Álmomban valami céges rendezvényről ballagtam haza, és egy keskeny, leamortizálódótt műúton kellett gyalogolni a semmi közepén. Az út tényleg ócska volt, olyan kikopott világosszürke betonnal bevonva, a rengeteg repedés fekete anyaggal kitoldva, a szegély lepattogott, és a kátyúkkal egy ideje már senki nem törődött. Az út egy dombra mászott fel, szántóföldek között, és a domb tetején volt egy nagy kanyar. A kanyarban emberek álltak, pontosabban, állták el az utat. Aki előttem ment, annak mindenféle szórólapokat osztogattak, szóval én már jó régóta tudtam, hogy ezek szektások. Ezen persze előre felhúztam magam.
Amikor a kanyarba értem, a sok ember (kb. 10) elém állt, de úgy, hogy nem tudtam volna átmenni közöttük. Mondtam, hogy hagyjanak, hadd menjek, és határozottan elindultam közöttük. Az egyik elkapta a karomat. Ráordítottam, hogy eresszen el. A másik elkezdett símogatni, és közben rálépett a lábamra (érdekes, fájt, pedig álmomban soha semmi nem szokott fájni). Kiabáltam, hogy ne taperoljon. Kérdezték, hogy miért nem akarok Istennel beszéálgetni. Hisztérikus roham tört rám. Sikítva, sírva ordítottam, hogy nem akarok Istenről hallani sem, hagyjon békén ő is és a szekta is.
Áttörtem rajtuk, és elrohantam.
Már majdnem beértem a városba, amikor arra gondoltam, hogy ilyen izgalmak után megérdemelnék valami ajándékot, mondjuk, egy tetoválást.
Mondtok, amit mondtok