(A címben szereplő sorokat egy sorstárs amerikai anyuka adta a blogjának.) Csak akkor fáj, ha lélegzem...

Azt álmodtam, hogy Eszter meghalt. Nem a halálát álmodtam meg, hanem a hiányát. Szörnyű volt. Aztán reggel felébredtem, és rájöttem, hogy nem álom volt.

A legrosszabb, hogy ha valami olyat csinálok, amit "normálisan" (terhesen, vagy kisbabával) nem tennék, rögtön eszembe jut, hogy nem itt kellene lennem, nem csinálhatnám ezt, ha Eszter élne! De nem támasztom fel azzal, ha bezárkózom a lakásba, ha nem veszek tudomást arról, hogy az élet megy tovább! Semmivel sem támaszthatom fel, mást nem tehetek, mint hogy megtanulok együtt élni ezzel a fájdalommal. Csak akkor fáj, ha levegőt veszek...

Ma 1 hónapja, hogy Eszter meghalt. Ő döntött-e úgy, hogy nem akar megszületni, vagy valami más oka volt? Nem tudom. De nehéz hónapot teremtett a hiánya, és az a sejtésem, hogy még jó pár ilyen fogja követni ezt a szörnyű 31 napot. Meddig? Mikor lesz vége? Talán sohasem. Amíg lélegzem.