Hétvégén elutaztunk a sógornőmékhez, temető- (és pofa)vizitre.A rokonságomban dúlnak olyan szokások, amit nem vagyok hajlandó és képes megérteni, de kénytelen vagyok asszisztálni hozzá - amit végül is ki lehet bírni, de azért hűvös és fensőbbséges irónia jellemezte a részemről ezt a pár napot. 

Sári szerencsére -és természetesen- marha jól érezte magát a lányokkal (vagy ahogy ő mondta: a "lálo"-kkal). Mi jóformán nem is láttuk, még enni sem evett, annyira lefoglalta a játszás. Barbie-ztak, rajzoltak, kukacosat játszottak (hason csúsztak a parkettán), meg olyat is, hogy Sári "dumált", Zs. volt a "szótárnő", akinek kellett fordítani, hogy Sári mit akar. 

A szombati program amúgy a sírok rendberakása volt, ilyenkor az egész falu kivonul söprűvel, ronggyal és Domestossal (na jó, ez költői túlzás), és tisztogatják a sírokat. Hogy csillogjon, villogjon - különben mit szól a falu. Délután pedig ikebanás kompozíciókat készítettek műanyag flakonokba - itt ez a divat. Vasárnap aztán délelőtt felhordták a temetőbe a tonna virágot, amit vettek, feldíszítették a sírokat, hogy aztán sötétedéskor szép ruhát húzva immáron harmadszor családostul vonulhassunk fel a falu apraja-nagyja előtt, és kb. ötven sírt végiglátogatva mindenhol fél perc alatt gyertyát gyújthassunk. Nekem fura volt - mert mintha az egész a falunak szólt volna... Mindegy, mert mindenki úgy emlékezik, ahogy akar...

Mindenesetre vasárnap délelőtt azért arra is volt idő, hogy meglátogassuk az ismerősöknél született kis labrador-kutyusokat: hát, mi tagadás, Sári oda-meg-vissza volt a gyönyörűségtől, símogatta a kutyusokat, nyünyürgött nekik, és folyton szalmával akarta etetni őket. Utána meg mesélte lépten-nyomon a kutyákat. Imádom, hogy ilyen kis szeretgetős. A plüsseit is állandóan ölelgeti, és valami ultrahangon nyávog nekik, nekem is szokta csinálni, mostanában egyre sűrűbben szeretget. 

Na de a csúcspont az volt, amikor meglátogattak minket a rokonok, egy ötévessel, meg egy kilenc hónapossal. Leszámítva, hogy Sári nem mutatta meg a nyusziját a kisbabának, a nagyok játékába meg folyton belekotyogott, egész jól elvolt, amíg az anyja ölbe nem vette a babát. Sári ezt meglátva odaszaladt hozzám, és ki akarta venni a kezemből a kisfiút. Amikor elmagyaráztam, hogy nem lehet, akkor fogott valami játékot, és mutatta a gyereknek, hogy menjen oda. Mondtuk, hogy ő még nem tud odamenni, mire Sári fogta a kissrác kezét, és el akarta vezetni. Mókás volt. Amikor végre elpaterolta az ölemből a babát, odamászott, és ölelgetett, símogatott, nyünyürgött nekem, olyan aranyos volt, hogy megígértem, hogy nem fogom lecserélni.

A másik édes, de azért szomorú történet az volt, amikor indultunk haza. Sárit beültettem az ülésbe, a lányok meg az autó ablakánál állva integettek. Sári levágta, hogy most a lányok nem jönnek velünk, erre sírni kezdett, és mutogatta nekik, hogy üljenek be ők is a kocsiba. A lányok meg az ablak másik felén sírtak - úgy sajnáltam őket, de muszáj volt jönnünk, és most ráadásul nem is miattam, hanem a hülye lakásszövetkezet miatt, akik felrendeltek Pestre, mert nem cseréltük le a vízórát időben. Úgyhogy Sárit hazadobtuk, mi pedig egy lendülettel mentünk a lakáshoz, ahol a szövetkezet elnöke a kezembe nyomott egy telefonszámot, hogy kivel kell beszélnem (telefonon), oszt viszlát. Úgyhogy nagyjából ezért mentünk haza korábban...

No jó, meg azért is, mert Cs. ma volt interjún, és meg holnap megyek. Munka kell, nincs mese, úgyhogy kéretik drukkolni.