Sári olyan nagylány már. Tényleg, elnézem, ahogy komolyan játszik, beszélget, rendezgeti Danit, újabban biciklizik (bekerült a bicikli a lakásba, mert ha kimentünk, akkor állandóan ráült volna, de így nem lehet sétálni - még, így meg legalább csak a falnak megy neki, autóknak mégsem)... Egy bajom volt csak: és az a haja, ami összevissza állt, mindenhova belelógott, és nem tűrt meg (huzamosabb ideig) hajpántot, csatot, gumit. A hajmosás pedig még mindig, nagylányosság és majdnem kétévesség ide, vagy oda, nagy kihívás.

Ezért tegnap végérvényesen és ellentmondást nem tűrve eldöntöttük Cs.-vel, hogy ma, ha esik, ha fúj, Sári fodrászhoz fog menni. Úgyhogy már tegnap elkezdtük passzionálni szegénykémet, hogy a fodrász így meg úgy, nem fog fájni, meg anya ölébe fog ülni (mármint Sári), ésatöbbi, ésatöbb - Sári persze nyafizott, de nekem mégis inkább úgy tűnt, hogy Cs.-ben kellene tudatosítani, hogy a gyerek nem azért fog bőgni, hogy vele kicsesszen, sőt, neki emiatt egyáltalán nem kell kellemetlenül éreznie, vagy netalántán szégyelnie magát.

Mindenesetre hatásos volt a sok mesélés, mert ma, útban a fodrászhoz Sári elmesélte, hogy -idézem- "Nem fáj, nyissz-nyissz...". Ami viszont ezután jött, attól még nekem is leesett az állam. Ugyanis jó előre közöltem a fodrászcsajjal, hogy a gyerek minden bizonnyal ordítani fog, de őt ez ne zavarja, csak vágja a haját, olyanra, amilyenre sikerül. Nos, ez utóbbit komolyan is vette a csajszi, mert Sári haja tényleg olyan lett, amilyen, pedig a kisasszony -nem hazudok- egy mukk nélkül tűrte a nyiszatolkást. Inkább csak meglepődött az ollón, meg a köpenyen, meg a csattogáson, oda-odakapta a fejét az ollóhoz, de sírni egyáltalán nem sírt. Ellenben amikor rögtön utána az apját kezdték nyírni, akkor már volt nyafogás...

Az eredmény pedig itt tekinthető meg. Enyhén szólva fiús, de hát ez van, ha valaki ilyen vagány csajszi... Meg ugye majdmegnő...