Ha majd a gyerek 30 évesen pszichológushoz lesz kénytelen járni, akkor az ilyen sztorik biztosan előjönnek, mintegy alátámasztva azt, hogy szegény a hülye anyja miatt szenved kisebbségi komplexusban.

Történt ugyanis, hogy Sári csütörtök délután azzal fogadott, hogy ő másnap bizony királylányként fog bemenni a bölcsiben. A királylányság rögtönzött kellékei, úgy, mint egy fátyol (aka. régi tarkabarka kendő), rögzítve egy hajpánttal, egy rózsaszín kesztyű (valamilyen hercegnős újsághoz volt), ami amúgy kicsit nagy rá, és a topánkája (szintén nagy) rajta díszelegtek. („Anya, a királylányoknak szokott lenni fátyluk, kesztyűjük és topánkájuk!”). Hülyén nézett ki, na.

Persze reménykedtem benne, hogy elfelejti, de nem, nem olyan ő. Reggel a bölcsiben  követelte a kellékeket. Feladtam rá (merthogy vittük, mertem volna nem vinni), ő pedig marha büszkén tekergett benne – mire nekem kiszaladt a számon: „Ki fognak nevetni.”.

Látni kellett volna a reakciót. Legörbült szájacska, lehajtott fej, és mint egy vert vitéz, szomorúan vetette le a kellékeket. Ekkor már éreztem a mondat súlyát, meg persze Cs. is közölte, hogy hogy lehetek ilyen barom, és annyira, de annyira megsajnáltam szegény Sárit. Persze már hiába próbáltam jóvá tenni, nem akart visszaöltözni.

Aztán délután állítólag felvette a fátylát, és amikor az apja ment érte, mondta neki, hogy nem is nevették ki.

Nekem meg azóta is bőghetnékem van, ha eszembe jut az eset.