S: Apa, van egy problémám.
A: Éspedig?
S: Nem tudom, ki legyen a férjem. A Barnus, a Bencus, a Balázs, a Kende vagy az Ante.

(Kende és Ante a nyaralásos barátok.)

Hát akkor most már hivatalosan is (kicsit megkésve, de sebaj): 13+6, de a hasam akkora, mint félidőben (ezt már Sárinál megszokhattuk). Várható érkezés február 15, úgyhogy még ebből is lehet szökőnapi gyerek.

Sári eleinte rezignáltan fogadta a nagy hírt, inkább a fagyijával volt elfoglalva, de aztán később minden pozitív várakozásomat überelte a reakcióival, ui. vagy ezerszer elmondta, hogy mennyire várja már a kistesót (picibabának hívja), és mindenkinek lépten-nyomon elújságolja, hogy anya pocakjában picibaba lakik. Azt is elmondta, hogy ha fiú lesz, akkor legyen Barnus/Bencus (épp melyik a szerelme), ha lány, akkor meg Anna. Szerintem meg egyik sem.

Én pedig jól vagyok. Az elmúlt napokban nyaraltunk, ahol szinte meg sem éreztem a terhességem, de annyira nem, hogy időnként hosszú órákra ki is ment a fejemből a dolog. Csak az egyre szűkülő ruháim emlékeztetnek rá…

Megvolt a tarkóredő mérés (tökéletes eredmény) és a kombinált teszt is (1:10 000 a Down-szindróma, Edwards-kór kevesebb, mint 1:50 000) szóval gyakorlatilag minden a legnagyobb rendben. Most lehet fogadni, hogy fiú avagy lány.

A következő történet tipikusan magyar, felháborító és értelmetlen, de mivel mindig a rossz emberrel (velem) szarakodnak, így biztos, hogy nem is marad annyiban.

Sárinak szandi kellett, mert úgy nő, mint a gomba, és már 27-es a lába, és tudtam, hogy nem bír ki egy nyarat egy cipőben… szóval kedden délután elugrottunk a városba cipőt nézni. Éreztem én már a kocsiban azokat a bizonyos galambokat, és kiszállva Sári mondta is, hogy fáj a pocija és kakilnia kell. Mivel szerencsétlenségemre nem a plázába vittem (ott nincs gyerekcipő-bolt), így beszaladtunk az SzTK lepukkant mosdójába könnyíteni magunkon. Természetesen nem kakilt, és azt mondta, hogy nem is kell már neki. Hát ez van, megvettük a szandit, majd elindultunk benti cipőért városunk kínai szart árusító Skálájába. A Skála 3 szintes szocreál építmény a város közepén, egyszóval jó nagy. Alig hogy felmozgólépcsőztünk a harmadikra, megint érzem a galambokat, és Sári megint mondja, hogy kakilnia kell. Szuper, de mit lehet tenni, kérdezem a biztonsági őrt, hogy hol a WC. Aszondja, az nincs.

WTF? Itt egy 3 szintes baszomnagy bevásárlóközpont a város közepén, és nincs WC? Persze ezen nem volt időm kiakadni, szaladtunk hát egy eladóhoz, akinek röviden vázoltam a szitut, és kértem, hogy hadd menjünk be a személyzeti WC-re. Azt mondja nem lehet. De innen 5 percre van egy nyilvános WC. Na itt már felemeltem a hangom, és közöltem, hogy szerinte egy 3 éves hogyan bír ki 5 percet, de közben persze sarkon fordultunk, és siettünk újra az SzTK-ba (szintén 5 perc), miközben Sári mondogatta, hogy bírja még… egészen nagyjából 2 percig, amikor mondta, hogy már nem bírja tovább. Megállt, én meg látom, hogy nyomja szegénykém, úgyhogy gyorsan lerángattam róla a gatyát, ami már félig töltve volt, így a cucc persze a lábára kenődött, a maradékot Sári a járdára tette. Délután, csúcsforgalomban. Persze, most nem volt nálam az ég világon semmi pár csenevész papír zsebkendőn kívül, meg egy zacskón, amibe valahogy beleügyeskedtem a produktumot (mint a kutyáknál).

Aztán azért elbattyogtunk félpucéran az SzTK-ba, hogy legalább lemosdassam.

Ez a mi kis magyar kakis sztorink.

Szombaton fel kellett mennünk Pestre, hogy a kiadó lakásunkat megmutassuk egy amúgy nem éppen megfelelő albérlő-jelöltnek (jut eszembe, a lakás még mindig kiadó, érdeklődni nálam), és mivel jobb dolgunk nem volt, családilag mentünk. Az utazás egyébként már reggel indult, mert először meglátogattuk a Mamát a jógatáborban, ott kicsit kirándultunk az erdőben, majd „Kisannánál” (H. lánya) ebédeltünk, aki már 8 hónapos, és nagyon tetszett neki Sári – egyfolytában leste, merre megy, mit csinál a nagylány. Utána indultunk a lakáshoz, majd miután prezentáltuk a jelentkezőknek, villamosoztunk és metróztunk is. Sári persze majd bepisilt a gyönyörűségtől, pedig a java csak ezután következett. Vesztemre ui. betértünk egy H&M-be, ott is a gyerekosztályra, ahol észrevettem egy HelloKitty-s „balettcipőt”, és mivel Sári mostanában balerinát játszik, gondoltam, megveszem neki. Mutatom is, hogy na, gyerek, kell-e ez a cipő, mire ő közölte, hogy jó, persze, jöhet, de leginkább a királylány ruhát szeretné. Mi van? Hát a hülye anyja nem vette észre, hogy a balettcipők alatt komplett királylány felszerelés lóg, persze, 110 cm-en, vagyis épp szemmagasságban a királylány tanoda legstréberebb hallgatójának. Aki persze lecsapott a cuccra, és olyan könyörgést meg hisztit levágott az amúgy normális emberi viseletre teljesen alkalmatlan ruha miatt, hogy csak na. Persze engem ezzel nem tudott volna meghatni, max. kirángatom a boltból (úgysem ismernek), de a vajszívű apja is nekiállt nekem könyörögni, hogy vegyük már meg ezt a ruhát, hát nézd már mennyire szeretné. Szóval beadtam a derekamat, Sárival pedig madarat lehetett fogatni, úgy örült. Még abba is belement, hogy akkor mégsem Hófehérke lesz farsangon, hanem Csipkerózsika, mert a ruha természetesen rózsaszín, és köztudott, hogy akkor csak Csipkerózsika lehet.

Szóval szombat este óta állandóan a ruhában van, így azt gondolom, végül is nem volt sok érte a 6000 Ft. De H&M-be gyerekkel többet soha.

Na az ilyeneket hogyan védi az ember ki? Persze tudom én, hogy farkastörvények, meg edzeni kell a gyereket, de szerintem ha én lettem volna ott, nem anyu, akkor az a két kis porbafingó biztos nem távozik vigyorogva… (na jó, ezt nyilván az első indulat mondatja velem, adott helyen és időben valószínűleg köpni-nyelni nem tudtam volna…)

Szóval Sárinak két barátja (szerelme?) van a bölcsiben: a korábban már sokat emlegetett Barnus, és a szép szőke herceg, Bencus. B2 amúgy elválaszthatatlan cimbik, amennyire a dadusoktól tudom, férfibarátságukba csak a remegő pillájú Sári kavar be – hol ez fogja meg a kezét, hol az – ahogy én gondolom, a lányom valószínűleg kiharcolja ezeket a fizikai kontaktusokat. Volt már korábban is kisebb nézeteltérés, no de tegnap, mikor anyu odaért Sáriért a bölcsibe, a két büdöskölök kórusba kiabálták, hogy ők nem is barátai a Sárinak, és nem is szeretik a Sárit. Szegény manó szája pedig minden mondatnál lejjebb és lejebb görbült… Anyu hiába csitítgatta a fiúkat, azok nagyon határozottan és vagányul folytatták a „szidalmazást”, mígnem Sári persze elsírta magát. Egy kislány odament vigasztalni, meg persze Anyu is próbálta felvidítani, de végül csak akkor nyugodott meg, amikor az eset után Barnus odament, és megsimogatta. Sárinak végig magyarázta a nagyanyja, hogy milyen buták ezek a fiúk, és végül sikerült úgy fordítania a történteket, mintha a srácok csak hülyéskedtek volna, amit szerintem a kismanó a végén már –tétován ugyan, de- elhitt.

Gondolom, az ilyenek miatt nem akar mostanában egyáltalán bölcsibe menni. Kíváncsi vagyok a mai nap történéseire, mert a reggel nem volt túl ígéretes. És emiatt is várom már az ovit, persze, nem tudom, ott miért lenne jobb.

Biztos mindenki csinálja, de Anyu állandóan párhuzamot von köztem és Sári között – mármint, persze, amikor én voltam ekkora, mint most ő. Mert amikor „kicsi” volt, Sári ugye egyáltalán nem hasonlított rám, de mostanra nem csak külsőségekben, hanem minden tekintetben egyre inkább anyja-fajta. Az alakjáról nem kell feltétlenül sok szót vesztegetni, elég ránézni a kis combosra, a kerek seggére, és a pufi arcára – aztán megnézni akármelyik óvodai képemet, és kétség sem fér ahhoz, hogy egy genetikai tőről származunk.

No de ami a pipiskedést, a produkciókat illeti – hát, Cs.-t anno még erőszakkal sem lehetett rávenni, hogy kibújjon az anyja szoknyája mögül, engem meg lelőni sem lehetett, ha verselni kellett – nos, Sári is épp ilyen, igaz, valahol az arany középúton van, mert idegenek előtt azért kicsit félénkebb, mint én voltam, de családi körben bármit előad. Most a balett a kedvence, igazi testhez álló sport lenne számára, tekintve, hogy 18 kiló. Basszus, a balettáncosok felnőtt korukban sem sokkal nehezebbek, úgyhogy nem vár nagy karrier a lányomra ezen a területen, de semmire nem mondom, hogy ne csinálja, ha szereti…

Elérkezett a tündérmesék korszaka is, most minden hercegnős és csillogó-villogó. Nizzából koronát kellett hoznunk neki (18 EUR volt egy tiara, de majd’ bepisilt a boldogságtól). Tegnap pedig közölte, hogy fessünk hercegnőket a szobája falára. Mondtam neki, hogy az nem lenne túl jó ötlet, mert mi lesz akkor, ha esetleg lesz egy kistestvére, aki fiú lesz. Akkor az nem fogja szeretni a hercegnőket. Erre Sári:

-Akkor elköltözöm!

-És hova költözöl?

-El innen.

-És én?

-Te is elköltözöl. Meg apa is.

-És a kistestvéred?

-Ő itt marad.

-De nem maradhat itt egyedül. Anyának meg apának ő ugyanolyan gyereke lesz, mint te. Családtag.

-Akkor legyen két kistestvérem, de legyen mindegyik lány.

Ezzel a téma le volt zárva.

Perec. Ez lesz Sári jele az oviban.

Mindig érdekelt, hogy a nemi szerepek vajon genetikailag kódolva vannak-e, vagy azért kezd a lánygyerek babázni, mert mi eleve ezt várjuk tőle, és mondjuk babákat adunk a kezébe?

Szerintem egyébként az előbbi.

Sári rettentően lány lett, és nem a nyafogásra meg a hisztire gondolok, mert ez valószínűleg inkább életkori sajátosság, nem nemi jelleg. Inkább olyanban nyilvánul ez meg, hogy állandóan a tükör előtt pipiskedik, ruha- és öltözködémániás, és balettozni akar.

Tegnap a mamájától és tőlem is (kommunikációs hiba) kapott 1-1 bikinit. Igen, melltartósat. A mama-félében vízi balettozott egy órát, az enyémben pedig a tükör előtt táncolt és énekelt („Rázd a melltartódat!” – majd rázta a fenekét.) Kár, hogy nem volt nálam kamera, mert az ilyen jeleneteken röhögnék könnyesre magukat az udvarlók – asszem.

Kicsit korai, de Sárinak máris szerelmi bánata van. Ennek tárgya természetesen Barnus, a bölcsis lovagja, aki egész múlt héten meglehetősen távolságtartóan viselkedett a lányommal szemben. Hiába a sok csilivili ruhácska, Hellokitty-s hajcsat és szempillarebegtető tekintet – Barnus nem akarta megfogni Sári kezét. Ez természetesen főben járó bűn, és szakításhoz vezetett. Mindez odáig fajult, hogy tegnap Sári egyáltalán nem akart bölcsibe menni, Anyu nagyjából 10 percet könyörgött neki, mire kiszállt a kocsiból.

Este elmesélte a bánatát – én pedig azon gondolkodtam, hogy beszélek Barnus fejével… persze csak viccből, mert ugye az élet nem fenékig tejfel, és Sárinak is meg kell tanulni elviselni az elutasítást. De hát a szívem szakad meg… Aztán végül is azt is bevallotta a gyerek, hogy bár Barnus már nem a barátja, és semmi esetre sem lesz a férje, de azért Bence igen. Ennyi.

Ma reggel pedig felvette a piros, pöttyös ruháját, karkötőt és gyűrűt húzott, és így vonult be a csoportba. Barnus és Bence is szaladtak üdvözölni, Sári pedig rögtön mutogatta az ékszereit. A fiúknak szerintem tetszett…

Biztosan nem fogok már írni sem a gyereknapról, se egyebekről, pedig jó volt ám - de hát olyan elfoglalt vagyok mostanában...

Na de a tegnap esti beszólás olyan, amit meg kell örökíteni. Sári felöltözött pizsibe, megitta a kakaót, de a fogmosásnál vizes lett a pizsamafelsője, ezért követelte az előző napi rózsaszín Micimackós felsőt. Mivel szerencsére megszáradt a mosás a napon, így megkaphatta. De ő a nadrágot is le akarja cserélni. De miért, kérdem, amikor az is rózsaszín.

- De ez sötétrózsaszín, a Micimackós felső pedig világos!

Erre nem voltak érveim, az apja már káromkodott egy cifrát, de végül megkapta a világos rózsaszín Micimackós pizsama alját is, amin ugyan nincs Micimackó, csak rózsák. Sári meg is jegyezte, hogy micsoda "gyönyörűséges rózsák" vannak rajta.

És teljes volt az összhang.

Hú de régen nem írtam – pedig esnek meg velünk érdekes dolgok, csak az idő…

Szóval Sári frankón szerelmes Barnusba, a bölcsis csoporttársába. Barnusék voltak is locsolni (manapság kész logisztikai kihívás volt megszervezni, hogy meghívjuk a fiúkat. De persze hatalmas volt az öröm, Barnus, és É. kisfia T., no meg Sári egy perc alatt szétkapták a lakást. Verset egyik locsoló sem mert mondani, pedig állítólag előtte az autóban mindkettő ötször elszavalta a Zöld erdőben…, de azért így is teljes volt a boldogság.

Szóval Barnus. Sári szerint természetesen ő lesz majd a férje, és lesznek gyerekeik, egészen pontosan 5. Hát, kislányom, legalább a munkára nem lesz gondod. És ez a Barnus nagy faktor ám a bölcsibe. Sári ugyanis egy ideje csak és kizárólag szoknyában hajlandó járni, lehetőleg rózsaszínben. Na, kiderült, hogy ennek Barnus volt a szellemi atyja, ui. a múltkor –Sári szerint- Lucával azért nem táncolt a Barnus, mert a Luca nem szoknyában volt. Sári pedig nem akar kockáztatni. Aztán Barnus anyukája mesélte, hogy a fia minden reggel megkérdezi, hogy a Sári miben lesz aznap… tehát központi kérdés a divat már 3 évesen is.

Sárinak egyébként rózsaszín pótkerekes biciklit tojt a nyuszi, aminek borzasztóan örült. Legalább 500 kört ment vele a parkban nagy sebességgel, de mivel fékezés helyett egyenlőre csak dudál, így még futni kell mellette. Vicces.

És egyébként egyre aranyosabb. Nem tudom, eljön-e az a pont, amikor már nem lesz többet aranyosabb (sógornőm szerint úgy 5 éves kora körül), de most olyan jóóóóóóó… bújik, viccel, csacsog, huncutkodik, és már éjszakára is szobatiszta! Ha „lekislányozom”, akkor mindig kijavít, hogy ő már nagylány (nem csak engem, a játszótéren is bárkit), és mostanában a kedvenc mondata: „Amikor még kicsi voltam…”

Ha majd a gyerek 30 évesen pszichológushoz lesz kénytelen járni, akkor az ilyen sztorik biztosan előjönnek, mintegy alátámasztva azt, hogy szegény a hülye anyja miatt szenved kisebbségi komplexusban.

Történt ugyanis, hogy Sári csütörtök délután azzal fogadott, hogy ő másnap bizony királylányként fog bemenni a bölcsiben. A királylányság rögtönzött kellékei, úgy, mint egy fátyol (aka. régi tarkabarka kendő), rögzítve egy hajpánttal, egy rózsaszín kesztyű (valamilyen hercegnős újsághoz volt), ami amúgy kicsit nagy rá, és a topánkája (szintén nagy) rajta díszelegtek. („Anya, a királylányoknak szokott lenni fátyluk, kesztyűjük és topánkájuk!”). Hülyén nézett ki, na.

Persze reménykedtem benne, hogy elfelejti, de nem, nem olyan ő. Reggel a bölcsiben  követelte a kellékeket. Feladtam rá (merthogy vittük, mertem volna nem vinni), ő pedig marha büszkén tekergett benne – mire nekem kiszaladt a számon: „Ki fognak nevetni.”.

Látni kellett volna a reakciót. Legörbült szájacska, lehajtott fej, és mint egy vert vitéz, szomorúan vetette le a kellékeket. Ekkor már éreztem a mondat súlyát, meg persze Cs. is közölte, hogy hogy lehetek ilyen barom, és annyira, de annyira megsajnáltam szegény Sárit. Persze már hiába próbáltam jóvá tenni, nem akart visszaöltözni.

Aztán délután állítólag felvette a fátylát, és amikor az apja ment érte, mondta neki, hogy nem is nevették ki.

Nekem meg azóta is bőghetnékem van, ha eszembe jut az eset.

Sári szerelmes. Barnusba, a bölcsis társába. Azt mondja ma reggel:

-Remélem, Barnus lesz ma a bölcsiben. Ő a szívem. Én meg a Barnus szíve vagyok.

De a múltkor bajban volt, mert a volt kolléganőm kisfiával, T.-vel játszott, akit szintén nagyon kedvel. Amikor sétáltunk, meg akarta fogni T. kezét, de ő egy idő után elhúzta. Sári pedig nyafogott, amiért így kikosarazták. Kérdeztem tőle, hogy elmeséli-e a Barnusnak, hogy milyen jót játszott T-vel, de azt felelte:

-Inkább nem mondom meg a Barnusnak.

Egyébként a kedvencem az, ahogy a „Fognyűvő manótól” fél. Mármint, nem örülök, hogy sikerült beparáztatnom, de így legalább jól megmoshatom a fogát. Meséltem neki ugyanis, hogy a Fognyűvő manó bemászik a szájába, és kifúrja a fogát, ha nem mossuk meg rendesen. Azóta esténként eltakarja a száját, hogy a manó nehogy bemászhasson. És nyafog, hogy mossuk már meg. A múltkor pedig, amikor valamit rosszalkodott, rászóltam, hogy ha nem hagyja abba, akkor nem mosunk fogat. Hatott…

Tegnap az esti mese után Sári mesélt.

S: A Balázs azt mondta: „Szeretlek Sári!”. Aztán megütött.

A: Hát a fiúk ilyenek. Szeretnek, és megütnek.

S: Miért?

A: Apa is ilyen volt. Amikor apa ovis volt, és szeretett egy kislányt, akkor megdobálta kaviccsal.

S: Anyát?

A: Nem, akkor apa még nem ismerte anyát.

S: Akkor kit szeretett apa? Hogy hívták?

A: Emina.

Erre ma reggel, bölcsibe menet Sári egészen kétségbeesetten kérdezte:

S: Apa ugye most már Téged szeret?

Még jó, hogy valaki őrzi a szerelmünket.

Némi vívódás után Sárit beírattam a körzeti oviba, kérve, hogy osztott korosztályos csoportba tegyék. Ezt az egyik nagynéném javasolta, aki 35 éve óvónő. Több a haszna, mint a hátulütője - állítólag.

Hát mondjuk az, hogy így fél évvel korábban tanulja meg bekötni a cipőfűzőjét, nem nagyon izgat, de azt sem akarom, hogy német mondókákkal kavarják meg a gyereket. Erre ott van a "tüp-tü-rüp-tüp-tü Dóra" is, amitől már feláll a hátamon a szőr, de Sári nem bír lekattanni róla.

A következő pár nap oviválasztási lázban zajlik mifelénk. 4-n kell beiratkozni hivatalosan, de mint tudjuk, a gyerek hivatalos oktatási rendszerben eltöltött éveit kezdi meg az óvodával, így nem mindegy, hova jár majd három évig. Persze Cs. erre is megvonta a vállát – náluk a faluban összesen 1 óvoda volt, aztán mégis felnőtt.

A körzeti ovi, ahova amúgy nagy valószínűséggel felvennék Sárit, nagyon közel van. Tegnap bementem, és végül is szép, meg aranyos, de nem dobtam tőle hátast. Az óvodavezető egy nyugdíj előtt álló szigorú tanítónéni kinézetű nő, aki néhány gyerekre, akit a szüleik magukkal hoztak, rászólt, hogy halkabban szaladgáljanak, mert nem tudunk mi (felnőttek) beszélgetni. Remélem, azért ő nem óvónő egy csoportban… Itt amúgy 1 német nemzetiségi csoportba vesznek fel 25 gyereket, ezek mind egy korosztály, és 3 másik –vegyes korcsoportú- csoportba pedig a többit. Itt már eleve felmerül a kérdés, hogy

Délután pedig – immár Sárival kiegészülve- elmentünk egy alapítványi oviba. Itt a havidíj 28 000 Ft+étkezés, ami kicsit sok, de a még éppen elfogadható kategóriába esik. Az ovi –annak ellenére, hogy minden bizonnyal pénzes szülők tartják el, nem annyira szép, mint a körzeti, de elég sok extrát kínál: a gyerekeket úszni, korcsolyázni, néptáncolni tanítják (ez benne van a díjban, így kvázi nullára lehetne kijönni, ha hozzáveszem, hogy ezekre privátban vinném a gyereket, mert akkor ugyan itt vagyok), és tele vannak programokkal, amikbe a szülőket is bevonják. Ez tetszett, de az nagyon nem, hogy a vezető óvónő, akitől Sári kicsit megszeppent, és ezért nem válaszolgatott neki, megkérdezte, hogy „na mi az, nem tudsz még beszélni?” Kapd be… Amúgy itt is osztott csoportok vannak…

Tapasztalati tanács? Valaki?

Hosszú és fárasztó volt a hosszúhétvége, de végeredményben el sem hiszem, milyen nagy mázlink volt az idővel – mert ahogy a nyári formánkat ismertem, minimum egy havazás, jégeső és viharosan tomboló szél kijárt volna – ehelyett viszont volt napsütés, és tavasz, tavasz, tavasz ezerrel.

Pénteken anya ismét csajbuliban volt, így nagy kedvvel vetettem bele magam szombat reggel 8-kor a takarításba – délután ui. babazsúr volt az otthonunkban, Sárikittyom 3. szülinapja alkalmából. Bassz… egész nap duóban suvickoltunk Cs.-vel, aztán épp megkentük a szendvicseket, mire beállított a buli legifjabb (4 hónapos) vendége a szüleivel.

Miután egy órán keresztül fújtuk az ajándék (bazinagy) ugrálóvárat (Tesco, 5 ropi akcióban), és felkeltettem az ünnepeltet, lassan szállingóztak is a vendégek. Szegény Sárika – hiába kérte, hogy hívjuk meg a Barnust a bölcsiből,  mi önző szülők szerettük volna elkerülni az idegen anyuka-apuka miatti feszengést, így csupa olyan gyereket hívtunk meg, akiknek a szüleivel mi vagyunk jóban… sebaj, mert a kölykök az elfogyasztott macis csipsz hatására viszonylag gyorsan oldódnak, így kb. fél órán belül szétkapták a nappalit. Az ugrálóvárnak persze marha nagy sikere volt, és bár azt hittük, hogy feladja a nap végére, végül is jól bírta, pedig akár egyszerre öten is elfértek rajta. Aztán tortáztunk (sünitorta – Annapetigergő), aminek egy része a fehér szőnyegen landolt, majd szappanbuborékoztunk a kertben (meg kipakolták a garázsból az ilyenolyan kerti járműveket), végül sötétedéskor, amikor Sári már igazán elfáradt (következésképpen hisztis lett) még bent nyomtunk egy kört. Volt egy pillanat, amikor minden gyerek egyszerre sikított – fenomenális volt. A vendégek úgy fél 8 körül adták fel – biztosan mondhatom, hogy kicsit Sári és mi is fellélegeztünk (kb. addig, amíg szétnéztünk a nappali romjain… hát, a takarítás tökfölösleges volt délelőtt).

Vasárnap –az igazi szülinapon- beígértük a Budakeszi Vadasparkot. Korán értünk oda – kész szerencse, mert később kb. egymillióan voltak, kicsit hideg volt, és őszintén szólva mi nem dobtunk akkora hátast a parktól, mint az Annapetigergő, de azért szép volt.

Hétfőn tengős-lengős, kertes napot csaptunk, végre nem kellett szépen felöltöznöm sehova.

A nemzeti ünnepen délelőtt bementünk a városba, ahol szegényes, de elégséges lovasprogramot láttunk. Sári nyafogott, hogy nem simogathatta meg a lovakat, én meg azért, mert nem lehetett kokárdát kapni. Cs. nem nyafogott, ő csak szimplán unatkozott. Délutánra beterveztünk egy közeli faluban Csík koncertet, ami ugyan csak 45 perc volt (olcsó húsnak…), de azért így is tetszett. Sári végig táncolt, hazafelé meg olyan hisztit levágott, amiért megettem a nyalókáját (nekem adta, ui.), hogy öröm volt hallgatni. Azóta is felemlegeti, bár állítása szerint már megbocsátott.

11. parancsolat: Gyermeked nyalókáját szádra ne vedd!

Sári tegnap a bölcsi után bevásárolni ment a mamájával. Persze a kocsiba már régesrég nem hajlandó beülni (halkan jegyzem meg, hogy nem is igazán fér bele), így igazi kaland vele a shopping. A mama persze kérte, hogy ne szaladjon el, amit Sári meg is ígért, de ezt csak addig bírta betartani, amíg beértek a boltba. Rögtön kereket oldott – és néha különböző szerzeményekkel visszatért a mamájához (aki persze minden sz@rt megvett neki, de ezt hagyjuk). Egyszer egy fél-kiflit szorongatott a kezében, és a kérdésre, hogy hol szerezte, azt felelte, hogy egy bácsitól kérte (hogy el- vagy meg-, az nem derült ki, mindenesetre nem szívbajos a gyerek…)

A durva az volt, amikor fizettek, és anyu épp a procedúra közepén volt. Sári meg fogta magát, és kiszaladt a boltból. Anyu persze majd’ szívbajt kapott, mert a bolt előtt már igen csak sok autó jár, és Sárin se kabát, se sapka nem volt, úgyhogy rohant utána. A fotocellás ajtónak köszönhetően persze arra nem tudtak visszamenni, amerre kimentek, csak körbe, ezért kb. ezer ember várt hiába a sorban a jó kislányom miatt.

Jól leszidtuk. Igaz, nem tudom, mennyire használt.

Sári: Apa olyan kolbászfejű.

A: ???

Sári: Mert folyton kolbászt eszik.

Tudom, hogy másnál ez jóval korábban bekövetkezett, de mivel Sári mindenben (kiv. a súlyát) picit le volt maradva a többiekhez képest, így nem aggódtam a szobatisztaság miatt sem – de azt hiszem, kijelenthetem, hogy Sári többé-kevésbé szobatiszta. A bölcsiben már úgy 1 hónapja megbízhatóan, itthon még csak egy pár napja. De most már rendesen egész nap pelus nélkül van, és szól, ha pisilnie kell – és hétfő óta egyáltalán nem történt baleset. Tegnap a bölcsiben már nem kapott pelenkát a délutáni alváshoz sem, mi azért éjszakára adtunk rá, de persze száraz volt reggelre.

Nem mondom, ideje volt már elhagyni a pelenkát, mert jövő héten lesz a harmadik szülinapja, de azért én így is nagyon büszke vagyok rá.

Persze, azon szoktam röhögni, hogy a nadrágban nem lehet megmondani, hogy van-e pelus, vagy nincs, mert olyan kis husi a popója, hogy anélkül is frankón kitölti a 104-es nacikat is. Igazi harapdálnivaló seggecske…

Sári Hófehérkének akart farsangra öltözni. Kicsit izgultunk, hogy Sári valami megfázás miatt ismét lemarad a bölcsis heppeningről, de szerencsére csütörtökre már teljesen jól volt, így nyugodt szívvel vittem a buliba. Pénteken fél 3-ra mehettünk a gyerekekhez. Mire odaértünk, ők még uzsonnáztak, de az előtérben már vagy 15 anyuka+apuka+nagymama+tesó tolongott. Még jó, hogy nekünk azt mondták, hogy csak a szülők jöhetnek, így mi leállítottuk a dédit és mamát… No, mindenesetre az uzsonna végeztével Sári már rohant is ki, és annyira izgult, hogy öröm volt nézni. Gyorsan felvettük a Hófehérke-jelmezt (kölcsönzős volt, és előző nap egész délután abban volt, úgyhogy kicsit koszos lett), amiben rögtön pörögni-forogni kezdett, és mindenkivel megdicsértette magát.

Beültünk a terembe, és vártuk, hogy valami történjen. Szállingóztak be a gyerekek és a szülők. A kicsit persze nagyon aranyosak voltak, és Sári nagyon jól érezte magát, különösen mikor megjött Barnus is, és kézenfogva táncolhattak. Közben Sári közölte a Barnussal, hogy szereti, én meg majdnem elbőgtem magam, olyan édes volt a lányom.

A „buli” felnőtt fejjel amúgy halál unalmas volt, de a gyerekek jól érezték magukat, fél 5-kor úgy kellett hazacipelnünk Sárit. Újabb hisztire adott okot, amikor mondtam, hogy a jelmezt szombaton vissza kell vinni – szerencsére szombatig még annyit hordta, hogy délelőttre már el is felejtette az egész Hófehérke-sztorit.

Szombat délelőtt összefutottunk É-vel a városban, meg is beszéltük rögtön, hogy délután elmegyünk hozzájuk. É. fia fél évvel idősebb Sárinál, gondoltam, majd jól ellesznek. Nagyjából így is volt, leszámítva, hogy kb. félóránként összevesztek valamin. A bili akkor borult ki leginkább, mikor a sétánál a kisfiú nem volt hajlandó tovább fogni Sári kezét, és ezen a lányom vérig sértődött. Hát még jó…, ugye.

Vasárnap pedig szülinapon voltunk (Márknál, aki épp ma 3 éves, gratulálok!), ahol az új macska aratott nagy sikert Sárinál, nekem meg valószínűleg kijött a macskaszőr-allergiám, ui. ma reggelre bedagadt az egyik szemem. Mostanra már kicsit lelohadt, de azért mindenkinek azt mesélem, hogy Cs. behúzott egyet az este, azért vagyok ilyen félszemű.

Szokásos esti beszélgetésünk alkalmával Sári elmesélte, hogy nem szeret a bölcsiben kakilni. Kérdezem, miért nem?

S: Mert mindig elveszik a kakimat.

A: Ki veszi el?

S: A Balázs (bölcsistárs. Ő a „rosszfiú” a csoportban, Sárival már többször verekedtek.)

A: És miért veszi el?

S: Mert megeszi. Kihalássza a wécéből, és megeszi.

Utána meg:

Cs: És a Barni nem eszi meg a kakidat?

S: Apaaaaa, nem Barni, hanem Barnus. Barnabás.

A: A Barnus a barátod?

S: Igen. A szerelmem.

A: A szerelmed? Honnan tudod, hogy a szerelmed?

S: Mert mondta: „A szerelmed vagyok.”

Programdús hétvégénk volt: pénteken hastánc-fellépésen voltam családostul, szombaton meg igazi falusi esküvőn. Sárit mindkettőre vittük.

A fellépésről meséltük neki, hogy lesz színpad, mire ő rögtön közölte, hogy akkor ő majd felmegy, és táncol. Persze így is lett. Én ugyan nem voltam bent, mert mi öltöztünk, de ahogy elhaladtam a folyosón, mást sem hallottam, mint a lányom sikongatását. Nem volt lámpalázas. Az előadásunk után pedig, amikor elhalkult a zene, Sári rázendített az „Anyaaaa! Anyaaaa!” hívó szóra. Legalább egy rajongóm van.

Szombaton –miután én egész éjjel buliztam- reggel indultunk Cs.-ékhez, ugyanis az ő barátja nősült – immáron másodszor. A helyszín a falusi –lepukkant- kultúrház volt: ötletem sincs, miért választja valaki kétszer ugyanazt a helyszínt, ráadásul ilyet… Na mindegy, az út viszonylag nyugiban telt, bár a hordozható DVD-lejátszó, amit direkt azért vettünk, hogy Sári ne kezdjen rá már a város vége táblánál arra, hogy ki akar szállni, nem igazán jött be. Így a 3 és fél órás út nagy részét nyafogással töltötte.

A lagziba kicsíptük, de mivel szegénykémnek konkrétan egyetlen olyan ruhája sincsen, ami az övé volt először is, így meglehetősen topis volt a többi gyerekhez képest. Persze, azért így is gyönyörű. És őt nem zavarta a proli kultúrterem sem, sőt, mivel jó nagy placc volt rohangálni, így természetesen rohangált is. Meg táncolt a többi gyerekkel. A vőlegény anyja pedig felkarolta a gyerekeket – ami elég para volt, ui. a nő –hát hogy is mondjam finoman- marha nagy alkesz, így délután 5-re már tajt részeg volt. Sebaj, Sári nem ijedt meg a vénasszonytól, aki kézenfogta a 6 gyereket, és csárdásozni „tanította” őket: ugrabugrált össze-vissza, amit a porontyok lelkesen követtek. Úgyhogy a lányom egy alkoholistától tanult táncolni.

A színvonalról még annyit, hogy amikor Sári letérdelt a földön, mert valamivel játszott, a harisnyája és a keze is tiszta fekete lett a kosztól…

Aztán az unokatesóknál aludt egyedül, hogy mi tudjunk mulatni, és semmi, de semmi probléma nem volt, a sógornőm szerint példaértékű gyerek. Tudom én is.

A hétvégén amúgy sikerült marhára megfáznom, így hétfőn és kedden skippeltem a melót. A bölcsiben állítólag az én krehám volt a központi téma, és Sári akárhányszor adott gyógypuszit, mindig megkérdezte, hogy most már meggyógyultam-e. Hja, ha csak ennyin múlna… amúgy a betegségemre C-vitamint kaptam, a puszikon kívül.

Új játékunk van. Halandzsázunk, úgy kollektíve, családilag. Sári kezdte, mert egyik este feküdt az ágyban, és nem volt hajlandó normálisan beszélni, csak gügyügütt. Cs. és én persze rögtön vettük a lapot, és mi is halandzsázni kezdtünk. Sári tündéri volt, mert halál komolyan válaszolgatott – persze halandzsázva. Jó tíz percig játszottuk ezt, amikor megkérdeztem tőle, hogy most milyen nyelven beszéltünk.

-Angolul. –vágta rá magabiztosan. – Mint a Májkül.

(S. férje, valóban angol).

Danika mellé - aki mellesleg uszkve 1 év után megfürdött, úgyhogy most illatos- és foltmentes- újabb állandó baráttal gazdagodtunk. Annyi bukéja van a dolognak, hogy őt csak Sári látja, ugyanis képzeletbeli barátja van neki, biz. Némó, aki minden sejtésünk szerint azonos Némó kapitánnyal, akit a múltkor a rajzfilmben látott (és azóta sose, rejtély, hogy miért emlékszik még mindig rá).

Némó atréja a bölcsiben volt, mikor Sári közölte, hogy fent ül a fogason. Addig én is láttam a Némót, ui. rendszerint az apját varázsolta el Némónak, de azóta már nem kell neki hozzá élő ember, ha egy kis némózásra vágyik. Szóval Némó fent ült a fogason, aztán minden bizonnyal bement Sárival a bölcsibe. Azóta gyakran hallok olyat, hogy "Gyere, Némó, menjünk már!", és kézenfogja a láthatatlan pajtását, aztán szaladnak együtt ide-oda, ahova épp a dolguk kívánja.

Szóval ez megy mostanság, erre épp a mostani Kismamában van egy cikk a láthatatlan barátokról. Állítólag, akiknek ilyen pajtijuk van, nagyon élénk, gazdag fantáziával rendelkező gyerekek, és megijedni sem kell, mert a képzelt barát előbb-utóbb eltűnik, de ha mégsem, az is teljesen normális.