Nagyon rég nem álmodtam már Eszterrel (vagy csak elfelejtettem), de ma éjjel olyan intenzív és valóságos álmom volt vele, hogy felriadva percekig nem tudtam, mi is történt valójában.

Álmomban már fél év telt el Eszter születése óta (mégis március volt - Eszter pedig januárban született), és valamiért én ebben a fél évben alig törődtem vele. Ellenben nagyon meg voltam elégedve, mert elég jól lefogytam a szülés után. Anyu volt Eszterrel, ő nevelgette, én és Cs. pedig csak néha láttuk. Most pedig az oviban voltunk, ahova Sári is járt (de ez egy másik ovi volt, nem az, ahova igazából jár), és Eszter is ott volt, egy kiságyban. Szóltam az óvónőnek, hogy meg akarom nézni Esztert, így odakísért az ágyához. Eszter nagyon pici baba volt, sokkal kisebb, mint egy fél éves. Inkább újszülött-fejlettségű volt, de ezen egyáltalán nem csodálkoztam. A feje le volt takarva egy vastag pokróccal, de ez sem volt furcsa, ő békésen aludt, miközben az ovisok rohangáltak körülötte. 

Leültem az ágy mellé, és felemeltem a pokrócot, hogy jobban megnézzem az arcát. Ő épp akkor ébredt fel, rám nézett, és elmosolyodott, én pedig beszéltem hozzá, hogy itt van anya, semmi baj nincs, és simogattam az arcát. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint amire emlékeztem, hanem nagyon hasonlított rám. Egyáltalán nem volt szép arcú baba, de nem érdekelt. Olyan élénken emlékszem a vonásaira, hogy ha tudnék rajzolni, biztosan meg tudnám festeni. Kivettem a kiságyból, biztattam, hogy tartsa a fejét, de még túl pici volt hozzá. Magamhoz öleltem, ringattam, puszilgattam, aztán arra gondoltam, hogy nem szoptattam Esztert még soha, és most már nem is tudom. Rossz volt, de valamiért megnyugtatott a gondolat, hogy eddig is kapott enni, semmi baj, ha tápszert, és már amúgy is fél éves. Éreztem a puha bőrét, a babaillatot, és hirtelen megcsapott a felismerés, hogy eddig Eszter egyáltalán nem volt velem. Borzasztó sírás jött rám, örömömben és bánatomban is sírtam, ringattam Esztert. Közben jöttek-mentek körülöttem, de senki nem foglalkozott velünk.

Arra ébredtem, hogy sírok.

Percekig nem tértem magamhoz, próbáltam visszaaludni, de már nem ment. Úgyhogy most azzal nyugtatom magam, hogy talán pont ilyen lesz, mikor újra találkozunk.