Huhh, hol is tartottam? Mármint az események sodrában. Mert jó régen nem írtam, igaz, mentségemre legyen mondva, hogy elég sok dolgom volt mostanság.

Mama. Megműtötték. A vastagbelének 80%-t ki kellett venni, annyi volt a szűkület. A művelet közel 5 órát vett igénybe, de szerencsére komplikációmentes volt a műtét, és a  beleit ki sem kellett vezetni. Persze így is őrült fájdalmai voltak, borzasztóan legyengült, hiszen ez egy hatalmas műtét volt, ami egy fiatalt is megviselne, nem hogy egy 78 éves embert! Nincs kedvem most részletezni a kórházi borzalmakat, a szenvedését, a nemtörődömséget, a különböző mellékhatásokat, mert ez minden képzeletet felülmúlt – legyen elég annyi, hogy ha Anyu nem lett volna bent gyakorlatilag egész nap vele a kórházban, akkor biztos, hogy már nem élne, mert vagy a megaláztatottságba, vagy a mellőzöttségbe, vagy a fájdalmakba halt volna bele. Tényleg minden tiszteletem az alulfizetett egészségügyi dolgozóké, de könyörgöm, vannak dolgok, amik nem kerülnek pénzbe, ami csak hozzáállás, és emberség kérdése. Áááá, mindegy is, szerencsére már otthon van, és bár még közel sincs jól, legalább rendesen el van látva.

A mamát szerdán műtötték, mi csütörtök éjjel indultunk nyaralni. Hát, szerintem a fél fizetésemet eltelefonáltam… de mindegy. A nyaralás ennek ellenére jó volt, Sári egy kis vízipók, igaz, egyenlőre karúszós, mert unszolásunk ellenére sem volt hajlandó kicsit úszni tanulni. Na, majd szeptembertől, úszóiskolában. Velünk voltak Gergőék is, Sári jól elvolt a kereszttesóval, és mi tagadás, mi is. Aztán volt még ott egy csomó gyerek, pl. a tavalyi nagy szerelem, a K., akit Sári következetesen T.-nak hívott (ki tudja, miért), ill. a 6 éves –nevezzük így- Janika, akit mi csak KJ-nek becéztünk, majd mindjárt elmondom, miért.

Mert hogy ilyennel én még nem találkoztam – mármint gonosz gyerekkel. De nem ám csak úgy: ez a kissrác komolyan durva volt. Kezdve azzal, hogy állandóan csúfolta Sárit. Ráadásul szegénykém bármit megemlített, bármihez fogott, rögtön lefikázta. Mindemellett „csúnya” játékokat játszott, amitől Sári félt, és még akkor sem hagyta abba, amikor rászóltunk. Igyekeztem türelmes lenni eleinte, hiszen elveim szerint a gyerek nem rossz, maximum nem jólnevelt, de aztán egy párszor elszakadt bennem a cérna. Most mit hallgassam, hogy bántja a lányomat? Ráadásul az amúgy nagyon aranyos K.-t is magával rántotta KJ, mert az meg utánozta, mint a birka. És a vicc az volt, hogy ennek ellenére KJ mindig jött… Sári meg mindig megbocsátott neki. Úgy látszik, ez a gyerekeknél lazábban megy.

Pénteken éjjel jöttünk haza, mert szombaton esküvőre mentünk, és Sári volt a koszorúslány. Nem teszek fel képet, elég annyi, hogy olyan csodálatosan gyönyörű volt, mint egy kis tündér. Fehér kis ruhácska, göndör loknik, virágkoszorú… de nagyon izgult, az ő szavaival élve „úgy féltem, hogy nem leszek elég ügyes koszorúslány”. Hát, nagy konkurencia nem volt, mert a két kisebb már a startban kidőlt, és inkább az anyukájukkal mentek, nem a menyasszonnyal, a másik nagyobb kislány meg a gyűrűt vitte, így Sári szórta egyedül a virágokat. Mondjuk, spórolta rendesen, mert vagy 10 m-ként ejtett el egy szirmot, de azért nagyon ügyes volt. Utána rettentően megdicsértem, hogy meglegyen az önbizalom építés is, de erre a témára még gyúrnunk kell meglátásom szerint. A ceremónia után (ami Sárinak tetszett, csak a sok „fecsegést” unta) még egy nagyot bulizott is, szóval alapvetően jól sikerült az a nap is.

Én meg tiszta depresszióba estem attól, hogy újra dolgoznom kell, egyáltalán nem vagyok kipihent, és most még legalább egy évet kell várnom egy újabb nyaralásra.