Most, hogy már egy jó ideje nincs esti szopi, az altatásra új rituálénk van - de ez a kis bitang napról napra szemfülesebb, és egyre többet követel. Mert megiszogatja a tejecskét az ölembe kucorodva, aztán odafordul, és "közli", hogy már menne a kiságyba. Jó, nyilván nem szó szerint így mondja, hanem vagy mutat az ágyára, vagy én kérdezek rá, és ő bólogat. Úgy egy héttel ezelőttig ezután fogta a nyuszit, vagy a rongyit, kicsit fészkelődött, aztán elaludt. 

Manapság viszont a következő a menet: bekéredzkedik a kiságyba, megkeresi a nyuszit/rongyit, fészkelődik, majd feltérdel-feláll, és követeli, hogy vegyem ki őt a nyuszival/rongyival együtt. Vagyis a dolog csak arra megy ki, hogy megszerezze az állatkertet. Ezután rendszerint ölbe kell vennem, dajkálom, dúdolok, vagy mesélek (Öreg néne őzikéje, saját szavakkal), majd egy kis idő múlva újra beteszem a kiságyba. Ekkor már nem akar kijönni, hanem hasra fordul, és nyöszörög, de csak akkor, ha nem simogatom a hátát. Úgyhogy innentől kezdve elalvásig megy a hátciróka, ami jobb esetben csak pár perc, mint pl. ma is, de rosszabb esetben akár fél óra is lehet, ami azért elég durva, tekintve, hogy a csiszatolástól egész felhámlik a bőr a tenyeremen. Na, jó, ez költői túlzás, de az igaz, hogy amint elszenderedni látom, és abbahagyom a simit, Sári rögtön nyitja a szemét, és nyavalyog, vagy pl. dörgöli a hátát a kezemhez, jelezve, hogy ő még nem enged utat nekem. Kis galád ez, mondom.

Mostanában szinte nem engedi, hogy altatót énekeljek neki, hevesen rázza a fejét, ha belekezdek egybe, vagy hangosan tiltakozik. Az egyetlen dal, amit mostanában szeret, a "Széles a Duna", ami marhára nem altató, biztos ezért. Azt szereti, ha mesélnek neki, de ezt altatáshoz annyira még nem "használjuk", leszámítva, hogy Cs. mostanában úgy altatja, hogy közben halkan dumál neki, pl. hogy mit fognak csinálni, ha majd felébred. Nem vicc, emlékszik rá, mert behajtja! 

És változatlanul 5-fél 6 között kel, ugye nem mondjam, mennyire imádom ezt a szokását...