Ma voltunk a gyerekorvosnál, 18 hónapos egészséges rendelésen és oltáson. Sári nagyon vagányan viselkedett a váróban, szóltam neki, hogy most már mindjárt mi jövünk, mire illedelmesen megfogta a kezem, és odaálltunk az ajtóba (nem mintha őrizni kellett volna a pozíciónkat, mert rajtunk kívül senki nem volt ott), sőt, még arra is nagyon készült, hogy ő adja oda a kiskönyvét a védőnőnek (amit most nem hagytunk otthon, mint a legutóbb). Amikor aztán nyílt az ajtó, inába szállt a bátorsága, és belekapaszkodott az ajtófélába, végig ordította a vetkőztetést és a mérlegelést (10 820 g - vagyis 600 g-t hízott 3 hónap alatt, ami szerintem szuper, tekintve, hogy azóta tanult meg menni, és folyamatosan szaladgál, és hát mi tagadás, enni sincs sokszor ideje, annyi a dolga), de az igazi műsort akkorra tartogatta, amikor a sarokból kikukucskált az orvos. Szegény Sári úgy csimpaszkodott a nyakamba, hogy alig bírtam lefejteni addig, amíg megvizsgálták, de azt is úgy "tűrte" csak el, hogy fél keze és lába körém fonódott. Persze, a legrosszabb csak ezután jött, ugyanis az oltást hason fekve kellett beadni neki. Amíg a doki készítette az oltóanyagot, Sári természetesen szorosan hozzám bújt, és bőgött, míg én próbáltam fontos dolgokat megbeszélni az orvossal, minthogy

Ezután ketten lefogtuk Sárit, majd a doki beleszúrta a popsijába a tűt, odanéztem, és Sári úgy megfeszítette az izmait, hogy csoda, hogy nem tört el a tű! Szegény, így tényleg marhára fájhatott neki, sírt is végig, amíg bent voltunk, kint is csak azzal tudtam lecsillapítani, hogy elmeséltem, milyen volt, amikor anya kapott szurit. Anyának is nagyon fájt, tudniillik (azt olvastam, hogy azok a gyerekek nyugszanak meg leggyorsabban oltás után, akik látják, hogy az anyjuk átéli a fájdalmat velük - ez egy marha bonyolult logikával levezetett cikk volt, de a cikkíró szerint a "jajj, katonadolog" c. hülyeség csak azt erősíti a gyerekben, hogy neki nem szabad megélnie a fájdalmat). Aztán hazaérve Sári még megmutatta a dédinek, hogy hol szúrták meg, majd jól odabújt hozzá, hogy a dédi megvigasztalja, aztán mellettem elaludt a nagyágyon. Még most is alszik, szegénykém nagyon kikészült. (Én is)

Egyébként végre befejeztem a munkát, úgyhogy az elkövetkezendő pár napban igyekszem visszaszerezni a lányomnál az engem megillető pozíciót - mert mi tagadás, be kell ismernem, hogy sajnos lecsúsztam a pulpitusról, de rendesen. Sári első számú kedvence ugyanis a mamája, ha kettőnk közül választania kell, akkor biztos, hogy a mamát választja. Ma is ebéd (helyett) után fel-alá járkált a lakásban, és a "mam"-ot kereste, azért, mert a dédinek én véletlenül azt mondtam, hogy mama. A keresztanyja is simán leszorít engem a ranglétráról, sőt, bizonyos esetekben még az apja is. Tény, hogy az elmúlt pár hétben majdnem minden nap dolgoztam, és sokkal kevesebbet voltam Sárival, mint kellett volna. Mától igyekszem bepótolni az elvesztegetett időt, de azért nem könnyű elviselnem a jelenlegi helyzetet...