Biztos ez is a terhességgel van összefüggésben, de mostanában rákaptam a Gyulai szeletelt szárazkolbászos kiflire retekkel. Amúgy nem szeretem különösebben a kolbászt, mivel a húsban vannak olyan fehér darabkák, amik rendszerint a fogaim közé mennek, és sosem bírom kipiszkálni.

Mindenesetre a minap épp a kolbászos-kiflimet készítettem, amikor eszembe jutott a középiskolai padtársnőm, I., aki éveken keresztül kolbászos kiflit hozott tízóraira. Persze, rendszerint hazai kolbászból vágott mega-szeleteket tett az anyukája a kiflibe (egyébként a kolbászból egyszerűen nem lehet vékony szeletet vágni), és a szalváta, amibe csomagolta a szendvicset, mindig átázott, így I. vagy lefejtette az ázott papírt a kifliről, vagy megette azt is.

I. barátja H. volt. Az, hogy hogyan jöttek össze, megérne egy külön bejegyzést, de most legyen elég annyi, hogy nehezen, viszont a mai napig együtt vannak (ha jól számolom, már olyan 10 éve...). H.-nak a tízóraihoz csak annyi köze volt, hogy H. vegetáriánus, sőt, soha a büdös életben nem evett húst, mivel a szülei is vegák. Ezért H. általában tök nagy patáliát csapott minden nagyszünetben, amikor I. bevágta a kolbászos szendvicset. Nem emlékszem, hogy I. rágózott-e, vagy ilyesmi, de mivel most már együtt is élnek, gondolom, együtt is esznek, kíváncsi vagyok, mi a menü.

A másik nevezetes tízórai K.-é volt. K. igazi falusi srác volt, borzasztó tájszólással (ami azért fura, mert a mi megyénkben viszonylag ritka az ízes magyar beszéd). K. egyébként németül és angolul is magyar vidéki tájszólással beszélt. K. minden nap két kurva vastag kenyér közé kapott valami húst (néha hagymával fűszerezve). A szendvicsei akkorák voltak, hogy nem is tudta keresztbe átharapni, hanem csak két lépésben. Annyira megtömte a száját, hogy mindkét oldalt kidudorodott a keményre gyúrt kenyérfalat. K. sosem vett a büfében semmit.

Nekem is sokáig csinálták a szendvicseket, de mivel –I-vel ellentétben- hányingerem lett a paprikától átázott szalvéta láttán, az én tízóraim rendszerint a kukában végezte. Valamikor elfelejtettem kidobni, és a többnapos kenyerek a táskámban bűzlöttek. Néha anyu megtalálta, akkor persze jól lecseszett. A havi zsebpénzem 5000 Ft volt, ebből gazdálkodtam ki a büfés tízórait (mivel természetesen azért éhes voltam), a ruhákat, a kazettákat, a cigit és a Sziget-jegyet is. Hogy hogy csináltam, ötletem sincsen, mivel a Steffl-ben már akkor is 150 Ft volt egy nagyvadász, és legalább 500 Ft a belépő a Kispál koncertre. De nem emlékszem, hogy valaha is pótolni kellett volna a zsebpénzemet... Tízórait egészen érettségéig csomagoltak nekem, de hogy valaha is megettem volna a szottyadt zsemléket, arra nem emlékszem.

Nem tudom, miért hiszem újra meg újra el, hogy van új a nap alatt, és az, amit érzek, még sosem volt. Aztán amikor rátalálok egy versre, ami ezerszer érthetőbben megfogalmazza, amit mondani akarok, elszégyenlem magam - hiszen ki vagyok én egy Pilinszkyhez képest?

Azt hiszem
Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

Paraméterek:

Óriási vagyok, és annak is érzem magam. Viszont amit híztam, szerintem mind a mellemre ment. Ezt az támasztja alá, hogy az összes nadrágom nagyjából jó rám (kivéve a zipzár részt, de az sem miattam nem jó, hanem a baba miatt, ugye).

Soha nem olvasom vissza, amit írok. Sem a bejegyzést, sem pedig korábbi bejegyzéseket.* (Ez esetben azért felmerül a kérdés, hogy tulajdonképpen akkor minek is írok - és erre nincs magyarázat).

*nagyon ritka kivételektől eltekintve 

Anyutól kaptam egy felmosófejet karácsonyra, mert amikor a múltkor eljött takarítani (szokott így segíteni), akkor megállapította, hogy a felmosófejem már tönkrement. Rendesen be volt csomagolva, és a fa alá volt téve, és én rendesen örültem is neki, mert én sosem vennék felmosófejet – mivel nagy valószínűséggel sosem jutna eszembe, hogy szükségem lehet rá. Ilyen téren impulzus vásárló vagyok, valahogy ezek a dolgok nem kerülnek rá a bevásárló-listára (nem mintha létezne ilyen lista egyáltalán), ezért vagy az történik, hogy olyankor veszek ilyen dolgokat, amikor megtetszik a csomagolása, vagy ami még valószínűbb, hogy Anyu hoz otthonról, amikor eljön segíteni.

Egyébként idén is, mint minden évben, megbeszéltük, hogy na most aztán tényleg csak jelképesen veszünk ajándékot, de leginkább még úgy sem, mert kell a pénz kazánra, és padlócserére, nekünk meg a babára, viszont ehhez képest –mint minden évben- mindenki elég sok mindent kapott.

Cs. és én digitális kamerát vettünk egymásnak, és azt kértük mindenkitől, hogy szálljon bele, ha akar. Végül csak a Mama szállt be, ő viszont annyival, hogy a fél kamera kijött belőle. Mivel ez elég nagy kiadásnak számít még nálunk is, Cs.-vel megbeszéltük, hogy nem veszünk egymásnak semmit, én viszont olyan galád voltam, hogy azért is vettem neki egy borotvát (hiperszuper 5+1 pengéset), mert kb. egymillió éve ugyanazt az ócska borotvát használja. Ő – és ez annyira jellemző- természetesen állta a szavát, és tényleg nem vett nekem semmit, aztán amikor 23-n világossá vált számomra, hogy nem is fog venni, annyit kértem csak, hogy legalább most az ünnepek alatt ne dohányozzon (ugyanis most igencsak rákapott a cigire újra, és ez engem szörnyen zavar). Ő persze letette a nagyesküt, hogy nem fog, amit egészen 24-n este 7-ig ki is bírt. Én persze ezen jól megsértődtem, úgyhogy kellemesen végig veszekedtük az ünnep hátralévő napjait.

Kaptam még pelenkázóasztalt (apuéktól – szerintem úgy 5 éve nem vett nekem semmit, úgyhogy eléggé meglepődtem), szoptatós babzsák párnát (ami egy főnyeremény, mert úgy alszom rajta/vele, mint a tej), egy rakat gyerekneveléssel kapcsolatos könyvet (ezzel nem lehet mellélőni), egy felsőt, egy sálat, fűszertartót és még korábban Anyutól egy kozmetikai kezelést (már nem látszik). Azt hiszem, nekem idén könnyű volt ajándékot venni. Cs. is kapott egy rakat kispapás könyvet (ezzel sem lehet mellélőni), inget, pólót, pulóvert, sálat, és ugye tőlem a borotvát. Még Sári is kapott egy pici babát, amit megőrzésre átvettem én, amíg nem tud vele játszani.

Anyu mindenkinek írt egy képeslapot, az enyémen ez állt:

„Talán semmi sincs szebb a világon, mint találni egy embert, akinek lelkébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait, akiben megbízhatunk, akinek kedves az arca, elüti lelkünk bánatát, akinek egyszerű jelenléte elég, hogy vidámak és nagyon boldogok legyünk."

Egész végig azt próbáltam tudatosítani magamban, hogy jövőre milyen jó lesz, mert többen leszünk, mert biztos lesznek csillogó szemek és sikongatás a fa láttán, és biztos mindenki azon fog igyekezni, hogy Sári első karácsonya felejthetetlen legyen, de ennek ellenére sokat sírtam, mert éreztem, hogy a karácsonyaink sosem lesznek könnyebbek, olyanok, mint 2 évvel ezelőtt voltak. Mert ezt az űrt már soha senki és semmi nem tudja betömködni, mi annyit tehetünk, hogy megtanulunk vele együtt élni. 

Most már tényleg óriási vagyok.

Kiegészítés: már kevesebb, mint 100 nap van vissza.  

Nem szép dolog ilyenről írni, de belém bújt a kisördög, úgyhogy nem állom meg.

Ma lesz a céges karácsonyi buli (amire nekem nincs kedvem menni), és a dress code „formal”. A party 8-kor kezdődik, ezért egy csomóan már nem mennek haza. Köztük E. (a kitörő vulkán) sem. Ez mondjuk még rendben is van, de engem ha fizetnének, sem tudnának rávenni arra, hogy kisestélyiben dolgozzam végig a napot, aztán ugyanebben menjek este a buliban és hajnalig ropjam. Mindegy, E. nem én vagyok, és ő lazán bevállal ennél cifrább dolgokat is (a 2 évvel ezelőtti bulin pl. lefényképezték, amint 2 srác a mellét fogdossa, és annak ellenére, hogy ő kapta meg elsőként a képeket, ezt nem cenzúrázta ki, hanem körbejáratta az egész cégben – ez úgy uszkve 300 ember rosszabb napokon, plusz én elküldtem minden haveromnak is).

Nem állom meg, hogy leírjam E. külsejét, bár félek, hogy a szavak nem tudják visszaadni a látványt teljes hitelében.

Ha egy szóval kellene jellemeznem, akkor azt mondanám (a tűzhányó mellett), hogy E. maga a megtestesült komikum. Magas, vékony, csontos, olyan fejszerkezettel, hogy Miki egér is megirigyelné. Borzasztó karakteres az arca, a szájával egészen elképesztő dolgokat képes művelni, ezért tök nagy kaland lesni, ahogy eszik. Eleve az ételhez, étkezéshez való hozzáállása rendkívül érdekes, egy céges ebéden például, amikor baromira kellett sietnünk, ezért a főnök megkért mindenkit, hogy ne együnk levest, E. –miután elcsámcsogott a főételen (minden falaltot 100-szor megrágott)- lazán berendelte a desszertet. Megfontoltan eszik, de mégis az a benyomása az embernek, hogy ez a nő egyszer életében már éhezett.

E. olyan csontos, mint egy szög. Úgy is mozog: nagyokat lép, de minden mozdulata olyan, mintha vissza akarná fogni magát – mert ha nem teszi, akkor nem lépne, hanem ugrálna, akkor nem rámutatna, hanem ráugrana. Viszont ha valamihez hozzáér, akkor erőteljesen megnyomkodja, sosem egy ujjal, hanem mindig öttel, sosem csak egyszer, hanem többször is egymás után.

És mindehhez hab a tortán E. hangja, hanghordozása és beszédstílusa. A repedt fazék hang talán közhely, de ennél jobban nem tudom érzékeltetni azt a rikácsolást, amit beszéd címén kiprésel a torkából (és hálát adok az égnek, amiért énekelni még sosem hallottam), de mondjuk ez hagyján, ez adottság. Ellenben E. kétféleképpen tud beszélni. Vagy egy szörnyű hangszínen lejtések és mindennemű ritmika nélkül, vagy –ha és amennyiben nyomatékot akar adni valaminek- ezt a hangszínt egy oktávval feljebb helyezve ezen a szinten folytatva a kommunikációt. Egy a közös: a hangerő mindig baromi nagy, a nyomatékos szavaknál kicsit még nagyobb. A telefonban például képtelen nem ordítani (open office, ugye), és képtelen nem elnyújtani a szavak utolsó szótagját.

Mindemellett E.-nek szörnyű ízlése van: legyen szó lakásról, ruháról, frizuráról vagy sminkről, tragédia, hogy mi tetszik neki.

E. nem kedves, nem bájos, viszont okos, precíz és ügyes – és mindamellett szereti, amit csinál. Olyan emaileket ír, hogy lefordulok a székről, viszont egyenes és hatékony. Ezért tulajdonképpen jó vele dolgozni.

Ma E. úgy néz ki, mint Szörnyella De Frász. Mert ugye ma lesz a karácsonyi buli, és mivel E. már nem megy haza, ezért felvette a kisestélyi ruciját (ami tulajdonképpen jól is áll neki: egy fekete koktélruha, mell allatt vágva), ehhez egy ezüst harisnyát, és egy fekete lakk körömcsizmát. Mondjuk ez még szolíd, de E. nem érte be ennyivel. Kajálni mentünk, és mivel hideg van, E. felvette a bundáját is: fekete, buzi nagy gallérral és szőrmével a kezén. Maga a kabát akkora, hogy kb. Kínát is beterítené, E. csontos alakján pedig úgy néz ki, mintha egy csomó szőrt szórtak volna valami gonosz kis manók a beenyvezett testére. Mindehhez feltette a macis (!) hímzett retiküljét, és teljes harci díszben levonult a menzára sorban állni. Dettó mint Szörnyella.

És most veszem észre, hogy hajat elfelejtett mosni.

Cs. időközben munkamániás lett. Mert Cs.-t előléptették, 2 hónap után 3 pozíciót ugrott előre. És mivel alapvetően szorgalmas és felelősségteljes, így aztán minden munkát rányomnak, ami miatt ugyan panaszkodik, de szerintem titokban élvezi, hogy ilyen fontos. És amúgy az is.

Emiatt viszont alig látom. Nekem rengeteg szabadidőm van, mivel ki kell vennem az összes szabadságomat, és amúgy sem motivál már a munka, de Cs. szinte soha nincs itthon. Gyakran megesik, hogy este 8-kor felhív, hogy menjek már el érte, mert még mindig nem végzett, és amúgy is 1.5 óra az út BKV-vel. Én persze bevágódom a kocsiba, átszelem a várost (legalább nincs dugó), és az üzlet hátsó bejáratához parkolok - az üzletvezető-helyettes feleségének ez jár, nem? Cs. beenged a hátsó ajtón, majd elindul pénztárat zárni. Közben egy-két eladó megkérdezi tőle, hogy mehetnek-e haza, Cs. pedig kedvesen, de azért fensőbbségesen mondja: "Mehetsz." Olyan főnökös, hogy legszívesebben a nyakába ugranék!

Aztán figyelmesen megszámolja a pénzt, kinyomtatja, amit ki kell, és a hátsó irodában elintézi az adminisztrációt. Közben néhány embernek utasítást oszt a másnapi munkára vonatkozóan, komoly képpel válaszolgat a kérdésekre, majd elzárja a pénzt és beindítja a riasztót. A kocsiban hazafelé százszor megkérdezi, hogy becsukta-e az ajtót, majd a mindennapi kis konfliktusokról mesél: Manci összeveszett Pirivel, és neki, a kakasnak a tyúkólban kellett volna rendet tennie. Béla a főnökre panaszkodott Cs.-nek, ő pedig nem tudta, hogyan reagáljon. Icuka egész nap semmit nem csinált, és ha Cs. nem szól rá, akkor állandóan cigiszünetet tartott volna. Mert az emberek alapvetően nem szeretnek dolgozni, legalább is ezek nem, de hát mire lehet számítani, amikor kevesen vannak, és nincsenek megbecsülve. Mármint anyagilag, és emberileg.

Azért látom rajta, hogy nagyon élvezi, hogy ő a faktor, persze, csak hümmög, hogy á, dehogy, hiszen ugyanúgy kell minden alja munkát csinálnia, mert az emberek jobban dolgoznak, ha látják, hogy a főnök is csinálja. Mondom neki, hogy szerintem nem szégyen a munka, és amikor ennél sokkal szarabb munkája volt, én akkor sem néztem le. Cs. elhallgat, majd azt mondja: "Tudod, azt szeretem itt, hogy most már más sem néz engem le."

Én pedig olyan büszke vagyok rá, csak látom magam előtt, ahogy elhanyagolt unatkozó feleség leszek, aki alig várja, hogy a postás/ rendőr/ villanyszerelő/ házmester/ gázos/ díjbeszedő/ handlé/ szódás/ képkereskedő/ házmester/ fia/ kéményseprő egy kedveset vakkantson neki.

... és tudtam, hogy van rá bizonyíték.

Az a jó, hogy a vérképem vashiányt mutatott, így vasat kell szednem. Ez azért jó, mert a vastabletta köztudottan székrekedést okoz, ami azért különösen jó, mert a terhesség önmagában is megnehezíti az anyagcsere normális működését, és így ez a probléma nálam hatványozottan jelentkezik. Inkább nem mennék bele a részletek ecsetelésébe, nehogy leromboljam a „nők ilyet nem csinálnak” nimbuszt, legyen elég annyi, hogy a probléma igen is valós, és megoldást kellett rá találnom.

A kismamás honlapok alapvetően a táplálkozásban látják a belek nyitját, amivel én is egyet tudok érteni. (Persze, létezik drasztikusabb módszer is, nevezetesen a beöntés, de ezt –érthető okokból- nem preferálom, bár állítólag baromi trendi és egészséges). Ezek szerint sok gyümölcsöt kell folgyasztani, joghurtot, tejet, müzlit, ill. alkalmanként egy kanál szilvalekvárt vagy aszalt fügét. A gyümölcs, joghurt, tej, müzli nálam mind megvolt, de sajnos hiába vártam a jól megérdemelt produktumot – az sajnos elmaradt. A fügét maximum úgy tudnám lenyelni, mint az orvosságot, a lekvárt pedig még úgyse, így kezdett úgy tűnni, hogy én már örökre el leszek tiltva a nagyobb eseményektől.

És ekkor villany gyúlt a sötétségben. Eszembe jutott, hogy én szeretem a krémtúrót. Viszont csakis azt, amelyik boldog óvodáskoromat idézi, ahol néha uzsonnára krémtúrót kaptunk. Mint a szocializmus sok vívmánya, a krémtúró is eltűnt a rendszerváltásban, hogy aztán valamelyik elmés cég (Milli) megszerezve a licenszet újra bevezesse az eredetihez nagyon hasonló replacementet. Nos, én EZT a krémtúrót imádom, ebből is a vaniliásat (mazsola nélkül), és csakis ezt. A túróvarázs meg egyebek nem jók. Pont.

Mi köze ennek a székrekedéshez? Csak annyi, hogy még régebben felfedeztem, hogy ugyan tök király, hogy én ezt a krémtúrót meg tudom enni, viszont valami nem jó nekem benne, és olyan, de olyan hasmenésem lesz tőle, hogy ... csak na! Ezért csak és kizárólag esténként, és csak akkor, amikor biztos voltam benne, hogy aznap már nem kell mennem sehova ill. nem jön hozzám senki mertem áldozni a krémtúró oltárán.

Szóval így esett, hogy kipróbáltam a krémtúró székrekedés-oldási képességeit. Az eredmény felemás lett: ui. a székrekedést nem oldja, viszont a beleket rendkívüli módon serkenti. Innentől mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy ez milyen érzés. (Szar.)

Sári ásított egy hatalmasat, majd kalimpált kicsit a kezével, nyújtózkodott. Talán akkor ébredezett, vagy talán akkor készült elaludni. Az orvos valami vicceset mondott, mert nevetnem kellett, amitől szegény gyerek úgy rázkódott, mintha mosógépbe tettem volna. Ettől megijedtem, és nem mertem nevetni, de aztán arra gondoltam, hogy biztos nevettem már sokszor, és lám, semmi baja sem lett a babának. Az arcáról sikerült egy elég jó képet kimenteni, de eddig akárkinek mutattam, mindenki azt hitte, hogy az egész gyerek van rajta – pedig az csak a feje. Cs. szerint épp emiatt rám hasonlít, és mennél többet nézem, szerintem is így van. Az álla már határozottan hegyesebb, mint a múltkor, ami pozitív, mert egy kislány olyan Jáksós-állal nem lenne épp a legszebb az osztályban.

Az orvos kicsit megmozgatta az ultrahang-vevő fejet, hogy megnézzük, nem nőtt-e időközben ki a fütyije. Sári most sem volt túl szemérmes, úgy szétdobta a lábát, hogy még én is elszégyelltem magam. Mindenesetre premier-plánban láthattam a szeméremajkait, szóval semmi kétség, még mindig kislány, és talán most már az is marad. Láttam a kis húsos popsiját is, egész babás formája van most már.

Szerencsére a méhszáj nem nyílt tovább, de azért sokat kell továbbra is pihennem. Magnéziumot kell szednem a méhkeményedések ellen (és tényleg, mióta normálisan szedem, azóta alig volt párszor), és el kell mennem terhességi vércukor vizsgálatra. Ehhez ki kellett váltani 75 g glükózt a patikából (mert a laborban nincs cukor), ami baromi sok, így ránézésre is. Aztán a megadott napon éhgyomorral, reggeli első pisit befőttes üvegben magammal cipelve meg kell jelenni a kórházban. Befőttes üvegem persze mindig csak óriási van, így egy óriási üvegben lötykölöm a pisit, majd szerényen –élve a soron-kívüliség jogával- 80 éves fél-halott néniket beelőzve begurulok a laborba, ahol beállok a kb. 30 kismamát tartalmazó sorba. És várok 2.5 órát, majd leveszik a véremet. Ezután a 75 glükózt 2 dl vízben feloldom, valahogy megpróbálom nem kihányni, majd további 2 órát tétlenül ténferegve a kórházban újra vért adni. Utána majd ehetek. Már alig várom.

Sári egyébként egyre aktívabb. De huncut a kiscsaj, mert egész nap szinte alig mocorog valamit, szerintem szórakoztatja, hogy ringatom a járásommal, hogy hallja az én vagy más hangját, de aztán éjjel, amikor végre lefekszünk, beindul a munka. Valamelyik nap konkrétan éreztem, hogy egy baromi nagyot bukfencezett a bal oldalamon, és bizony néha már elég fájdalmasakat tud rúgni. Szerencsére most már Cs. is megérezte a mocorgását, bár korántsem volt annyira meghatódva, mint vártam. Viszont elolvasta azt a kispapás könyvet, amit kivettem neki a könyvtárból (és ettől én hatódtam meg nagyon), és a szülinapomra kismamás könyvet vett (-9 hónaptól 3 éves korig mindenféle hasznos dolog van benne).

Tegnap este sokat beszélgettünk, és Cs. megkérdezte, hogy félek-e a szüléstől. Nagyon. De furcsa mód nem attól, hogy nagyon fog fájni (pedig el sem tudom képzelni, mennyire fog fájni), hanem attól, hogy nem tudom majd, mit kell csinálnom. Nem tudom, mi vár rám. És mivel ez egy ideje már foglalkoztat, próbáltam naturalista szüléses filmeket beszerezni, de basszus, sehol a világon nem találtam. A könyvtárban pedig csak VHS-n volt, de nekünk természetesen nincs videónk.

Cs.-vel arról is beszéltünk, hogy bejön-e a szüléskor. Eddig kategorikusan elzárkózott ettől, én viszont nagyon szeretném, ha ott lenne. Nem a „jajj, apa vágd el köldökzsinórt”-fajta romantika hajt, mert biztos csodálatos lehet elvágni egy csupa vér, csupa maszat kis békának a hasából kijövő nyálkás micsodát, hanem mert nem akarok egyedül maradni. Hát igen, ilyen önző célok hajtanak, és elvárom, hogy „aki miatt” majd ott szenvedek, az velem legyen. Egyenlőre abban maradtunk, hogy a vajúdáskor feltétlenül velem lesz, később meg majd meglátja. Anyunak viszont nincs kecmec, ha tetszik neki, ha nem, végig velem kell lennie.

Betöltöttem a 24. hetet, ezért ha Sári most születne, már lenne úgy 10-40% esélye az életben maradásra (ezt az adatot egy amerikai honlapon találtam, úgyhogy gyanítom, itt azért sokkal kevesebb esélye lenne). Persze, még nagyon picurka, és a tüdeje nem elég fejlett, úgyhogy mindenképpen maradjon bent – még úgy 16 hétig.

Cs. szerint a kék metróról a Pöttyös utcáig mindenki, aki szép, az leszáll. Ha esetleg maradt még szép ember a metrón, akkor az biztos leszáll a Határ úton. Kőbánya-Kispestig csak csúnya emberek utaznak.

Tegnap majdnem elsírtam magam, amikor rádöbbentem, hogy ez is az élet egy nagy igazságai közé tartozik.

(*a piros metrón sokkal szebb emberek utaznak, mint a kék metrón, de a legszebb emberek a földalattin közlekednek. Azon a turisták.) 

A hasam körfogata (az ugyanaz, mint a kerület?) a 23. héten reggel 103, este 104 cm volt. Estére amúgy mindig nő egy kicsit, aztán reggelre visszamegy. Nem tudom, miért van így, de az biztos, hogy úgy érzem, mintha lányom szétvetné kezét-lábát, és nyomná szét a testemet.

Múltkor Cs. rámnézett, és azt kérdezte, hogy még mekkora lesz(ek)? Mondtam, hogy gyermekünk jelenleg úgy 20-25 centis, tehát még a duplája legalább. Kikerekedett a szeme, láttam, hogy nem hiszi, hogy valóban akkorára fogok nőni. Utána meséli, hogy beszélt XY-nal, aki kérdezte, hogy látszik-e már a hasam, mire Cs. közölte: „Méghogy látszik? Már nem fér be az ajtón...”

Aztán naponta úgy egy 4-5 forrásból megkapom, hogy a, nem igaz, hogy ez a gyerek bennem marad márciusig, és nem szülök meg előbb b, nem igaz, hogy nem számoltam el magam c, nem igaz, hogy nincsenek többen... Ilyenkor persze csak pironkodom, és csendben megjegyzem, hogy a, remélem, bennem marad márciusig b, biztos, hogy nem számoltam el c, nincsenek ketten d, (és mintegy mellesleg hozzáteszem) keresztben fekszik, és ez amúgy is alkati kérdés, de tökmindegy, csak egészséges legyen.

Annyira jó egyébként, hogy ha valaki meglát egy kismamát, rögtön feljogostva érezze magát arra, hogy megjegyzéseket tegyen az adott nő életének legintimebb részleteire is. Mondom, vadidegenek. És persze mindig mindenki jobban tudja. Úgy sosem jó, ahogy van. És úgyis ő tudja jobban.

A Bátyám április végén született, apukámnak pedig –aki korábban külföldön volt, és kvázi hazaérkezésekor ejtette anyukámat teherbe- a szilveszteri buliban mondták, hogy ugyan számoljon már utána, mert nem igaz, hogy az a gyerek nem születik meg januárban. Mama pedig azt mesélte, hogy amikor anyu leült, nem látszott ki a hasától a feje. Szóval ez azért alkati kérdés is lehet, és különben is hagyjon mindenki békén. A súlyomat (ill. a tömegemet) sem mérem egy ideje, jól érzem magam, és ez a lényeg.

Egyébként az egyik bandita volt aranyos. Mondtam neki, hogy megyek enni, erre ő: „Jó, csak ne egyél sokat, mert agyonnyomod a gyereket!” Nos, ahogy most állunk, a gyerek nyom agyon engem!

Felkértek, hogy írjam meg, hát akkor megírom. Nem volt könnyű.

Aztán mivel ez egy olyan blogos körlevél féleség, akinek a neve ott oldalt szerepel, az folytathatja. Akinek nem, az is.

A múltkori ijedelmem kapcsán (hogyan kell pelenkázni) kutakodtam a neten, és mint mindenre, erre is találtam választ, gazdagon illusztrálva műfogásokkal és hasznos tanácsokkal tűzdelve.

Szóval hozzám hasonló kezdő (és felkészületlen) szülőknek álljon itt a tisztába tevés 8 pontja. Akinek kedve van, az pedig nézze meg a videót, ami alapján az összefoglaló készült. 

1. Kicsomagolás
2. Tartalom megcsodálása
3. Pelenka eltávolítása
4. Popsi tisztítása
5. Gyerek élvezkedése
6. Krémezés
7. Pelenka felhelyezése
8. Visszacsomagolás

A moderátor még olyan apróságokra is felhívja a figyelmet, hogy a nemi szervektől elfelé krémezzünk, és mit tegyünk a pelenkázóra, úgyhogy rendkívül hasznos a video.

 Azért az kicsit ijesztő, hogy a művelet 8 percig tart... (én nem ülök ennyit a WC-n...)

Csak hogy folytassam Cs. „szörnyű” jellemének feltárását, és mivel már remegett a kezem, hogy ezt a bejegyzést megejthessem, el kell mondanom, hogy Cs. bizony horkol. Ugyan nem tudom, hogy a horkolás mennyire tekinthető jellemhibának, de az biztos, hogy engem ki lehet kergetni vele a világból.

Az egész horkolás-fóbiám (ha fóbia, akkor nyilván az én jellemhibám) akkor kezdődött, mikor kénytelen voltam 2 hetet kórházban tölteni. Ez több, mint 10 éve történt. Nem volt még eü-reform, ezért nem a lakóhelyemen illetékes kórházban voltam, mert hogy ott székelt az az orvos, akitől a csodát vártuk (többé-kevésbé). Nem volt még napidíj, vizitdíj és beutaló sem, viszont véletlenül akkorra programozták a műtétet, amikor is a kórház egyik szárnyát átépítették, így a maradék szárnyakban meglehetősen zsúfolt volt a szituáció. Az eredetileg 6 ágyas kórteremben 8-an voltunk. 3-3 ágy a falnál merőlegesen, és 2 ágy a „folyosón”, keresztbe. Az enyém volt az, amelyik legbelül volt keresztben, és se éjjeliszekrényem, se semmim nem volt. Az, hogy a szobában mozdulni sem lehetett, azért nem volt baj, mert ebben a szobában konkrétan senki nem tudott járni. A szobatársakról csak annyit, hogy volt egy lány, aki úgy 20 lehetett, egy fiatalabb nő, olyan 30 körüli, én (15), és a többiek, bőven benne a nyugdíjban – de hát ez egy kórházban már csak így szokott lenni. Belőlem mindenféle csövek lógtak ki, amik baromira fájtak, ha megmozdultam, ebből kifolyólag nagyjából 8 napig (amíg a csövek bennem voltak) háton kellett mozdulatlanul feküdnöm. Nem tudok háton mozdulatlanul feküdni, és nem tudok háton aludni (állítólag már egy hetesen is hason aludtam, talán ezért). Ennek mondjuk még semmi köze a horkoláshos, de annak már igen, hogy amikor végkimerülésemben mégis csak el tudtam volna szenderedni, valamelyik néni rázendített. Rendszerint a legöregebb, az, amelyiknek az ágya közvetlenül az enyémre merőlegesen volt. Egy ideig tűrtem, aztán olyan ez, hogy már egyszerűen semmi másra nem tudsz figyelni, csak a ritmikus horkolásra, és tényleg úgy érzed, hogy ha még egyszer levegőt vesz, megőrülsz. Ilyenkor megfogtam az ágyrácsot, és kicsit megráztam az ágyát. A néni elhallgatott. Vagy egy percig, aztán újrakezdte. Ha viszont nem ő, akkor a 4 másik néni horkolt, hol felváltva, hol kórusban, és mivel mozdulni nem tudtam, így mindenki ágyát nem rángathattam meg, ezért szenvedtem, de iszonyatosan. Kértem füldugót, nem ért semmit. Fogtam a walkman-em, és felhangosítottam csutra a Guns’N’Roses-t, de mondjuk valljuk be, azért arra sem olyan túl jó elaludni.

Szóval így telt el ez az iszonyatos 2 hét, álmatlanul, horkolással az őrület határára ringatva, úgyhogy akkor én megfogadtam, innentől kezdve csak síri csöndben vagyok hajlandó aludni.

Aztán ugye, mint kiderült, Cs. horkol. Szerintem azért, mert az egyik orrlyuka nem szelel rendesen (kicsit jobban összenőtt, mint a másik). Ettől függetlenül mondjuk bármilyen pózban képes horkolni, akkor is, ha a másik orrlyuka van szabadon, de mindegy. Az egész úgy kezdődik, hogy lefekszünk, ő, mint a világ legjobb alvója, tulajdonképpen egy perc alatt elalszik. Nekem jár az agyam, forgolódom, stb. Egyszer csak meghallom, hogy Cs. szuszog. Olyan erőltetett szuszogás ez, a levegő próbál utat törni magának a beszűkült orrjáraton keresztül. Sosem értem, miért nem nyitja ki ilyenkor ösztönösen a száját (én azt teszem – bár ilyenkor nyálas lesz a párna, de ez más kérdés). Mivel tudom, hogy a szuszogás egyre erősebb, erőltetettebb lesz, ezért már itt ideges leszek, és szinte várom, mikor horkant fel először. Mert amikor horkant, az már horkolás, és ha horkol, akkor –mivel nem bírom a horkolást- jogom van szólni. Na, nem mindig szólok, néha csak megsimogatom, vagy csettintek a nyelvemmel, vagy egyéb aljas módon csapok zajt, hogy félálomba legyen, megforduljon, vagy ilyesmi. Máskor viszont ez nem ér semmit, és ő már 2-3-at is horkantott, akkor viszont hangosan rászólok. „Mi van, mi van?” – kérdezi meg mindig, kivétel nélkül, mintha nem tudná, hogy azért szoktam felkelteni, mert horkol. Néha aztán csak másképp helyezkedik, és alszik (aztán horkol) tovább, néha viszont felkapja a vizet, és kötözkodni kezd: „Menj át a másik szobába, ha zavar.”/”Hagyjál már, Te is horkolsz.” Stb. Persze, még sose mentem át a másik szobába (és még sosem horkoltam), de aztán reggel rendszerint hallgatom, hogy nem hagytam aludni, és hogy ő nem is horkol. Mert a horkolók – csakúgy, mint az alkoholisták, mindig tagadják, hogy horkolnak.

Ez a mai lecke.

Azt mondom Cs.-nek, hogy bújjon hozzám, és simogassa a pocakomat. Erre hozzámdörgöli az ágyékát és vagy megfogja a mellem, vagy belenyúl a bugyimba.

Amikor ezt szóváteszem, megsértődik, aztán közli, hogy ne írjam ezt le a blogomba, mert majd mit gondolnak róla azok, akik olvassák. Aztán majd nyit egy anti-dugopanna blogot, ahol majd rólam mond mindenféle csúnyaságokat (amik persze mind igazak), és akkor majd aztán nézhetek.

Pedig nincs is igaza, mert egy csomó jó dolgot is írtam már róla, sőt, szerintem elég árnyalt képet festettem a kapcsoaltunkról is, de mit csináljak, ha egyszerűen nem bírja a kritikát?

És azt még el sem meséltem, hogy horkol.

22 hetes terhes vagyok. Ami így önmagában azért nem igaz, mert annál az ürügynél fogva, hogy a fogantatás időpontja bizonytalan, az utolsó menstruáció első napjától számítják a terhességet. A peteérés valamikor a ciklus 10.-20. napja között következik be, ebből kifolyólag a fogantatás is ekörül kell, hogy történjen. Az ember terhessége a fogantatástól a szülésig számolva 38 hét, illetve a fent említett kis trükkel 40 hét. Nem értem, miért pontosabb az utolsó menstruációtól számolni a terhességemet, amikor így ugyanúgy bizonytalan a fogantatás – és ebből kifolyólag a szülés – pontos ideje, mintha az utolsó menstruáció + két héttel számolnánk.

Mindegy, mert eszerint végül is már terhes voltam akkor, amikor Csipet még csak – mifelénk így mondják – a Csépi-tóban úszkált. Azóta már 22 hét telt el, ami elég hosszú idő ahhoz, hogy megszokjam a terhességemet. Ez így most elég pragmatikusnak hangzik, és ez így is van. Az „állapotot” megszoktam, ugyanakkor fogalmam sincs, hogy mit fogok kezdeni egy kisbabával, aki ugyan kicsit én vagyok, kicsit Cs. is lesz, mégis teljesen önálló, valami új így kettőnkből. Akit már 9 hónapja ismerni fogok, mégsem láttam sohasem. Egyetlen egyszer sem pelenkáztam még kisbabát, és erre most ideadnak nekem egyet, azzal, hogy neveljem fel? Ez azért elég ijesztő…

De ne szaladjak így előre. Kezdjük csak azzal, hogy pár hete még nem tudtam, hogy az, amit érzek, vajon a lányom, vagy a hasam. Most így, 22 hét tapasztalattal a hátam mögött biztosan állíthatom, hogy ha az nem a lányom, akkor valami igen egészségtelen béltevékenység, amiben van némi menetrendszerűség, ugyanakkor egy csomó önállóság és pimaszság is. Sosem akkor mocorog, amikor kellene. Ha Cs. keze a hasamon van, akkor például direkt meg sem nyekken. Vagy ha mégis, akkor természetesen befelé rúg, apukája még csak véletlenül se érezze. Reggel általában rúg egy-kettőt. Még nem sikerült eldöntenem, hogy ezek a jó reggelt puszik, vagy „Anya, menjél pisilni”-rúgások, esetleg a „mi a fenéért kelsz fel” – elégedetlenkedések. A délelőtt általában eseménytelen, amikor is aztán 11 óra körül megint jelez a gyermek, szerintem azt, hogy éhes (én mindenesetre baromi éhes vagyok 11-kor, annak ellenére, hogy általában egész délelőtt zabálok). Legközelebb már csak este mocorog, ilyenkor a legmozgékonyabb és a legjobban észrevehető (mármint a külvilág számára is). De igazából éjjel indul csak be igazán. Ha felébredek, rendszerint érzem, ahogy kalimpál a valamilyével, mindig azon az oldalon, amerre fordulok. Nem tudom, hogy arra ébredek-e fel, hogy rugdal, vagy azért rugdal, mert felébredek, mindenesetre mivel úgy tudom, most már kialakult a baba ébrenlét-álom ciklusa, ez nem sok biztatással kecsegtet a jövőre nézve.

A mocorgás egyébként semmi olyanra nem hasonlít, mint amit olvastam. Nem bugyborog, nincs pillangó, meg egyebek. Nekem inkább olyan, mintha lenne még egy szívem, ami időnként jó nagyokat ver – a hasam más-más pontjain, természetesen. Néha pedig olyan, mintha valami határozottan megmarkolná a hasam belülről, de ez meglepő módon nem fájdalmas, inkább csak furcsa.

Egész nap el tudnék lenni a mocorgásokat figyelve. Igazából szeretném is ezzel tölteni az időt, hogy még jobban megismerjem őt. Mert ugye bár felfedeztem némi ritmikusságot a napban, igazából még nem érzem a köztünk lévő kapcsolatot, az akció-reakciót. Szeretném, ha tudnék különbséget tenni az elégedett és az elégedetlen rugdosás között, hogy tudjam, mi esik neki jól, és mi nem. Ha például simogatom a pocakomat, akkor rendszerint semmi nem történik, vajon azért, mert nem érzi a simogatást, vagy csak egyszerűen alszik, vagy ilyesmi. Vagy például azért rugdal éjjel olyan kitartóan, mert kényelmetlen neki az oldalfekvésem, vagy egyszerűen csak akkor van elemében?

Akárhogy is, még 18 hétig ismerkedünk, hogy aztán megismerjük egymást. Már alig várom. (A pelenkázáshoz meg tuti nem kell diploma…)

Ha profilozó* lennék, és a seggnyalásról kellene profilt készítenem, akkor a modellem az Újcsávó lenne.

Amikor jött, nálam próbálkozott. Pl. amikor beteg voltam, és helyettesítenie kellett, írt egy emailt, hogy micsoda megtiszteltetés neki, hogy engem helyettesíthet. Aztán amikor gondolom belátta, hogy én ilyenekre nem vagyok vevő, elkezdett a kollégámnak nyalni. Ő azonban felmondott. Akkor jött a közvetlen főnöke, aki ebben hasonlít hozzám, másrészt az a terület, ahol ő tevékenykedik, olyan irányú képességeket követel (matematika, statisztika), amiben az Újcsávó nem jeleskedik, így nála nem tudott ennyire kitűnni, ezért őt is hagyta a fenébe. Eztán jöttek az „ügyfelek”, ahol annyira jól nyalt, hogy az egyiknek az ágyáig is eljutott (aki történetesen nő, ebből kifolyólag az Újcsávó – minden feltételezésem ellenére – nem meleg). Aztán mióta tudja, hogy én már nem sokáig „állok az útjában”, azóta az én főnökömnek nyal. 

Történt pedig, hogy nemrég egy 2 napos halál unalmas training sorozaton (továbbképzésnek mondják magyarul) voltunk kénytelenek részt venni mind a 15-en. A főnököm agyából pattant ki az ötlet, és hogy még fontosabbá tegye nekünk ezt a csodáaltos két napot, meghívta a cég egyik borzasztó híres külföldi trainerét is. Az asszisztens pedig leszervezte e termet, amit a mai napig nem értek, miért kellett egy külső helyszínen lerendezni, amikor 9-től 6-ig egy projektort bámultunk, amit itt az irodában is megtehettünk volna, és azért még csak fizetni sem kell. Mindegy is, valahogy csak elmúlt ez a borzalom, a Trainer hazament, a Főnök melegen megrázta a kezét, az Asszisztenst pedig megdicsérték a jól végzett szervezésért. 

A következő munkanapon az Újcsávó szabin volt, ennek ellenére egy levél várt tőle az inboxomban. Előző nap este fél 10-kor küldte. Nem bírom ki, muszáj bemásolnom – csak tanulság végett. 

„From: New Guy

To: Boss, Trainer, Assistant

Cc: Everyone else, who was there on the training and to whom I want to show how fucking great I am

Subject: Thank you for the excellent two days 

Dear All,

Let me thank you –on behalf of the whole department as well- that I had the chance to participate on the training. I hope that we will see each other more often in the future, and I am so glad to be part of such great events. 

Dear Trainer,

Your presentation was very mind-opening, thank you very much for travelling here and presenting it. I hope that we will meet lot in the future and I will have the chance to participate on your very exciting presentations. 

Dear Boss,

Thank you so much that you had the ide to organize this training.

Dear Assistant,

You organized great room, great food, thank you very much for arranging everything. 

Have a nice evening.

Best regards,New Guy” 

Amikor elolvastam, csak annyit tudtam mondani: „Baz’meg!”. Tovább akartam küldeni Zsannak, hogy szerinte is gáz-e, de végül nem tettem, mondván, hogy ez annyira szánalmas, hogy nem bírok mérgezni vele másokat. Aztán elmeséltem Cs.-nek, és szerinte is übergáz volt.

Kíváncsi leszek, vajon mire viszi majd ilyen attitűddel az Újcsávó. Mert seggnyalókra szükség van...  

*Minden nap nézem a ‘Criminal minds’ c. sorozatot az AXN-n, amit –roppant elmésen- Kriminális elméknek fordítottak a fordítók. Ez viselkedéskutató FBI-ügynökökről szól, és innen tanultam azt a szót, hogy profilozó. Az AXN-t egyébként nekünk Romániából szórják, és még nem jöttem rá, hogy miért, de a műsorok magyarul mennek, a reklámok viszont románul. Rendkívüli módon élvezem a román nyelv dallamát, de ez annyira nem tartozik ide.

Régóta szerettem volna leírni, hogy mit is gondolok erről az egészről, hogy mennyire undorodom egy csomó mindentől (mint pl. hozzámérő koszos emberek a metrón, bugyuta reklámok, emelkedő árak, hülye politika, gazdasági „reformok”, vizitdíj, ingatlan adó, EU, Schengen és Monetáris unió, globális felmelegedés, iraki háború, olajválság, kisebbségi politika, határon túli politika, nők egyenjogúsága ésatöbbi), amivel egy felelős szülőnek törődnie kellene - de már attól is hányok, hogy ezeken elgondolkodjam. A legegyszerűbb persze begubózni a saját kis világunkba, úgy tenni, mintha ez az egész nem is érintene minket, mintha nem rólunk szólna, és akkor majd jó lesz. Valahogy.

De ugye a legkisebb is számít.

Nos, Cs. közölte, hogy szerinte a csupasz hasamat mutogatni a neten felér egy terhespornóval, és bár én nem vagyok ilyen prűd, nem tagadhatom meg gyermekem apjának ez irányú kifogását, úgyhogy innentől kezdve ruhában leszek kénytelen fényképezni a pocakom. 

Emiatt viszont a hasam sokkal nagyobbnak látszik, mint amekkora valójában (meztelenül), szóval kéretik gyököt vonni a látottakból.