A koldus-dillema az adni vagy nem adni problematikája.

Tegnap este a teaházból hazafelé tartva felszállt a metróba egy nő (az összes sztori a metrón születik?). Még állt a szerelvény, amikor gyerekképet a kezében szorongatva elordította magát, hogy elnézést kér, de a kisfia beteg, kórházban van, és akar neki ételt venni, úgyhogy adjanak már pár forintot. Majd mindenkihez odament és személyesen is elmondta ezt az infót, néha hozzátette, hogy hát nem ad senki? És neki nem ezresek kellenek csak egy százas, hát nincs egy százasuk, hogy segítsenek a beteg gyereknek?

Biztos volt, aki adott neki pénzt, de a legtöbben bebújtunk a kabátunkba/újságunkba/zenénkbe (én).

A dillema a hiszek neki-adok neki-balek vagyok vagy a nem hiszek-nem adok-pedig igazat mond-szívtelen vagyok közötti ingadozást jelenti. Ebben az esetben azonban úgy döntöttem, hogy a nő nyilvánvalóan hazudik, mivel eléggé ingatag volt a járása, és különben is, a kórházban talán kap az a szegény gyerek enni.

Az a baj, hogy már tényleg unom a rajtam (rajtunk) élősködőket, utálom, hogy a Nyugati aluljáróban nem lehet anélkül keresztül menni, hogy ne szólítsanak le csövesek, hogy húgyszag van a lépcsőknél, ezért néha nincs bennem szánalom, csak düh és undor.

(Valahogy így kezdhették a nácik is.)

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még öreges leszek, és azt mondom: "Ez a mai fiatalság!"

De van, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni.

Mert jött az emo, szélsebesen a Tokio Hotellel, majd a magyar koppintással, a No, thanks-szel (az egyik csak 14 éves, és állítólag bugyikat dobálnak fel neki a színpadra -ez simán kiskorú elleni paráznaság) és minden megváltozott. Ezen még csak elröhögtem, ezen pedig már elszörnyülködtem. De van egy rakat érdekesség még a neten, tessék rákeresni. (Én alter voltam 15 évesen, kordnadrág, kötött pulcsi, és bakancs - meg hosszú, hippikre vajazó haj... és borzasztó műveltnek, felnőttnek, és az igazság egyetlen letéteményesének éreztem magam, ennek fényében utáltam a diszkósokat, a technósokat, és tulajdonképpen mindenkit, akit nem volt alter. De azért az mégis más, ugye?)

Tegnap -mindennek megkornázásaként- két srác ült velem szemben a metrón, mindkettőnek mindkét fülében egy-egy mp3-lejátszó hallgatója - és beszélgettek. Illetve ordibáltak, mert nemcsak a metrót, de a zenét is túl kellett kiabálni. Biztos jól mulattak. Én nagyon.

A Promodban koraterhes kismama ruhákat árulnak. Ez nekem amúgy tök jó, mert a hasam konkrétan akkora, mintha 5 hónapos terhes lennék, míg valójában ma vagyunk 11 hetesek. Ennek örömére azonban egyetlenegy régi ruhám sem jön rám/áll jól, viszont az igazi kismama ruha -babonából is- még korai.

Ezért tök jó, és ez most a reklám helye, a Promod, ami hivatalosan nem kismama ruha, de végül is az is. 15ezret tapsoltam el ebédidőben, mivel emelték a fizetésemet (többel!) és mert megérdemlem. (És mert felhúztak.)

Marc(s)ipán - ez pedig csak úgy eszembe jutott.

Úgy érzem magam, mintha tiltott dolgot tettem volna, mintha bekukkantottam volna egy kulcslyukon. Láttam az élősködőmet a monitoron, 31 mm, inkább UFO-ra, nem emberre hasonlított, ugyanis a feje kb akkora, mint a teste tobbi része, de ez ebben a korban állítólag így van jól. Mi kukkoltunk, ő meg ficánkolt jobbra-balra, talán még integetett is (vagy beintett?) kíváncsi anyjának és megilletődött apjának, aki nem akart közelebb menni a monitorhoz, mert szerinte onnan is jól látta, ami persze nem volt igaz, csak szégyenlős a szentem, és nem szereti, ha idegen nyúlkálnak a feleségéhez.

Szóval UFO-fejű utódunk egyenlőre jól van, nekem az ismételt vérezgetések után megint nagy kő esett le a szívemről, de még mindig vissza van 2 hét drukk, nem is beszélve a maradék 6 hónap drukkról - viszont, ha minden jól megy, akkor bolondok-napi babánk lesz.

Néztük az UH képet, és szerintünk Cs-re hasonlít.

Még egy megjegyzés: ki volt az a hülye, aki azt állította, hogy minden hányásban van répa?

Mégsem felesleges.

Ugyanis, ha hiszitek-ha nem, tegnap este a végállomáson egy néni - tisztes, rendes állampolgárnak nézett ki- bizony rászólt 3 srácra, hogy szálljanak le, mert itt a vége, fuss el véle.

Még sosem láttam ehhez hasonlót, jól meg is lepődtem.

Hajnali 4-kor ébredtem egy szörnyű rémálomból, ami nem az első eset mostanában (talán ez is kora-terhességi tünet, mint a reggeli hányinger). Mindamellett baromira kellett pisilnem, és nagyon szomjas voltam, de annyira intenzív és elethű volt az álom, hogy konkrétan nem mertem kimenni a WC-re és a konyhába. Persze a természet nagy úr, úgyhogy csak kimentem, és közben végig azon rettegtem, hogy majd Cs. jól megijeszt - nem akarattal, de a múltkor is, amikor kimentem pisilni éjszaka, ő felébredt, és neki is kellett, úgyhogy beállt a sorba a WC-ajtó előtt. Én persze halálra rémültem, amikor megláttam...

Az álom pedig egy érdekes dolog volt. Egyszer, úgy ezer éve megnéztem egy angol filmet - a címére nem emlékszem, de biztos totál hétköznapi címe lehetett, mert ha kiderül, hogy horrorról van szó, biztos nem állok neki. Arról szólt, hogy egy srác egz hónap kóma után felébred a kórházban, és sehol senkit nem talál - tök üres az egész. Aztán elindul Londonban - szintén sehol senki, majd betéved valami templomban, ahol egy csomó zombi egy csomó hullát falaltoz, és amikor meglátják a srácot, őt is meg akarják enni. Persze rohan, meg minden, a zombik utána, találkozik két másik nem zombival, akik megmentik, és elmondják neki, hogy valami olyan kór ütötte fel a fejét Angliában, hogy akit egy zombi megharap, az maga is zombi lesz - vagy ha nem, akkor megeszi a többi zombi (hogy mitől függ az, hogy kaja, vagy zombi lesz valakiből, az nem derült ki egyértelműen). Arra sem emlékszem, hogy hogyan nevezték a kórt, de nem zombiságnak, az tuti. Na mindegy, a lényeg, hogy aztán a kis csapat elkezdett túlélők után kutatni, találtak is egy apát-mega-lányát, aztán az egyik srácból zombi lett, majd találkoztak valami katonákkal, aztán az apa is zombi lett, a katonák meg nőket akartak erőszakolni, amit az egy darab életben maradt srác nem hagyott, és rájuk uszított valami zombikat, ők meg elbújtak, mert rájöttek, hogy már csak ők maradtak, és a zombik éhenhalnak, ha nem kapnak enni, és ugye, Anglia sziget, ergo a zombiság nehezen juthatott át Európába... és így is lett, jöttek őket megmenteni a film végén.

Nem volt életem legjobb filmje, mégis olyan élénken megmaradtak bennem a részletek, hogy azóta sem tudom kiverni a fejemből, és ma éjjel ezzel álmodtam. Azt, hogy E (a tűzhányó) meg én megyünk kocsival Los Angelesbe (a filmet ui. újraforgatták a magyarok, amerikai helyszínekkel), és még sokan mennek így, de az autók egyre-másra mennek tönkre, szenvednek balesetet, mi meg ütjük el a zombikat (konkrétan egyet, de ez mellékes). Amikor LA-be értünk, megjegyeztem, hogy hasonlít Budapestre, és hogy senki nem fogja elhinni a filmben, hogy ez LA. Mindegy, ezen is túlléptünk, bementünk egy kórházba, ahol egy csávón kezdtek a zombiság tünetei mutatkozni, míg E. közölte, hogy ő márpedig masszíroztat. Én próbáltam leszerelni a majdnem-zombit, aztán nem tudom, mi lett, mert többre nem emlékszem, de még nem ébredtem fel, az biztos. Lehet, hogy én is zombi lettem.

Amikor pedig felébredtem, egyszerűen nem bírtam visszaaludni - folyton a hülye film járt az eszembe, aztán meg az, hogy ennyi stressz (álmomban) vajon mit okozhat a lakómnak.

Ha minden rendben lesz, csak romantikus filmeket fogok nézni ezentúl. Esetleg bugyuta vígjátékokat. A'sszem ma lesz az IrigyMirigy show.

Jó'vanna'. El voltam foglalva. Magammal, persze, mert semmi nem mehet simán, és nekem is kell a törődés, amit Cs. csak részegen ért meg, de akkor úgy szorongat, hogy majd' össze roppanok.

Szombaton esküvőn voltunk, az az unokatestvérem ment férjhez, aki csak 11 hónappal volt fiatalabb nálam, ezért folyton együtt voltunk gyerekkorunkban. Jó lagzi lett volna, ha a pincérek nem lusták, ha a vacsora nem 4 órán keresztül tart, és ha én nem kezdek el vérezni közben.

Remegő lábbal menni minden alkalommal WC-re, vérfoltokat keresni a bugyin - aztán meg is találni...

Cs. aztán nagyon benyomott, hazafelé meg is kellett állnom, hogy kiadjon mindent. Lehányta a nadrágját, most majd kell vinni a tisztítóba. Aztán reggel én adtam ki mindent, és már nem véreztem többet.

Program szerint elmentünk a Szigetre, mert Cs. szereti a Faithless-t, én meg szeretem a Szigetet (már '96-ban is voltam kint egy egész hétre, persze, akkor még koránt sem volt ilyen jól felszerelt). Cs. az Auchan-nál állt meg, ahol térdig gázoltunk a szemétben és a bedrogozott tinédzserekben, akik vagy flip-flopot, vagy gumicsizmát viseltek. Cs. kiröhögte a gumicsizmát, aztán rájöttünk, hogy ez az évszázad üzlete - a Szigeten ugyanis akkora volt a sár, hogy konkrétan másban nem is nagyon lehetett közlekedni. Persze, volt ebben egy jó adag "cool"-ság is... és mindenki tök igénytelen, mint ahogy azt celebjeink kifejtették, de én ezzel együtt szeretem a hangulatot, azt, hogy egy kicsit mindenki eldobja az agyát, és carpe diem, meg ilyenek.

Zsének köszönhetően magasabbról nézhettük a koncertet: eszméletlen volt. Nem csak a zene, de ahogy egy ritmusra mozgott a tömeg - és még csak sárosak sem lettünk. (És hogy a pénteki zene se maradjon ki, mint múlt héten, íme egy kis ízelítő:)

Aztán hétfőn vissza a gályába, este megint pánik, újra véres a bugyi. Kedden megint menetrendszerint fél 9-kor megadtam a WC-nek, ami jár, bejelentkeztem az orvoshoz, hogy délután remegő gyomorral feküdjek az ultrahang asztalra. Bugyi le, lábak szét, óvszer és sikosító a szerszámra, majd cupp, és már látom is a kis flekket a képernyőn, ahogy 130-cal dübörög a szivecskéje. Print out, kezembe a kép, hogy apjuk, aki természetesen most sem ért rá, megnézhesse (aztán nem akarta megnézni, nem érdekelte, vagy ilyesmi), minden ok, nem érti, miért vérzek. Ne feküdjek, éljem az életem, egyebet úgysem tehetünk, csak imádkozunk.

Zsan vasárnap megy Rómába, én is mentem volna, de a törpe miatt lemondtam, és megígérte, hogy hoz áldást. Azt nem tudom, kiét, nekem az övé többet érne, mint a pápáé. Bár biztos meg lehet venni pár euróért. (Erről jut eszembe, a Szigeten 10 Ft-ért adtak a rabbik tanácsot. Végül is rá kell játszani a sztereotípiákra.)

Azóta minden rendben van, leszámítva azt, hogy 8 és fél 9 között a WC-nek arccal vagyok, de ennek örülök, hiszen azt jelenti, hogy felébredt a lakóm, és éppen nyújtózkodik. Jó reggelt!

Ahhoz képest, hogy "nem foglalkozom" az "élősködőmmel", egész csomó bogyót kell magamba tömnöm, hogy jól érezze magát.

Reggel: 1 db vitamin, 1 db hormontabletta, 1 db magnézium (plusz allergia elleni szippantas a turbuhalerből, de ennek nincs köze a lakómhoz).

Délben: 1 db magnézium (és basszus, elfelejtettem, úgyhogy kész szerencse, hogy ezt a bejegyzést írom).

Este: 1 db folsav tabletta, 1 db hormontabletta, 1 db magnézium (plusz szippantás).

Ez összesen 8 bogyó/nap, plusz 2 szippantás.

Tisztára mint az öregek.

Álmomban valami céges rendezvényről ballagtam haza, és egy keskeny, leamortizálódótt műúton kellett gyalogolni a semmi közepén. Az út tényleg ócska volt, olyan kikopott világosszürke betonnal bevonva, a rengeteg repedés fekete anyaggal kitoldva, a szegély lepattogott, és a kátyúkkal egy ideje már senki nem törődött. Az út egy dombra mászott fel, szántóföldek között, és a domb tetején volt egy nagy kanyar. A kanyarban emberek álltak, pontosabban, állták el az utat. Aki előttem ment, annak mindenféle szórólapokat osztogattak, szóval én már jó régóta tudtam, hogy ezek szektások. Ezen persze előre felhúztam magam.

Amikor a kanyarba értem, a sok ember (kb. 10) elém állt, de úgy, hogy nem tudtam volna átmenni közöttük. Mondtam, hogy hagyjanak, hadd menjek, és határozottan elindultam közöttük. Az egyik elkapta a karomat. Ráordítottam, hogy eresszen el. A másik elkezdett símogatni, és közben rálépett a lábamra (érdekes, fájt, pedig álmomban soha semmi nem szokott fájni). Kiabáltam, hogy ne taperoljon. Kérdezték, hogy miért nem akarok Istennel beszéálgetni. Hisztérikus roham tört rám. Sikítva, sírva ordítottam, hogy nem akarok Istenről hallani sem, hagyjon békén ő is és a szekta is.

Áttörtem rajtuk, és elrohantam.

Már majdnem beértem a városba, amikor arra gondoltam, hogy ilyen izgalmak után megérdemelnék valami ajándékot, mondjuk, egy tetoválást.

Ismét eljött a péntek (hurrá!), úgyhogy megint zenélek egy kicsit. A mai téma a szerelem, de csak mert ilyen a hangulatom.

Gotan Project. Hatalmas. Nem, még annál is nagyobb, de idén csak Ljubljanáig jutottak, közelebb nem. Mindenesetre álljon itt a kedvencem: Milonga del amor.

Heather Nova. Azt hiszem a világ egyik legszebb hangú énekesnője, nálunk leginkább a Szomorú vasárnap amerikai változatában előadott betétdaláért, a Gloomy Sunday-ért ismerik, ettől még van neki pár jó száma. És mivel ma a szerelem nevében zenélünk, ezért álljon itt a következő dal (It's only love).

Hogy a magyarokar se hagyjuk ki a sorból, és egy kicsit adjunk a könnyeknek is, most olyat teszek, amiért Cs. valószínűleg kiröhögne, de nekem speciel ez a szám is tetszik. Ákos (most kell pfújolni) - A világ legvégén.

Na, és a végére egy nem szerelmes dal a már jól ismert Nouvelle Vague-tól.

Jó pár hónapja, mióta a BKV bevezette az ellenőr razziát, a mi metróállomásunkon is ott tanyázik 5 ellenőr minden áldott reggel. Ebből kifolyólag nekem minden nap elő kell bányásznom a bérletemet a táskám belső rekeszének kis zsebéből (oda szeretem tenni a fényképes dolgaimat). Mivel az igazolványt így összesen 3 zseben kell áthúznom (értsd: belső zsebből belső rekeszbe, belső rekeszből külső zsebbe, külső zsebből ellenőr képébe), így az kb. 3-szor akad el, amikor kiveszem, és 3-szor amikor visszateszem. Ez érthető módon nyomot hagy a tokon, ami már toknak nem is nevezhető, inkább csak mappának. Teljesen le van amortizálva.

Ez a veszteség elgondolkodtatott. Ui. értem én a BKV azon törekvését, hogy ne blicceljenek az emberek a metrón (bár az Újcsávó mesélte, hogy ő hónapokig lejárt bérletet mutogatott, azt' senkinek semmi...), és állítólag a bevételeik megnőttek, amiből még több ellenőrt tudnak felvenni, munkahelyeket teremtenek, jólét és gazdasági növekedést okozva az egész országnak - és a végén elérjük azt az idilli állapotot, amikor még a hajléktalanon is fognak jegyet venni.

Ugyanakkor a mi állomásunk - hát, hogy is mondjam, nem a belvárosban van. Oda aztán már tényleg nem megy senki, csak akinek ott valami dolga van, mondjuk, konkrétan ott lakik. Vajon az utasok (ellenőrzöttek) hány százaléka utazik minden áldott nap metróval reggel 7-9 között és megy haza (mert este kifelé ellenőriznek) délután 5 és este 7 között? Mondjuk 90%? Vagyis ez az 5-10 BKV kaller minden áldott nap ugyanazt a 90%-ot ellenőrzi kétszer, 30 napon keresztül. Ezeknek az embereknek, mint nekem is, valószínűleg elrongyolódik a bérlettokuk, és pár nap után kurvára unják az egészet.

Kicsit tartozik csak ide, de régen nagy sláger volt ez a szám a koliban (megjegyzem, akkor a Belgát még az égvilágon senki nem ismerte, és akkor még poén volt, de ez a szám még most is az).

Annyira nehéz a teher, amit megint rámpakolt az élet! A remény, a vágy és a rettegés folyamatos görcsben tart. Szeretném, az életemnél is jobban akarom, ugyanakkor félek, hogy újra megtörténik, és azt nem élném túl. Olyan jó volna, ha nem kellene egyedül végigmennem az úton! Olyan jó volna, ha segítene! Ha nem csak én várnám, ha ő is velem együtt várná!

Vajon hol kezdődik az apaság?

Megfogadtam, hogy most sokkal tudatosabb leszek. Minden nap eszek zöldséget és gyümölcsöt. Minden nap mozgok egy kicsit. Megvettem a jóga könyvet, 3,700 Ft volt, és mivel nem volt kedvem céges ebédet tartani, direkt jó ürügy volt kiszökni a könyvesboltba ebédidőben. Oldanom kell a stresszt, és erre a jóga a legalkalmasabb. Minden este kellene csinálni, talán Cs-t is rá tudom venni. Akkor majd befelé fordulok, nem foglalkozom semmivel, csak lazítok.

Amúgy is, lazítok.

És egy dolgot biztos nem csinálok - nem kezdek el kötődni. (Majd annak is meglesz az ideje. Úgy 8 hét múlva. Ha Isten is úgy akarja.)

A metrón a szemben ülő srác -miután jól megbámulta a melleimet- elővett egy jegyzetfüzetet és belefirkált. Eljátszottam a gondolattal, hogy rólam jutott eszébe valami, amit majd a blogjába másol be reggel 9.30-kor, amikor beér a munkahelyére és hálózatra helyezi a notebook-ját...

...és gyorsan lejegyeztem ezt a gondolatmenetet, hogy nehogy elfelejtsem.

Tegnap mondtam Cs-nek, úgy félek. Ő is, mondta, de örül. Én is örülök. Remény és félelem, milyen ambivalens az egész - öröm és stressz, ez is.

Miről kell lemondanom, hogy most sikerüljön?

Mert sikerülnie kell...