Eszter nagyjából egy éve, mostanában fogant. És ma van a névnapja. Tegnap ezért Sári és én kimentünk a temetőbe.

Sári persze kérdezgetett, vagy már nem is tudom, hogy, de nagyon jót beszélgettünk Eszterről, a halálról, a mennyországról, az angyalokról, stb. Ugye én nem vagyok az a klasszikus értelemben vett keresztény, mégis, Sárinak a Biblia szerint volt a legegyszerűbb elmagyarázni, hol is van most Eszter, a dédipapája, a nagybátyja, a  nagymamája, és a többi ember, akiket jó lett volna, ha ismerhet, de meghaltak. Beszélgettünk arról is, hogy a halál tulajdonképpen nem is biztos, hogy rossz dolog, lehet, hogy az, aki meghal, sokkal jobb helyre kerül. Persze, szomorúak lesznek azok, akik ittmaradtak… „ugye, cicám, emlékszel, Anya is milyen szomorú volt, amikor az Eszter meghalt?” „Emlékszem, meg apa is, meg a mama is, meg a dédi is szomorú volt, meg az a néni az oviban is, a Máté anyukája, ő is szomorú volt, amikor mesélted neki.”

Mondta, hogy nagyon szeretne „másik” kistestvért is. Mert Eszter mindig a kistestvére lesz, de szerinte rajta kívül még két testvére fog születni, akik („ugye Anya?”) nem halnak meg. „Így…”- számolja az ujjacskáink – „lesz egy kistestvérem, aki meghalt, és kettő, aki él. Az már három!”

Aztán arról akart hallani, hogy én mikor halok meg. Mondtam neki, hogy csak ha öreg leszek, de már csak akkor, amikor én már nagyon elfáradtam az életben, és neki már nem lesz szüksége rám. De egy biztos: mindenképpen szeretném látni, ahogy gyerekei lesznek, mert azoknak én leszek a mamájuk. „És majd mindig te vigyázol rájuk, ha én nem tudok.”- mondja bölcsen. „De Anya, ha meghalsz, majd viszek Neked sok virágot!”. „Jó, én pedig fentről vigyázok Rád!” – feleltem, mire átölelte a lábam, rámcsimpaszkodott, és az volt az érzésem, hogy soha nem akar elengedni.