Ugyanott vagyok, ahol 13 hónapja. Ma megmértem magam, 61,5 kg vagyok, vagyis nagyjából annyi, amennyivel Eszter fogantatásakor indultam. Szart se teszek ezért, persze, elég az epekő diéta meg az állandó hasmenés. Már szinte semmit nem tudok megenni. Édességet, zsírosat, fűszereset egyáltalán nem eszem, de lassan ott tartok, hogy bébiétel, vagy tápszer kell, ha nem akarok állandóan görcsölni, és fogyni. Persze a műtét még a holdban sincs, és persze az sem biztos, hogy az segít majd. De most ünnepélyesen megesküszöm, hogy ha 58 kg-ra lefogyok, mielőtt beneveznek a műtétre, akkor inkább elmegyek magánba. Majd veszek fel személyi kölcsönt.

A hétvége gyomor-szempontból kemény volt: szülinapon voltunk R.-nél és keresztszülei lettünk Gergőnek. Ennek következtében keresztül-kasul utaztuk az országot, mert természetesen egy eseményt sem hagyhattunk ki. R.-hez mentünk pénteken, rögtön a játszóházba érkeztünk, ahol persze ahány gyerek, annyifelé, de aranyosak voltak. Sári a múltkori óta kicsit felbátorodott, de azért akad még leküzdeni való félelem.

A buli után persze R. és Sári hatalmasat játszottak vagy 11-ig, amikor is együtt aludtak el, aranyosak voltak. Másnap igazi csajos napot tartottunk, mert Cs. elaludt, G. dolgozott, úgyhogy volt sminkelés, körömlakkozás (én is, és K. is kilakkoztuk R. lakkjával a körmünket, így mind a 4-en eperszagú Barbie-rózsaszínben pompáztunk).

Délután irány az ország keletibb fele Gergőékhez, ahol is a leendő keresztfiam, akivel a múltkor olyan jól éreztük magunkat, amint meglátott, ordítani kezdett. Senkinél nem sírt, csak nálam, de már akkor is, ha rámnézett. Sokáig, nagyon sokáig tartott, amíg megbarátkozott velem, pedig szerintem értek a babákhoz. Nem akarok ebbe semmit belegondolni, mindenesetre azért kicsit elkeserített a dolog, főleg ha az elkövetkezendő keresztelőre, na meg az évekre gondolok. Szegény gyerek, utálni fogja a keresztanyját…

Másnapra azért helyreállt a világbéke, remélem, nem kell minden alkalommal megküzdenem a szeretetéért.

Sári itt eredeti Dani kutyával játszott (vagy ahogy ő mondja: „Élő-Danikával). Nagyon jól elvoltak, ekkora kutya kellene nekünk, nem egy elefánt, de hát ez van. A keresztelőn is jól viselkedett, bár a mise közepén közölte, hogy kakilnia kell. Kiszaladtunk, lepergett előttem pár variáció a megoldásra vonatkozóan, de végül az a verzió tetszett a legjobban, hogy egy autó mögött egy zacskóba kakiltatom meg. Ruhát levettük (gyönyörű, fehér, rakott ruci, igazi divatos), bugyit letoltuk, zacskót a popsija alá tartottam, majd a gyerek nem kakilt. Visszamentünk a templomba, de végig azon drukkoltam, hogy ne a keresztelő alatt jusson eszébe ismét… végül megúsztuk, az étteremben azért lerendeztük ezt is.

Az ebéd után a városka egyik szökőkútjában hűsöltek a kölykök, tökig vizesen mind, a végén már úgy néztek ki, mind akik zuhanyoztak. Igénytelen, na, de olyan jól érezték magukat!

Amíg Sári a haját mosta a szökőkútban, én meg ordibáltam vele, hogy jöjjön már, odajött É. anyukája, és mondta, hogy hagyjam a gyereket, hadd játszon. Nézzem már, végre milyen felszabadult. Ráfér egy kis felszabadultság, mint ahogy ránk is. Aztán azzal folytatta, hogy azért, mert nem beszélnek velem róla, még tudnom kell, hogy mennyire sajnálják, és látszik rajtunk (mindenkin), hogy mennyire megviseltek vagyunk. Én persze elbőgtem magam. Egész nap pityeregtem, a templomban is, folyton az járt az eszemben, hogy Eszternek nem lesz keresztelője. Mindegy, ami itt szíven ütött, az az, hogy Sárin, meg Cs.-n látszik, hogy feszültség van a családban. Meg hogy Sári nem felszabadult, mert szerintem amúgy az. Vagyis én nem láttam megviseltnek. De lehet, hogy rosszul ítélem meg, vagy csak magammal vagyok elfoglalva, és észre sem veszem a családom szenvedését?