"Jó" dolog ez a koraszülöttség, mégpedig azért, mert ezen az alapon még egy csomó vizsgálatra el kell cipelni a gyereket, így történt az meg, hogy immár sokadszorra kellett mennünk a PIC-es utógondozóba, egyéves kontrollra. Mivel pár anyukával tartjuk a kapcsolatot, akikkel egyszerre voltunk bent, és mivel a gyerekeink 1-2 hét különbséggel lettek egyévesek (Sári a legfiatalabb), így megbeszéltük, hogy összehozhatnánk egy közös orvoslátogatást, megspékelve egy kis szülinapozással is. Így találkoztunk össze 4-en, köztük F. és anyukája Zs., akik a szobatársaink voltak azokban az időkben. F. amúgy 32 hétre született, alig volt 2 kiló, és folyton aludt, ráadásul túl picurka volt ahhoz, hogy szopizzon, úgyhogy Zs. vagy két hónapos koráig minden etetéskor először küzdött egy fél órát a cicivel, majd amikor F. már túl fáradt és éhes volt, akkor adott neki cumisüvegből előzőleg lefejt tejet. Mindezt megcsinálta természetesen éjjel is, két hónapig, amíg F. elég erős lett ahhoz, hogy már a ciciből is ki tudja szívni az elegendő mennyiségű tejet. Nem semmi, én biztos nem lettem volna elég kitartó ehhez, de nekik szerencsére sikerült.

Az orvosról "csak" annyit, hogy már megint rohadtul le lettem b*szva (már elnézést), most azért, hogy mi a fenének hurcoltam a gyereket egyik orvostól a másikig, és miért hagytam, hogy felszúrják a fülét (!), amikor a gyereknek semmi baja, csak hülye az anyja. A gyerek ezért fél az orvosoktól, és teljesen feleslegesen lett megkínozva. 

Na most akkor erre varrjak gombot: amikor nem engedtem, hogy felszúrják Sári fülét, akkor én lettem a világ legfelelőtlenebb anyja, mert egy csomó durva szövődménynek tettem ki a gyereket, és amikor végül kórházba került, akkor a képembe vágták, hogy bezzeg ha felszúrták volna a fülét...! Amikor nem gyógyult a füle, akkor kiderült, hogy azért nem, mert én -a hülye anyja- nem tudtam, hogy 20-szor kell szívni az orrát, nem csak annyiszor, ahányszor jön belőle valami. Igaz, korábban azt sem mondta senki, hogy szívni kellene az orrát... Aztán, megint én vagyok a felelőtlen, mert a gyerekorvos és a fülész azt állította, hogy immunhiányos, és ezért nekem direkt élvezet volt fél órán keresztül lefogni, miközben vették tőle a vért. És akkor az alváslaborról még ne is beszéljünk...

Igen, ezt én mind baromira élveztem. Münchausen-szindrómás vagyok, minimum, vagy mi. 

A kegyelemdöfés az volt, amikor megkérdezte a doki, hogy nekem mi a foglalkozásom, hogy miért lehet ilyen könnyen félrevezetni. Gondolom, azt hitte, takarítónő vagyok, vagy ilyesmi, és akármit bebeszélhetnek nekem. Mert hogy én miért nem kérdezek. Mert hogy kérdezni kell. Igen, gondolom, ez az orvos sokat járt különböző SZTK-kban, ahol az én gyerekemet már kezelik, közben az előzőnek a záróját diktálja a doki, de a következő már az ajtóban áll... Itt valóban van lehetőség minden eshetőséget felvázoló beszélgetésekre. Na mindegy, elég annyi, hogy végül azt mondta, a bárányhimlő elleni oltást adassam be neki, erre megkérdeztem, hogy miért javasolja, az immunrendszere miatt? Erre megint lecseszett, hogy ne gondoljam, hogy a gyerek immunrendszerével baj van, mert nincs. Ok, de akkor miért is adassam be a bárányhimlő elleni oltást? Ja, hát erre nem válaszolt.

A mozgásfejlődésre azt mondta, hogy lassú, de jó irányba halad, teendőm annyi, hogy tanítsam meg felállni (sűrűn húzzam fel állásba), és vegyek neki Siesta cipőt. Mert az jó. 

Vagyis összegezve, ez az orvos az összes eddigi orvossal teljesen ellentétes véleményt fogalmazott meg, bennem meg annyira felment a pumpa, amiért tőlem, laikustól várják el, hogy végül is kinek hiszek! Azt hittem, az orvostudomány valami egzakt dolog, vagy beteg vagy, vagy egészséges, a vérképed minden orvosa előtt ugyanolyan, a magas vérnyomás mindenhol magas vérnyomás, akkor meg mi a kérdés? 

Nem mondta, hogy vissza kellene még mennünk, és bár a többieket visszahívták, én úgy döntöttem, hogy ide többet nem megyünk.

Ezután kicsit még beszélgettünk 4-en, kaptunk D-től örök-barátság-kártyát, amit én személy szerint nagyon meghatónak éreztem, de mivel nekik el kellett menni, így végül 3-an mentünk át Zs.-ékhez. Itt találkoztunk Cs.-vel is, aki felhozott minket Pestre (mert jogsim még mindig nincs), és időközben elintézte Sári anyakönyvét (mert megváltozott a nevünk). Sári útközben elaludt, de sikerült úgy kicsempésznem az autóból és betennem a kiságyba, hogy nem ébredt fel, míg Zs. nem volt ilyen szerencsés F-fel, úgyhogy végül a két maradék gyerek, meg mi anyukák és az egy darab apuka dumnáltunk a konyhába, míg Sáribaba a hálóban aludt. Amikor végül felébredt, rögtön odakéredzkedett a babákhoz, de végül nem igazán vegyült a társaságba, hanem inkább magányosan játszott. Szerintem sajnálta, hogy Kisvacak nincs ott.

A másik két baba amúgy mozgásban természetesen simán lehagyta Sárit, ami ugye azért durva, mert mindkettő sokkal kisebb súllyal született, mint ő. Sári viszont szerintem értelmileg járt a többiek előtt, például talált egy bárányt F. játékai között, és egyfolytában azt lobogtatta, miközben bégetett. Én mondjuk már leszoktam arról, hogy összehasonlítsam a gyerekeket, de Cs.-nek elég új volt a helyzet, úgyhogy hazafelé semmi mást nem hallgattam, csak hogy Sári milyen kis ügyetlen volt a többiekhez képest, és amúgy is, milyen muja, mert az összes játékot elszedték tőle. Az viszont szembetűnő volt, hogy a másik két baba mennyivel barátkozóbb, mint a Lányunk, nemcsak egymással, hanem a felnőttekkel is. F. pl. kézről kézre járt, de B. -a kisfiú- is simán odament Cs-hez, vagy hozzám, míg Sári leginkább senkire rá se nézett. Ő ilyen kis anyámasszonykatonája, épp, mint az apja.

Azt is megállapítottam, hogy én vagyok a legparázósabb anya a világon: szinte mindenki sokkal kevésbé aggódik a gyerekéért, mondjuk, Zs. simán bent hagyja a szobában a gyereket, és tesz-vesz a konyhában, néha hallgatózik, hogy nincs-e valami gyanús zaj, de alapvetően nem izgatja magát azon, hogy F. vajon mit csinálhat. Aztán F. egy idő után megjelent a konyhában, vigyorgott egy sort, majd indult a dolgára. Én ilyet sosem mernék tenni, igaz, a mi lakásunk egy időzített bomba, egyszerűen akármennyire igyekszem, nem tudom elég biztonságossá tenni. Sári a múltkor pl a tapétát ette meg, ami egy leesett csempe mellett feslett fel - nem hinném, hogy a festék és ragasztó 3 éves kor alatt ajánlott lenne.

Kicsit lazábban kellene hozzáállnom a gyerek-témához, de hát annyi mindent csinálhattam volna jobban! Majd a másodiknál, ugye.