Cs. pénteken bulizni volt, és hajnali 3-kor ért haza. Alkohol- és cigiszaga volt, bebújt mellém az ágyba, és még vagy egy órát beszélgettünk. Azt mondta, már alig várja, hogy megszülessen a baba, hozzám bújt, és olyan jó volt. Egyszerűen csak jó.

Durva. És tudtam, hogy ez lesz. A doki tegnap megállapította, hogy 1 ujjbegynyire nyitva van a külső méhszájam, és beírta a kiskönyvembe, hogy cervix score 2100. Azt mondta, ha lehet, pihenjek sokat, de ülőmunkát csinálhatok nyugodtan, sőt, akár úszni is elmehetek, aztán majd 4 hét múlva megnézi, hogy tovább nyílt-e. Olyan lazán közölte mindezt, hogy én meg sem ijedtem, mondjuk, nem mentem el jógára, pedig nagyon készültem. Aztán otthon kicsit feküdtem, de nagyjából ennyi volt a kímélés. Cs. még megkérdezte, hogy akkor most annyi-e a szexnek, mondtam, hogy nem tudom, mert ezt elfelejtettem megkérdezni.

Épp ezért kicsit elkezdtem ma kutakodni a neten, de bár ne tettem volna... itt ugyanis mindenhol azt írják, hogy teljes ágynyugalom, vagy legalább is nagyon minimális mozgás. A 2100-as cervix score egyébként azt jelenti, hogy 2 centisre rövidült a méhszáj (ami normál esetben 3 centi) és 1 ujjnyira nyitva van a külső méhszáj, de a középső és belső zárt (ez a szám tehát normál esetben 3000 lenne). És persze nincs szex, nincs jóga és nincs úszás.

Kicsit olyan most, mint az első harmadban, amikor vérezgetni kezdtem. Mert amikor már kezdtem örülni, hogy újra kaptam egy esélyt, hogy most talán tényleg sikerül, akkor történik egy ilyen, és újra retteghetek. Apró testű, lélegeztetőgépes, inkubátoros koraszülöttek jelennek meg a szemem előtt – egy kinyíló méhszáj miatt. De közben a doki olyan halál nyugodt volt – bár őt mondjuk miért is érdekelné... Persze, az is lehet, hogy az interneten parázzák túl a dolgokat, és nekem pedig kényelmes ezt hinnem, de az is lehet, hogy én vagyok felelőtlen. Viszont őszintén szólva semmi kedvem ezt a 4 és fél hónapot fekve tölteni, sorozatokat bámulva egész nap.

A kompromisszumos megoldást választom: kevés mozgás (na, most aztán jöhetnek a kilók), semmi szex (szegény Cs.), kevés munka, és 4 hét múlva meglátjuk.

Néha úgy érzem, ennyire még sosem hagytak magamra. Nehéz ezt megmagyarázni, ezért úgyis az lesz, mint mindig – a hormonokra fogjuk, a hangulatváltozásokra, hiszen aki egy hülye számon elbőgi magát, az nem beszámítható... Én meg fekszem az ágyban, forgolódok a kétségeim között (magamban nem hiszek, nem benne...), és hiába hallom a szuszogást magam mellett, néha mintha más bolygón lennénk...

Annyira szeretném, ha Cs. próbálkozna. Nem kellene erőltetni, megértenie, csak csináljon úgy, mintha akarná. Tudom, tudom, egy férfi ezt másképp éli meg... de azért akkor sem kellene úgy tennie, hogy ez az én dolgom. Csak az enyém. Rá a könnyebb része jutott, ez a természet rendje, évmilliók óta így van és működik.

Minden este erőltetnem kell, hogy simogassa a pocakomat, pedig el sem tudja képzelni, hogy ez nekem mennyire fontos és mennyire jól esik. Talán mert így kicsit mindkettőnket símogat? Lehet. Ha puszit kérek, elhülyéskedi. Zavarban van a nőgyógyásznál (feltéve hogy egyáltalán ott van), nem jár utána dolgoknak, és ha próbálok beszélgetni a babáról, érdektelenségbe fullad az egész. Pedig én tele vagyok kétségekkel, félelemmel, és jó volna, ha valaki mellettem állna, erősítene, és megnyugtatna, hogy nem is vagyok kövér.

A hasam esténként már 99 cm körbekasul, és ma reggel 72.6 kilót mázsáltam. Cs. erre megjegyezte, hogy lám, akkor nem is vagyok kövér, mert a múltkor a védőnő 75 kilót mért. Én közben meg úgy érzem magam, mint egy keményre fújt labda. Az első 3 hónapban 2 kilót híztam (mind a mellemre ment), az azóta eltelt 2.5 hónapban 3-at, ami még rendben is lenne a tankönyvek szerint – de mégis bálna vagyok. Szépek a kismamák, de csak ha nem kövérek.

És akkor ott van a szex is. Valahol olvastam, hogy nekem most, mint a nyulaknak. Valóságban azonban olyan hulla vagyok estére, hogy arra sincs erőm, hogy megforduljak, nemhogy még szexeljek is. És mivel újabban mindig reggelre kívánom meg a dolgot, amikor sietünk munkába, vagy máshova, ezért a szexuális életünk konvergál a sehova. Cs. persze követelőzne, szegénykém, de én valahogy úgy érzem, nem megy. Őszintén szólva néha még mocskosnak is érzem az egészet, és el sem hiszem, hogy én mondom ezt, de nem tudom magam szeretkezés közben elegendni. Persze, nem mintha Cs. tudná, saját bevallása szerint azon jár az esze, hogy a gyerek lötyög a pocakomban... (nagyanyáink bölcsessége szerint ha az anya nem kívánja a szexet, akkor fia lesz...).

De a legeslegdurvább, hogy aszkéta életmódom ellenére (vagy éppen azért) hard-pornóra emlékeztető álmaim vannak. Le sem írom, milyenek, mert a gondolatba is belepirulok...

Drága Testvérem!

Elmúlt a második hallottak napja is, amikor Rád is kellett emlékeznünk. Ez most már mindig ennyire szörnyű lesz, vagy később bele tudok törődni a megváltoztathatatlanba?

Az emberek szívtelensége, bunkósága és taplósága egyébként nem ismer határokat. Szombaton ugyanis kimentünk anyuval és Cs-vel a sziklához, ahol jó idő révén elég sokan voltak. Mivel hagyományos kirándulók viszonylag ritkán járnak virággal és mécsessel az erdőben, így gondolom kapasból levághatták, hogy miért megyünk oda. A fejfánál egy pulóver volt a bokorra dobva, ezen mondjuk már meg sem rökönyödtem, de amikor körülöttünk kiabáltak, vicceket meséltek, röhögcséltek a „társaid”, azt már kicsit nehezebben tűrtem. A pohár akkor telt be teljesen, mikor kb. 1 perccel azután, hogy felértünk, 3 hülye (2 fiú és egy lány) épp a fejfa melletti utat nézte ki magának, hogy most rögtön de azonnal azt nekik meg kell mászni – épp azt, amin Te is másztál. Móni/Dóri vagy Nóri, mert hogy így hívták a lányt, kedvenc útja volt, mint kiderült, ő azonban nem akart mászni, csak az egyik srác, aki rögtön fent volt a sziklán. A másik kettő mindeközben azt tárgyalta ki, hogy milyen tök jó Móni/Dóri/Nóri új „kabija”. A harmadik srác pedig próbált messzebb állni a sziklától, ezért a bokrot egyenesen az arcomba nyomta.

Felment a vérnyomásom, és amíg anyu a gyertyákat gyújtogatta, azon gondolkodtam, hogy az élet igazságtalan, mert nem fair, hogy az én anyám jár ide, és nem ezeké. Te biztos sokkal több tiszteletet tudtál volna tanusítani egy halott mászótársad és a családja iránt, mint ezek a faszkalapok. Amikor anyu végre elrendezett mindent, mondtam, hogy menjünk már a francba, és lerohantam a hegyről. Később Cs. mesélte, hogy anyu azért odaszólt nekik, hogy 5 percet azért adhattak volna. 5 perc – ennyi jut Neked halottak napján, én pedig megfogadtam, hogy többet nem megyek oda ki.

Hazafelé szembe jött egy szirénázó mentőautó – és bevallom, egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy bárcsak értük menne. Aztán nagyon elszégyelltem magam – de a szívem mélyén akkor is ezt kívánom. Nem mintha ettől nekem jobb lenne...

Ölel:

Testvéred

Érdekes módon, miután kiderült, hogy fütyi nem nőtt, ma éjjel azt álmodtam, hogy kisfiút szültem. Érdekes módon a szülés nem volt olyan vészes, mint gondoltam volna, még az is eszembe jutott közben, hogy ha csak ennyi az egész, akkor ezt az egész „fájdalommal szülöd gyermeked” témát már megint túlhisztizte pár liba. És gátat sem kellett metszeni, szóval volt értelme a jógának meg gátizomtornának.

És fiú lett. Kezembe vettem – már nem nézett ki újszülöttnek, de ettől még az volt. Beszéltem hozzá, nevetgéltem, gügyögtem neki, és egyszerűen nem tudtam letenni. Amikor pedig a mellemre tettem, elkezdett szpoizni, és olyan volt, mintha mindig is erre készültem volna. Konkrétan emlékszem arra az érzésre, hogy szívja ki a tejet a mellemből – halvány lila gőzöm sincs, hogy honna tudom, milyen érzés ez... mégis éreztem.

Aztán álmomban minden rosszra fordult, mert a kisfiamat –aki játékbabává változott idő közben- elrabolták (nem tudom, ki és miért), és mindeközben kiderült, hogy Cs.-nek barátnője van, először egy feslett hosszú hajú vörös nőcskét láttam, később valami kolléganője lett, akinek szőke haja volt barna melírcsíkokkal, és lépcsőzetesen volt levágva. Csúnya kerek feje volt a nőnek, szemüvege és ragyái is voltak, és semmivel sem volt karcsúbb nálam, Cs. Mégis megcsalt vele. Hisztériáztam, üvöltöttem, közben a kisfiamat kerestem. Aki aztán meglett, de hogy Cs.-vel mire jutottunk, arra nem emlékszem.

Amikor felriadtam, szóltam neki, hogy bújjon hozzám, mert rosszat álmodtam, ő pedig dörmögött valamit, hogy hagyjam, és odadugta a lábát.

Úgy tűnik, nem nagyon fogunk falra pisilni (ill. megpróbálhatjuk, de nem lesz sok sikerünk). Csipet ugyanis szétvetette lábait az ultrahangon, és megmutatta, hogy nincsen ám fütyije. Cs. nagy bánatára, amit én zokon is vettem - mert miért nem tud egy férfi örülni egy édes-cserfes kislánynak, amikor a kislányok köztudottan sokkal apásabbak... Ami viszont sokkal, de sokkal fontosabb, hogy az alacsony AFP ellenére minden okénak tűnik, megvan mind a 20 ujjacskája, meg egyebe, ami kell.

És bár végig aludta a vizsgálatot, meg belebújt a méhlepénybe, azért néhány fotót sikerült kimenteni.

Ez a zene a mai nap hangulatát annyira jól kifejezi, hogy nem találok rá szavakat.

Icánka-ficánka ficánkol. És azt hiszem, éreztem is. 

Úgy kezdődött, hogy amikor a hasamon volt a kezem, mintha apró ujjacskák pöckölték volna a tenyeremet. De állítólag marhára nem ilyet kellett volna éreznem, hanem inkább olyat, mint amikor emésztek, és levegőbuborékok szaladnak végig a hasamon. Bár nem értem, miért akarja bárki megmagyarázni az én individualista utódomnak, hogy hogyan kellene mocorognia, de türelmesen vártam a megfelelő érzetre. Aztán pár napja ilyen is volt – de mondjuk mivel tényleg emésztés-félére hasonlított, nem tudtam volna megmondani, hogy ez most az-e vagy más-e. 

Szóval Icánka-ficánka ficánkol, tutira, csak az anyja még nem eléggé felkészült, hogy megmondja, gyermekét érzi-e vagy a vacsorát. 

Aztán úgy egy hete, minden hajnalban kipattan a szemem. Mondom, ez biztos a rosszcsonttól van, megrángatja a köldökzsinórt, vagy mit tudom én, lényeg az, hogy felébreszt és nem hagy visszaaludni. Ez a program ma is megérkezett, menetrendszerint 6.25-kor, de most azzal a különbséggel, hogy határozottan éreztem, ahogy bensőségeimet átpakolja egyik helyről a másikra. Nem fájt, inkább olyan volt, mintha apró lábak gyömöszölnék a vesémet – és ez nyilván így is történt. Aztán még egyszer éreztem ugyanezt a metrón, de mivel még mindig tapasztalatlan terhesnek számítok, nem tudom, hogy ez most már tényleg az-e, vagy mi a manó. Egyáltalán, később, amikor már az internet szerint is éreznem kellene mindent, akkor honnan fogom tudni, hogy akkor az most mi? 

Egyébként – elvileg- már 13-14 cm-esek vagyunk fejtől popsiig, és azért az már elég nagy...

Szeretek idézhető mondatokat találni könyvekben, és szeretem, ha van hova leírni őket, vagy ha van kinek felolvasni. Olyan bölcs, művelt dolognak tűnik ilyet csinálni, aztán meg megjegyezni, és még évek múlva is felemlegetni egy-egy beszélgetés során, mintha tele lenne a fejünk száz-meg-száz ilyen mondattal. Persze Cs. ismer és átlát rajtam, meg különösebben nem értékeli nagyra, ha valaki ezer közhelyet tud felsorolni – de ettől még más előtt lehet villogni az idézhető mondataimmal.

Most páldául Hemingway-t olvasok. Ez a mondat is úgy hangzik, mintha Hemingway és én oszágos cimborák lennénk, és mintha ez tök mindennapos lenne, hogy leveszem a polcról a Hemingway gyűjteményt, és csak úgy, mintegy unaloműzésként, Győzike-show helyett elkezdeném olvasni. De a valóság az, hogy az Öreg halász és a tenger-en kívül soha semmit nem voltam képes elolvasni tőle, és az sem tetszett, az Akiért a harang szól-ton pedig kurvára kiakadtam, mert az első 50 oldalon csak dugtak és ittak... de mit lehet tenni, ha Hemingway-t egyszerűen trendi olvasni, és ha újra meg kellett próbálnom, mert láttam róla egy dokumentumfilmet, és mert most már talán érettebb is vagyok. Szóval leszedtem a polcról a Hemingway válogatott műveit, ami tényleg megvolt, igaz, nem nekem, hanem Anyunak, mert ő valóban olvasó volt, nem csak olvasgató, és a metrón nekiálltam. Egy út oda-vissza 40 oldal a Vándorünnepből, ami Párizsról szól. És találtam benne egy idézhető mondatot, ami akár ars poetica is lehetne, ha akarnám. De nekem nincs szükségem ars poetica-ra Hemingway-től, akit tulajdonképpen még mindig nem kedvelek.

Az idézet így szól: „Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog. Semmi mást nem kell tenned, mint leírnod egyetlen igaz mondatot. A legigazabb mondatot, amit tudsz.”

Elértem azt a kort és méretet, hogy az emberek már gyanakodva néznek: lehet, hogy nem is csak szimplán kövér, hanem terhes? A cégben ez amúgy elég vicces, mert van, aki simán rákérdez, a liftben, 10 ember között, van, aki csak nézeget, morfondírozik, hogy most akkor mi van. Persze a pletykagépek is beindultak, és mindennaposak az olyan telefonok, hogy „Jajj, hallottam a jó hírt, hát hadd gratuláljak!”. Én persze, szerényen és hirtelen nem értve, hogy most vajh az előléptetésre, vagy a babára gondol-e az illető, szerényen csak megkérdezem: „Mihez?”. „Ja, aaaaahhoz...”

Múlt héten egy undorító „business”-patry-n voltam, és mivel ki kellett magunkat csípni, marha nagy dillemát okozott, hogy mit vegyek fel. Szerencsére aztán a Mama varrt egy szép blúzt, amit rámjött, viszont a hasam kb. 2X akkorának nézett ki, mint amekkora valójában. Persze minden ismeretlen business-partner (akiket elvileg ismerek, gyakorlatilag fogalmam sincs, hogy kicsodák) odajött gratulálni és édes-kedvesen cseverészni terhességem legintimebb pillanatairól. Már az elején sem volt kedvem velük társalogni, de a 20. na mikor szülsz már után tényleg ki volt velük a... Aztán persze amiatt kezdtem magam szarul érezni, hogy miért érzem magam szarul, aztán kövérnek és csúnyának kezdtem érezni magam, aztán lelkiismeretfurdalásom lett, hogy miért zavar a kövérségem, amikor a sosemvolt alakomat igazán feláldozhatom a babáért – a karrieremet meg pláne.

Azon a héten 93-94 cm-t mértem a hasam kerületére ott ahol a legnagyobb, picivel a köldököm alatt (hol van már a büszke 90-70-90...), ezen a héten már 95-97-t. A mellbőségemet nem lehet mérőszalaggal megmérni, mindenesetre már csak nagymama-méretű melltartók jönnek rám. A nőgyógyász a legutóbbi vizsgálaton megnyomkodta melleimet, és megkérdezte, hogy magamtól értem-e el ezt a méretet és keménységet, vagy valamivel (értsd: szilikonnal) rásegítettem-e. Kilóban még mindig nem értem el a védőnő által mértet, de mivel kedden voltam AFP-n, ezért konkrétan tudom, hogy 70.5 kg voltam aznap. A védőnő bekaphatja.

És tegnap egy srác át akarta adni a helyét a metrón. Zavaromban elutasítottam, utána a következő megállónál mégiscsak leültem mellé, mert rájöttem, hogy utálok állni.