Érdekes, hogy amikor tulajdonképpen az ég világon semmi kedved nincs a karácsonyhoz, egy majdnem hároméves türelmetlen várakozása hogy fel tudja ébreszteni benned a kisgyereket. Hát ilyen volt 2010 karácsonya.

Cs. már 17-től nem dolgozott, úgyhogy Sári ezzel idénre búcsút mondott a bölcsinek. Aztán betegséggyanús lett, de persze nem annyira, hogy orvoshoz vigyem, szóval nem is vittem, ami miatt pedig a ház öregjei ették a fülem... de az idő engem igazolt. Én 21-ig dolgoztam, 22-n pedig felmentem Pestre cserukkához "bulizni" (azért az idézőjel, mert végül erősen beszélgetősre sikeredett a "buli", de szerintem nem volt baj), úgyhogy 23-n nagyon kidögölve kellett takarítanom. Sári aranyos volt, sokat segített. Természetesen a legtöbb ajándékot még 23-n kellett beszereznünk, de a 24-t sem úsztam meg shopping nélkül, mert karácsonyfa-állítás közben jutott eszembe, hogy tavaly eltörtem a csúcsdíszt, és anélkül nem karácsony a karácsony. Arra persze nem emlékeztem, hogy a csengőt is eltörtem, úgyhogy azt természetesen nem vettem. Így a karácsonyi csengőszót az e-bay-en vásárolt Lego Duplo királyos játék elektronikai berendezésének madárhangja szolgáltatta - de ne ugorjunk ennyire előre.

24-n délelőtt, hogy apa nyugiban tudja befaragni a fát a talpba, mi csajok elmentünk a városba. Kezdetnek gondoltam, megnézzük a betlehemest, meg a városi karácsonyfát, amikor Sári közölte, hogy éhes. Szuper, mert a vásárban alig voltak (volt vagy 9 óra), úgyhogy reméltem, hogy végre idén tudok enni kürtöskalácsot: a nyári banzájon, és két héttel korábban is ugyanis kábé ezer ember állt sorba a kürtöskalácsosnál, úgyhogy mindig feladtuk. Én balga Sárinak is előre beígértem a csemegét, de a kürtöskalácsos -láss csodát- december 23-n befejezte idei ténykedését, szóval erről is lecsúsztunk. Cserbébe elvittem cukrászdába, ahol nagyon jól viselkedett az én kismanóm. Kókuszgolyót kapott, én meg Vörösmarty szeletet, és kölcsönösen megkóstoltuk egymásét ("Anya, megkóstolhatom a tiédet? Kééééérlek..."). Ebédre értünk haza, de mivel böjt volt, a gyerek persze nem evett...

Alvás alatt anya meg apa angyalkák feldíszítették a fát, ami -khm- elég eklektikus lett, de szerintem Sári nem bánta. Majd ébredéskor szép ruha, finom vacsora (amit őfelsége már rohadtul unt), és végül a már említett madárcsicsergéses ál-csengettyűszóra bevonulás a nappaliba volt a menetrend: hát, Sári annyira, de annyira örült a fának, hogy azt elmondani nem lehet. Majd' kiugrott a kezemből, úgy tetszett neki, majd gyorsan elénekelte a "Kiskarácsony, nagykarácsony"-t, és elkezdte kiosztani az ajándékokat, mert egész nap erre készült, és mert meséltük neki, hogy tavaly milyen ügyesen csinálta. Igen ám, de az én lányom egy évvel öregebb és okosabb lett időközben, és nagyon is tudta, hogy az ajándékok között neki is van biztos ("Átfordítós sínt kértem a Jézuskától"), úgyhogy kábé két ajándék után megunta, és kereste az övét. Úgyhogy az ajándékszétosztást Cs.-re hagytuk, Sári meg bontogathatta az övéit.

Azt hiszem, kicsit sokat kapott, mert egy idő után láttam, hogy már nem értékeli az újabb és újabb csomagokat. Pedig tényleg nem költöttünk ész nélkül idén (sem). Jöjjön a felsorolás, az egész család jézuskája nevében: nyilvánvalóan megkapta az "átfordítós sínt", meg egyéb kiegészítőket a vasútjához, egy Emily-t, használt diavetítőt, futóbiciklit (nagyon menő), ugrálós labdát (ami természetesen még nagy, hiába írta a csomagon, hogy 3 éves kortól), dinoszauruszos könyvet, Micimackós képességfejlesztő társast, mini-teáskészletet, ugrálókötelet, és persze csokit (ez utóbbiakat Cs. családjától).

25-n elutaztunk a rokonokhoz, ahol Sárit nem is láttuk, úgy lefoglalták az unokatesók. De tényleg, még enni sem nagyon volt ideje, az alvásról ne is beszéljünk. A játszáson kívül voltunk még szánkózni, mert ott elég tuti hó esett, amihez mindenkinek volt ruhája, csak nekem nem. Én ugyanis vittem két szép csizmát, amiből az egyik magassarkú, de bakancsot, dzsekit és hasonló prakikus ruhákat nem. Sebaj, kicsire nem adunk, beázott csizmával is lehet szánkózni. Jó volt. Tegnap jöttünk haza, gyakorlatiasan ebéd után indultunk, hogy Sári aludjon az úton, ami olyan jól sikerült, hogy kb. 50 km-rel a célállomás előtt nyomta el az álom.

Ma pedig, hogy tovább fokozzuk az élményeket, fürdőbe mentünk kicsit kiáztatni magunkból a hideget. Jó volt ez is, csak rengeteget éreztek hasonló kényszert az ázásra, úgyhogy elég nagy volt a tömeg. Amit pedig fel nem foghatok, hogy egyesek miért érzik úgy, hogy nekik baromira nem kell alkalmazkodni másokhoz. Értem ezt arra a két tizenéves kisköcsögre, akik a tömött medence két végében állva dobálták egymásnak a labdát, és voltak olyan baromi bénák, hogy szinte mindig mellément. Cs. aztán megunta, hogy már vagy huszadszor találnak el majdnem minket, és beszólt az egyiknek (igaz, szerintem is elég durván), aki persze rögtön ment panaszkodni a nagymamájának, az meg jött Cs.-hez, hogy miért baj, ha a gyerekek labdáznak. Cs.-t persze majd' szétvetette az ideg, én csillapítgattam, mert bár a stílussal nem értettem egyet, de azért alapvetően igaza volt. Mindegy, azért jól éreztük magunkat.

Még egy hét szabadság...