A múltkori bejegyzésemre válaszul cserukka küldött egy e-mailt, mindenféle jótanáccsal, mit csináljak, hogy csináljam, hogy remélhetőleg jobb legyen.

Az most mindegy, hogy egyetértek-e a feltevéseivel, vagy nem (szerintem egyetértek), mert nem ez a lényeg. Hanem hogy ő az egyik olyan ember a környezetemben (nincs túl sok), aki – annak ellenére, hogy szerencsére még hasonlót sem élt át, mint én – próbál segíteni. Mert a legtöbben azt várják, hogy majd magától elmúlik ez nálam. Pedig annyira kell a segítség, nem is értem, hogy kérhetném hangosabban. Minden szalmaszálba kapaszkodom – mert most azt hiszem, nem elég az együttérzés, ötletek kellenek. Mert én annyira igyekszem, de egyedül nagyon szarul megy.

Szóval ezt írta.

„Az élet valóban megy tovább. Elképzelheted magad (konkrétan) Eszterrel, de ez egy olyan vágy, amit nem tud semmi sem megteremteni. Lehet, hogy van egy hely, ahol majd találkoztok, de ezt vágyni egyenlő a halálvággyal és Neked itt még annyira sok dolgod van. Neked itt Sárid van, Cs.-d van. Megszületni és élni vágyó gyereked van.

Találd meg, hogy Eszter - azon túl, hogy őt akarnád visszakapni - mit jelent számodra. Próbálj átjutni azon, hogy ő és abban a formában, ahogy vágynád, nem elérhető és találd meg mit jelképez számodra. Mire vágynál általa. Mit adhatna Neked ő, amit semmi más nem. Mit szeretnél? (az nem ér, hogy Őt visszakapni, ennél menj mélyebbre) Vagy engedd el a tudást, hogy ő elment és próbáld meg bátran magad elé képzelni, hogy milyen érzés lenne, ha élne. Mármint ha megszületett volna minden gond nélkül és most veletek lenne. Ez biztosan kurva nehéz, de hátha... de a saját érzéseidre koncentrálj, hogy mit is váltana ki belőled, ha egy 136 napos síró-rívó kis csudát kellene ellátnod éppen. Ne törődj a múlttal, ne törődj a jövővel. Képzeld el úgy, mintha ez lenne a valóság. Hátha megleled azt, ami elérhető vágy benned és akkor lesz mit célul kitűznöd.”

Tudom, hogy ezt a fájdalmat (szerencsére) elképzelni sem lehet addig, amíg  valaki nem éli át. De butaság lenne csak a sorstársaktól várni a segítséget, főleg, mivel előre mutató dolgot még azok is ritkán mondanak, akik már évek távlatából szemlélik a saját tragédiájukat. Jól jön egy kívülálló véleménye, főleg, mert –mint mondtam- nagyon kevesen vannak, akik egyáltalán mernek bármilyen tanácsot is adni. A szomorú igazság az, hogy eléggé magamra vagyok hagyva, mert mintha nem beszélnénk róla, akkor nem lenne.

Pedig van, és azt hiszem, marad is örökre. A kérdés csak az, hogy hogyan tudom megszokni, elviselni, és hogy ez mennyi ideig tart.