Igen, ha nem velem történik, el sem hiszem. Ez olyan abszurd volt, mint egy Rejtő regényben. Így utólag már röhögök. Közben is röhögtem, igaz, kínomban. Bőgni már csak szombat reggel kezdtem, de addig még sok minden történt.

A sztori talán ott kezdődik, hogy csütörtök reggel Bécsbe mentem. A főnökömmel Győr mellett találkoztunk az autópályán, én ott hagytam a kocsimat, és az övével mentünk Bécsig. Az út már akkor szar volt, de úgy voltam vele, hogy csak eltakarítják estig, és ha lassan is, de biztosan haza tudok majd menni. Délután 4 körül indultunk haza Bécsből, ahol ugyan hasonlóan szar idő volt, mint itthon, de csontszárazak voltak az utak, és Bécs-Nickelsdorf távon vagy 30 hókotró vigyázott a stagnáló állapotra. Szóval nem aggódtunk, egészen addig, amíg a határon átérve el nem kezdett durvulni a helyzet. Ill. jöttek a telefonok otthonról, hogy bizony nagy gáz van. Cs. az orráig sem látott, amikor hazavezetett, és rögtön úgy hívott fel, hogy az autópályán eszembe se jusson menni, mert volt egy csomó baleset, szarok a látási viszonyok. De tud egy hotelt a 81-es mellett, szerinte töltsem ott az éjszakát. A főnököm még győzködött egy darabig, hogy mögötte menjek fel Pestig, akkor baj nem lehet, de miután Csabi többedszerre is jól leteremtett, amikor előálltam neki az ötlettel, így inkább úgy döntöttem, hallgatok a férjemre. Mint később kiderült, ez jó döntés volt, mert az autópályán valószínűleg bent ragadtam volna 2 kamion és 3 hóbucka között…

A benzinkúton, ahol a kocsimat hagytam, már látszott, hogy nagyon durva a helyzet. Persze, innen a hotel még vagy 3 km volt, amit kb. 1,5 óra alatt tettem meg! Szerintem én voltam az utolsók egyike, aki még le tudott jönni  a pályáról, és valahogy begurultam a hotelba, de ott már tényleg semmit nem lehetett látni, se az utat, se a forgalmat, így csak a jószerencsén múlott, hogy nem az árokban vagy egy másik autó seggében álltam meg.

A szálló szobáit eddig leginkább csak 1-2 órákra adták ki, és most egy lélek sem volt ott a recepcióson kívül. Én elfoglaltam a szobát, ami nagyon lepukkant volt, az egyszem TV-n pedig csak a Tv2 és az RTLKlub volt fogható, és mivel mindkettőn Steven Seagal film ment, így nem erőltettem a tévézést sem. Hideg volt, ruhában aludtam, ui. semmi nem volt nálam, csak egy kézkrém. De valahogy csak elmúlt az éjszaka, és reggel –gondoltam én naivan- reggeli után már indulhattam is.

Ez persze gyorsan kiderült, hogy hülyeség. A bárba leérve ui. kb. 200 embert láttam, magyarokat, románokat, szerbeket vegyesen, ill. 2 rendőrt, tűzoltót és 3 mentőst, akik mind az éjszaka folyamán ragadtak itt. Volt egy volánbusz, jópár család és kamion, ilyen-olyan szedett-vedett társaság. Az is gyorsan kiderült, hogy kaja nem nagyon van, kávé még talán kerül. Aztán szendvics is lett, de csak nekem, mert volt szobám. Az is látszódott, hogy innen a délelőtt folyamán sehova nem megyek. Aztán persze délután sem…

És akkor megindult az idegtépő várakozás. A híreknek nem lehetett hinni, nem is voltak hírek. A hotel előtt elakadt egy kamion, elzárta a teljes utat. A volánbusz előtt és mögött méteres hótorlasz. Az egyik kisbusz az ajtajáig be volt havazva. (Mint később kiderült) egy Károly nevű srác Périg elgyalogolt, majd mutatta a képeket: a hó néhol a fák tetejéig ért. A szél közben nagyon fújt, az ember 2 perc után már semmit nem látott, úgyhogy én nem nagyon mentem ki. Az egész épületben dőlt a cigifüst, mert persze ebben a hidegben senki nem ment ki dohányozni. De ezt mind ki lehetett bírni. A tanácstalanság volt a legrosszabb. Az, hogy senki nem tudta, hogy mikor mehetünk tovább. És mi még baromi szerencsések voltunk, hiszen nem a hideg kocsiban vártunk étlen-szomjan (bár enni nagyon nem volt mit).

Péntek délutánra, amikor egyértelművé vált, hogy innen senki sehova még aznap sem, barátkozni kezdtünk. Ott volt a már említett Károly, aki valami mérnökféle volt, és az ausztriai házától jött volna haza a felesége szülinapjára. Neki volt síruhája, így többször kiment tájékozódni, ill. beszélt románul, így ő lett a románok legfontosabb kontaktja. Péntek este átadta a szobáját egy szerb nőnek és a 3 gyerekének, akik már 2 napja a kocsiban aludtak.

Gellért, a fiatal teherautó-sofőr, aki halakat szállított. Most válik a feleségétől, és van egy 3 éves fia.

Attila, nem tudom, mivel foglalkozott, de Szekszárdra ment.

Gábor, elég komoly jobboldali volt, de a nap végére már ő is szidta a kormányt.

Niki és Balázs, munkatársak voltak, Hegyeshalmon dolgoztak, és onnan mentek haza. Nikinek két kislánya volt, és egy ideig baromira hisztizett, hogy nem tud elindulni, mert Balázs nem engedte. Végül estére ellazult, és belenyugodott a dologba.

Tibor és Zsolt, a festőfiúk, akik Ausztriában dolgoznak egész héten, és csak hétvégén vannak otthon.

András, a másik sofőr, szintén halakat szállított. Balatonlellére akart menni, haza, a feleségéhez.

Ezen kívül volt rengeteg román és szerb vendégmunkás, családostul, kis gyerekekkel. Péntekre jöttek olyanok is, akik csütörtök hajnal óta úton voltak, és egy éjszakát már a kocsiban töltöttek. Benzinük, ételük, italuk elfogyott, a gyerekek nyűgösek voltak, fáztak, és nagyon idegesen voltak.

Csupa síelős, hosszúhétvégézős, wellnessezős, igaz, kedves Pintér Sándor? És még magyarul sem tanultak meg!

Péntek estére egész jó kis csapat alakult ki. Mivel a szomszéd faluba be tudtak menni addigra kocsival, így hoztak az ottani kútról sört, meg csipszet. A szállótól kaptunk még 2 tányér sültkrumplit, így ezzel töltöttük meg a hasunkat. Úgy 11-ig dumáltunk, eszméletlen sztorik jöttek elő, komolyan, örülök, hogy nincs kamionsofőr ismerősöm, és rokonom. Kemény élet az… Persze itt mindenki utazó volt, így mindenki tudott mesélni. Abszurd volt, nagyon abszurd… 11-kor aztán elmentem aludni, de nem bírtam. A pulzusom vagy 120-zal pörgött, folyamatosan áramlott be a cigifüst a szobámba, fáztam és nagy volt a jövés-menés. Szerintem kaptam egy jó kis pánikrohamot, mert a végére levegőt is alig kaptam. Próbáltam kinyitni az ablakot, de csak bukóra sikerült, és alig jött be friss levegő. Nagy nehezen 2 körül elaludtam, de már 4-kor ébredtem, és végül 5-kor feladtam, és lementem kávézni. Károly épp akkor indult, kértem, hogy hívjon, hogy meddig és hogyan jutott. Végül amikor 1,5órával később Móron volt, én is indultam. Gellért ment előttem, Attila utánam, közben a hoteles román és szerb barátok előzgettek (később az egyik az árokban kötött ki). Az autópályára nem engedtek fel, így maradt a 81-es, ami havas és jeges volt, de járható. Fél 10-re értem haza, kb. 41 óra utazás után.

Eddig a tények.

A véleményem pár mondatban csak, mert sokan, sokfélét mondtak már: kétségtelen, hogy extrém időjárás volt, erre nem lehet felkészülni. Az is kétségtelen, hogy nem kellett volna elindulni (bár csütörtök reggel 6-kor narancssárga, és nem piros riasztás volt Győrre, de mindegy). A mentésben sokan, sokmindent elcsesztek, biztos, hogy későn reagált a katasztrófavédelem, Pintér és a többi hülye nyilatkozata meg egyszerűen vérlázító. Én nem mentem volna ezek után emberek közé… Viszont az, hogy nem voltak hírek, vagy szimplán csak hazudtak, az mindennek a teteje! A legbiztosabb információt is a facebook-ról lehetett begyűjteni, mert a hírportálok egymásnak ellentmondó információkat közöltek. Arról szó sem volt sehol, hogy mi fog történni, vagy hol tart a mentés, így akik az utakon voltak, még annyit sem tudtak, hogy egyáltalán mit remélhetnek.

Gyalázat, na! 2013, Magyarisztán.