Már rég nem írtam, pedig az elmúlt két hétben szabadságon voltam - elvileg. Na, dolgoznom nem kellett, de basszus, ilyen elcseszett szabim is régen volt. Az első héten ugyanis minden nap orvoshoz jártam, pedig azt terveztem, hogy egész héten önmagammal fogok törődni. Végül is így is lett, leszámítva, hogy eredetileg manikűr-pedikűr-kozmetikus-fodrász és egy kis anya-lánya fürdőzés volt betervezve. Mindegy, túl vagyok rajta, úgy néz ki, meg is maradok.
Szombaton aztán összepakoltunk, és elmentünk a családi nyaralásra a sógorom duna-menti nyaralójába, ahol már sokszor voltunk, és ami egyébként ideális helyszín lett volna - de kb. összesen fél órát voltunk hármasban, leszámítva persze a kora reggeleket és késő estéket, mert valaki (apósom, sógornőmék, Cs. egyéb rokonai és barátai) ott látogattak meg minket. Sárit persze ez nem zavarta, sőt, ő nagyon jól elvolt, de én vágytam volna egy kis nyaralás-feelingre - ehelyett állandóan vendéglátó voltam, és mosogattam a söröspoharakat, meg hessegettem a legyeket a kint felejtett dinnyékről. Mert dinnye és barack volt tonnaszám - apósom minden nap hozott egy-pár kilót...
Szóval Sári nagyon jól érezte magát, pedig sajnos az idő sem volt túl kellemes. Nem volt hideg, de azért fürödni nem lehetett, csak utolsó nap. Viszont dobáltunk kavicsokat (kb. 345 kilót) a vízbe, etettük a hattyúkat, homokoztunk sokat, és persze csónakáztunk, amit Sári imádott, én meg persze izgultam, nehogy boruljunk. Ja, és Cs. készített egy saját gyártású vitorlást is, amit aztán vízre eresztettünk, de folyton visszafújta a szél. Nem baj, azért élveztük.
Kedden megjöttek a nenáék tengerről, úgyhogy onnantól kezdve Sárira nem volt gondunk, mert a lányok nagyon jól elszórakoztatták. Már rögtön kedden el is vitték magukhoz aludni - kicsit izgultunk, de Sári mondogatta, hogy nem fog sírni. Aztán persze sírt, de -saját szavaival élve- mert kért tejecskét, de a nena nem adott. Igazából az volt a bibi, hogy altatásnál mesélték neki, hogy alszik már a nyuszi, a kutyus, a minden, és D. véletlenül benyögte, hogy anya meg apa is alszik. Na, akkor tört el a mécses, és tartott vagy egy órán át. A sógornőm már majdnem felhívta a segélyvonalat (minket), de mi addigra már legalább 1 üveg bort megittunk (na, nem kettesben, természetesen hármasban), úgyhogy nem mehettünk volna érte. Végül aztán Sári is megnyugodott, mi meg úgysem izgultunk (mert ugye nem tudtunk semmiről), úgyhogy nyugodtan telt az éjszaka. Persze a nena félóránként felébredt, és azon parázott, hogy csak reggelig húzzák ki valahogy, mert ha Sári fél 3-kor veri ki a hisztit... szóval attól ők már el vannak szokva. Aztán végül fél6-kor kérte a tejecskéjét, utána pedig 9-ig aludt (mondanom sem kell, itthon max. fél 7-ig bírja).
Mi másnap délelőtt Szabadkára mentünk vásárolni. Eredetileg magamnak is akartam pár cuccot, de végül csak Sári kapott akármit is, és épp altatás-időre értünk oda Sáriért. Aki feküdt az ágyban, de nem aludt. Amikor meglátott minket, hát nagyon boldog lett: úgy hozzám bújt, hogy rámtette a fejét, meg a lábát, de még a kezemet is megfogta, és az apját is folyton leellenőrizte, hogy ott van-e. Közben párszor -mintegy szemrehányóan- megkérdezte, hogy "Hova mentetek?". Nagyon nehezen aludt el, gondolom, izgult, hogy akkor is ott leszünk-e, ha felébred.
A "nyaralás" maradék része jól telt. Pénteken reggel jöttünk haza, és én már itthon elég ramatyul voltam, de az volt a terv, hogy Cs., Anyu, T. és Sári ezen a héten lemennek Horvátországba kempingezni (sokat szerveztük, tényleg jónak tűnt), úgyhogy pénteken még volt pár elintéznivalónk. Amikor hazaértünk a városból, én már tényleg elég rosszul voltam, olyan hasmenésem volt, hogy azt inkább nem részletezném. Mindegy, miattam végül is nem kellett maradniuk, és amúgy is úgy volt, hogy vasárnap hajnalban indulnak, addig meg még egy egész nap lett volna.
Nos, péntek éjjel én persze WC-re rohangáltam, és nem ettől, de olyan vihar lett erre, hogy szinte egyfolytában világos volt a sok villámlástól. Az egyik valahova nagyon közelbe csaphatott be, mert akkorát durrant, hogy én azt hittem, menten besz*rok (és ugye ez most nem költői túlzás...). Persze reggelre kiderült, hogy tényleg valahova ide csaphatott be, ugyanis nem volt internet, TV, telefon, és ráadásul kivágta a kazánt is, ebből kifolyólag melegvíz sem. Ez még mindig nem volt elég jel, hogy nem kellene ezt a horvát nyaralást erőltetni, úgyhogy Cs. lelkesen pakolt, bár a hasa már neki is fájdogált, de este, amikorra már hőemelkedése is lett, meggyőztem, hogy talán most mégsem kellene menniük.
Egyfelől sajnáltam a dolgot, mert Anyu és T. is kivettek szabit a hétre, mert Cs. annyira szeretett volna menni, és mert Sári biztosan nagyon jól érezte volna magát egy kempingben. Őt tuti nem érdekli, hogy a sátor nem all inclusive. Másfelől viszont nem bánom, hogy maradtak, mert olyan rossz érzés volt bennem az úttal kapcsolatban: az egész családom egy kocsiban száguld a túlzsúfolt autópályán... brrrr, bele se merek gondolni, mi minden történhet. Harmadrészt pedig eléggé meg voltam sértődve emiatt az út miatt. Ugyanis már ezer éve arról beszéltünk, hogy idén, ha esik, ha fúj, én nem akarok Horvátországba menni nyaralni, mert állandóan oda járunk, mintha a Földön más ország nem is lenne. Ok, megbeszéltük, hogy elmegyünk máshova (hárman), aztán Cs. kitalálta, hogy inkább ki kellene cserélni az ablakokat, úgyhogy menjünk csak Szerbiába a nővéréék nyaralójába, mert az olcsó, és marad az ablakra pénz. Beleegyeztem, mert az ablakcsere fontos. Ehhez képest amikor Anyu mondta a horvát kempingezés ötletét, Cs. rögtön rávágta, hogy menjenek... úgy nem drága, ha csak ő megy... na mindegy, végül senki sem ment.
Ráadásul én -miután vasárnap tényleg nagyon szarul voltam (szó szerint), ezért elmentem az ügyeletre, ahol közölték, hogy szalmonellám van. Szuper, gondoltam, és hétfőn a háziorvos el is küldött mintavételre, majd kiírt a hétre. Ez persze jó lenne, ha a munkahelyemen ennek nem lennének következményei. Ráadásul ma már teljesen jól vagyok, dolgozni viszont nem mehetek, mert ha szalmonellám van, akkor fertőző. Eredmény jövő hétfőn.
Mindennek tetejében Cs. sem javult, sőt, tegnap este elkezdte fájlalni a jobb mellkasát, és alig kapott levegőt. Marhára megijedtem, de nem volt hajlandó bemenni a kórházba (már úgy járunk az ügyeletre, mintha haza mennénk), és ugyan reggelre egy picit jobban lett, de azért ő is megrémült, amikor a háziorvos azonnali mellkas-röntgenre küldte. Szerencsére az negatív lett, így valószínűleg vírusos izomgyulladás - de hogy mi a fenétől?
Szóval így sikerült elcseszni a szabadságunkat, remélem, nekem meg elhiszik, hogy tényleg 4 kilót adtam le a hasmenéses betegségemmel, és nem csak szimuláltam, hogy hosszabb legyen a szabim.
Mondtok, amit mondtok