aludtunk, azért túl lehetett élni. A fülecskék szépen gyógyultak, és az antibiotikum kúra is véget ért, így ma hazajöhettünk.

Ha tudom, hogy így fognak alakulni a dolgok, már a betegsége elején kérem az antibiotikumot, akkor talán nem jutunk el ide. Mentségemre legyen mondva, hogy én csak jót akartam, aztán minden sokkal rosszabb lett, mint vártam. Állítólag a fülből leszívott váladékot kitenyésztik, és akkor talán kiderül, milyen baci okozta a bajt, így legközelkebb célzottan lehet kezelni, de én attóül félek, hogy most majd állandóan a fülészetre fogunk járni.