Amióta itt a szép idő -amiért külön köszönet mindenkinek, akinek része van benne- Sárit egyszerűen nem lehet beparancsolni. Egész nap kint akar lenni. Most, mikor ezt a bejegyzést gépelem, már vagy 3/4 órája kint van a mamájával... Ha sikerül is kicsit bent maradni vele, folyamatosan az ajtóhoz mászik, és mutogat kifelé. Kivittük a bébitaxiját, a hintáját is, hogy azért kint is legyen tevékenység, de igazán jól elvan a babakocsiban (persze, ha tologatjuk), és gyalogolni is nagyon szeret. Ez a séta ugyan még baromi messze van a klasszikus járástól, mert én inkább botladozásnak nevezném, de 1 héttel ezelőtt még ennyit sem csinált, úgyhogy ami késik, nem múlik, ugye.

Tegnap jól képennyalta a kutya, igaz, én nem láttam, de mesélték, hogy olyan igazi egész-arcos nyalás volt. Erre Anyu felkapta a lányt, amire ő vagy megijedt, vagy a kutyától lepődött meg, mindenesetre elkezdett sírni. Kicsit aggódtam, hogy majd innentől kezdve félni fog a kutyáktól, mert állítólag én azért féltem sokáig, mert kiskoromban játszott velem egy farkaskutya, és véletlenül felborított... Mindenesetre Sárit utána is nyugodtam le lehetett tenni a kutya közelében, csak amikor meghallotta a lihegését, csukta be a szemét, és fordította el a fejét, mintha a következő nyalást várta volna...

A hátsó szomszéd tyúkjai meg kakasai szintén nagy haverok. Amikor a kakas kukorékol, akkor Sári visszabeszél neki, olyasmit mond, hogy "tyátyátyá". Ezt csak a kakaskukorékolásnak hajlandó előadni, ha én mondom, hogy "kukurikú", akkor azon maximum röhög, de arra nem válaszol. Nem lehet átverni...

Az étvágya továbbra sem a régi, igaz, most már azért tűrhető mennyiséget lehet órák alatt beleimádkozni. Nem foghatom a fogára, mert éjjel viszont szuper jól alszik, már ritkaságszámba megy, ha fel kell kelni hozzá valami miatt, cserébe viszont fél 6-nál tovább nemigen alszik (ami régi idő szerint fél 5, úgyhogy nem tudom, sírjak-e vagy nevessek). Szopi már csak reggel-este van, viszont úgy érzem, ez még marad, mert a Manófül bizony hevesen követeli is. Reggel általában átviszem a mi ágyunkba, és ott szoptatom meg, és mindezt ő már mutatja is, amikor bemegyek hozzá. A múltkor, mikor a sógornőmék itt voltak, és mi Sárival aludtunk, a reggeli szopit ugye nem a hálóban, hanem a kanapén kapta, és először nagyon sírt, mert amikor letettem az ágyra, azt hitte, nem lesz. Este pedig kötelező orrszívás után a nappaliban szoktam szoptatni (vessetek meg, de nézem közben a TV-t), és ő már ezt is tökéletesen tudja, úgyhogy ha véletlenül valami közbejön az orrszívás és a szopi közé, akkor heves tiltakozásban lehet részem.

Úgyhogy szopi egyenlőre marad, bár őszintén szólva már nem bánnám, ha lassan elhagynánk. Szerettem és szeretek is szoptatni, szerencsés vagyok, hogy tulajdonképpen mellgyulladás, tejpangás, sebes mellbimbó meg minden más baj nélkül könnyedén ment a dolog ilyen sokáig, de most már jó volna visszakapni a testem - (és a régi mellem, ami ugye sajnos álom marad, de ekkora áldozatot igazán meg lehetett hozni).