Paraméterek: 81 kg (ááá, nem is gáz)

Haskörfogat: 110 cm

Egyre inkább közeledik a vége, és én egyre jobban parázok. Most már Cs. is láthatóan parázik, és ez valamilyen szinten megnyugtat.

Gyűlnek a babaholmik: a rokonok már vagy egy tonna ruhával láttak el, úgyhogy Sárinak több gönce van, mind nekem és Cs.-nek együttvéve. A bútorok is megvannak, Cs. össze is szerelte. Egyenlőre a kiságy és a pelenkázó még külön szobában van, mivel köszönhetően a 8-8 négyzetméteres kisszobáinknak vagy a kisággyal és a gyerekkel alszunk együtt, vagy a gyereket ugyanott pelenkázom, ahol alszik - és ahol nem alszom én. Szerintem az együtt alvás fontosabb, mint az együtt pelenkázás, így a raktátszobánk ideiglenesen hálószoba lett, a hálószoba pelenkázószoba, a nappali pedig maradt a funkciójánál. Anyu szerint mondjuk a nappaliban egy percet sem leszünk, úgyhogy nyugodtan lehetett volna ez a háló-gyerekszoba, de én ragaszkodom a nappalimhoz, no matter what...

Most a védőnő sem baszott le - mivel szerinte csak 1 kilót híztam. Szerintem meg kettőt, csak most nem csizmában és farmerban voltam... mindegy, ennek örömére kedd-szerdán hazamentünk, ahol a Mama csupa laktató, ámde kalóriadús étellel várt minket, úgyhogy gyorsan fel is ugrott újabb egy kiló (no, nem a védőnő mázsájához képest, hanem a saját, autentikus digitális mérlegem adatai szerint...). Most már kezdem látni a csípőmön, combomon és a derekamon is a "tartalékot", de ezen már tényleg nem szeretnék aggódni - kezdem magam szépnek látni így (nagyon) terhesen is, és utána meg úgyis lesz valahogy...

Otthon aztán elfogott a tettvágy, és mondván, hogy a bútorok unalmas fenyő-színűek, kicsit föl akartam dobni őket. Ahhoz azonban gyík voltam, hogy szimplán ráfessek, a bútor/dekorboltokban kapható díszeket meg drágállottam, ezért elővettem a kreativitásomat és a februári Kismama újságot, amiben le van írva, hogyan kell báránykát faragni farost lemezből. Szóltam Cs.-nek hogy megyünk a Praktikerbe vékony falemezt venni, meg akrilfestéket, meg ecsetet, aki először kiiröhögött, de aztán belátta, hogy komolyan gondolom, úgyhogy mentünk. Mondjuk, azt nem sejtettem, hogy vékony falemezt venni ekkora kihívás egy ekkora városban, de kb. a 600. helyen kaptunk, maradék anyagból, mondjuk baromi olcsón. Addigra már leszakadt a derekam. A festékre amúgy 2500 ft-ot költöttem, úgyhogy Cs. jól ki is akadt, mert szerinte ennél olcsóbban vehettem volna díszt.

Midenesetre elkezdtem kirajzolni a bárányt, aztán rájöttem, hogy kb. 10X annyi lemezem van, mint a bárányka mérete, ezért még egy csomó mintát rajzoltam - egyszerűbbeket, mint pl. halacska, ház, gomba, szív és tulipán. A minták rákerültek a fára, én pedig elkezdtem vakarni a fejemet, hogy hogyan lesznek ezek onnan kivágva. Az újságba dekopír fűrészt írt, amin Cs. megint elkezdett röhögni, mondván, hogy egyrészt azzal szerinte nem lehet a bárányka felhő-formájú testét kifűrészelni, de szerinte én még egy egyenes vonalat sem tudnék, másrészt pedig a dekopír fűrész Pesten volt, mi meg ugye nem. Már-már elkeseredtem, amikor Cs.-nek eszébe jutott, hogy akár lombfűrésszel is lehetne ezt csinálni - nem hiába nyert ő annak idején modellező versenyt... Mindenesetre lombfűrészünk sem volt, úgyhogy kis hiszti után Cs. beült a kocsiba, és elment lombfűrészt venni.

A lombfűrészről olyan emlékeim vannak, hogy azt kellett használni technikaórán, amikor faragtunk, és hogy-hogyse, az enyém állandóan elszakadt. Mivel az az iskola tulajdona volt, pótolni kellett, így mi állandóan lombfűrész élet vettünk a papírboltban. (Nem tartozik szorosan ide, de a technika tanárnőt Babszi néninek hívták. Azóta is azon elmélkedem, hogy a Babszi önálló név-e, vagy valaminek a becézése, és ha igen, akkor minek. Babszi néni olyan csúf volt, mint egy boszorkány - ezért borzasztó találónak tartottam a nevét, és egyszer megmutatta nekünk, hogy hogyan kell ki- és betenni a kontaklencsét. Sokan lettek rosszul. Technikából amúgy - csakúgy, mint rajzból és ének-zenéből csak azért kaptam ötöst, hogy ne legyen négyesem. Tesiből nem. Abból jó voltam).

Szóval a fentiek ismeretében Cs. egy rakat lombfűrész éllel tért haza, és én megpróbáltam kifűrészelni az egyik mintát. Mivel a ház tűnt a legegyszerűbbnek, ezért azzal kezdtem, és miután Cs. megmutatta az alapokat, egész jól ment. Ugyan kicsit göcsörtös lett a széle, kétségtelenül házra emlékeztetett a forma, szóval határozottan meg voltam magammal elégedve. Másnap reggel az összes többi mintát kivágtam, és őszintén megvallva teljesen el voltam magamtól ájulva, mert nekem ez baromi jól ment. Cs. sem röhögött többet...

Festeni már nem volt kedvem aznap, de mivel még mindig buzgólkodtam, gondoltam, a 93-as gyerekburdában látott rongybabának esem neki. Kiszabtam-megvarrtam, kitömtem, hajbeültettem, és íme az eredmény - Marcsipán:

Visszatérve a díszekre, a kifestésre csak tegnap került sor. Sajnos elrontottam a színválasztást, mert valami oknál fogva nem a három alapszínt vettem meg (bár nem tudnám felsorolni így hirtelen, hogy melyik az a három), hanem 4 másikat, köztük a fehéret, ami azért vicces, mert a falemez egyik oldala eleve fehér volt, tehát azt viszonylag értelmetlen volt használni. Ennek ellenére, mert már kidobtam rá 580 Ft-ot, gondoltam, mégis használom. Ragasztóm nem volt, így a bútorra még nem kerültek fel, de íme az eredmény.

A szív:

A halacska (itt összekevertem a pirosat a fehérrel - hogy azért mégis legyen értelme annak a hülye fehérnek):

A házikó (megfigyelhető precizitás - még alapot is festettem):

Tulipán (ez volt a jelem az oviban):

És kedvencem - haverom, a gomba:

A bárányról nem készült kép, mert az nem sikerült olyan jól - mi több, egyenesen ijesztő lett, de azért kiakasztottam Sári ágya fölé, hátha sikerül skizofrénné tenni vele a gyereket.

Nos, tehát így telnek a dolgos táppénzes napjaim, csupa kellemes, kedves és értelmes dologgal.

Mindemellett, a felksézülés jegyében ismét elmentem szülésfelkészítőre a kórházba, igaz, most Cs. nélkül (ő ugyanis szerelte össze a gyerekszobát, és ezt fontosabbnak tartottam, mint azt, hogy a többi kismama kinéz). Az előadáson nagyjából ugyanarról volt szó, mint a múltkor, de most megnéztem a szülőszobákat is - és teljesen megnyugodtam. Hallottam már mástól, hogy ebben a kórházban nagyon szépek a szülőszobák, de ez felülmúlta a várakozásaimat. Jó, persze, tudom, nem a csempe színe számít, de azért egy kicsit mégis.

Ami nagyon fontos, a szobák egyágyasak, vagyis nem kell versenyeznem a tágulásban senkivel. Van olyan, ahol van kád, meg bordásfal, meg minden csuda alternatív kütyü, de pl. labda mindehol. Nem az undorító kórházi neonnal van megvilágítva egyik szoba sem (bár mindenhol van műtőlámpa), hanem kislámpa fényénél lehet szülni, ami igazán intimmé teszi a szobát. Enni-inni lehet, beönteni, borotválni nem kötelező, csak ajánlott. Gátmetszés szintén megbeszélés kérdése, bár én ezzel úgy vagyok, inkább vágjanak, mint szakadjak.

Szóval a hely tetszik. Most már csak Cs.-t kell rávennem, hogy jöjjön be velem - egyenlőre ugyanis nem akar. Én viszont azt gondolom, hogy ott a helye, ha tetszik, ha nem. Csak attól félek, hogy egyedül leszek, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá.

Majd csak lesz valahogy...

Bizonyára minden házban van ilyen, de nálunk a földszinten lakik egy öreg néni, aki tényle borzasztó öreg, és akitől néha elmennek.

A néni vagy 30 kiló vasággyal, és minden nap elmegy sétálni. Bizonyos napokon kétszer is. Igaza van, kell a friss levegő.

A néni szeret másokkal összefutni, és kedvesen elcseverészni, már ha fel bírja venni a fonalat. Ha velem, vagy Cs.-vel találkozik, mindig nagyokat köszön és mosolyog, néha még meg is símogatja a kezünket, és hozzáteszi, hogy nagyon vigyázzunk magunkra. Azonban S. mesélte, hogy mikor legutóbb nálam járt, a néni elkapta a kapuban, és jól megölelgette. Azt mondta, ijesztő volt.

A múltkor pedig Anyu várta a liftet, amikor a néni kijött, és leállt Anyuval csevegni. Miután kidrült, hogy Anyu nem a házban lakik, mi több, vidékről jött, a néni közölte, hogy akkor most megmutatná, hogyan kell használni a liftet. Elvégre vidék egyenlő lapos (nem emeletes) házak, és a liftet kezelni sem lehet 3 diploma alatt. Szóval, kedveském, ajtó kinyit, belép, ajtó behúz, gomb megnyom. Tessék vigyázni, nem rángatni az ajtót, mielőtt a lift megáll. Veszély esetén a segélyhívót nyomni, lassan, tagoltan, higgadtan beszélni. És várni. Ja, és a lift nem gyűjtőlift.

Ma pedig jöttem haza a boltból, a táskámban kotorásztam a kulcs után, ami persze nem volt meg, amikor láttam, hogy az ajtó mögött ott áll a néni teljes harci díszben. Ő is észrevett engem, mert még integetett is, ám az ajtót nem nyitotta ki. Amikor ezen túlléptem, és megtaláltam a kulcsomat, és ki is nyitottam az ajtót, ráköszöntem a nénire, aki erre valami földöntúli mosolyt tett az arcára, és közölte, hogy majd ő megfogja az ajtót. Nem értettem, minek fogja meg, ha úgysem megy ki, és nem is ment, csak szép lassan becsukta. Majd tovább bámult ki az utcára.

Az ember olyannak képzeli el magának az öregséget, mint a Schwarzwaldklinkik Brinkman-dokija: pirospozsgás, ezüsthajú, szürke-szvetteres fess öregúr kávét kortyolgat a fenyőerdő közepén épült wellness-szálló teraszán, amikor is szintén deres hajú, ámde karcsú, mozgékony és sinos felesége épp teniszezésből jőve mellé telepszik. Majd befut a 10. dédunoka, egyenesen nagyi ölébe telepszik, és bájos-édesen csipog valamit, majd egy tábla Merci csokoládéval köszöni meg a gondoskodást, és az új pullóvert. Aztán mama és papa kézenfogva elsétálnak a naplementében.

Vagy nézel ki a lakótelepi ház bejárati ajtaján, mert az utcára nem mersz kimenni. Mert nincs kivel. 

Anyu kapott egy levelet a biztosítótól, hogy a Bátyám magánnyugdíja után, amit tavaly megkapott, 18% adót kell bevallania. Gondolom, apu is kapott hasonló levelet.

Az persze tökmindegy, hogy a Bátyám kurvára leadózott minden forintot, amiből a magánnyugdíját vonták le, de hát muszáj lehúzni róla még egy bőrt, elvégre már nem termel(het) javakat a csodás magyar államnak.

Az is le van szarva, hogy marhára nem az államra akartuk költeni azt a pénzt, hanem mondjuk a babára, meg a fürdőszobára, mert a Mama már nagyon nehezen mászik be a kádba, kellene neki egy zuhanytálca inkább - hát ez most tuti elmarad.

Cs. szerint nem kellene bevallani, de az én családom a becsület bajnoka - mindent törvényesen csinálnak, ha kell, ha nem.

Nekem meg eszembe jut egy régi ismerősöm bölcs mondása, miszerint államtól és biztosítótól nem szégyen lopni. 

Tegnap egy idióta fogyasztó tabletta reklám után megjegyezte, hogy nekem is ilyet kellene vennem. A kínos csend után - mikor leesett neki, hogy nem volt vicces, szabadkozott, hogy poén volt csak.

Hülyeség az egész, de szerintem fogalma sincs, mennyire meg tud bántani ezzel. 

Na. Miután az előző bejegyzésben elsírtam a bánatomat a méreteim miatt, jelen bejegyzésben megörökíteném porontyom jelenlegi méreteit.

Az volt, ugyanis, hogy tegnap voltunk (férjestül) orvosnál, aztán megmérték a gyereket.

Eszerint

Sári a mért adatok alapján egy kb. 31 hetes magzatnak felel meg, ami nagyjából ok, tekintve, hogy 32. hetes. Állítólag a feje kisebb, mint ilyenkor szokásos, amiért Cs. és én is okolhatóak vagyunk, mert mindkettőnknek kicsi a feje.

Mindenesetre megpróbáltam elképzelni, hogy mekkora is most, és szerintem egyáltalán nem pici. Néha, amikor úgy mozog, kitapogathatóak egyes testrészei, és őszintén szólva néha kicsit megrettenek, hogy ugyan mégis hogy fog OTT kiférni - pláne, ha ennél már csak nagyobb lesz. (Ebből a szempontból nem baj, ha nem nagy a feje...)

Egyébként jelenleg fejfekvéses, ami azért vicces, mert ezidáig meg voltam róla győződve, hogy a buksiját szokta mindig kinyomni jobb oldalt picivel a köldököm felett - erre tegnap kiderült, hogy az minden bizonnyal a feneke, nem a feje... Mindenesetre olvastam, hogy a fejfekvés azért is fontos, mert most fejlődik ezerrel az agya, és az optimális vérkeringést ez a pozíció tudja biztosítani.

Az arcát csak picit mutatta meg, mert a kezecskéje eltakarta. Az azért látszott, hogy már jó pufók, mint egy igazi kisbaba (de hát igazi kisbaba...), és az is, hogy a száját mozgatja. Az orvos szerint gyakorolja az evést, szerintem a beszédet. Cs. szerint szerepelt - utalva arra, hogy Sári anyja exhibícionista (volt), akiről pl. készült egy olyan kép, hogy Télapó-ünnepségen a Mikulásnak háttal (!) szavalta a verset - a közönségnek. Nyilván Sári is ilyen lesz, de ha nem, akkor pedig olyan kis anyámasszonykatonája, mint Cs., aki elsírta magát, amikor csak ő volt egyedül a képen, és az anyukája nem. 

Tegnap az is kiderült, hogy az orvos asszisztense eléggé ellenzi az epidurális érzéstelenítést, úgyhogy jól beszartam, hogy mi van, ha majd ennek hatására nem akarják nekem beadni az injekciót - úgyhogy újra bizonytalan vagyok a szüléssel kapcsolatban. Nem akarok császárt, természetesen, de félek a fájdalomtól, félek attól, hogy szanaszét szabdalnak, és félek attól is, hogy hogyan fogok kinézni ott lent utána - önző dolog, de ez van.

Hivatalosan is megkezdtük a babaholmi vásárlást. A legfontosabbak (babakocsi, kiságy, pelenkázó és egy rahedli ruha) már megvannak (örököltük), de pl. vettünk pelenkát, pelenkázó-szivacsot, melltartó-betétet, popsitörlőt, stb. Sárinak egyébként még Ámerikából is van cucca, mivel Anyu egyik unokatestvére, aki kint él, küldött egy pár aranyos kisruhát. Az én kedvencem 3 db falatnyi Adidas zokni csúszásgátlóval (!) a talpán, és a rózsaszín plüss Calvin Klein melegítő - kapucnis felsővel. Cs. rámszólt, hogy ugye tudom, hogy ez egy igazi gyerek lesz, nem hajasbaba, és csak azért nem öltöztethetem naponta tízszer, mert nekem tetszenek a ruhái. Mama amúgy már köti a keresztelő-ruhácskát is, gyönyörű habos-babos masnis ruci kiscipővel és kissapkával. Gondolom, ráadjuk, aztán összekakilja.

Ilyenek a gyerekek.

A 8. hónapba léptünk.

A súlyom 80 kg, ami iszonyatosan sok, nehéznek is érzem magam, de egy ideje úgy vagyok vele, hogy most már nem érdekel, csak valahogy legyünk túl rajta...

Még nem csíkos a hasam, ellenben a csípőm igen, ami azért furcsa, mert megítélésem szerint oda éppenséggel nem híztam annyira sokat. Elég ijesztően néz ki, és mivel rémálmomban elképzeltem, hogy hasonlók jelennek meg a hasamon is, ezért elhatároztam, hogy pénzt és energiát nem sajnálva legurulok a gyógyszertárba és veszek valami büdös, ragadós, ámde drága striák-elleni krémet, ami valószínűleg nem fog használni, ellenben megnyugtat, hogy én mindent megtettem.

A derekam folyamatosan fáj a méregdrága hastartó-öv ellenére, tegnap már csak úgy tudtam aludni, hogy a derekamat és a hasamat is alátámasztottam. Rémisztő, hogy még 2 hónap van vissza, és én már alig bírok felkelni az ágyból, vagy kiszállni a kocsiból... és ez nem lesz jobb.

Egyébként jelenleg az foglalkoztat a leginkább, hogy milyen színű körmökkel menjek majd szülni - a kezem az egyetlenegy testrészem, ami viszonylag érintetlenül vészelte át a terhességet - még a gyűrűimet is le tudom húzni. Persze, ha elkezdek vizesedni, akkor ez is megváltozik, de addig is reménykedem. Szerintem -szerényen- a színtelen lakk lesz a befutó.

Mindenesetre 8 hét alatt még ezt is ki kell találnom.

Kiegészítés: El kell ismernem, hogy a kép csal, ezért csatolom a meztelen valóságot - talán Cs. megbocsátja, ha imígyen áldozunk az igazság oltárán. Azért ez már durva, valljuk be. (Úgy tűnik, mintha hátradőlnék, de biztosítok mindenkit, hogy nem...)

Hát ez a nap is eljött.

Tegnap volt az utolsó hivatalos munkanapom. Mától táppénzen vagyok.

Fogalmam sincs, hogy mi a szart fogok itthon csinálni az elkövetkezendő 2 hónapban azon felül, hogy hízok, hízok és hízok, megtanulok kötni, vagy ilyesmi, de az biztos, hogy a munkából már annyira elegem volt, hogy az sem zavart volna, ha kirúgnak. A piti kis pozícióharcokat az újcsávóval, a baszogatásokat, jópofizásokat és folyamatos felelősség-áthárítást már egy ideje nem vette be a gyomrom... 

Az újcsávóval amúgy az utolsó előtti nap sikerült összevesznem, mert át akart nekem passzolni egy olyan feladatot, amit eleve nem nekem kellett volna megcsinálnom, másfelől, tekintve, hogy január 30-a este 7 óra volt, talán nem volt prioritás számomra a megoldása. Szóltam is neki, hogy bocsika, de ez nem az én problémám, mire a szokásos kioktatós és fellengzős stílusában leteremtett, hogy de, az enyém, mert 1 évvel ezelőtt még az én kezelésemben volt a dolog (hja, régebben matekházikat is írtam, ennek ellenére a gyerekem matekháziját már nem fogom én írni...). Nos, nem is azon baszódtam fel, amit írt, hanem ahogy írta... fitogtassa a nem létező pozícióját olyanoknak, akiket ez érdekel, és akik ezt beveszik. 

Cs. szerint hagynom kellett volna a fenébe, és nem megcsinálni, amire utasított, alvégre már úgyis csak pár órás munkaviszonyról volt szó, de én arra gondoltam, hogy elegánsabb leszek, és megcsinálom. Így is lett, elkezdtem felgöngyölíteni az ügyet, amelynek folyamán kiderült, hogy kurvára nem én csesztem el, hanem az, akinek átadtam - de amúgy is, az egész probléma pénzügyi következménye egész pontosan 93 Euro volt! Na, ezen még jobban felbaszódtam, mondván, hogy ezért aztán igazán kár volt engem cseszegetnie, úgyhogy megfogalmaztam egy szatirikusan lecseszős levelet, miszerint én jó fej voltam, és megoldottam más sarát, de amúgy az egész ügy túl pitiáner, úgyhogy nekem most nincs se időm, se kedvem ebbe a bagatell vitába belemenni.

Újcsávó nem válaszolt.

Egyébként még hétfőn meetingeltem az egyik partnercéggel, akikkel rengeteget dolgoztam együtt, és amelett, hogy kaptam tőlük virágot, elmondták, hogy nagyon sajnálják, hogy elmegyek, és nem tudják, mi lesz nélkülem... Én amúgy tényleg nem akartam az újcsávót lesajnálni, de azért ez simogatta a lelkemet.

Tegnap aztán megírtam a szokásos búcsúemailt, amire megint egy csomó válasz érkezett, hogy hiányozni fogok, meg ilyenek, és ugyan tisztában vagyok vele, hogy a nagy része csak udvariaskodás (amerikai munkakultúra), de azért volt, ami nagyon jól esett.

Újcsávó amúgy erre sem írt semmit.

Aztán most megyek, leadom a notebook-ot és a telefont - már mindkettő úgy a szívemhez nőtt. Marad a saját kis asztali gépem, meg az ócska kis mobilom (privát számlával), a főzés, gyerekszoba-berendezés, kötögetés, és a szabadság. 

Viszonylag ritkán szoktam aktuálpolitikai eseményekkel foglalkozni itt - és ez nem azért van, mert nem érdekel... egyszerűen csak sajnálom a gépelésre az időt.

Most viszont olvastam egy gondolatindító bejegyzést itt - és gondolatindítóbb kommenteket a bejegyzés alatt.

Érdemes megnézni a videókat. De talán még érdemesebb elgondolkodni azon, hogy ez nem megtörténhet, hanem megtörténik olyan emberekkel, mint mi. Csak most nem németek tartják a fegyvereket, és nem zsidók az áldozatok, és az állítólagos demokrácia az ideológia, nem a fajelmélet.

Csak erről nem szoktunk beszélni - mert vagy nem érdekel minket, mert kell az olaj, és mert most (is) a fegyvert tartó oldalon állunk.

De ez csak az én véleményem.

Egy icipicit más szögből...

Sajnos normálisabban nem találtam a youtube-on, viszont a zene a lényeg. Na meg hogy ez Morcheeba...

Azt olvastam, hogy az utolsó napokban a kismamákat valami megmagyarázhatatlan rendrakási mánia szállja meg - egyesek ezt a fészekrakó ösztönnek titulálják.

Mondtam már, hogy nem vagyok egy háziasszonyok gyöngye, és rendet rakni, meg főzni is utálok, viszont mióta itthonról dolgozom, nem nagyon hozhatom fel kifogásként, hogy nincs időm legalább megpróbálkozni a főzéssel (a takarításra van kifogás - kinyíló méhszájjal nem túlzottan ajánlott porszívózni).

Szóval, az utóbbi időben legyűrtem félelmeimet és megpróbálkoztam pár étellel. De nem szakácskönyvből főzök, mert egyszerűen nem tudom értelmezni az ott leírtakat. Ilyen szakszavak, mint az "ízlés szerint fűszerezzük", vagy "amíg át nem dinsztelődött" számomra megfoghatatlanok, ezért telefon mamának (szerencsére ingyen beszélünk), és ő magyaráz - pl. 3 szem krumplira 2 kiskanál só... stb.

Főztem már:

• borsófőzeléket
• fasírozottat (sütöttem) - örök vita témája a "fasírt" v. "fasírozott" kérdése
• palacsinta (ok, ez ment előtte is)
• paprikás krumpli
• Bolognai spagetti
• padlizsánkrém (hidegtálnak, szilveszterre, nagyon fokhagymás lett)
• és tegnap gulyáslevest

A gulyáslevesről annyit, hogy Mama lediktálta a receptet még délben, de én csak este álltam neki, és valamit nagyon elcseszhettem, mert én ilyen rossz gulyáslevest még életemben nem ettem. Telefonos segítségemmel gyors válságstábot alakítottunk a probléma orvoslására, ami két faktorban állapítottunk meg: sótlanság és paprikátlanság.

Namármost: sózni valószínűleg akármikor lehet, de ki a fene tudta, hogy a paprikát csak úgy nem szórhatom bele? Micsoda baromság, de kellett ún. "rántást" készítenem a paprikázáshoz (ami olaj, liszt keveréke, addig melegítve, amíg "gyöngyözni" nem kezd, és ekkor mehet bele a paprika, majd rá kis víz, vagy esetemben leves), és csak így menthetem meg az ízetlen gulyást.

Jó, ha az embernek ilyen tanult és bölcs rokonai vannak, mert ezután egész finom lett a leves, olyannyira, hogy Cs. kétszer is szedett (valószínűleg azért, mert először bizalmatlan volt, és nem mert sokat szedni, aztán rájött, hogy ehető az étel, és ő pedig még éhes), ami azért simogatta a lelkemet egy kicsit.

Ma nem főzök, mert maradt még a gulyásból, szombaton meg jön anyu, és valószínűleg felpakol kajával, de vasárnap vendégeim lesznek - ki kellene tenni magamért. Hidegtálat tervezek, valamilyen finom szendvicskrémmel, amit a legmenőbb helyeken előételként szolgálnak fel. Borzasztó trendi...

Elolvastam a Terhesség félelem nélkül című könyvet, amely ugyan segített abban, hogy egy csomó parámat levetkőzzem, ellenben sikerült újabb parákat ébresztenie bennem.

A most aktuális félelmem (amellett, hogy akkorára növök, mint egy bálna) az, hogy a baba vagy én, vagy mindketten meghalunk szülés közben. Ugyanis olvastam, hogy állítólag sok kismama parázik ettől - nekem mondjuk eddig eszembe sem jutott - tehát biztos van alapja. És bár a 21. században elhanyagolható a csecsemő- és anyahalandóság, mégis VAN esélye (különben nem beszélnénk róla).

Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha meghalnék. Azt hiszem, Cs. valahogy csak túlélné -ő olyan fatalista, szerintem el tudná fogadni a tényt, hogy nem vagyok. Nem azért, mert nem szeret, hanem ő egyszerűen ilyen - túlélő tipus. Anyu viszont nem élné túl, ha meghalnék - és ez talán érthető is.

Az is eszembe jutott, hogy ha mondjuk - mint a Dr. House-ban - feltennék a kérdést Cs.-nek, hogy kit mentsenek: engem, vagy a babát, vajon mit választana? Azt hiszem, engem választana - bár tudom, hogy akarja ezt a gyereket, és szereti is - de mégis úgy van vele, hogy amíg nem született meg, addig nem is élt. 

Nehéz döntés lenne, és örülnék, hogy nem nekem kell meghozni. Én nem tudom, hogyan döntenék. Ha esetleg tudatomnál lennék - és engem kérdeznek, akkor sem, illetve ha Cs. és a baba között kellene döntenem, akkor sem. Cs. az életem, a gyerek a jövőm.

Morbid.

Talán Isten vigyáz majd ránk. Ha már másra nem tudott.

Hát ez is eljött.

Emlékszem, az első 12 hétben a 20., 30. hét olyan borzasztó távolinak tűnt, és az az igazság, hogy távol is volt...

Már csak 70 nap... de ha Sári ma születne, már elég jó esélyei lennének az életben maradásra. 

Tegnap kiderült, hogy a fülemben lévő lyuk, amiben kb. 10 éve nem volt belevaló ékszer, mégsem nőtt be. Ennek nagyon örülök, úgyhogy most majd halomra vásárolhatom a fülbevalókat.

Az orromon is van lyuk, abban 20 éves korom óta nincs semmi, lehet, hogy még azzal is lehetne valamit kezdeni.

Mellesleg - és ez azt mutatja, hogy mennyire kemény csaj voltam 16 évesen - a füleimen és az orromon lévő lyukakat (összesen 5 db) nem tetoválóstúdióban szúrták, hanem otthon (igaz, steril kürülmények között). A srác ugyanis, akivel akkoriban jártam, punk volt, és mestere a testékszereknek.

A köldökömön lévő lyukat viszont szakemberrel végeztettem el, és egészen a közelmúltig hordtam benne ékszert. Baromira fájt, amikor kilyuggattak. Viszont - mivel a hasam már egyáltalán nem lapos, és gyanítom, hogy egy jódarabig nem is lesz az, ezért azt hiszem, a köldökpiercingtől el kell tekintenem életem hátralévő részére. Ez elszomorít. Néha szeretnék újra 16 lenni.

Tegnap be kellett mennem a cégbe. Miting. Mert nélkülem nem mennek semmire. Na, megmondva az őszintét.

Aztán kiderült, hogy az Újcsávó kurvára beégett a főnök előtt – és ez úgy, de úgy símogatta a lelkem... Az volt ugyanis, hogy az Újcsávó valami hiperszuper-titkos informaciót küldött ki emailben majd’ az egész cégnek, és a hülyegyerek rácc-zte a főnököt is.

Röhögtem. Már csak azért is, mert az Újcsávónak kb. milliószor elmondtam, hogy mi a titkos, és mi a nem titkos információ, és ami titkos, az miért az, és mi a globális- és lokális klasszifikáció, és úgy egyébként is – erre természetesen nem figyelt rám, és nesze, most jól megszopta.

Édes érzés, ha igazam van.

Önző dolog(nak tűnhet), amit művelek, de már megint behisztiztem a terhességemen, pontosabban annak két faktorán: a súlyomon, és azon, hogy sosem vagyok egyedül.

A súly-para nem újkeletű, mégis időről-időre fát dobálok a tűzre, pl. azzal, hogy elmegyek a védőnőhöz, aki megmér, aztán jól lebasz, hogy milyen „baromi sokat” (szó szerint idéztem!) híztam. Tény, hogy nem vagyok egyike azoknak a kismamáknak, akiket a domborodó pocakjuk csak még karcsúbbnak mutat, és akik lazán fel tudják venni minden korábbi cuccukat, és akiket a Kismama magazin a „Hónap kismamája” rovatban mutogat, és tény, hogy zabálok, mint egy ló és alig mozgom (kinyílt méhszáj) – és ugye a gépelés viszonylag kevés kalóriát éget, a szex meg tiltott gyümölcs (ettől pedig tiszta hárpia – és pattanás vagyok – de erről majd máskor). Szóval tény, hogy kövér vagyok, és sajnos kövérnek is érzem magam.

Jobb napokon azzal vigasztaltam magam, hogy a kolléganőm, aki augusztusban szült, hasonló testalkattal állt rajthoz, mint én, 32 kg plussznál hagyta abba a mérést, és most jobban néz ki, mint a terhesség előtt, mert a szoptatással minden lement róla (meg gondolom az átvirrasztott éjszakák – de ezt egy hős anya nem teszi mellé). Rosszabb napokon viszont (mint pl. tegnap is) belenézek a tükörbe, és elfog a kétségbeesés, mert mi van, ha mondjuk én leszek a kivétel, aki nem fogy, hanem esetleg tovább hízik a szoptatással? Van ilyen, olvastam...

Tegnap Cs. itthon volt, és délután el akart cipelni kocsit most, meg az Obiba, meg gyümölcsöt venni, stb. Jó, mondom, nem árt a friss levegő, ezért felcihelődtem (szó szerint), belegyömöszöltem magam valami kismama-nadrágba, majd a fürdőszobába mentem, hogy embert varázsoljak magamból. Kísérleteim csúfos kudarcba fulladtak. A hajam – aminek formája már egy ideje nincsen – össze-vissza állt, akármit csináltam, az arcom tele van piros pattanásokkal (zéró szex – sok csoki), a ruháim slamposak, de legalább is úgy állnak rajtam, hogy akár zsákot is húzhatnék magamra – egyszóval le vagyok lakva, mint az albérlet.

Nem tudom, miért alakult így, de viszonylag nehéz megőrizni a bájamat, ha szoptatós párnát kell a lábam közé és a hasam alá gyűrni, hogy vízszintbe legyen a csípőm, és ha nagymama-melltartót kell hordanom, mert a hagyományos méretek már csak a mellbimbómig jönnek rám.

Mindamellett azt veszem észre, hogy Cs. egyre jobban és jobban néz ki. Na, nem mintha azt szeretném, hogy ő is slamposodjon el velem és együtt legyünk igénytelenek, de igazságtalanságnak tartom, hogy az anyaság a nőt le-, a pasit pedig felértékeli. Ennek tuti az az oka, hogy egy potens férfi tudat alatt valami szagot bocsáthat ki, ami a termékeny korban lévő nőket lábszéttárásra készteti... de legalább is valami ilyesmi.

Egyébként lefogyott (én híztam, szóval a családi súly balanszban maradt), csinosan öltözik (menő cipő, barna kordnadrág, ingpóló és trendi pulóver – az én ízlésem), és ugye okos is, meg főnök is – szóval féltékenyen bámulom, ahogy a Cs. beosztottjai csorgatják utána a nyálukat. Komolyan, akármelyiket megdönthetné, csak rájuk kellene mutatnia – úgyhogy én csak abban bízom, hogy engem eléggé szeret, és azért talán fontosabb neki a terhes felesége, mint egy kósza szex azu osztályvezető csajjal.

 Szóval én így hisztizgetek magamban, és azon is totál ki vagyok bukva, hogy nem csinálhatom azt, amit akarok. Kezdve olyan egyszerű dolgokkal, mint pl. egy pohár sör, egy szál cigaretta, szexelni ... akármilyen pózban, korcsolyázni a városligetben, felpórszívózni, teli szatyrokat cipelni, futni a villamosra vagy csak felvenni a kedvenc blúzomat (és nem mellesleg be is gombolni). Mert ilyen apróságok is parkoltatva vannak jó ideig, azt hiszem.

Önzőség ilyen hisztis libának lenni, de néha már tényleg terhes ez a terhesség. Aztán amikor ez eszembe jut, rögtön el is szégyenlem magam, mert milyen anya az ilyen, aki nem bírja feláldozni a sörét, cigijét, szexét és az alakját egy kisbabáért – aki csak magát sajnáltatja?

Cs. egyébként tegnap – miután elbőgtem magam a tükör előtt, odajött, megölelt, és azt mondta, szép vagyok. Elhiszem neki, mert el akarom hinni, ha nyilvánvalóan nem igaz, akkor is.

És jövő héten fodrász, kozmetikus, pedikűr – vagy a homlokomra ragasztom az árát, az jobban meglátszik.

Cs. - bár a világ jelen állása szerint nem kíván jelen lenni lánya születésénél - dacolva az elveivel elkísért a szülésfelkészítő-tanfolyamra, amit a kórház szervezett.

A dolog kalandosan indult, ugyanis kb. a 20. hívásra vette fel egy nem túl kedves férfi a telefont, aki szerint 1-kor kezdődött az előadás. A témát nem tudta megmondani - ezért kicsit később újra telefonáltam, amikor is kiderült, hogy nem 1-kor, hanem 6-kor, nem a harmadikon, hanem a második lesz a cucc, de hogy miről lesz szó, azt élő ember nem tudja, még az előadó sem. A szülásről tutira - nyugtatott meg a vonal másik vége, úgyhogy gondoltam, ez csak nem árthat se nekem, se Cs.-nek.

Cs. egész úton azzal idegesített, hogy ha mi leszünk egyedül, és neki kérdeznie kell, akkor kinyír. (Mert ő szégyenlős, és ha kevesen vannak, akkor ciki a padlót bámulni). Szerencsére már 3-an voltak a teremben: egy pár és egy nő egyedül - szegényt jól lesajnáltuk, ő volt ugyanis a szerencsétlen megesett nő, akit felcsináltak, aztán otthagyták. Az előadóterem nagy volt és szocreál (vajon a mustársárga álmennyezet kötelező pártszimbólum volt a 70-es években, vagy csak divatos?), tele baromi kényelmetlen székekkel. Nekem rögtön pisilnem kellett, de az egyetlen WC, amit 1 km-es körzetben találtam be volt zárva. Milyen kedves, gondoltam, egy kismama ugyanis köztudottan nem megy pisilni minden ötpercben - de mit lehet tenni, rászóltam Sárira, hogy namostaztán kuss legyen, és összeszorítottam a lábam az elkövetkezendő másfél órára.

Közben szépen gyűltek az emberek - főleg párok, de azért volt még egy-két szerencsétlen "megesett". Cs.-nek természetesen mindenkire volt valami megjegyzése, összességében megállapította, hogy nálunk sokkal szerencsétlenebben is képesek találni valakit, aki hajlandó szexelni, mi több, nem védekezni, szóval jó helyen van az önbizalmunk. Vicces volt, ahogy mindenki, aki belépett a terembe, elsütötte azt a gyenge poént, hogy "Tessékmondani, itt lesz a terhestanfolyam?" - majd végignézett a kb. 40 7-8-9 hónapos kismamán... A másik nagy beszólás (amit én is eleresztettem) az "Üljünk az első sorba?" és a "Hoztál füzetet?" volt.

Szó volt egyébként az epidurális érzéstetlenítésről, amit rendkívül hasznosnak tartottam. Eddig ugyanis sorba bombáztak olyan kérdésekkel, hogy akarok-e majd kérni, amire mindig azt válaszoltam, hogy honnan tudjam, mennyire fog fájni? Aztán jöttek az ellenzők, akik ugye mind kibírták, pedig 12 órától kezdve 3 napon át vajúdtak, és ejnye de majd nem fogod érezni, ha nyomnod kell, és akár le is bénulhatsz tőle, és amúgy is, fájdalommal szülöd gyermeked, mert az a hülye Éva anno bevállalta.

Most már legalább tudom, hogy 1. nem leszek hős, és ha úgy érzem, akkor kérek (szerencsére erre a kórházban 24 órában van lehetőség) 2. attól még érzem a nyomásingert 3. rövidíti a vajúdást (mivel hogy izomlazító) 4. kicsit hosszabbítja a kitolást (mivel hogy izomlazító) 5. szinte senki nem bánul le tőle, és akkor is csak az, akit kontárok szúrnak meg (tanulság: bízz az orvosban) 6. általában nem lehet vele felkelni, vagyis ha kérek, akkor ágyhoz leszek kötve 7. a babára nincs semmilyen hatással. 8. Cs. rosszul van a lumbális zóna szó hallatán

Summa summarum kezdenek meggyőzni a hasznosságáról, szóval szerintem jelzem az orvosnak, hogy ha nem muszáj, nem szeretnék bibliai módon vajúdni, és szülni.

Az előadás után kérdéseket lehetett feltenni: meglepő módon szinte csak és kizárólag pasik kérdeztek - a fájdalomcsillapításról.

Szó volt még a gátmetszésről is - ebben is kezdek arra hajlani, hogy inkább vágják, mint repedjen - aztán legfeljebb kicsit szűkebbre szabjuk, ha lehet.

Prakitkus tanácsokkal is ellátták főleg az apákat: pl. melyik bejárathoz parkoljanak, ha itt az idő (jellemző, hogy ez foglalkoztatja a pasikat leginkább).

Sajnos nem vetítettek semmi véres videót a szülésről (pedig szerettem volna Cs. arcát látni aközben), és úgy általában a szülés folyamatáról sem volt szó, de azért alapjáraton hasznos volt az előadás. Cs.-nek csak egyetlen kérdése lett volna, de nem tette fel, nevezetesen, hogy legközelebb is el kell jönnie?

A szülésre még mindig nem akar bejönni, de egyre inkább érik bennem a gondolat, hogy csak pózol (védi a férfiúi szerepét) és tulajdonképpen nagyon is meg van hatva ettől az egésztől. Ha kicsit gyúrom, a végén még lehet, hogy ő vágja el a köldökzsinórt.

Remeg a keze.

Unom ezt a szánalmas sablont, amibe öltöztetve vagyok - szeretném perszonalizálni a cuccost. De sajnos analfabéta vagyok hozzá - can anyone help, please?

Drága Testvérem!

A mai nappal már 1 nappal tovább éltem, mint Te. Furcsa ilyenen gondolkodni. Nem akarok meghalni.

Aztán eszembe jutott, hogy mennyire mérges voltam kiskoromban, mert Neked mindig eggyel (rosszabb napokon kettővel) több szüli- és névnapod volt, mint nekem, következésképpen ennyivel több ajándékod is.

Bárcsak visszacsinálhatnám.

Ölel:

Testvéred

Hallgattuk a Lopott könyvek című Tankcsapda számot (mellesleg az egyetlen élvezhető Tankcsapda zene számomra az Üljenek a fiúk ölébe a lányok c. förtelem óta). Sajnos nem találtam meg a neten, így csak egy idézet a szövegből: "Lopok Neked egy könyvet, a lapjait teleírom (...)".

Ebből Cs. a következőt szűrte le:

- Ha könyv, akkor már tele van írva. Miért nem lop egy füzetet, vagy méginkább egy noteszt?

Ez a mai lecke.

Sári az előbb akkorát rúgott a húgyhólyagomba, hogy felszisszentem a fájdalomtól. Történt ugyanis, hogy balga anyja azt hitte, nem kell kényelmesen hátradőlve az ölébe venni a notebookot, hanem hagyhatja azt a lábtartón is, és mélyen előredőlve gyorsan megnézheti az emailjét. A kisasszony viszont fájlalta, hogy most az ő helye átmenetileg kisebb lesz, és elégedetlenségének hangot adott a lábán és az én húgyhólyagomon keresztül. Utána apró boxolásokkal jelezte, hogy még mindig nem az igazi neki a testhelyzet, és amikor engedve a terrornak végre hátradőltem, elkussolt, épp úgy, mint amikor Cs. a hasamra teszi a kezét, vagy amikor szeretném felvenni a hasam hullámzását a vadiúj kameránkkal.

Mert azt hiszem, erőszakos és nagyon individualista lesz a gyermek, csakúgy, mint az anyja.