Tegnap mégiscsak kaptam egy biciklit. Szép, matt fekete, van rajta kosár, igazi "mammer-bringa", de nagyon kényelmes tekerni. Igaz, még úgy 4 hétig elvileg nem szabadna.

Sári ma nem volt hajlandó semmit enni, majd délben megivott egy kis almalét, amit aztán altatáskor szépen ki is hányt. Az ágyamra - mert hogy újabban csak és kizárólag ott alszik. Mondjuk, sejtettem, hogy lassan meg fog betegedni, túl egyszerű lett volna így, betegség nélkül... remélem, nem komoly. Talán ez egy jel, hogy az élőkkel kell foglalkozni?

Tegnap beszéltem az orvossal, bízva benne, hogy van már jegyzőkönyv a boncolásról. Nos, néhány szövettani vizsgálat még mindig nincs meg, de gyakorlatilag minden negatív - vagyis az elhalás oka hipoxia, ami elvileg oxigénhiány, de mást nem sikerült megtudni. Ennek nem örülök. Mert ha ismertek lennének az okok, akkor egyrészt megnyugodhatok, hogy van magyarázat, és a következő alkalommal lehet ellene védekezni. De így? Csak a jószerencsében bízzak? Nem vagyok valami szerencsés típus... Aztán meg mindenhol azt olvasom, hogy 2X ilyen nem történik meg. Már persze általában nem... Mert attól, hogy nem tudják a magzati halál okát, még nem jelenti azt, hogy nincs oka. Csak nem tudják megállapítani.

Egyébként is, ha véletlenül még egyszer terhes leszek, és sikerül is kihordanom a babát, akkor biztosan császárral születik. Mondjuk, a hogyan természetesen már nem érdekel, csak egészséges legyen. De negyedik császárom már biztosan nem lesz  - ennyit a nagycsaládról. (Mondjuk, amíg Esztert vártam, sokszor mondtam, hogy ennyit és nem tovább. De akkor minden annyira más - annyira kerek volt...)

Ilyesmiken pörgetem magam, persze, teljesen feleslegesen. Még nincs itt az ideje. Most nem ennek van itt az ideje.