Sárinak hivatalosan ma kellene születnie.

Bözsi nénje, aki anyu nagynénje, és aki 82 éves, és naponta 16 pirulát szed, hogy éljen még egy kicsit, 3 héttel korábban született. Állítólag élete első 3 hetében csak aludt, meg néha evett, ezért folyton tükörrel nézték, hogy él-e még. Aztán amikor eljött a nap, amikor születnie kellett volna, egyszer csak felsírt, és onnantól olyan volt, mint a normális csecsemők.

Szóval nem tudom, emiatt-e, vagy azért, mert hétvégén nagy rokoni vizit volt nálunk, de Sári körül a dolgok totál megzizzentek: először vagy fél órát bírkóztunk, hogy végre normálisan hajlandó legyen szájába venni a cicit, aztán a 100-110 ml-t már nem 15-20 perc alatt, hanem 1,5 óra alatt szopizta csak be, mára pedig alig van tejem. Éjjel is és ma egész nap kínszenvedés volt az etetés, az egyik mellem ugyanis csont üres, de a másikban is alig van tej. Én persze totál kétségbe vagyok esve, iszom atejfakasztó teát, meg sűrűn mellre teszem a gyereket, és szopi után fejek is (de inkább csak összekoszolom az üveget), de egyenlőre nem sok eredmény... Szegény Sáribaba meg szív-szív vagy 1,5 órákat becsülettel, de szerintem nem a jóllakottságtól, hanem a kimerültségtől mindig bealszik. mindegy, mert egyenlőre két ciciből csak sikerül összekukázni az alkalmankénti 100 ml-t, de hol van az már, mikor szopi után még 2 decit le tudtam fejni...

Viszont megtettük első sétánkat a telepen tegnap (díszkísérettel, ugye). Sári szerintem jól elvolt - durmolt, mint egy maci, de igazából én élveztem jobban, hogy vége a szobafogságnak, és flangálhatok a csúcsszuper babakocsinkkal (Cs. szerzeménye) a napsütésben. Kismamanadrágban, mert egyenlőre más nem jön még rám.

Ja, és a kisasszony már 3,05 kg, és végre nem esik ki az 56-os rugikból. 

Azt lehetne hinni, hogy egy 2 hetes csecsemővel, aki 4 órát alszik egyfolytában, hogy aztán 1,5 órát fent legyen, és tömje a fejét, unalmas az élet, pedig nem. Főleg, ha az ember lánya saját magának okoz izgalmakat, és ebbe bevonja az egész családját is.

Tegnap maradtam először tökegyedül a babával: Cs. reggeltől késő estig dolgozott, az ősöket meg hazaküldtem, mert kajám is volt, kis is volt takarítva, másban meg úgysem nagyon tudnak segíteni. Aztán reggel tusolni szerettem volna, de mint utóbb kiderült, valami karbantartási munkák miatt nem volt áram, következésképp sötét volt a fürdőszobában. Ezért megvártam, amíg visszajött az áram, és amíg Sári elaludt, de akkor meg nem volt melegvíz. Mindegy, nem is az lényeg, hanem az, hogy Sáribaba kiskádja a mi nagykádunkban van tárolva - helyhiány miatt, de mivel tusoltam volna, így a kádat ideiglenesen a folyosói beépített szekrénynek támasztottam, épp a hálószoba ajtajával szembe - aztán jól ott is felejtettem.

Sári közben felébredt, megetettem, dajkáltam, ilyesmi, majd amikor elbóbiskolt a mellemen, gondoltam, visszateszem a kiságyba, és folytatom a házimunkát (vasalás, teregetés). Ahogy azonban mentem be a hálóba, véletlenül meglöktem a felállított kádat, ami lecsúszott, belökte mögöttem az ajtót, és eltorlaszolta a kijáratot. Hiába feszegettem, nem tudtam kinyitni, de még annyira se, hogy a zenélős forgó bigyó szárával ki tudjam pöckölni a kádat - egyszerűen épp odafért a szekrény és az ajtó közé, és onnantól be voltunk zárva ebbe a 8 négyzetméteres lyukba, ahol van egy kiságy, meg egy franciaágy, azt slussz-passz.

Totál kétségbe estem, mert egyfelől nem volt nálam telefon, másfelől már akkor kellett pisilnem, amikor bementem (1/2 4-kor), harmadrészt mert bár Sári hál' istennek velem volt, így a kaja miatt nem kellett aggódnom, de se tisztába tenni, se fürdetni, se semmit nem tudtam volna vele csinálni, és már láttam magam előtt, ahogy úszik a kakiban, és valami fertőzést kap (még csak most esett le a köldökcsonkja, ott még bejuthatnak a bacik), én pedig bepisilek... ésatöbbi.

Szóval 5-ig mérlegeltem a lehetőségeket - és próbáltam feszegetni az ajtót, de az erőlködés nem tett jót a sebemnek, és Cs. csak 9-1/2 10 felé jött volna haza, így megállapítottam, hogy muszáj segítséget kérnem. Ezért jól betakargattam Sárit, kinyitottam az ablakot, és kiabálni kezdtem, hogy valaki segítsen. Szerencsére az alattunk lakó meghallotta, hogy ordibálok (és bőgök), úgyhogy meg tudtam kérni, hogy telefonáljon haza (az egyszem szám, amit fejből tudok), hogy hívják fel Cs.-t, hogy mentsen ki. Azt persze nem ecseteltem, hogy miként zártam be magam, ezért otthon nem is értették, hogy ha bezártam magam (és nem ki), akkor miért nem veszem fel a telefont (nem tudom, azon elgondolkodtak-e, hogy ha engem hívnak, és felveszem, akkor miért az alsó szomszéd telefonál... de mindegy).

Később kiderült, hogy Cs. egyébként épp a főnökével tárgyalt, ezért 3-szor is kinyomta anyu hívását, de végül meglepően gyorsan, kb. 45 perc alatt itthon volt, és kiszabadított (állítása szerint 120-szal tepert végig a városon). Amikor kibőgtem magam a karjaiba, persze nagyon kiröhögött, de istenem, ilyen is csak az ő feleségével történhet meg. Elmondta, hogy azt hitték, hogy kizártam magam a folyosóra, ami csak úgy lehetséges, hogy szemetet vittem ki, és véletlenül ledobtam a kulcsot is a szeméttel együtt. Nagyon megijedtek, mert azt feltételezték, hogy a gyereket talán nem vittem ki szemetet ledobni, ergo ő be van zárva a lakásba, egyedül. Összeesküvés-elmélet a javából, bár semmivel sem hülyébb szitu, mint a valóság.

Sári amúgy elég jól viselte az anyjával összezárva, bár elvégre az elmúlt 8,5 hónapot is így volt kénytelen tölteni, szóval ő már megedződött. Én meg akkora balfék vagyok, amekkora kevés van a földön, de asszem már ezt sem fogom kinőni... 

Sári tegnap lef*sott. Ez ugyan drasztikusnak hanzik, de így volt. Szó szerint. Naturalista bejegyzés következik, ezért azok, akik nem szívesen olvasnak az emberi test természetes működési folyamatairól, ill. fekáliáról, azok ezt hagyják ki (ez a 3 db olvasómnak szólt.)

Az eset úgy esett, hogy egy kiadós trotykolás után gondoltunk egy nagyot, és tisztába akartuk tenni a kisasszonyt. Amíg Cs. szórakoztatta porontyát, addig én tisztítottam a popsiját - gondoltam, nem lehet baj, hiszen a pelus jól tele lett rakva az imént.

Cs. erre azt mondta Sárinak:

-Pukizd le anyádat!

Erre csak azt vettem észre, hogy a fenéklyukból valami narancssárga szivárog, utána pedig sugárban lő ki belőle a kaki - Cs. is és én is el tudtunk ugrani, viszont így kapott a padló, a fal, sőt, a frissen mosott ruhák is, mivel helyhiány miatt épp a pelenkázóval szemben tudunk csak szárítani. (Sejtettem, hogy ez nem ideális hely a fregolinak, de most aztán tényleg kell keresni valami jobb megoldást.)

Cs. becsületére legyen mondva, hogy bár ő nem nagyon bírja az ilyen tevékenységek látványát, feltakarította a kakit, amíg én rendbetettem fosós leánykámat.

Azért büszke vagyok ám rá - mert itt az ékes bizonyíték arra, hogy egy ekkorka (2,95 kg már!) testben is lehet akkora nyomás, hogy az képes a kakszot átröpíteni a kisszobán.  

Jóformán az egész terhességet végig paráztam - hol emiatt, hol amiatt, de ahogy kerekedtünk, egyre többször felötlött bennem, hogy mi lesz, ha esetleg nem tudok szoptatni. Ez az aggodalom még nagyobb lett, amikor Sári a PIC-re került, ahol először infúzióval, majd tápszerrel (cumisüvegből) táplálták, sőt, nem egyszer 2 cuclit is találtam az ágyában (gondolom, sírt és nem volt épp etetés-idő). Na, gondoltam, ez a gyerek már sosem fog szopni - főleg mivel nekem még tejem sem volt az első 2-3 napban (császármetszésnél a tejbelövellés a 4.-5. napon következik be).

Azért persze rendszeresen jártam az etetésekre, mert ha csak tápszer is, de legalább az anyjától kapja a pici, amikor is úgy a 3. napon az egyik nővér rámparancsolt, hogy tegyem mellre a babát. Mondom neki, hogy még semmi nem jön belőlem, erre úgy megnyomkodta a mellbimbómat, hogy azt hittem, kiugrik a helyéről - és persze jött is valami sárgás lötty - 1-2 csepp, de az is valami. Sárit rögtön a mellemre nyomták, szegénykém persze nem nagyon tudott eleinte ráharapni, és bizony fájt is az első pár korty, de ebbe is szép lassan belejöttünk.

A tejbelövelléstől nagyon féltem, mert kellőképpen beparáztattak a kismellű kolleginák a terhespatológián - mondván, hogy arra ébredtek, hogy kőszikla a mellük, és nem bírták kimasszírozni, és ezért az ápolónőt kellett, hogy megkérjék, aki úgy megmasszírozta nekik, hogy az rosszabb volt, mint a szülés. Na, gondoltam, az én G-s melleimnek aztán külön jó lesz, ha még be is durrannak, úgyhogy próbáltam mindent, hogy ezt elkerüljem - leginkább fejtem a semmit...

Közben a melleim észrevétlenül dagadoztak, egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem igazán akarnak az extra nagy vitorla szoptatós melltartóba beleférni.

Vasárnap (vagyis a 4. napon) aztán Sári megörvendeztetett azzal, hogy 20 ml szopizott - és innentől kezdve nem volt szükség cumira és tápszerre, mert anya öntötte magából a tejcit: szoptattam fél órát (exponenciálisan növekvő adagokban), majd fejtem 1-1,5 órát, amit otthagytam a PIC-en, hogy éjjel is ezt adják a gyereknek. A hűtő lassan megtelt Sári nevével ellátott üvegcsékkel, amit nem is tudtak felhasználni.

Én pedig fejtem éjjel és nappal - bizton állítom, hogy ennél unalmasabb dolog nincs a világon. Úgy tűnt, hogy annyi tejem van, hogy az egész csecsemő-osztálynak elég lenne. A melleim akkorák voltak, hogy arra már tényleg nincsenek szavak, én pedig totál el voltam keseredve, mert tényleg fejőstehénnek éreztem magam.

Aztán hazajöttünk, kaptam egy elektromos mellszívót, és továbbra is szoptattam-fejtem, de azt vettem észre, hogy egyre ritkábban kell a géphez ülnöm - nem azért, mert Sári annyival többet szopizik (mostanában 100 körül van az adagja), hanem egyszerűen kevesebb lett a tejem. A kereslet-kínálat itt is egyensúlyba állította a ciciket, úgyhogy most már igazán kell préselnem a lányokat, hogy meglegyen a napi egy adag biztonsági tartalék (- csak ha valami történik velem).

Szopiztatni egyébként az egyik legjobb dolog a világon - tök élvezem, ahogy Sári nagyokat kortyol a tejciből, ahogy lassan elernyednek az izmai, és ilyenkor tényleg olyan szép, mint a Szoptatás c. könyv címlapján lévő modell baba. Amikor aztán elengedi a mellemet, akkor a mellkasomra fektetem, ahol rendszerint jól bealszik, és ahonnan aztán nem tudom letenni, mert rögtön éktelen hisztibe kezd - de ez már egy másik téma.

Sárikittyom most kicsit elaludt, úgyhogy folytathatom a beszámolót a koraszülött-osztályos epizóddal.

Előre szólok, hogy a napok kicsit egybefolynak, és nem tudom, pontosan mikor mi történt, ezért lehet, hogy zavaros leszek, vagy ilyesmi, de mondom, ez még mindig egy kicsit más tudatállapot, mint egyedül lenni... mert most már mindig lesz valaki, akinek az élete leginkább tőlem függ... banyek, ez elég nagy felelősség...

A koraszülött részleg (PIC) egy szigorú intézmény: csak meghatározott időben és meghatározott személyek léphetnek be, ami végeredményben érthető is, hiszen itt egészen apró babák életéért küzdenek (aznap, amikor Sári született, hoztak 24 hétre született ikreket!). Két része van: az intenzív, ahol az inkubátoros babák vannak, és a poszt-intenzív, ahova Sári is kikerült a második napon. Itt tulajdonképpen rendes kórházi kiságyban fekszenek a picik, ugyanúgy, mint a csecsemő osztályon, csak mondjuk több légzésfigyelő, infúzió, kékfény, meg egyéb pittyegő kütyük vannak körülöttük.

Sári egy másik kislánnyal került egy szobába. Fruzsi, a szobatársa 32 hétre született babóca, nagyon picuri volt (kb 2 kiló), és pont úgy nézett ki, mint az apukája (mellesleg Sári is tiszta apja...). A lányknak amúgy nagy szerencséjük volt, mert a szobában nem volt nagy a zsufi, a többi posztintenzíves hálóban 6 babát is bepakoltak. Fruzsihoz képest -de a többi picurhoz képest is- Sári akkora volt, mint egy dömper, hiszen itt a jellemző maximum súly a 2,5 kg - Sárinak pedig ennyi volt a negatív rekordja. Ez egészen az utolsó 2 napig igaz volt, amikor is behozták a 35. hétre született latinos nevű fiúcskát, aki 3,5 kg (!) volt, de szondával kellett etetni, mert a fél-dél-amerikai kissrácnak még nem fejlődött ki a szopóreflexe. Na, ő akkora volt, mint Sári+Fruzsi egyben, és neki rosszul írták ki a nevét, ezért következetesen minden nővérke az anyukája keresztnevén szólította a gyereket, és akinek olyan fekete volt a kukija, mint a csoki. Sárival jól meg is lestük...

Szóval, a koraszülött részlegen naponta kétszer volt látogatás, 1/2 2-kor és 1/2 8-kor fél órára, kizárólag szülőknek (ill. este a rokonok is bejöhettek az ablakig). Az egyébként, hogy apa is bejöhetett, liberálisabb volt, mint a szülészeten, ott ugyanis apa csak a kórterem ablakán keresztül láthatta csemetéjét. Igaz, az max. 3-4 nap, itt meg a babák rendszerint több hétig is elvannak.

Ezeken a látoatásokon felül 3 óránként lehetett jönni szoptatni (ill. etetni, aki még nem szoptatott), reggel 1/2 6-tól kezdve. Nos, így könnyen ki lehet számolni, hogy az utolsó 1/2 9-es etetésignyolcszor tudtam bemenni Sárihoz, beleszámítva a látogatásokat is. Nos, ez nem hangzik soknak, de mivel a terhespatológia, ahol "feküdtem", és a koraszülött intenzív kb. 15 perc sétára volt egy friss császárosnak, ezért ezek az utak baromira leterheltek. Nem is beszélve arról, hogy miután belövellt a tej, és én azt hittem, hogy leszakadnak a melleim, minden etetés után (ami szeretgetés-böfiztetéssel együtt kb. 1 óra) még 1 órát legalább fejtem, ezért jóformán időm nagy részét lent töltöttem, nem a szobámban. Orvos engem nem látott egész pontosan 5 napig, ugyanis a viziteket rendszeresen lekéstem, szóval ha valami szövődményem lett volna, az maximum a fejőgépnél derülhetett volna ki. Mindamellett senki nem tudott elérni telefonon, és olyan fáradt voltam, hogy senkivel nem is volt kedvem beszélni, ezért egy csomó embernek nem is tudtam szólni, hogy megvan a baba - még most is jutnak eszembe emberek, akik sajnos lemaradtak a listáról.

Szép lassan amúgy egyre több mindent csinálhattam Sári körül, mint pl. pelenkázás (nem olyan nagy ördöngősség, és edig még csak egyszer kakilt le majdnem, de időben elugrottam), öltöztetés, és a hazajövetel előtt egy nappal egy fürdetés is - azt azóta is utálja, bár napról napra kevesebbet sír közben. A nővérek mindent megmutattak, és egy kivételével mindegyik totál kedves volt, sőt, azt is láttam, hogy szeretgetik azokat a babákat is, akiknek anyukájuk nem minden etetésnél tudott ott lenni. Szóval tényleg, le a kalappal előttük, láttam, mennyi a munkájuk, és milyen szörnyű lehet ilyen picurka emberkékkel foglalkozni (mondom, voltak itt annyira kicsi babák is, hogy egyszerűen nem is értem, hogyan maradhatnak életben), és mégis volt erejük gügyögni a gyerekeknek, szeretgetni őket, akkor is, amikor az anya nem is látta.

Engem - meg a többi anyukát is- a nővérek anyának hívtak - Sárit persze a nevén nevezték. Vicces, mert a többi anyukának én sem tudtam a nevét, csak a gyereknek, mert még a szoptatós ingre (egyenruha a korán) is a baba nevét írtuk fel, vagy maximum azt, hogy Kovács Pistike Mamija, nem a saját nevünket. Aztán most egyre-másra jelölnek be az ismeretlen nevű nők az iwiw-en, és derül ki, hogy pl. Donátnak az anyukája a Kata, Fruzsinak meg Zsuzsa.

Az orvossal szigorúan csak a 1/2 2-es látogatáson lehetett beszélni - akkor mindenkihez odament: kivéve azt a 3 napot (a 6-ból) amikor valami más dolga volt és nem tudtunk vele beszélni. Mindegy, mert Sári szerencsére tényleg elég jól volt, a tejbelövellés után pedig gyönyörűen szopizott, 20 ml-rel kezdve, amit 2 nap alatt 60 ml-re tornászott fel, ezért az infúzió is viszonylag gyorsan lekerült róla. Persze menetrendszerűen besárgult, ezért kékfényre került - kis UFO lett a leragasztott szemeivel. Ennél már csak az volt mókásabb, amikor a latin szépség is besárgult (mondjuk, rajta nem látszott, hogy sárga), és ő is kéklámpázott, ezért a szoba olyan volt, mint egy szolárium. Egyedül Fruzsi nem sárgult be, szerintünk azért, mert mellékhatásként annyi kékfényt kapott a szobatársaktól, hogy ezzel megelőzte a sárgaságot.

Mivel azonban Sári ennyire jól evett, és a sárgaságra amúgy sincs jobb gyógyszer az anyatejnél, így hamar lement a bilirubin-szint a kezelési határ alá, és amikor 2600 g-ra felhízott a 6. napon, mi jöhettünk is haza.

Igazából nagyon csalódott vagyok, hogy ilyen szörnyen indult szegénykém élete (még a fejébe is volt egyszer infúzió), kicsit úgy érzem, az én hibám is (nem kellett volna hinni az ultrahangnak). De az a lényeg, hogy szerencsére minden rendben van most már, Sári pedig talán elfelejti élete első 6 napját.

Mi mindenesetre nagyon sokat szeretgetjük (ami meg is látszik rajta, mert el van kényeztetve, mint egy kis hercegnő... elvégre, a neve is ezt jelenti...)

Na szóval, végre van pár percem elmesélni a szülésem - illetve szülesztésem történetét. Lehet, hogy a leírás nem teljesen pontosan fogja követni a valóságot, mivel a szülő nő valóban másmilyen tudatállapotban van - mintha kicsit be lenne tépve... - de a lényeg talán benne lesz.

Az egész a 37. heti UH-n kezdődött. Ott ugyanis az orvos megállapította, hogy -bár a CTG-nk "tankönyvi"- Sári méretei alulmaradnak az ilyenkor szokásostól, és az UH szerint a baba mindössze 33 hetes, és 2.1 kg (a 3 helyett). Ez ugye aggodalomra adott okot, mert valószínűleg a méhlepény már nem tudott elég táplálékot juttatni neki, ezért felmerült a szülés megindításának lehetősége is, mondván, hogy több esélye van kint nőni, mint bent. Én persze totál kész voltam, egész este bőgtem, mert nagyon megijedtem, hogy még egyszer megtörténhet a baj (mellesleg épp 1 éve vetéltem el...). 

Másnap vissza kellett menni a kórházba, kontroll vizsgálatra, ami ugyanazt az eredményt hozta, mint az orvosnál,  ezért a szülész konzílium úgy döntött, hogy másnap megindítják a szülést. Felvettek az osztályra, és az orvos még egyszer megvizsgált, ami úgy fájt, hogy majd leugrottam az ágyról. Sebaj, megkaptam az ágyamat, elbúcsúztam Cs.-től, hogy akkor majd holnap reggel, és elmentem pisilni. Igen ám, de a bugyim véres volt. Szaladtam a nővérhez, aki megállapította, hogy folyik a magzatvíz, ami ráadásul zavaros, úgyhogy szaladjak a szülőszobára, mert spontán beindult a szülés. Amíg pakoltam, ő feltelefonálta a szülőszobát, és kb. háromszor elmondta, hogy a holnapi szülésindításosnk spontán beindult a szülése. Gondolom, viccesnek találta, vagy mi.

Szóval leballagtam a szülőszobára úgy délután 2-3 felé, ahol megint megnézték a szivárgó magzatvizet, és megállapították, hogy szerintük nem szivárog. Én hiába mondtam, hogy nem én találtam ki ezt, hanem a nővér fent az osztályon, szerintem azt hitték, hogy hülye vagyok, és akarattal fél nappal korábban akarok szülni. Mindenesetre akartak beöntést adni, mire közöltem, hogy egész nap hasmenésem volt, úgyhogy akkor inkább mégse adtak, majd feltettek CTG-re megint, és mondták, hogy akkor már maradjak ott, hátha tényleg szülök. Közben Cs. is visszajött valamikor, már nem emlékszem, hogy én szóltam neki, vagy hogy is volt. Mindegy, a lényeg, hogy megvizsgált az ügyeletes orvos is, aki szerint lehetséges, hogy szivárog, és lehetséges, hogy magzatszurkos a magzavíz, így este 8 körül, egy deka fájás nélkül az osztályvezető orvos megrepesztette a magzatburkot. A magzatvíz persze kristálytiszta volt, de nekem ettől csak gyenge kis fájásaim lettek.

Mivel úgy gondolták, hogy "retardált" a magzat, ezért állandóan a CTG-n kellett feküdnöm, ami baromi unalmas volt. A CTG-ből pedig folyamatosan jött a papír, szerintem kb. Kispestig elért volna, mire végre megszültem.

Nem igazán tágultam, ezét Cs. úgy ítélte meg, hogy itt már ma nem lesz szülés, úgyhogy átadta a stafétát anyunak (aki már nem tudom, mikor jött meg), és hazament aludni. 

A szomszéd szülőszobán nagyon vajúdott egy nő, aki nem kért epidurális érzéstelenítést. Szörnyű volt hallgatni, nagyon kiabált szegény - miközbe nekem erős menstruációs jellegű görcseim voltak csak. Szegény kizavarta a férjét, és olyanokat mondott a szülésznőnek, hogy most vagy elaltatják, vagy ő meghal, meg hogy nem hiszi el, hogy a szülésznő mindennap ezt csinálja végig. Aztán pár óriási nyomás után egyszer csak felkiáltott, hogy "Istenem, jajj de jó érzés", és felsírt a baba. Esküszöm, én is megkönnyebbültem. 

A burokrepesztés után 6 órát kell hivatalosan várni a szülés beindulásáig, ha ez nem történik meg, akkor kapcsolnak oxitocinra. Na, nekem hajnali 2-kor már voltak ugyan fájásaim, és 2 ujjnyira kitágultam, ezért a szülésznő (aki előtt le a kalappal, tök rendes volt) behívta az orvost. Tök álmosan érkezett meg, megvizsgált, majd kérte az oxitocint, és elment aludni. Mivel ekkor már én voltam az egyetlen szülő nő a szülőszobán, ezért ahány ember járt arra, az mind megvizsgált. Ha jól emlékszem, aznap 4 orvos, 3 szülésznő és 1 medika turkált bennem... akkora volt ott a forgalom, mint a Hungárián péntek délután. 

Az oxitocinnak köszönhetően többé már nem kelhettem fel, a CTG is folyamatosan rajtam pittyeget, és azért már rendes kis fájásaim voltak úgy 2-3 percenként, de őszintén szólva még simán ki lehetett bírni. Úgy 4 körül már 3 ujjnyira voltam nyitva, amikor szólt a szülésznő, hogy ha akarok, akkor most kérjem az EDA-t, mert később már nem ér semmit. Arra gondoltam, hogy ezt még ugyan elviselem, de ha erősebb lesz, azt már nem, és különben is, már 22 órája nem aludtam, és nem is vagyok hős, úgyhogy kértem. A szúrás nem fájt, inkább csak kellemetlen volt, viszont állítom, hogy EDA-val vajúdni a legjobb dolog a világon. A CTG-n a fájásgörbe ugyanis már igen erős fájásokat mutatott, én viszont olyan vígan voltam, mint a fene, jóformán semmit nem éreztem az egészből.

Viszont már szinte semmit nem tágultam tovább. 6-kor újra megvizsgáltak, és mondták, hogy a baba feje beékelődött a szülőcsatornába, viszont a méhszáj még mindig csak 3 ujjnyi, és nem nyílik tovább. Így szegénykém hiába jönne, nem tud, és ezt már romló szívhangok is jelzik. Felkeltették az orvost, aki megerősítette a diagnózist, és közölte, hogy akkor császár. Cs. egyébként épp megérkezett, én bőgni és remegni kezdtem, egyrészt mert nagyon megijedtem, másrészt mert nagyon csalódott voltam. A császárra valahogy senki nem készül fel...

Beöltöztettek, nyomtak rám még egy csomó EDA-t, be a műtőbe, vágtak, amit nem éreztem, majd olyan volt, mintha a hasamnál fogva akarnának felrángatni az asztaltól (állítólag a hasizmaimat húzták szét), majd az egyik orvos kettőt nyomott a hasamon, a másik pedig alulról rángatott belőlem valamit, és én csak azt éreztem, hogy könnyebb lettem. Felkiákltottam, hogy sír-e. "Nem hallja?" - kérdezték, és tényleg, valami macskanyávogás-szerű nyikorgást hallottam - eltartott egy ideig, amíg rájöttem, hogy ez a hang az én babámé. 7.07 volt - az aneszteziológus szerint. 

Sírni kezdtem, és csak annyit láttam, hogy rögtön viszik a szomszéd szobába, ahol a gyerekorvos várta. Meg sem mutatták...

Amíg engem összestoppoltak, a szülésznő folyamatosan szállította az infókat a babáról - hogy nem is kicsi, hanem 2690 g, hogy 51 cm és a feje is normális méretű (33 cm) - ezt nézték folyamatosan kisebbnek minden UH-n. Viszont voltak kisebb légzésproblémái, ezért elvitték az intenzívre, de ne aggódjak, jól van.

Azt hittem, már sosem végeznek velem az orvosok, akik mellesleg végig poénkodták a műtétet. Pl. az egyik megjegyezte, hogy mennyire tökéletes hasizmaim vannak - mondjuk, nem tudom, ugyan mitől, de azért büszke vagyok rá.

A műtét után engem feltoltak a szülészetre. A baba persze sehol, én folyamatosan kérdezgettem Cs.-t hogy mi van vele, ő viszont csak fél 10-kor mehetett érdeklődni.  Amikor végre visszajött, kiderült, hogy nem engedték be, majd csak fél 2-kor mehet be legközelebb. Én teljesen kész voltam, de nem volt mit tenni, muszáj volt türelmesen várni.

2 körül Cs. megjött, és hozta a rossz hírt, hogy a baba inkubátorban van, mert koraszülött (köszönhetően a korai szülés-indításnak), és a tüdeje nem elég fejlett, ezért oxigént kell, hogy kapjon. Ezért ki sem fogják engedni, és ha fel bírok kelni, akkor fél 8-kor láthatom. Persze bőgni kezdtem, hiszen már 6 órája "szültem", és még nem láttam Sárit, nem tudtam, mi van vele, megvan-e mindene, vagy nem fél-e nagyon. Röhej, hogy épp pár napja olvastam a gyöngéd születésről, és erre tessék, szegény babámmal épp az ellenkezője történik - mindenáron megszülesztik idő előtt, aztán elszakítják az anyjától-apjától és egy inkubátorba dugják, össze-vissza böködik infúziókkal, pittyegést hall és fényesség van körülötte - szóval csupa szörnyűséget lát ebből a világból élete első perceiben.

Engem 5 körül felkeltettek - hát, csillagokat láttam, az tuti. De muszáj volt, mert csak így mehettem le a babához. Tusolás, öltözés, majd áttoltak a terhespatológiára, ami azért volt jó, mert így legalább nem kellett olyan nők között lennem, akikkel 24 órában ott volt a babájuk.

Fél 8-kor cs. tolószékben letolt a koraszülött intenzívre. Már nagyon sokan ültek az ajtóban (mint később kiderült, a fél terhespatológia ott volt), és amikor beengedtek, mindenki rohant a babájához. Sári tényleg egy inkubátorban volt, szegénykémből mindenhonnan csövek lógtak ki, és oxigéncső volt az orrában. A hasán feküdt, és nem volt pici, viszont a feje csúcsos volt a császár ellenére - de ez elmúlik egyszer, mondták.

Gyorsan kezetmostam, és benyúltam az inkubátorba, amikor szóltak, kb. 2 perc után, hogy most el kell menni, mert 24 hetes koraszülött babákat hoznak. Persze, nagyon csalódott voltam, hiszen senkivel nem tudtam beszélni, és csak annyit láttam, hogy a baba nincs jól.

Másnap fél 2-kor mehettem le megint, és kellemes meglepetésre Sári már nem volt az oxigénen. Odajött egy orvos, elmondta, hogy minden ok, még infúziózni kell egy kicsit, de lassan kiveszik az inkubátorból is, és ha szólok egy nővérnek, talán kézbe is vehetem. Persze, rögtön kerestem valakit, aki felöltöztette, és a kezembe adta. Olyan jó érzés volt, hogy el sem tudom mondani.

Innentől kezdve 3 óránként járhattam le hozzá az etetésekre, ami már a következő történet - aminek elmesélésére most anyai teendőim miatt nincs időm.

Folyt köv... 

Na helló világ!

Az a helyzet, hogy kicsit korábban és nem egészen a tervezett módon, de megszülettem. Súlyom 2690 gramm volt, amikor kivettek anya hasából, és 51 cm magas vagyok.

Sajnos egy picit kellett nekem segíteni lélegezni, ezért inkubátorban tartottak 2 napig, aztán a koraszülött osztályon voltam. Mivel be is sárgultam, ezért csak 6 nap után jöhettünk haza.

Ma volt az első éjszakám itthon, szerintem meglehetősen jól viselkedtem. Kicsit fura, hogy anya folyton velem van, mert eddig csak szopizáskor találkoztunk, de így legalább akármikor mehetek a cicijére.

Később még írok, de most már nagyon éhes és kakis vagyok.

Üdv:

Sári 

Ps. Ja, és ma vagyok épp egy hetes 

Ha most születne, Sári már nem lenne koraszülött. Ez jó. Innentől kezdve élesben megy a dolog.

Ez most kicsit megrémített.

Mama szerint akkor fogok szülni, ha a mellem alá függőlegesen be tudom tenni a tenyerem. Ma reggel úgy vettem észre, hogy határozottan lejjebb szállt a hasam, de ahogy a fotót elnézem, tulajdonképpen nem.

Egyébként már egy hete nem híztam semmit, sőt, fogytam, köszönhetően valami rejtélyes hasmenésnek, ami már tart egy ideje. Kezd kicsit idegesíteni a dolog - no, nem a fogyás miatt (a baba úgyis elszedi, ami neki kell), hanem mert ilyenkor állítólag szorulásom kellene, hogy legyen. Majd holnap megemlítem az orvosnak.

Szóval a fentiek következtében jelenleg 81 kg a tömegem, ami talán már nem lesz 90 - és ez megnyugtat.

Itt járt nálam K., akivel dolgoztam együtt, és aki szintén babát vár. Eljött, mert hozott nekem két könyvet a szüléssel kapcsolatban, meg amúgy is, gondolom, unalmas neki otthon, hiszen ő már azóta táppénzen van, mióta kiderült, hogy terhes. Volt egy vetélése, ugyanis, kicsit korábban, mint nekem.

K.-nak fia lesz, akit először lánynak néztek, aztán kiderült, hogy nőtt neki fütyije.

K. kéthetente jár orvoshoz és mindennek utána járt a terhességgel kapcsolatban, minden létező könyvet elolvasott, minden tanácsot megfogadott (az első 12 hétben pl. nem nyúlt elektronikai cuccokhoz), minden létező kütyüt beszerzett, és vele természetesen minden megtörtént, ami egy terhessel megeshet. K. még egy úgynevezett magzatfejlesztő készülékre is beruházott (ami mondjuk majdnem annyiba kerül, mint a minimálbér), mert ettől állítólag zseni lesz a gyerek. Távol álljon tőlem, hogy bárkit is leszóljak, és ugye nem is lehet tudni, mi minden történik a gyerekkel az anyaméhben, és milyen hatással van rá, de egyet biztosan tudok: nem akarom, hogy a gyerekem zseni legyen. Talán nehezebb lenne a sorsa, mint egy értelmi fogyatékosnak (ld. Virágot Algernonnak).

Az egyik könyv, amit hozott, és amivel javaslatára kezdenem kellett az olvasást, az Dr. Lenkei Gábor: Méltósággal megérkezni. A borítója egyszerűen gyönyörű, és nagyon szép képek vannak benne. Kb. ennyiben ki is merülnek az érdemei, hogy miért, arról majd később. Amúgy amikor K. elment, és én kinyitottam a könyvet, az rögtön elszakadt, úgyhogy most kénytelen leszek megvenni K.-nak. Négyezer forint...

A könyv az ún. "gyöngéd" v. "csendes" szülés-születésről szól, amit egy francia "csodálatos" szülész, Fréderick Leboyer fejlesztett ki. A módszer lényege - és ebben mondjuk van igazság, hogy a gyermeknek a lehető legnagyobb nyugalomban kell erre a világra érkeznie, mert a születés neki is borzasztóan fájdalmas és kimerítő folyamat. Az anyaméh meleg, sötét és nyugodt világából hirtelen kikerül egy hideg, zajos és fényes helyre, ahol elszakítják anyjától, majd hideg műszerekkel vizsgálgatják és durva textilekbe csavarják, esetleg inkubátorba dugják - csoda, hogy keservesen ordít? Ezért a módszer szerint lehetőleg a legnagyobb csendben kell vajúdni (hogy a gyerek ne azonosítsa az anyja hangját a fájdalommal), majd sötétben vagy legalább is félhomályban szülni (mert a nagy fényesség iszonyatos fájdalommal járhat a babának), a gyermeket rögtön anyja mellére tenni, és nem elvágni a köldökzsinórt, amíg az pulzál, ezzel segítve elő, hogy a baba minél lassabban térhessen át a légzésre (mert az is fájdalmas). Ugyanígy, az anyának is biztosítani kell a legeslegnagyobb nyugalmat, hogy elfogadhassa a méhösszehúzódásokat, harmóniába kerülhessen a vajúdással, és így nem is szükségszerűen kell, hogy fájdalmat érezzen. Mindemellett a nők tiszteletére szólít fel, de már olyan szélsőségesen, hogy épp csak azt nem mondja, hogy vissza a konyhába...

Szóval a fentiekkel úgy 75%-ban egyet tudok érteni, mégsem tetszett a könyv. Egyfelől mert kb. 2/3-ban Leboyer két magyarul megjelent könyvét citálja, a maradék 1/3-ban meg éppen olyan stílusban, mint Leboyer, megismétli szavait. Mindemellett patetikus és könyörgő a hangneme, és a kiadó magazinját, a Pazar Nőket (hallott már róla valaki?) reklámozza lépten-nyomon.

A másik könyv, amit K. hozott, a sokat idézett Leboyer: Szülés gyöngéden. Ez valamivel jobban tetszett, bár a stílusa elég nevetséges, tekintve, hogy néha Odüsszeiát idéz, néha a trójai háborúhoz hasonlítja a szülést, néha patetikus kirohanásokat enged meg magának, utána pedig orvosi fogalmakat, technikákat magyaráz, mi több, rövidítéseket alkalmaz (pl. belső vizsgálat - b.v, magzati szívhang - m.szh). És mindezt -nem hülyéskedek- "majdnem" versbe foglalva.

Szemléltetésképp álljon itt egy idézet a "Hátsó koponyatartás" témakörének tárgyalásáról.

"Nézzünk ismét egy rendellenes elhelyezkedést,

melynek a legbonyolultabb okai lehetnek.

Első pillantásra mindegynek tűnik, hogy

az anya medencéjében a gyerek feje milyen forgási irányt választ.

Pedig ez kulcskérdés: valami titokzatos erő hatására

a fej leszállva, folytatva a forgást, úgy helyezkedik,

hogy mindig csak az óramutató irányába fordul el!

Ezek után, amikor a kitolás elkezdődik,

ahelyett, hogy a kiskutacs a szeméremdomb alatt lenne,

a fej éppen fordítva áll, a felső kutacs hátul,

a farkcsonttal szemben van.

A leszállás ilyenkor keservesen hosszú.

a kitolás pedig már-már lehetetlen,

mint azt később látni fogjuk.

De miféle erő befolyásolja vajon a forgás irányát?

Valószínűleg ugyanaz, amelyik

a Foucault-ingát kilengésre bírja,

amelyik a fa törzsét önmaga köré tekeri,

s amelyik a napraforgót arra biztatja, hogy a napot kövesse:

Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben..." 

Leboyer a könyv elején azt állítja, hogy a könyvet elsősorban bábáknak és szülészeknek szánta, de szépirodalomként is illene olvasni. Aztán meg folyton azon kesereg ő is és Dr. Lenkei is, hogy a "tudomány nagy emberei" nem veszik őket komolyan. Mondom, szerintem nem hülyeség, amit Leboyer állít, de talán ha nem versként írja meg, hanem normális, hagyományos szövegként, és tartózkodik a patetikus kirohanásoktól, akkor a mezei férfilélek is képes lenne elolvasni, esetleg megfogadni a tanácsait. (Elképzeltem, amint Cs.-nek odaadnám ezt a könyvet - szerintem nézne rám hülyén, hogy mi a fenét akarok. De amikor elmondtam neki, hogy miről szól, egyből értette és megértette).

Eygébként Leboyer még azt is állítja, hogy ha a nő elfogadja a szülés és a vajúdás tényét, akkor nem hogy fájdalmat nem fog érezni, de egy katartikus örömöt fog érezni, mint szeretkezés közben - vagyis kvázi elélvez szülés közben.

Vajon miért csak egy -művészlelkű-férfi képes ilyet állítani? 

Cs. tegnap este szólt, hogy ma B.-vel, a kollégájával sörözni megy. Tegnap este -forgalmam sincs, hogy miért - még azt hittem, hogy hülyéskedik. Aztán amikor ma reggel mondta, hogy nem kocsival megy, mert akkor nem tud inni, akkor jöttem rá, hogy komolyan gondolja. 

Megkérdeztem, hogy akkor ő most tényleg el akar-e menni, mire közölte, hogy igen, de mondta B.-nek, hogy én majd nem fogok örülni, és lehet, hogy nem megy. Mondtam, hogy menjen csak, amit elégedetten konstatált, én jó fejnek fogok tűnni a kollégái szemében, mert "elengedem" sörözni, ő pedig ki tudja hány hónap után végre megihat pár sört.

Jó fejek vagyunk, mi?

Igazából marhára nem akartam sem akkor, sem most, hogy sörözni menjen. Nem azért, mert nincs hozzá joga, hanem mert önző disznó vagyok. Cs. ugyanis minimum fél 9-ig dolgozik, tehát ha akkor rögtön be is ülnek valahova, és fél óra alatt isznak meg egy sört, és mivel egy sör nem sör, ezért legalább két sört megisznak, akkor leghamarabb fél 10-kor indulhat haza, ami azt jelenti, hogy 11 előtt nem ér ide. Vagyis én este 11-ig biztos, hogy egyedül leszek, de valószínűbb, hogy tovább is. És már tök elegem van abból, hogy egyfolytában csak várok valamire - leginkább Cs.-re.

És különben is, én is tök szívesen mennék le egy füstös kocsmába, vagy nem is, inkább egy überalter helyre csupa szakadt überalter pesti közé, és innék meg legalább 3 sört meg 2 vodkanarancsot, szívnék mellé fél doboz cigit, aztán félrészegen átmennénk a Westbalkánba (bár ha minden igaz, becsukott), ahol csitrik és kamaszok között táncolnánk hajnalig, hogy aztán összevesszünk, hogy taxin vagy éjszakai busszal jöjjünk-e haza. Persze, taxin jönnénk, mert nekem pisilnem kellene.

De mivel mindezt nem tehetem meg, ezért elvárom, hogy ő se tegye meg.

Jó, persze, nem várhatom el, tudom én, de mégis. Önző disznó vagyok.

Mondtam Cs.-nek, hogy azért sokat ne igyon. Erre ő kiröhögött, hogy úgysem szülök ma. Ha véletlenül mégis ma szülnék, és ő tök részeg lesz, meg mégis sokat ivott, akkor nagyon-nagyon mérges leszek rá. Igazából már most mérges vagyok rá emiatt.

Mert nem volt rajta sapka... 

Győzike és Mónika-sók után mindig felmerül az emberben, hogy nem lehet már mélyebbre süllyedni, de olyan ez, mint a villamos, amire már többen nem férnek fel - azt' a következő megállóban mégis... avagy mindig van lejjebb.

Tegnap hajtott a kíváncsiság, és megnéztem a TV2 legújabb reality-vetélkedőjét, az Igazság árát. Mondjuk én már a celebes-műkorcsolyán is ki voltam akadva, meg a fogyis műsoron is, de ezzel aztán tényleg sikerült alulmúlni az emberiségről alkotott nem túl jó véleményemet.

Csak az első játékost voltam képes végignézni - a filozófia-vallástörténet szakos csajszi, aki mellesleg minden buliban ott van, először bevalotta, hogy szilikon a melle, majd 1 milláért azt is, hogy kefélt már 2 pasival egyszerre, és az apja szeme láttára és füle hallatára elvileg hazudott arra a kérdésre, hogy fizettek-e már neki a szexért. Mert hogy szerinte nem, de a hazugságvizsgáló szerint biza igen. Volt persze dráma, bőgés, meg minden, a csajszi elbukta a 3 millát, és állítólag aláírta, hogy az eredménybe nem köthet bele.

Bár Cs. szerint az egész meg van rendezve - szerintem viszont vannak olyan barmok, akik azt hiszik, hogy van esélyük az unalmas életükről való kitálalással pénzt nyerni. (Sőt, akár ingyen is kitálalnak, csak legyenek benne a tévében - ld. Mónika-só). Mert a TV hülye, és az az érdeke, hogy unalmas kérdéseket tegyen fel, és ne alázzon meg senkit.

Mindenesetre a kiscsajról most egy ország hiszi, hogy ribanc, gyakorlatilag ingyen...

Bővebben az indexen. 

Várandósan BKV-ézni nagy kaland. Főleg reggel, munkakezdéskor, vagy délután, munkavégzéskor. Mert az emberek alapvetően nagyon nagy tahók, de mondjuk ez nem lep meg. 

Ugyanis - bár tény és való, hogy karcsú vagyok, mint egy virágszál, nemcsak hogy fellöknek, amikor battyogok mondjuk a mozgólépcső felé, de még mérgesen rám is szisszennek, hogy m'ér nem megyek már gyorsabban. Mert lassan megyek - de hát próbálnának meg ők egy ekkora pocakot értelmes tempóban cipelni. (Egyébként régebben lesajnáltam a kövéreket, mondván, hogy ha nem lennének lusták, és mozognának, akkor talán nem lennének kövérek - de ez igazából nem így van. Mert kövéren minden mozdulat, még a legegyszerűbb is olyan megterhelő, hogy az embernek még megfordulni sincs kedve az ágyban, nemhogy felkelni. A séta pedig felér egy kalandtúrával...)

A helyüket csak és kizárólag

adják át. Fiatal lányok/fiúk, laptoptáskás managerek, vagy jól szituált családapák még véletlenül sem. Volt már, hogy odamentem a legdélcegebb herceghez és megkértem, hogy álljon már fel, és akkor felállt, de látszott rajta, hogy biza nehezére esik udvariasnak lenni.

Arra gondolni sem merek, mi lesz, ha majd babakocsival kell esetleg mennem valahova.

Éljen a járatritkítás! 

Most, hogy Sárival kibekkeltük a tegnapi napot, és ezzel hivatalosan is a 9. hónapba léptünk, és nem mellesleg megnyugodtunk, hogy talán akkor mégsem születik meg szökőnapon, elemi erővel tört rám a szülhetnék. Ebben közrejátszik az is, hogy most már tényleg sehogy sem jó, hogy volt egy borzalmas éjszakám, amikor kb. félóránként felébredtem, mert hol a hátam fájt, hol a hasam, hol a szeméremcsontom, hol pedig olyan trstrészeim, amelyeknek létezéséről eddig fogalmam sem volt - mindeközben Sári egyre erősebben rugdalt, hogy nyughassak már... és akkor arra gondoltam, hogy most már tényleg itt az ideje, hogy visszakapjam a testem. Ilyenkor persze elszégyenlem magam, mert nyilván addig maradjon bennem a baba, amíg szükséges, de már tényleg nehezen viselem a "terhem".

Már hetente kell CTG-re mennem az orvoshoz - ami egy mókás vizsgálat, tekintve, hogy nem igazán értem, mi értelme van, de mindenesetre 3rugóba kerül. Egy UH-s lehallgatófejet kell kb 15-20 percig a hasamra nyomnom (igen, nekem kell tartani...), ami a baba szívhangját hallgatja, hangosítja ki és egy EKG-hoz hasonló papírra görbe formában kinyomtatja. Nos, mivel a gép jó hangos, Sári persze felébredt tőle, és úgy elkezdett rugdalni, hogy azt hittem, mindjárt kimászik. Persze, nem így lett, de minden rugást egy jó nagy kiugrás mutatott a papíron, ami miatt én rögtön elkezdtem szabadkozni az orvosnak, de megnyugtatott, hogy ennek pont így kell kinéznie.

Aztán -bár meggyőződésem, hogy otthon szülni valamiféle romantikus idiotizmus, mint élből elutasítani mindent, ami modern- elkezdtem olvasni egy könyvet az otthonszülésről - illetve tágabb értelemben a háborítatlan szülésről. Bár -mint mondtam, szerintem a biztonság mindennél fontosabb, azért vannak benne szép gondolatok a nőiségről, illetve az ahhoz való visszatalálásról.

"Van egy erő, ami szüléskor eljön a nőkhöz. Nem kérik, egyszerűen csak elárasztja őket. Összegyűlik, mint felhő a szemhatáron, átsuhan az égen, és magával hoz egy gyermeket." - mondja a könyvben a szülésznő, aki mellesleg amish asszonyoknál vezet le szüléseket, és ezen tapasztalatait írja le. Már ha hagyják az erőt kibontakozni, és nem gátolják gyógyszerekkel, vagy -főleg- azzal, hogy kvázi kiskorúsítják" a nőt, mintha a teste eleve rossz lenne és nem lenne képes kipréselni magából egy babát. Pedig az evolúció során, mondjuk a barlangban viszonylag ritkán volt lehetőség orvosra meg császármetszésre, ellenben a szülés természetes része volt a "falka" életének, generációról generációra öröklődött ez a fajta női tudás, és az anyák 80%-a minden különösebb probléma nélkül adott életet - a maradék 20 pedig feltehetően meghalt, teszem hozzá halkan.

Manapság gyakorlatilag nincs anyai halálozás, a "futószalagszerű" szülések bevezetése miatt, ahol steril környezetben, a nőt természetes közegéből kiszakítva, asztalra szíjazva és a szülésben nem résztvevő testrészeit letakarva végeredményben egy nyomó tubussá degradálják - aztán csodálkoznak, hogy a nő képtelen részt venni a szülésben, segíteni azt, hogy nem engedi el magát, ne adj isten, modoroskodik (hiszen egész életében azt tanulta), és baromi könnyen beleegyezik abba, hogy ő nem tudja megszülni a gyermekét.

Ez persze a nők hibája is, akik feláldozták a szülés tudását a biztonság oltárán - és nem vagyok benne biztos, hogy rosszul tették. A biztonság legyen az első - de megfogadtam, hogy ha bírom, akkor szeretnék minél természetesebben szülni.

Csak tartanánk már ott...

... hogy a p*csába lehet 1.1 kg-t hízni egy éjszaka alatt???????

El van cseszve a napom. 

Drága Testvérem! 

Ülök a gép előtt és egy nyálas köremailt olvasok az anyaságról - és elerednek a könnyeim. nem küldöm tovább, pedig az van a végén, hogy küldjem el annak, akiről azt gondolom, jó anya, vagy jó anya lesz egyszer. 

Én akkor sem küldöm tovább - nem azért, mert az én anyám nem jó anya. Hanem mert kegyetlenség őt az anyaságára emlékeztetni úgy, hogy csak félig lehet már anya.

Ma reggel arra gondoltam, hogy nem élném túl, ha Sárinak valami baja történne... nem tudom, Anyu hogyan élte túl ... túlélte-e egyáltalán. Hogyan van ereje felkelni minden nap, felöltözni, fogat mosni, dolgozni, bevásárolni, mosolyogni (-vajon őszinte-e az a mosoly?), aztán rámnézni, és arra gondolni, hogy az anyám? 

Én már ezerszer is belehaltam - tőle pedig elvárom, hogy talpon maradjon, miattam.

Adj erőt ehhez!

Ölel:

Testvéred 

"Sem a nagykövetséget, sem a hivatalos képviselőket, sem az ott tartózkodó magyar állampolgárokat nem fenyegeti veszély. A tüntetés elkerülte az épületet, nincs annak jele, hogy a tüntetők visszamennének" - mondta Szelestey Lajos, a Külügyminisztérium szóvivője. Hozzátéve: a szerb hatóságok nem tudnak arról, hogy bármilyen akció készülne a magyar nagykövetség ellen.

Magyarország már néhány nappal ezelőtt kérte, hogy erősítsék meg a belgrádi magyar nagykövetség védelmét a helyi hatóságok, így most már két rendőr vigyáz a diplomáciai képviseletre. Az épület ablakait bezsaluzták, illetve dróthálót feszítettek ki rájuk - mondta a szóvivő (Írta az index.)

Korábban: " A pristinai parlament közfelkiáltással mondta ki Koszovó függetlenségét."

Elmerengtem. Vajon milyen lehet az, amikor közfelkiáltással nyilatkoztatnak ki valamit? A képviselők felállnak, és mindenki elkezd kiabálni, hogy független/nem független Koszovót akarnak? És az győz, aki hangosabban kiabál?

Hiába, ez mégiscsak a Balkán.

De most akkor létezik önálló Koszovó, vagy nem létezik? Mi van akkor, ha a fél világ elismeri, a másik fél (akinek vannak homogén területen élő kisebbségei) pedig nem.

(Többet a témáról: Serbia Insajd) 

Nagy méretű szoptatós melltartót ebben a büdös nagy városban csak egy helyen lehet kapni - ami persze fényévekre van tőlünk. Mindenesetre úgy voltam vele, hogy már nem nagyon húzhatom tovább a vásárlást, mert már így is akkora vagyok, hogy dupla hely kell nekem a metrón, de szerencsére meggyőztem Cs.-t és elvitt kocsival.

A világ legesleglassúbb elárusítónője dolgozik abban a boltban, viszont becsületére legyen mondva, teljesen jól felkészült és korrekt eladónak tűnt. Megkérdezte, most mekkora melltartót hordok (85 E), majd hogy előtte mekkorát hordtam (75/80 C/D - márkától és szabástól függően). Ok, akkor próbáljak egy 85 G-st.

MI VAN?????

Olvastam ugyan, hogy a tej belövellésekor a mell még tovább nő (a térdemig fog érni), na de nem gondoltam volna, hogy ekkorára. Mindegy, nyilván több szoptatós mellet látott, mint én, úgyhogy bevittem egy fekete meg egy fehér 85 G-s melltartót. A néni még arra is figyelmeztetett, hogy a kapocs a legtávolabbiba kapcsolódjon (mert hogy majd jól lefogyok - ergo legyen még hely szűkebbre kapcsolni) és a kosárba még azért férjen egy kevés.

Az egyik tök jó lett (nem gondoltam, hogy melltartó lehet ilyen kényelmes), a másik kicsit bő volt (más szabás), ezért kértem kisebbet. Adott is, 80 H-sat. Nem tudom, létezik-e kosár számozás még H felett is, de én magam előtt láttam Cs. arcát, amint nagyon kiröhög...

A melltartók egyébként úgy néznek ki, mint amilyenek a nagymamámnak vannak (lehet, hogy elkérhetém inkább az övét), csak le lehet kapcsolni a kosarát. És annyiba kerültek, mint az arany. Darabja 10ezer, és megtudtam, hogy mennél nagyobb a kosárméret, annál többe kerül. Nem hinném, hogy a több anyag miatt, inkább azért, mert mennél nagyobb a melled, annál kisebb az esélye, hogy hagyományos boltban találsz magadnak bármit is.

Kipengettem a 20ezret (mintha a fogamat húzták volna), vártam 15 percet, mire sikerült kiírni a számlát és adminisztrálni a vásárlást (Cs. közben háromszo hívott, mert tilosban parkolt), és arra gondoltam, hogy muszáj lesz ezzel a 2 melltartóval kihúznom, mert spórolnom kell a mellkisebbítő műtétre a szoptatás után. Még megkérdeztem a nénit a hasleszorító-bugyiról, de belekezdett egy 5 perces kiselőadásba, hogy szerinte most nagyon nehéz megmondani, hogy majd mekkora kell, mert én pont az az alkat vagyok, akin nem tudni, mennyi marad fenn szülés után, úgyhogy ha rá hallgatok, és nem akarok kidobni 7ezret az ablakon, akkor majd szülés után (közvetlenül) ugorjak be, és majd akkor vegyem meg inkább. Mindegy, hagytam magam lebeszélni, így is annyit költöttem már ebben a hónapban, hogy alig maradt valami tartalékunk.

Szánalmasnak éreztem magam, pláne, mikor Cs. valóban kiröhögött, majd eleresztett egy pár poént az eljtőernyő-gyárakról...

Azt hiszem, ez a terhesség sokkal drámaibb változásokat okoz nálam, és én ezt sokkal rosszabbul viselem, mint ahogy gondoltam. Még emésztem magam egy kicsit, aztán megsimogatom a pocakom (Sári rendszerint reagál erre), és elmosolyodom, hogy milyen jó is lesz nekem.

Szörnyű éjszakám volt. Azt hittem, mentem megszülök. Először is majd' leszakadt a derekam. Egy pontban fájt, de kurvára, és akárhogy forgolódtam, sehogy nem akart elmúlni. Az idegességtől persze rendesen keményedett a hasam is, úgyhogy közel voltam ahhoz, hogy szóljak Cs.-nek - mert ő természetesen édesen aludt, mint egy kisbaba, míg én a kínok kínjai közt vergődtem. Aztán eszembe jutott, hogy még nem pakoltam össze a kórházi motyót, de mondjuk ha a baba korábban érkezik, akkor szerintem a papucs-hálóing-fogkefe lesz a legkisebb bajom.

Emellett állandóan pisilnem kellett. Voltam egyszer 10.25-kor, aztán 11-kor, majd fél 12-kor és fél 1-kor. Mindannyiszor totál ki is száradt a szám, úgyhogy ittam is eleget, ezzel biztosítva, hogy nem csak úgy érzem, de valóban kell is...

Harmadszor valami konzervdobozt, vagy sörösdobozt, vagy a fene tudja mit hurcolt az éjjeli szél a betonon, ami olyan, de olyan idegesítően zörgött az éjszakai csendben, hogy azt hittem, menten felrobbanok. Hiába tettem a fülemre a párnát, azon keresztül is frankón hallottam.

Már nem tudom, hogy és mikor aludtam el, de amikor Cs. fél8-kor kelt, felébredtem én is, és már nem tudtam visszaaludni.

Ennek következtében ma hisztis vagyok. Nemcsak a derekam fáj továbbra is, de újfent állandóan pisilnem kell, illetőleg a nappal hangzavarában nem sikerült kiderítenem, hogy honnan jött a konzerv-zaj az éjjel, pedig feltett szándékom volt, hogy akármi is legyen az, majd én kidobom.

Mindenesetre vettem egy rakat csokit a CBA-ban, ennyi szex ugyanis nekem is jár.

Elbattyogtam ma városrészünk központjának drogériájába, ami megerőltetőbb volt, mint gondoltam, pedig az egész csak egy villamosmegállónyira van tőlünk. Hiába, most már tényleg tetemes súlyt kell cipelnem, és hastartó-öv ide vagy oda, bizony néha azt hittem, leszakad a derekam.

Azért mentem, mert egyrészt kifogyóban voltam a kenceficékből, és nem szerettem volna, ha 39 hetesen és 100 kilósan derül ki, hogy nincs mit a képemre kenni. Az ilyenben mániás vagyok - egyfelől kevés márkát szeretek, másfelől valami miatt az ilyen holmikat nem szeretem a hipermarketben megvenni - hanem csak a drogériában. Szóval egyfelől krémek kellettek, másfelől kiderült, hogy egyszerű ABC-ben, mint a CBA vagy a Spar, ami ugye közel van és ahova majd' minden nap járok, nem lehet ragasztót kapni. Én úgy emlékeztem, hogy ott szokott lógni a pénztárnál, a borotva, Haribo cukorkák, rágók és más impulzustermékek mellett, de basszus, nem hogy ott nem, de az egész rohadt boltban egy darab ragasztó nem volt. Ezért gondoltam, ha élelmiszerboltban ilyet nem adnak, akkor vegyi boltban csak lesz már... (A ragasztó mellesleg arra kellett, hogy felragasszam a díszeket a bútorra.)

Hej, szóval begurultam a drogériába, ahol mindig rohadt meleg van - szerintem az eladóknak is, mert mindegyik ki volt pirosodva és gyanítom, nem a szextől. Célirányosan kerestem a cuccokat, amikor felfigyeltem, hogy a mellettem kotorászó néni szívja az orrát. Na, bmeg, gondoltam, tök igénytelen, de mellesleg egy méterre álltunk a zsebkendőktől. Ragasztó megvan, irány a masszázsolaj - de mivel elfelejtettem, hogy melyik is kell pontosan a gátmasszázshoz, ezért az előtt a polc előtt is töltöttem egy kis időt. Egyszer csak megint szipogást hallok mellettem - odakapom a fejem, gondolván, biztos a néni üldöz engem, de nem, egy fiatal csaj veszi le a Béres vitamint éppen.

Az olajat persze nem találtam, akármit meg azért mégse kenhetek oda, ezért továbbálltam a krémekhez, ahol ismételten szipogásra lettem figyelmes - egy magas, bazi nagy orrú srác volt. Mondom magamban, mi a fene, itt ma senkinek nincs zsebkendője? Azon már meg sem lepődtem, amikor a pénztárnál az előttem álló nő a kabátujjával törölte meg az orrát, amit megint csak egy élmény volt végignézni.

A pénztáros nem szipogott, ellenben kevés sótlanabb kereskedőt láttam már életemben, mint ez a nő, úgyhogy felmerült bennem a gyanú, hogy ma, ott, abban a pillanatban én voltam az egyetlen normális ember széles e vidéken... vagy az egyszem nem normális - az elmebaj, ugye, csak nézőpont kérdése.

Kiegészítés: a pillanatragasztó - nevével ellentétben - nem pillanat alatt ragaszt, hanem jó sok pillanat alatt, kivéve természetesen a hüvelyk- és mutatóujjamat, amit valóba egy másodperc alatt összeragasztotta.

Fordítási feladat (akármilyen nyelvre):

-Hogy csinálod a(z) >akármit<?

-Hogy hogy hogy?