Ez a kis sz*ros mostanában egyre több új dologgal lep meg nap mint nap.

Tegnap például elkezdett grimaszolni. Felhúzza az orrát, összeráncolja a szemöldökét, és szuszogásszerű hangot adott ki, de szerintem inkább azt szeretné mondani, hogy grrrrrr, mert olyan kis mérges arcot vág, hogy öröm nézni. Mivel erre a pofára szinte kivétel nélkül mindenki utánzással és vihogással reagált, így Sárikitty egész nap ilyen képet vágott. Én már gondoltam, úgy marad.

Este aztán fürdetéskor meghaltunk az apjával a röhögéstől: csücsült a kádban, fogott valami fürdőjátékot a kezében, és kézzel-lábbal eszeveszetten csapkodta a vizet, miközben folyamatosan grimaszolt vagy vigyorgott. Szemmel láthatóan direkt azért csinálta, hogy minket szórakoztasson, haláli volt!

És szülinapi ajándékként csak egyszer kelt fel éjszaka, fél 4 körül, persze, akkor már hiába akartam volna vízzel itatni, csak a szopi kellett neki. De így teljesen tűrhető volt az éjszaka, és én is egész kisimulva ébredhettem. 

Úgy határoztunk (az én felvetésemre), hogy idén perszonalizáljuk a karácsonyi képeslapküldést, mégpedig oly módon, hogy egyedi képeslapokat tervezünk és gyártunk. Ehhez nem kell más, csak egy cuki fotó a kismanóról, mondjuk, épp amint anya sapkájában trónol - és mivel jó kislány volt az éjjel, úgy gondoltam, reggel meg is ejtem a fotózást. Igen ám, de ez a kis rafkós már tudja, hogy ha fényképezés van, akkor villanás is van, amit nem szeret, ergó, be kell csuknia a szemét, ha kattan a gomb. Emiatt szinte lehetetlen volt olyan képet készíteni, ami nem grimaszol, vagy nyitva van a szeme. A legjobban sikerültön is úgy néz ki, mint a mongol hordák vezére, Saru-kán.

Eh, 28 lennék, vagy mi.

De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy kiborítanak az éjszakázások. Sári vagy annyira elszemtelenedett, vagy nem tudom, de újabban már 3-4-szer kel éjjel minden rohadt nap, csak és kizárólag szopizva alszik el és csak és kizárólag mellettem. 

A 3-4-szer kelés élményét gondolom nem kell ecsetelnem. A szoptatással "csak" az a gond, igazából szerintem nem lehet éhes (ennyiszer biztos nem), ezért nem is szopizik, csak cumizik, ami a kettő darab foga miatt egy kicsit kellemetlen. A mellettem alvással pedig az, hogy így egyrészt minden neszre felébredek, meg amúgy is éberen kell aludnom, nehogy kitakarjam, ráhúzzam a fejére a takarót, ráfeküdjek, lelökjem, megüssem, meg egyáltalán, figyelnem kell, hogy lélegzik-e, úgyhogy ha nem lenne a 3-4 ébresztés, már akkor is ez önmagában elég kimerítő program lenne éjszakára. Próbáltam suttyomban Cs. mellé csempészni a kisasszonyt, de amennyire bírja az apját nappal, annyira utálja éjszaka, mert éjszaka csak én vagyok jó.

Úgyhogy olyan vagyok most már tényleg, mint egy zombi, mert ráadásnak az éjszakai műsor ellenére fél6-6 körül kel a drága, és bár nappal alszik, mint egy kisangyal (szopi és ringatás nélkül, az altatási szintidő mintegy 10 perc!), azért hiába fekszem le (nem teszem, de ha mégis) az azért mégsem olyan pihentető, mint mondjuk 5-6 óra éjszakai nyugalom egyhuzamban!

Úgyhogy a múltkor kiakadtam, és úgy döntöttem, megpróbálom a vizes módszert. Mivel én nem vagyok olyan szerencsés, hogy apát feléhasználjam (szegény egyrészt most tényleg sokat dolgozik, másrészt szerintem úgy van vele, hogy inkább én keljek állandóan, mint ő egyszer, ezért nem strapálja magát az éjszakai szopi leszoktatást illetően), így kénytelen voltam én próbálkozni a vízitatással - első éjszakai olyannyira sikertelenül, hogy a cumi-szájbatömés csatán kiizadt Sárikittyom úgy megébredt, hogy vagy egy órán keresztül nyafogott, nem akart elaludni. Második és harmadik ébredésnél sem fogadta el a vizet, ellenben másodiknál ringatva el lehetett altatni, vagyis nem éhes volt; a harmadiknál a családi béke érdekében megszoptattam, ugyanis hajnali fél 5 volt, és ha egy órát küzdök a vizezéssel, akkor épp fél hat lesz, mire amúgy biztos felébredne. Szóval az első éjszaka mérlege csúfos kudarc volt, de nem adtam fel, csak tegnapelőtt elfelejtettem a cumisüveget odakészíteni, így maradt a jó öreg szopirágcsa alternativaként. Tegnap viszont volt víz is, és szigor is, és ébredés is, és láss csodát, 3/4 12-kor kelő Sárikittyomot meg lehetett vízzel itatni (zárójelben jegyzem meg, hogy miután 8-kor szopizott előtte, így szerintem nem lehetett éhes). Ezen felbuzdulva szopi nélkül tettem vissza a kiságyába, de ezen ő megsértődhetett, vagy ilyesmi, mert éktelen bömbölésbe kezdett, amit egy órán keresztül kisebb-nagyobb intenzitással gyakorolt is, annak ellenére, hogy én azért nem hagytam a kiságyban, hanem dajkáltam, csak épp nem szoptattam meg. Persze, meglágyult az én szívem is meg már marhára szerettem volna aludni, úgyhogy végül 3/4 1-kor megszoptattam az amúgy azonnal mély álomba zuhanó lányomat, majd visszatettem a kiságyba, ahol édesdeden szundikált fél 4-ig. Namármost, baszki, ha nappal kibír 4 órát evés nélkül, akkor nemár, hogy éjjel, amikor meg sem mozdul, három órát ne bírjon ki! Így elhatároztam, ha kidönti a ház oldalát, akkor sem szoptatom meg, úgyhogy kapott vizet (kb. két kortyot ivott is), kicsit dajkáltam, majd visszatettem a kiságyba. És láss csodát, egész 1/4 7-ig ott is maradt szótlanul (gondolom, álmodva)! Nem kellett neki a szopi, sőt, reggel is lankadó lelkesedéssel állt neki a reggelinek, pedig azt gondolná az ember, hogy miután egész éjjel éhezett, majd farkaséhes lesz. De nem...

Úgyhogy nem kiabálom el, de azt hiszem, éjszakai elválasztásba kezdtünk, viszont ezzel párhuzamosan próbálom megemelni a nappali szoptatások számát. Az a teóriám ugyanis, hogy Sárinak egy bizonyos mennyiségű anyatejre van szüksége, amit ha nem szopik ki nappal, akkor éjszaka fogja. Nappal ugyanis már csak háromszor szopizik, reggel-este, meg egyszer délután, és lehet, hogy ez neki kevés. Ezért ma ebéd után is megkínáltam, és boldogan cuppant a cicire - hát nem tudom, inkább nappal használjon, mint éjjel. 

Közben folyamatosan járunk a fülészetre, ugyanis az egyik fülecskében még mindig van váladék, de hiába szívom az orrát, sehogy sem akar elmúlni. Tegnap már azt mondták, hogy valószínűleg egy megnagyobbott orrmandula okozza a problémát, ezért nem gyógyul a füle (sőt, a védőnő szerint emiatt akár nagyot is hallhat, ami lehet az oka annak, hogy alig vagy egyáltalán nem gagyog - bár szerintem hallani biztos hall, de ez más kérdés). A fülész szerint ezért majd ki kell vetetni az orrmanduláját, de azt csak egy éves kor után lehet, úgyhogy addig orrszívás, fülmelegítés, ésatöbbi, ami viszont eddig egyáltalán nem használt... Szóval ki tudja, félek, nem egyszer szúrták csak fel azokat a fülecskéket, bármennyire is igyekszünk...

Hogy mondjak pár jó hírt is: Sári már egy ideje tud pápázni, igaz, még csak 80%-ban érti, hogy mikor kell mutatnia. De ha mondom neki, hogy pápá, akkor bőszen integet: igaz, nem mindig a megfelelő személynek, sőt, van, hogy a játékainak... Mindemellett megtanulta a "süti-süti-kalácsot" is, úgyhogy ha mondókázom neki, próbál tapsikolni. Gyönyörűen csücsül, bár felülni nem tud, ezért a védőnő szerint nem szabad ültetni - hja, mintha le lehetne fektetni. Ha elfárad, akkor viszont elvágódik, amitől néha megijed, néha jól szórakozik rajta. Ha ül és megfogom a kezét, fel akarja húzni magát állásba. 

A kúszással ott tartunk, hogy ha meglátja a papucsomat (csak az én papucsommal működik), akkor a közelbe gurul, hasra fordul, majd hason irányba forgatja magát, és úgy 30-50 centit hajlandó kúszva megtenni érte. A kúszás egyenlőre inkább popóriszálás, és elég lassan halad vele, de határozottan előrefele irányuló mozgás ez, amiközben ugyan egyfolytában nyafog (hogy anya miért nem segít neki), de halad...

Én pedig a szülinapomra kaptam Cs-től egy igazi romantikus ajándékot, egy szép fülbevalót, amit betettem a fülembe, de úgy begyulladt tőle, hogy pár óráig azt hittem, leesik a fülcimpám. Pedig arany. Azt mondta, gondolkodott a manikűrkészleten is, de abból az igazán márkásak nagyon drágák, és a fülbevalót mindig pénzzé lehet később tenni. Cs. igazi romantikus alkat, ezért szeretem...

Így Karácsony közeledtével most azon agyalok, mit vegyek neki, aminek értelme is van. Még egy zenélő, nyekergő, villogó szarra semmi szükségünk, de azért elbagatelizálni sem szeretném az ünnepet.

Aztán mindig rá kell jöjjek, hogy a legjobb ajándék a legegyszerűbb is. A múltkor a drogériában 145 Ft-ért vettem buborékfújót - látni kellett volna Sári arcát, amikor ült a szappanbuborék esőben, és nem tudta mire vélni a gyönyörűséget! Szerintem biztos volt benne, hogy varázsolok.

Az a baj csak vele (vagy nem baj?), hogy ehhez a játékhoz én is kellek...

Na, ezt is túléltük. Ha jól számolom, 7 és fél órára hagytam "magára" a Sárikittyomot, ami rekordnak számít a maga nemében - és persze, nem magára hagytam, hanem mamákra, de azért az mégsem ugyanaz.

Mielőtt elmentem, sikerült végül annyi tejet lefejnem, amennyi biztosan elég volt neki, ráadásul egy jótanácsnak köszönhetően kiderült, hogy hogyan tudom ellenőrizni a nem-dátumos tejek szavatosságát, és mivel a felolvasztott is jónak tűnt, így inkább azt használtattam fel, a frisseket meg eltettük ínségesebb időkre. Mindenesetre tanulság, hogy sose bízzak ezentúl semmit a korai iparkodásomra, hanem mindent még időben ellenőrizzek, mert kit tudja, mikor kavar be egy túlbuzgó rokon...

Szóval az egész úgy kezdődött, hogy még ideköltözésunkkor írtam a főnökömnek egy emailt, hogy "hahó, elköltöztünk Pestről, de azért én tavasztól szeretnék ám valamit dolgozni, igaz, kötetlen munkaidőben, és itthonról". Gondolom, mennyire örült, de az azért reménykeltő, hogy ő is két gyerekes anya, aki flexibilis munkaidőben dolgozik, igaz, neki nyilván muszáj az irodában lennie, mivel kb. 30 ember tartozik alá... No mindegy, az emailben részletesen kifejtettem, milyen munkakör lenne az ideális (valami projekt jellegű, ami ugyan határidős, de nem igényel "same time" munkaidőt, és sok meetingelést, valami, amire senkinek nincs ideje, de meg kellene csinálni - pl. szabályrendszerek, folyamatok kidolgozása, szerződések, rendszerek tesztelése, stb.). Nem sokkal később jött a válasz, hogy szuper, hogy dolgoznék, de azért inkább beszéljünk személyesen.

Korábban azért nem láttam értelmét, hogy egy tavaszi munkakörről egyeztessek vele, de így december tájékán elérkezettnek láttam az időt, hogy megmutatkozzak. Így nagy nehezen helyet szoríttattam magamnak a naptárában, összeszerveztem a szabadnapokat anyuval, fejtem, kicsíptem magam és kisminkeltem, megbeszéltem Sárival, hogy akkor én most elmegyek, de visszajövök, majd tegnap reggel hétkor (hogy a dugó ellenére biztosan odaérjek) felkerekedtem, és meg sem álltam Pestig.

Illetve, éppen Pest határában álltam meg, mert olyan frankó kis dugót fogtam ki, hogy ihaj. Már el is felejtettem ezen a kellemes kis vidéki helyen, hogy milyen idegtépő lépésben autózni órákig - viszont azt is meg tudtam figyelni, hogy teljesen mindegy, hogy előzgetek-helyezkedem-tolakszom, vagy szépen araszolgatok a sávomban, mert végeredményben mindig ugyanazokkal az autókkal találkoztam.

Szerencsére persze időben odaértem, a főnököm sem váratott meg (külön köszönet neki ezért), és rögtön a lényegre is tértünk. Én elmondtam, hogy akkor tavasztól így szeretnék dolgozni, szeptembertől viszont Sári bölcsibe megy (protekcióval vették fel egy helyi bölcsibe, amit -mint kiderült- Dobrev Klára alapítványa üzemeltet, amin én jót röhögtem, Cs. viszont rendesen kiakadt), tehát akkortól megoldható a "same time" munkaidő, de én akkor sem szeretnék feljárkálni, vagyis legalább is nem minden nap, hanem örülnék, ha olyan munkakört találnának, amit itthonról lehet ellátni. Szerintem van ilyen, és szerintem én elég jó voltam ahhoz, hogy megbízzanak bennem, de azt azért el szeretném kerülni, hogy valami teljesen mást kínáljanak fel, vagy olyan munkakört, ami szakmailag visszalépés lenne. (Szóval kvázi mindent akarok...)

Erre ő elmondta, hogy gazdasági válság van, ebből kifolyólag létszámstop is van, sőt, az is lehet, hogy elbocsátások lesznek, úgyhogy nincs könnyű helyzetben, de ő engem mindenképpen a régi helyemre akar visszatenni, mert én ott kellek, sőt, végül is felajánlott egy szakmailag komolyabb pozíciót, igaz, nem így konkrétan, de azt mondta, hogy oda szeretne visszavenni. Ami nagyon szuper, de azt sajnos nem lehet part-time-ban és itthonról csinálni, ahhoz tényleg ott kell lenni. Sőt, szerintem az nem is 8 órás munkakör... Úgyhogy fájdalom, de azt mondtam neki, hogy inkább keressünk valami mást, lightosabbat. Erre ő közölte, hogy nincs semmi a képben, de beszéljünk februárban.

Alapvetően nyitott volt, és pozitív, bár mindent összevetve nem ígért semmit. Jó, sejtettem, hogy nem fog felajánlani semmi konkrétat (bár az szuper lett volna), így lehet, hogy nem tudok már tavasztól dolgozni, de legalább megmutattam magam, látta, hogy komolyan gondolom, és tudja, hogy számolnia kell velem. Mert hogy én nyomulni fogok, mert tényleg szeretnék egy picit már dolgozni, és olyan agykapacitásaimat is megmozgatni, ami most pihentetve van. És ráadásul ott van bennem az a pici irigység, hogy most lenne lehetőségem egy tök jó pozícióra, amit nem tudok elvállalni Sári miatt (arról nem is beszélve, hogy ha nem mentem volna el, már nyáron csoportvezető lehettem volna, 4-5 beosztottal).

Este felhívtam Zsant, aki nagyon sajnálta, hogy azt a pozíciót nem vállaltam be, mert akkor nagyon szorosan dolgoztunk volna együtt, és rendesen kiakadt, hogy mekkora szar ország ez, hogy az ember nem lehet egyszerre anya és dolgozó nő - és azt hiszem, én is most kezdem igazából megtapasztalni azt, hogy bizony kurvára választanom kell, és ez mennyire nem fair. Azért valahol régebben mégiscsak egyszerűbb volt, a nőknek nem volt választásuk, lehettek anyák és pont. Nem tudom, rosszabb volt-e, mint most, amikor egyfelől én is akarok más is lenni, de tulajdonképpen a társadalom is elvárja ugyanezt. És mindemellett legyek még sovány is, szexi is, és amúgy tudjak főzni...

11-re már végeztem is, de mivel szoptatás szempontjából mindegy volt, mikor érek haza (egy szopi mindenképpen kimaradt, a papírforma szerinti következő pedig csak este jött volna), így elugrottam shoppingolni, vettem pár karácsonyi ajándékot. Igazából fogalmam sincs, hogy Sárinak mit vegyek, mert úgy nagyon semmire sincs szüksége, tehát értelmes dolgot nem nagyon tudok neki adni, maximum megvehetem a 120. játékát is, másfelől pedig még nem hiszem, hogy ezt az egész karácsony vagy ajándék témát értékelni tudná (bár ennek ellenére nagyon készülök a csillogó szemecskékre a fa alatt...). Mama ideadta nekem a pénzt, hogy vegyek valamit, és vacilláltam is egy darabig a fürdőkarikán (amibe beleülteted a gyereket a kádban, és így nem tud eldőlni), de végül is a biztonsági fürdetőt is csak egyszer használtuk, azóta sem tudom eladni, és mi van, ha ez sem lesz jó, és megint kidobtam egy rakat pénzt az ablakon... úgyhogy végül vettem két kis szart, amire ugye semmi szüksége, de mégiscsak csörög, zörög, ki és bedugható, egyszóval babajáték...

A shopping után hazaindultam, és fel akartam menni az M0-ra, de valahogy nagyon eltévedtem. Így végül úttalan utakon keveredtem ki Pestről, és a 20. faluban tudtam rámenni a körgyűrűre, onnan az autópályára, és haza. Forgalom szerencsére nem volt, bár így is összefutottam egy nagy barommal. Előztem ugyanis, szabályosan, 130-cal két teherautót. A kettő között volt vagy 150 méter, így normális, hogy nem szlalomoztam vissza a külső sávba, hanem egy lendülettel szerettem volna mindkettőt megelőzni. Már bőven köztük jártam, amikor a semmiből mögém ért egy Audi, és elkezdett villogni, hogy húzódjak le, mert ő menne, gondolom, 200-zal. Ezzel én úgy voltam, hogy ha kimegyek, satufékeznem kell, hogy megfogjam a kocsit, erre pedig nem vagyok hajlandó csak azért, hogy ő száguldozhasson, úgyhogy maradtam. Erre ő még közelebb jött, és úgy csinált, mintha balról mellém akarna vágni, hogy leszorítson. Na itt eldurrant az agyam, és már csak azért sem húzódtam le, sőt, egy kicsit vissza is vettem a tempóból, bár így is simán volt még 130 a sebességem, mert időközben én is kicsit felgyorsultam. Ő dudált, villogott ész nélkül, de mivel kb. 15 mp alatt letudtam az egész előzést, nem adtam meg magam. Amikor aztán lehagytam a kamiont, és kihúzódtam, azért felmutattam neki a középső ujjamat, mire ő mellém érve kicsit felém rántotta a kormányt - gondolom azért, hogy megijesszen.

Kurvára kiakadtam, nem is azon, hogy ő minden bizonnyal egy bunkó pöcs, aki nyilván a farokméretét akarja a "jajjdeszuperkocsijával" kompenzálni, hanem azon, hogy van egy óriási "Baba az autóban" matricánk hátul, a gyerekülés is frankón látható, ő pedig azt nem tudhatta, hogy nem ül gyerek a kocsiban! És ennek ellenére baszkódik velem! Mi van, ha én megijedek, és én is félrerántom a kormányt?! 130-nál ez nyilván nem olyan vicces móka...

Cs. szokta mondani, hogy aki kopasz és BMV-je, Mercedese, vagy Audija van, gondolkodás és tárgyalás nélkül le kellene csukni, mert az tuti, hogy nem tisztességes úton szerezte, és amúgy is, biztos, hogy tahó. Jó, ez így kicsit meredek, de mint minden sztereotípiának, ennek is van alapja. Tény, hogy ezeket a rendőr sosem bünteti meg, de ha én véletlenül 50-nel megyek egy 40-es táblánál, akkor biztos, hogy lekaszálnak. Áh, hülyeség.

Mindenesetre amikor hazaértem, Sári derűs volt és vidám, de azért nagyon örült nekem. És szopizni akart. Sokat, pedig ilyenkor már nem szokott. Nem bántam, mert egyrészt nekem is hiányzott, hogy összebújjunk, másrészt pedig a mellemnek is, ami rendesen bedurrant a Sáritlanságomban. Mint megtudtam, elég jól elvolt a manó, de azért ébredéskor nagyon keresett, és csak 40 ml-t ivott meg a tejből ebéd után (lehet, hogy amúgy is keveset szokott, nem tudom, de mindenesetre utána bőszen szopizott). Úgyhogy kicsit azért itt lehet hagyni, de mindig sietni kell vissza hozzá...

Szétvet az ideg! Itt cuppogok a mellemen a szaros mellszívóval már vagy 20 perce, amit amúgy a szekrény legtetejéről halásztam elő, mert azt hittem, már nem kell többet, erre mégis. 20 perc alatt pedig lefejtem vagy 10 ml-t, erre mondták anno, hogy csak összepiszkoltam az üveget.

Az van, ugyanis, hogy holnap Sári nélkül kell elutaznom Pestre, ami az optimális szervezés esetén is minimum 7-8 órás távollétet fog jelenti. És ugyan Sári már csak 3-4-szer szopizik nappal, akkor is inkább csak cumizik, azért egy, de szerencsétlen esetben kettő szopi ki fog maradni. 

Egészen tegnapig nem paráztam, mert a hűtő fel volt töltve korábban fejt tejekkel. No, ne,m fejtem már régóta rendszeresen, de azét előfordult, hogy bedurrant a mellem valami miatt, és akkor gyorsan le tudtam fejni akár 80 ml-t is. Ezeket hűtőzacskókba tettem, megcsomóztam, és a tetejére felírtam a dátumot, és azt, hogy kb hány ml. Elég ortopédül nézett ki, mert a hűtőzacsi olyan 2 literes, a tejek meg nem voltak 1 decisek, de engem a látvány annyira nem zavart.

Nem úgy a nagymamámat - aki, hogy helyet spóroljon, a minap levagdosta az összes zacskó tetejét, vagyis azt a részt, ahol a dátumozás található! Így halvány lila gőzöm sincs, hogy melyik jó még, és melyik nem, ugyanis -mea culpa- de nem updateltem a hűtő tartalmát időről időre, ahogy illett volna, hanem a romlottakat is hagytam bent.

Így tulajdonképpen olyan 2-3 liter anyatej veszett kárba, ami ugye pótolhatatlan, pláne ilyen rövid időn belül. És hiába fejek kitartóan minden szopi után, Sári annyira kiszívja az összes tejet, hogy egy csepp sem marad a mellemben! Két nap alatt sikerült összecuppognom 40 ml-t, a végén muszáj lesz éjszaka is fejnem, vagy tápszert kérnem, vagy nem tudom...

Arról nem is beszélve, hogy mostantól nem ez lesz az utolsó alkalom, amikor hosszabb időre egyedül kell hagynom a babót, terveim közt szerepel ugyanis egy szilveszteri buli poronty nélkül, és hát ha a pesti út összejön, akkor bizony dolgozó nő lesz belőlem (újra), ami ugye ismét Sárítlanít egy időre.

Addig is fejek ezerrel, de komolyan mondom, a f*szom kivan!

Nagyon bízom benne, hogy azért nem alszom (alszunk - mármint Sári és én, mert Cs.hál' istennek édesdeden szundikál) újabban, mert újabb fogacska jön... bár nem végeztem orvosit, de úgy tudom, hogy most a felső két fogacskán lenne a sor, de szerintem ott egyáltalán nincs semmi fogzásra utaló jel, ellenben a felső 2-esek vagy 3-asok helyén mintha lenne dudor. Az is lehet, hogy az örökké ott volt, és egyáltalán nem is jön újabb foga Sárinak, de egyébként megvizsgálni is marha nehéz, mivel amint bedugnám az ujjam a szájába, rögtön harap, de akkorát, hogy csillagokat látok...

A fekvésről teljesen leszokott, így kúszni sem hajlandó. Illetve azt csinálja, hogy ha meglát valamit, ami megtetszik neki, felényúl, és ha nem éri el, akkor heves vinnyogásba kezd, mint egy kismacska, mire én általában megszánom, és odaadom neki. Akkor sem kúszik érte, ha nem adom oda, ellenben a kezét és lábát a földbe veri, vagyis igazi kis hisztit produkál. Nemhiába az én lányom. 

Csücsüléskor ha nyújtom a kezem, megragadja, és próbál fölállni. Messze még a vége, de azért már látszik a fény az alagút végén.

Az én lányom egyébként tiszta apja - egyre inkább, sőt, személyiségben is. Ezt most már az én rokonaim is megállapították, pedig ők nagyon erőlködtek, hogy engem is felfedezzenek a kismanóban, mindhiába, persze. Ez van, én nem bánom, Cs. még kevésbé, Sárinak meg gondolom egyenlőre tökmindegy. Akkor nem tudom, hogy mi lesz, ha olyan szemöldöke, és szemöldök-anyajegye lesz, mint Cs-nek. 

Majd elviszleg kozmetikushoz, drágám!

Hihtetlen, milyen nagylány már...

A minap kénytelenek voltunk a szuper Peg Perego Viaggo hordozót elpakolni, mert kilóg a kis feje belőle, így viszont szart sem ér, arról nem is beszélve, hogy overálba beöltöztetve frankón gyömöszölni kellett, hogy egyáltalán a feneke érintse az ülést. Szerencsére örököltünk egy Chicco biztonsági gyerekülést 9-18 kg-ig, és ugyan még nincs 9 kiló, csak 8700 g körül mozog a kis soványság, de úgy döntöttünk, ezen már ne múljon. Cs. be is szerelte a kocsiba, végre menetiránynak megfelelően ül, így engem is lát, és az ülés amúgy is három fokozatba dönthető, úgyhogy nem is kényelmetlen neki. Kocsiban még nem készült fotó, de a lakásban igen.

Aztán már van két foga, ugye, amit az istennek sem sikerült még lefotóznom, de jóformán nem is láttam, mert amikor kinyitja a száját, folyton odadugja a nyelvét. Érezni viszont sokszor éreztük már (többen is), mert úgy harap, hogy szabályos csillagokat látok tőle.

Ülni már nagyon ügyesen tud. Kb. három napja vettem észre, hogy nem kell már támasztani, sőt, ha előre/oldalra hajol valamiért, akkor simán vissza tud egyenesedni, illetve döntött babakocsiban fel tud ülni (ha nincs leszíjazva, értelemszerűen). Aztán másnap megfigyeltem, hogy akár tízpercet is tudott egyedül csücsülni, anélkül, hogy eldőlt volna. Persze, ott voltam "körülötte", elkaptam volna, de nem kellett. Na, ezen felbuzdulva tegnap letettem a szőnyegre, és egyedül hagytam, de csak úgy, hogy egy párnát tettem mögé, biztos, ami biztos. A nadrágomat akartam átvenni, szóval vagy 10 másodperc volt az egész - a kismanó természetesen akkorát vágódott, mint egy ház, és ugye mondanom sem kell, hogy oldalra, nem előre... Mióta amúgy tud ülni, szinte egyáltalán nem akar feküdni, így viszont otthagyni nem lehet sehol - szóval összenőttünk ismét.

És a végére hagytam a legnagyobb hírt: Sári kúszik. Na jó, nem valami villámgyors katonás kúszásra kell gondolni, de a definíció szerint A pontból előre haladva eljut B-be, feltéve, ha B-ben valami érdekes dolog van, és B nincs messzebb mondjuk 50 centinél. Közben folyamatosan nyafog, hogy ha már ott az anyja, miért nem segít neki, mert én ugye csak szavakkal bíztatom, de nem támasztom be a talpát, ahogy mondjuk korábban, és ez lustikámnak nem tetszik. De a kíváncsiság mindent legyőz, úgyhogy halad előre. A technika érdekes: nyújtózkodik, és addig tekergeti a csípőjét, míg valahogy előre mozdul egy picit. A félméter rekordja olyan 1 perc, de ez biztos lesz még jobb is. A legjobb motiváló tényező pedig az új papucsom, ami Scholl, és baromi drága volt, de úgy voltam vele, hogy 28 évesen annyi tré papucs után megérdemlek végre egy Schollt, amikor úgyis egész nap papucsban vagyok.

Ez amúgy nem olyan fontos, mint az, hogy Sári kúszik!!!

Sári tegnap este 10-kor felsírt, én pedig épp a CSI NY-t néztem, ahol a csúcsára ért a történet, mert kiderült volna, hogy a két siheder miért gyilkolta meg brutális kegyetlenséggel a barátnőjük apját, ezért inkább beküldtem Cs.-t. Aki ugyan puffogott, de bement, és kivette Sárit a kiságyból.

Szegénykém csak sírt, csak sírt, nem akart megnyugodni az apjánál, de már csak pár pillanat volt a történet beteljesedéséig - ekkor viszont Sári már annyira sírt, hogy nem bírtam tovább. Átvettem, és nálam azonnal megnyugodott.

Nyilván nem az apjára számított.

Akit amúgy mindennél jobban imád, ha meglátja, annyira örül, hogy majdnem elrepül, ha pedig Cs. felveszi, olyan büszke, mintha most vette volna át a Nobel-díjat... de este hozzám szokott bújni, én kellek neki, csak és kizárólag.

Így hogy megyek bulizni?

És egy kérdés maradt csak: mi volt az indíték? Help pls...

Amióta hazajöttünk, állandóan az orvosokat járom: volt ugyepár sűrgősségi esetem, aztán ott volt Sári fülbaja, meg időközben voltunk vele szemészeten is,ui. picit mintha bandzsítana, de szerencsére csak úgy látszik, mert széles az orrnyerge, de nincs szemtengelyferdülése. No mindenesetre a kedvencem a fogorvosom, aki minden bizonnyal a világ legesleglassabb fogorvosa, de valószínűleg az egyik legprecízebb, és legolcsóbb is.

Az első alkalommal, amikor voltam, egy olyan tömés pótlását kellett elvégeznie, ami azelőtt egy nappal esett ki, hogy Sári megszületett (és aznap akartam megcsináltatni, amikor megszületett, de az élet ugye közbeszólt). Ezt kétszerre sikerült megoldania, alkalmanként 1,5-1,5 órát piszmogott a számban. Aztán volt még pár tömésem (kicsit elhanyagolódott a szájegészségügyem, mióta Sári megvan).

A fogorvoslehet, vagy hatvanéves, negyven kilós nőci, aki olyan hagsúlytalanul beszél, hogy sosem tudom eldönteni, kihez beszél - hozzám, vagy az asszisztenshez. Mivel gyakran szokott velem is beszélgetni (én a kipeckelt szám miatt csak pislogok - 1 pislogás az igen, 2 a nem), így elég sokat tudunk már egymásról.

A múltkor pl. felsorolta azokat az ismerőseit, akik a szülőkkel együtt laknak, de sajnos 1,5 óra alatt sem talált olyat, akik ne váltak volna el az anyós miatt, ne romlott volna meg örökre a viszonyuk a férjjel/anyóssal/gyerekekkel, vagy ne kötöttek volna ki végül a pszichiátrián (nem túlzok, az egyik ismerőse tényleg erre a sorsra jutott). Tegnap pedig azt mesélte el, hogy hétvégén egy olyan túrán vettek részt Bécsben, ami ugyan baromi olcsó volt, de cserébe öt órán keresztül kellett hallgatni valakit, aki nemcsak mindenféle hasznavehetetlen dolgot akart nekik eladni, de még valamiféle piramisjátékba is be akarta őket szervezni. A fogorvosnő (és az asszisztens) esküdöztek, hogy ők soha többet nem mennek ilyen szervezett útra, mert egyébként szörnyű volt maga az út is, és bár megálltak valami csokigyárban, ahol annyi csokit kóstoltak, amennyit nem szégyeltek, de akkor is... legközelebb inkább összedobják a pénzt benzinre, és kimennek autóval.

Bőszen pislogtam helyeslésem jeléül.

Tegnap amúgy a bal-alsó-hátsó fogamat tömte, ezért biztos, ami biztos az egész bal felemet lezsibbasztotta - de még a füljáratom is zsibbadt, meg az egész bal állam. Utálom ezt az érzést, bár tényleg nem fájt. A 1,5 órás tömés után még leszedte a fogköveimet, de mivel a jobb oldalon is volt, így azt a felemet lidokainnal lefújta. Szuper volt, vagy 15 percig egyáltalán nem éreztem a számat, így beszélni sem tudtam. 

Még egy fog van hátra, utána ígérem, rendszeresen fogok járni ellenőrzésekre, és veszek egy fogköztisztító kefét.

Az elmúlt pár éjszakánk elég tré volt: nem elég, hogy Sári kb. ezerszer ébredt, én nem tudtam aludni, de ha mégis sikerült, rémálmom volt.

Azt álmodtam, hogy Cs., Mama, Sári és én egy vonattal utazunk Győrbe. A vonat valami folyóparton ment, de az inkább hasonlított tengerpartra, majd megállt, ahol egy másik folyó ömlött belé. Nagyon magasan volt a part, legalább 20-30 méteres sziklák övezték a torkolatot. Cs. kiszállt, és leült, miközben én Sárit átadtam a Mamának, és a vonat elejéből hajoltam ki (nem volt mozdony), hogy jobban lássak. A vonat nagy sebességgel elindult a szakadék felé, és ekkor láttam, hogy az egyetlen átkelőn, ami egy farönk, egy másik vonat robog át, nekünk ott már nincs hely. Konstatáltam, hogy mi bizony itt le fogunk zuhanni, és hogy minden bizonnyal meg fogunk halni. Kicsit ijesztő volt, de egyáltalán nem annyira, mint vártam. Azért eszembe jutott, hogy esetleg nem kellene kihajolnom az ablakon, mert úgy talán kevésbé veszélyes - igazából azon izgultam, hogy Cs. most ezt az egészet végignézi. Aztán a vonat ugratott, és egy pillanatra repült a semmibe - no, akkor volt egy pici görcs a gyomromban, de inkább az a hullámvasút-szerű izgalom, mint halálfélelem. Végül meglepetésemre nem zuhantunk le, hanem ráugrottunk a sín folytatására a túlparton, mint az akciófilmekben az autósüldözéseknél. 

Ekkor riadtam föl.

Nem szeretem az ilyen álmokat, főleg azért, mert elválasztódunk benne, Cs. és én, vagy olyan is volt már, hogy Sári és én. Vajon mit akarhat ez jelenteni? Az Álmoskönyv szerint

• VONAT Elkerülhetetlen dolog. (...) Vonaton utazni: érdeklődés, fogékonyság a nem technikai értelemben vett újdonság iránt; (...) Vonatszerelvény, vontatókocsi mozdony nélkül: végzetesnek érzett események. 
• TENGER Általában a félelem jegye
• PART Folyópart, ha meredek, veszélyérzetet ébreszt: hiba, amit partnerkapcsolatban követsz el.
• ZUHANÁS, ZUHANNI - Kisgyermekkori rémület újraéledése; álmodozásban, ábrándozásban levezetett kreativitás, kihasználatlan, szabályozatlan intelligencia. (...) Tetőről, szikláról, magaslatról lezuhanni: nem ott vannak sikereid, ahol szeretnéd.

Tehát ezek szerint általában valamilyen elkerülhetetlen, sorsszerű eseménytől, ami valamilyen párkapcsolati probléma, félek. Mindemellett, vagy ennek következtében, nem érek el sikereket ott, ahol szeretnék.

Ilyen vetületben van értelme az álomnak. Cs.-vel ugyanis a minap volt egy kisebb vitánk, vagy nem is tudom, hogy nevezzem, félreértésünk. Az egész onnan indult, hogy ő szeretkezni akart, de én annyira hulla voltam, hogy már a Jóbarátokat sem tudtam végignézni (9-kor van vége), úgyhogy következésképpen elutasító voltam. Aztán ebből kerekedett egy "Mert már nem is szeretsz"-beszélgetés, aminek az lett a vége - szerinte- hogy én sem és ő sem vagyunk már szerelmesek egymásba, mert amikor én még szerelmes voltam belé, akkor annak az volt a jele, hogy a fél városon átutaztam bugyi nélkül, csak azért, hogy felizgassam. 

Aztán közölte, hogy ő szeret engem, de már nem szerelmes belém.

Én persze ettől teljesen kibuktam, és ő nem értette, hogy mi a bajom. Aztán jó fél óra magyarázkodás, és veszekedés után az derült ki, hogy tulajdonképpen mást ért ő és mást értek én szerelem alatt. Ő azt hívja szerelemnek, ami mondjuk az első fél év fellángolása, amikor minent eldobsz egy öt perces numeráért, és görcsbe rándul a gyomrod, ha meglátod a másikat. Ezt természetesen már egyikünk sem érzi - de szerintem nem is baj. Az érzelmek átalakulnak, már nem (csak) a pillanatnyi örömök a fontosak, hanem a közös életünk, jövőnk, céljaink. És kell-e a szerelemre jobb bizonyíték, mint Sári?

Nos, végül tehát kiderült, hogy csak egy hülye félreértés volt az egész, de mindenesetre ez az egész beszélgetés nem múlt el nyom nélkül. Tudom én, hogy sokkal kevesebb energiám van kettőnkre, mint korábban, és Cs. valószínűleg sokkal többet akar belőlem, mint amit adni tudok. Ez persze az én hibám, hiszen tényleg semmibe nem kerülne egy kicsit több csintalanság a részemről, de Cs. pedig azt felejti el állandóan, hogy a szeretkezés nem ott kezdődik, hogy letolja a gatyáját... hanem ott, hogy éjszaka néha ő kel fel Sárihoz, hogy kinyitja nekem az ajtót, hogy megdicséri a külsőmet, vagy mondjuk ne'adj'isten, néha meglep valami ajándékkal. Vagy csak a figyelmével...

Csak attól félek, hogy az emberek olyan könnyen eltespednek, hagyják magukat kényelmesen belesodrani valami langyos pocsojába, aztán negyvenakárhány évesen arra ébredünk, hogy valahol valamikor valamit elvesztettünk, ami már sosem lesz meg. 

Ezt most muszáj lejegyeznem, méghozzá azért, mert eljön az az idő, amikor ezen is túlleszünk, sőt, mosolyogva fogjuk mesélni, hogy "Emlékszel, mikor Sárit egy órán keresztül altattam minden nap legalább kétszer?". 

Mert ugye most ez a helyzet. A 8. hófordulótól kezdve áttértünk ugyanis a nem-cicivel elalvásra, sőt, most olyan szigort tartok egyenlőre, hogy a babakocsiban sem szeretem altatni. Ennek az volt az oka, hogy nekem borzasztó megterhelő volt már állandóan szoptatni, és az is, hogy minden egyes alváshoz én kellek. Arról nem is beszélve, hogy szopizásban elalvás után nem lehetett betenni a kiságyba a drágát, mert felébredt, és azonnal visítva sírt, a nagyágyban meg egyre kevésbé mertem egyedül hagyni. Sőt, megfigyeltem, hogy ha így aludt el, 40-45 percnél sosem aludt többet egyhuzamban, ami azt jelentette, hogy 3-4-szer is kellett altatni egy nap, de sosem pihente ki magát eléggé. Ráadásul nagyon sírt, amikor felébredt, gondlom, azért, mert átverve érezte magát, nem voltam ott, és nem lógott a szájába a mellem.

Nos, mindezeket megfontolva elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, megtanítom ezt a gyereket egyedül elaludni. Persze, nem bevágom a kiságyba, és otthagyom, hadd bőgjön, de alapvetően afelé tendálok, hogy ha beteszem a kiságyba, betakarom, megpuszilom-símogatom, akkor belátható időn belül (1-2-5 perc) szuszikáljon szépen, sírás és nyafogás nélkül.

A kezdeti sikerek, amiről itt is megemlékeztem, persze nem bizonyultak tartósnak, mert rögtön másnap felszökött az altatással töltött órák száma, és ezzel párhuzamosan a nyűglődés és hisztizés is. Ha már nagyon nem bírom, persze, kiveszem a kiságyból, és dajkálom egy kicsit, de arra figyelek, hogy ne aludjon el a kezemben, hanem még a szemfennakadás előtt visszateszem a matracra (ordít), betakargatom, és símogatom a hátát - ha nagyon-nagyon álmos, akkor egy-két perc ordítás után szép lassan elalszik.

Az egész úgy zajlik, hogy amikor már látom, hogy nyűglődik a játékkal, tépi a fülét, vagy dörzsöli az orrát/szemét, akkor kicsit megszeretgetem, majd átvonulunk a hálóba, és beteszem a kiságyba. Az ágyban olyan a rácsvédő, mint egy kukac, aminek a testén zsebek vannak, és abban játékok (plüss izék, nem csörgők). Így sári azzal kezdi, hogy odaforgolódik az egyik-másik zsebhez, és módszeresen kipakolja a játékokat. Én mindeközben háttérbe vonulok, esetleg csendben mondókázom az altató mondókát. A játékkal eltelik egy 10-15 perc, amikor is nyafizni kezd.

Ekkor rákapcsolok, visszapakolom a játékait, odaállok a kiságy fölé, és mondókázok. Mindig ugyanazt, szenvtelenül, búgón-morgón-altatón:

"Csicsíjja, Babája, nincs itthon a mamája, elment a vásárba, hoz majd neki piros cipőt a lábikójára".

Ennyi, ezt elmondom vagy ezerszer.

A végén már fetreng, és sír, ilyenkor kénytelen vagyok kivenni, és kicsit dajkálni. Ha nagyon sír, és ha úgy látom, hogy messze még az elalvás, akkor énekelni szoktam, általában a "Ha én rózsa volnék"-ot, vagy a "Nem születtem varázslónak..."-ot, ezek a kedvencei, ezekre majdnek mindig megnyugszik. 

Ha megnyugodott, visszatérünk a mondóka monotonitásához, és általában visszateszem hasra a kiságyba. Ha nagyon álmos, akkor nem akar már megfordulni, a fejét sem emeli fel, maximum ide-oda forgatja, helyezkedik. Megfigyeltem, hogy azt szereti a legjobban, ha a dendője a feje alatt van, mint egy kispárna, néha az egyik sarkát szopizza, sőt, olyan is volt, hogy a hüvelykujját találta meg. Ilyenkor még nyöszörög, én pedig simogatom a hátát, vagy ütögetem a popóját, de ki már nem veszem többet.

Tegnap nagyon édes volt, mert ugyanígy meg kellett nyugtatni, de amikor visszatettem, már nem sírdogált, csak berregett. Azt is megfigyeltem, hogy berregni akkor szokott, amikor elégedetlen valamivel, de most ez inkább olyan "beszélgetős"-berregés volt, és tartott vagy öt percig (miközben én ugye rendíthetetlenül mondókáztam). Aztán lassan abbahagyta, és elaludt.

Szóval haladunk a göröngyös úton a cél felé, miszerint berakom a kiságyba, elmondom a mondókát egyszer, amire beindul a pavlovi reflex, szem fennakad, és gyerek alszik.

Na, persze, egyenlőre az is elég, hogy ha így alszik el, akkor 1,5-2 órát is simán pihen, aminek eredményeképpen kipihentebb, és nem csak 2,5-3 órát tud egyhuzamban fent lenni, de akár 4-4,5-t is. Ez nagyban megkönnyíti a programok szervezését, és jobban kiszámítható az egész napunk. Mondjuk így is van, hogy háromszor kell aludnia napközben, mert újabban 5-fél 6 körül kel reggel, de 8-9 előtt nem kerül este ágyba, így bőven belefér három napközbeni szunya.

Amúgy épp arra gondoltam a mai martoni altatás közben, hogy nem is olyan rég 1,5-2 óránként szopizott, amit akkor elég rosszul viseltem. De azon is túllettünk egyszer csak, már nem is emlékszem, hogy olyan megterhelő lett volna. Úgyhogy ezen is túlleszünk, és nekem lesz a legszuperebbül alvó porontyom széles e vidéken.

Ja, és most még csak a nappali alvásról van szó, az éjszakain még dolgoznunk kell...

Miután Sárifülest maradéktalanul gyógyultnak nyilvánítottam kedden (én, hétfőn a doki), így gondoltunk egy nagyot, és ma meglátogattuk J-t és M-t, akikkel tulajdonképpen még a betegség előtt akartunk találkozni, de az elhalasztódott a fent már ismertetett okok miatt.

J-és-M-ről azt kell tudni, hogy Budapesten laknak, így nekem és Sárinak el kellett utaznunk hozzájuk, egyedül, autóval. Az út forgalomtól függően 1-1,5 óra, és hát mit ne mondjak, be voltam szarva tőle, mert Sári ennyi időt még nem töltött egyedül a hátsó ülésen. Így az tűnt a legbiztosabbnak, ha alvásidőben indulunk, mert így legalább Pestig aludt, ahol is természetesen felébredt a dugóra (illetve a nem-mozgásra), de nézelődött, így ebből szerencsére gond nem volt.

Ahogy odaértünk J-hez, már indulhattunk is a Ringatóba, ami tulajdonképpen csoportos együtténeklés anyukákkal és picikkel. Nagyon szuper volt, bár én szinte egyetlen dalt sem ismertem, de Sári élvezte. Csak rövid volt, fél óra mindössze, gondolom, mert a picik figyelmét így lehet leginkább lekötni. Ilyen Ringató egyébkénmt mifelénk is terem, úgyhogy azt hiszem, oda is ellátogatunk majd egyszer.

A Ringatóban amúgy megláttam az ANYÁt. Így, csupe nagy betűvel. Már akkor találkoztunk, amikor odaértünk: egyik kezével egy kisfiút vezetett, úgy 3 éves lehetett, a másikkal egy babakocsit tolt, benne egy kétéves forma gyerkőc, és a hátán egy harmadik, kendőben, olyan féléves körüli. A nő volt vagy 50 kiló vasággyal, eléggé lehasznált cuccokban, és óriási karikákkal a szeme alatt. Velünk szemben ült a gyerekekkel, a középsőnek ráadásul még a lába is be volt gipszelve, és időnként megszoptatta őt, vagyis a középsőt, miközben, mint írtam, a legkisebb a hátán kuksolt a kendőben, és onnan leselkedett ki a világba... nem semmi, és persze, szép, szép, mert íme egy nő, aki aztán tényleg mindent megtesz a gyerekeiért, hiszen ezek szerint minimum két gyereket szoptat, de azért ez a fokú önfeláldozás azért szerintem szükségtelen. Aztán persze, ki tudja, lehet, hogy neki egyáltalán nem teher... 

A foglalkozás után még visszamentünk J-ékhez, ahol megtömtük a purdét - Sári olyan zabás volt, hogy lenyomott majd' egy egész üveg bébiételt (a kedvencét vittem: csirkés répafőzelék), ivott vagy 40 ml gyümölcslevet, és utána még szopizott egy kiadósat - és ennek örömére fél órán belül kétszer telitöltötte a pelust, másodjára szép sötétzöld színűvel, gondolom, a tegnapi spenótnak köszönhetően (mert hogy tegnap spenót volt az ebéd és a vacsora, amit a kis Popeye barátnője, akinek nem tudom a nevét, nagyon is szeretett). M. is kitett magáért mind a bevételi, mind a kiadási oldalon, és mindketten úgy felpörögtek a vendégségtől, hogy aludni senki sem akart ebéd után.

A babók amúgy ismételten mérsékelt érdeklődést tanusítottak egymás iránt - leginkább csak a másik játékát szemrevételezték. M. pedig még arra is hajlandó volt, hogy oda-odamásszon egy-egy Sári által csörgetett csörgőért, de amikor a Kisasszony nem adta, akkor keresett mást. Úgy tűnik a férfitársaságra is érni kell még egy kicsit Sárimnak... 

Aztán fél 2 körül Sári és M is már olyan szinten voltak fáradtak, hogy csak na, így én úgy gondoltam, hazaindulnék, J. pedig sétálni vitte a fiát. Sári amúgy kb. akkor aludt el, amikor beindítottam a motort, de valahogy előredőlt a hordozóban, és hiába próbáltam a piros lámpánál igazgatni, sehogysem sikerült. Persze végigaludta az utat, így már csak itthon vettem észre, hogy a gyerek konkrétan beleboult a saját ölébe - marha kényelmetlen helyzetnek tűnt, de amikor megigazítottam, természetesen felébredt. Úgy öt körül sikerült még egy fél órácskára visszaaltatni, így ma összesen aludt másfél órát, és mivel hajnalban ötkor kelt, így ez nem volt túl sok.

Sáriról egyébként ma hivatalosan is megállapítottam, hogy szemlélődős tipus. Vannak gyerekek, és babák is, akik mindent megfogdosnak, körbemásznak és nyalnak, de általában semmivel nem bíbelődnek sokat. És vannak a Sárik, akik jól elcsücsülnek anya ölében, míg hallgatják, hogy anya mit beszélget, és szívesen nézik, ahogy mások játszanak. Egy-egy játékkal órákig elvannak, nézegetik, szerelgetik, mintha rá akarnának jönni, hogyan készült... Cs. volt ilyen, állítólag órákig elvolt azzal, hogy a szomszéd kerítését "kalapálta". Én sokkal inkább "hűbelebalázs" voltam, mindig a középpontban akartam lenni, mindennek rólam kellett szólni. Azt hittem, nekem is ilyen gyerekem lesz, erre kaptam egy álmodozó szemű Halak leányzót, aki tágra nyílt pupillákkal csodálja, ahogy a faleveleket megzörgeti a szél...

Nem vagyok márkamániás, de fogkeféből csak egyszer vettem gagyit - illetve Cs.vette, és utáltam is magam érte, később ki is dobtam jóformán használatlanul. No, mindegy, tulajdonképpen a márkák között nincs kedvencem, vagyis, ha mindenáron választani kell, akkor az OralB, nem az elektromos, mert attól úgy érzem magam, mintha vibrátor lenne a számba, hanem a sima. Ez is inkább csak emocionális preferencia, nem funkcionális.

Úgy tudom, a magyarok fejenként egy fogkefét használnak el évente, ami állítólag nagyon gáz, de mondjuk én sem cserélem havonta, ahogy "illene" a marketing szerint, hanem akkor veszek újat, ha eszembe jut. Így volt a minap is, vettem egyet, nem tudom a márkáját, de szép a színe, olyan lányos, és vannak gumi sörtéi, meg gumi bigyó a fejének a másik végén. Nem jöttem rá ennek a funkciójára, egészen fogmosásig, amikor is a gumi sörtés bigyó a hátulján elkezdte bizsergetni a számat - nagyon meglepődtem, de olyan érdekes érzés volt, sőt, már-már erotikus. Aztán valaki felvilágosított, hogy azzal a gumiszarral a nyelvemről kellene lekapirgálni a bacikat - kipróbáltam, de valamit nem jól csinálhattam, mert öklendezni kezdtem a dörzsöléstől.

Úgyhogy marad az íny-száj bizsergetés...

Amióta Sári megfázott, de igazából előtte is, Cs. folyton azon aggódott, hogy megfázik a séta közben ez a gyerek. Meg hogy ne altassam kint, mert próbálnék meg én kifeküdni a hintaágyra - persze, takarózzak be, meg öltözzek fel, de azért biztos fáznék. Nos, nem tudom, hogy ott fázott-e meg, de tény, hogy jóformán 3 hete nem sétáltunk egy jót.

Ma mondjuk baromi hideg van, de szépen süt a nap, és egészséges rendelésen is voltunk (mellesleg egészséges, 8640 gramm! és 2 hét múlva, ha nem kell több antibiotikum, akkor beadathatom a pneumococcust), és utána gondoltam, kiviszem. 

Apja megnyugtatására a melegebb overálját adtam rá, betakartam, és még a lábzsákot is ráhúztam, hogy ne fázzon. De apának ez kevés lett volna, ezért le is fotóztam. A séta mondjuk olyan jól sikerült, vagy úgy kifárasztotta magát a Kicsi az orvosnál, hogy elaludt - kapunk majd Apától!

Sári tegnap volt 8 hónapos, kereken. Már 16 hónapja része az életünknek...

Kedd esti mérések szerint 8480 g, de sokat fogyott szegénykém a nagy betegeskedésben (a kórházba 8300 g-mal került felvételre), a hurkincák teljesen eltűntek a combjáról, kilátszanak a bordái, de ami a legdurvább: látszik a nyaka. No, azért még most sem néz ki alultápláltnak, szerencsére volt miből fogynia, de tudom, milyen kis Micheline-baba volt korábban - most inkább hosszú, mint széles, olyan kisgyerek-formája lett, nem olyan babás többé.

Őszintén szólva azt hittem, hogy 8 hónapos korára már sokkal több mindent fog csinálni, mint amit csinál, de eldöntöttem, hogy nem foglalkozom innentől kezdve ilyenekkel, mert ami a lényeg, hogy folyamatosan fejlődik, ha kicsit lassabb tempóban is, mint a többiek.

Ami újdonság, hogy erősen jön két kis foga, jó éles mind a kettő, úgyhogy látszani még alig látszik, de nyomot már hagy... Mindemellett egyre ügyesebben csücsül a kis dagigolyó, igaz, még azért mögé kell ülnöm nekem is, mert nem igazán érzi a korlátait a kicsi, és ha gondol egyet, akkor hátravágja magát. A napokban vettem azt is észre, hogy ha felállítom, akkor pár másodpercig teljesen egyedül tudja tartani magát. És tegnapi találmánya a pucsítás, vagyis a popó égbe tolása, amiből gondolom, majd a kúszásnak kellene jönnie, de Sári egyenlőre akkora lendülettel csinálja mindezt, hogy a popó jobbra, vagy balra elborul, így a gyerek pedig átfordul. Sebaj, majd rájön, hogy hogyan lehet ezt tökéletesíteni.

A nagy újság pedig az, hogy tegnap hivatalosan is megkezdtük az "egyedül alszom el a kiságyban" c. műsort, és az az igazság, hogy az eredmény felülmúlta a várakozásaimat. Sárit, amikor álmos lett, betettem a kiságyba, ahol játszott kicsit, dünnyögött egy sort, nyafizott, de akkor hasra fordítottam, és szép lassan mondókázva elaludt. Mind a kétszer így altattam el, sőt, este, amikor szokás szerint bealudt a szopiba, kicsit megébredt, amikor letettem a kiságyba, de akkor is álomba símogattam. Semmi ringatá, semmi szopi. Persze, az igazat megvallva sokkal fárasztóbb ez az altatási ceremónia, de az leng a szemeim előtt, hogy így előbb-utóbb megtanul egyedül elaludni, ami mindenkinek, szerintem neki is jobb lesz. 

No, nem akarom elkiabálni a dolgot, lehet, hogy csak jó napunk volt tegnap, ma pl. már kicsit nehezebben ment a dolog, kétszer ki is kellett vennem, hogy egy kicsit megnyugtassam, de végül csak elaludt, igaz, megint hason, ami a nátha miatt nem baj, mert legalább kifolyik a taki, de igazából nem örülök neki, mert pl. tegnap éjjel is csipogott a légzésfigyelő. Lehet, hogy csak téves riasztás volt (bár a riasztásig nem jutott el, csak a figyelmeztető csipogásig), mert eléggé az ágy szélén feküdt Sári, de ennek ellenére már hónapok óta nem volt ilyen, úgyhogy megint levert tőle a víz teljesen.

Több orvos egybehangzó véleménye szerint az alsó ínyecskén tapasztalható csipkék bizony az első fogacska részei, illetve fogacskák, mivel mindjárt kettő is jön.

Ha ilyen tempóban folytatjuk, lehet, hogy lesz fogsora is...

Hát igen. Hülye vagyok, mint az állat, most már belátom. De sosem gondoltam volna, hogy idáig fajulnak a dolgok, és mentségemre legyen mondva, én csak jót akartam Sárinak.

A pénteki fülfelszúrás-elutasítás után Sári elég jól volt, este szépen megfürdettük, szopizott, majd annak rendje-s-módja szerint a kezemben elaludt. Kicsit vártam, mielőtt letettem volna, de ahogy emeltem föl, megébredt, és elkezdett köhögni, majd ettől hányni - vagy hányni, és ettől köhögni? - úgyhogy kb három percig több hullámban kihányt mindent.

Persze borzasztóan megijedtünk, és mivel direkt felhívták a figyelmemet, hogy ha hány, akkor azonnal vigyük be, így be rohantunk a sürgősségire. Ott persze átküldtek a fülészetre, ahol azonnal felszúrták Sári fülét. Négyen fogtuk le, Cs. és én a lábát, egy ápolónő a vállát, egy másik a fejét, és az orvos pedig a fülében matatott. Annyira sírt, hogy arra nincsenek szavak - persze én is. Az egész egyébként nagyon sokáig tartott, mert elég kezdőnek tűnt az orvos, másrészt pedig mindkét fülét fel kellett szúrni. Ahogy végeztünk, én felkaptam, szegénykém pedig szinte azonnal el is aludt, úgy kimerült a szörnyűségekben. Amúgy tényleg elég sok mindent le tudtak szívni a füléből, ennek ellenére én akkor is úgy vettem észre, hogy nem fájdította a fülecskéit.

A fülész -gondolom azért is, hogy a hülye anyjától megmentse- azt javasolta, hogy pár napot töltsön bent Sári a kórházban. Így vénásan kaphatta az antibiotikumot, ami ezáltal sokkal gyorsabban szívódik fel, így elvileg gyorsabban is gyógyul a füle, másrészt pedig szinte minden nap kellett fülészetre vinni a gyereket, és talán így látták biztosítva, hogy tényleg el is viszem. Én amúgy is felelőtlen anyának lettem elkönyvelve, kábé mindenki elmondta, hogy ha az orvos azt mondja, akkor hagyni kell (igaz, hogy azért szülesztették meg a minden bizonnyal teljesen egészséges 36 hetes magzatomat, mert az orvos azt mondta... de ez más kérdés)...

Szóval befeküdtünk, a csecsemőosztályra egy anyás szobába, ahol két babának és két anyukának volt hely. Ezért ugyan fizetni kellett, de a másik lehetőség az volt, hogy a kiságy mellé tesznek egy széket... Cs.-vel megbeszéltük, hogy ez lesz a karácsonyi ajándék, úgyhogy nem volt gond. 

A csecsemőosztály egyébként a kórház egyik teljesen felújított vagy új szárnyában van, elég kultúrált körülmények között. A fizetős szoba tágas, kényelmes, saját fürdőszobával, és egyébként szombattól egyedül is voltunk, mert a másik babát hazaengedték - egészen szerdáig nem kaptunk szobatársat, de ma pedig mi is jöhettünk haza. Mint írtam, a fizetős szobákon kívül vannak még hagyományos kórtermek is, ahol az anyukák egy széket kapnak a kiságy mellé, és vagy ott alszik, vagy anyaszálláson (vagy hazamegy), de ezt nem vállaltam be. Ezekben a szobákban egyébként majdnem mindenki roma volt - amiről ugyan mondhatnám, hogy nem zavar, de ez így nem lenne igaz. Sok mindenben tudok toleráns lenni, de ha beteg a gyerekem, akkor nem érdekel, hogy az ő tradícióik meg akármilyük szerint hetedíziglen meg kell tölteni felmenőkkel a kórtermet, meg este nyolckor még rokoni látogatást kell tartani, és persze lehetőség szerint ordibálva beszélni - mert ha beteg a gyerek, akkor énmiattam lehet roma, zsidó, olasz, vagy magyar, de legyen kedves alkalmazkodni legalább egy minimális társadalmi normához, mondjuk, a kórház házirendéhez. 

A szegregáció egyébként nem is túlságosan titkolt: fültanúja voltam, hogy egy roma anyának fel sem ajánlották az anyás szobákat (más kérdés, hogy lett-e volna rá pénze), pedig gondolom ő sem szívesen ücsörgött a széken, nekem pedig eleve ezzel jöttek. A gyerekekkel mondjuk nagyon normálisan bántak az ápolónők, bármilyen is volt a bőrszíne, de az anyákkal azért érezhetően más hangon beszéltek. Ez valahol nagyon bántotta az egyenlősdiző lelkemet, ugyanakkor érthető is volt: pl. ezek a nők annak ellenére, hogy szoptattak, vígan jártak ki cigizni - mondjuk lehet, hogy azért asztmás a gyereke, mert egész nap cigifüstöt szív? Nem gondolom, hogy ezek egyéni dolgok lennének, igen is jobban jellemző az ilyen hozzáállás a romákra, mint a nem romákra, ami valószínűleg az iskolázatlanságból és szegénységből fakad. Ördögi kör, már megint, ebbe most nem megyek bele, de elszomorító a helyzet.

Ami még inkább elszomorító volt, az az, hogy egy csomó gyereknél nem volt ott az anyja, még széken ülve sem. Nem tudom, hogy azért-e, mert volt még öt másik ellátásra szoruló baba otthon, vagy mert a szék túl kényelmetlen volt, de ezek a babák csak feküdtek, ültek vagy álltak a kiságyban, és egész álló nap sírtak. Nem vicc, egyszerűen nem hagyták abba. Az egyik kisfiú, aki volt vagy 6 kiló, megtanult menni, miközben az anyja egyszer-egyszer betelefonált, hogy hogy van a gyerek. Nagyon sajnáltam.

Visszatértve miránk, Sárit éjfél körül felvették az osztályra, vért vettek tőle és a kis kezébe branült szúrtak, mert azon keresztül adták be naponta háromszor az antibiotikumot. Szegénykém annyira készen volt, hogy szinte egész éjjel aludt. Másnap reggel vissza kellett vinni a fülészetre, ahol kiderítették, hogy az éjjel szúrt lyuk összenőtt, ezért újra fel kellett szúrni mindkét fülét. 20 percen keresztül tartott, addig ő végig ordított. Később ha fehérköpenyest látott, már sírt... Én teljesen kész voltam, magamat okoltam azért, hogy ennyit kell szenvednie. Szerencsére ez a felszúrás már tartósnak bizonyult, folyt is a füléből mindenféle gedva, ami ez esetben jó jelnek számított. Persze kapta az antibiotikumot is tovább, és bár se láza, se fájdalmai nem voltak, bent tartottak.

A főorvos szerint az volt a probléma, hogy a korábban kapott gyengébb antibiotikum nem gyógyította meg a fülgyulladást, csak elfedte azt. Így nem fájt a gyereknek a füle, de a mélyben azért dolgozott a genny. Ha nem szúrták volna fel, perforálódhatott volna, és akkor szinte biztos a halláskárosodás. Szóval még szerencsénk is volt.

Mindeközben Sári elég jól elvolt, és mivel egyedül voltunk a szobában, hétvégén állandóan ott volt velünk valaki, vagy Cs., vagy anyu, de hétközben is bejöttek délután és estig együtt voltunk. Kismanónak az étvágya is tűrhető volt, bár éjszakánként nagyon gyakran felébredt, és csak és kizárólag az én ágyamban, velem együtt volt hajlandó aludni - de mondjuk ezért szerencsére nem szóltak semmit. Sajnos a kezecskéjét nagyon megviselte a branülözés, kétszer is ki kellett venni a tűt és újra betenni, ráadásul Sári állandóan azt babrálta, így a végén már zoknit kellett húznom a kezére. Inkább azzal volt gondom, hogy hogyan kössem le, hiszen itthon sokat sétáltunk, ücsörögtünk az etetőszékben, nézegelődtünk, a kórházban pedig nem pörögnek úgy az események.

Mindegy, eltelt valahogy az idő, és bár alig aludtunk, azért túl lehetett élni. A fülecskék szépen gyógyultak, és az antibiotikum kúra is véget ért, így ma hazajöhettünk.

Ha tudom, hogy így fognak alakulni a dolgok, már a betegsége elején kérem az antibiotikumot, akkor talán nem jutunk el ide. Mentségemre legyen mondva, hogy én csak jót akartam, aztán minden sokkal rosszabb lett, mint vártam. Állítólag a fülből leszívott váladékot kitenyésztik, és akkor talán kiderül, milyen baci okozta a bajt, így legközelkebb célzottan lehet kezelni, de én attóül félek, hogy most majd állandóan a fülészetre fogunk járni.

Már pár napja nincs láza Sárinak, csak esténként egy pici (37-37,2) hőemelkedése. Betegnek sem tűnik, kicsit talán kevesebb szilárd ételt hajlandó enni, de ettől eltekintve játékos, érdeklődő, aranyos. Mondjuk, tegnap új tünetként csúnyán köhögni kezdett, és az orra is kicsit jobban folyik, ezért tegnap este frankón ki is akadtam, hogy biztos én csinálok valamit rosszul, mert nem igaz, hogy két hét, ezer lázcsillapítás és egy antibiotikum kúra után a gyerek nem gyógyul meg.

Mindenesetre ma vissza kellett vinnem a fülészetre, ahol meglepetésként másodiknak hívtak be minket, így csak fél órát kellett várnunk. Az orvos megint megvizsgálta a fülét a fülzsírszívás után, és közölte, hogy szerinte rosszabb lett, mint volt, ezért fel fogja szúrni. Különben is, az antibiotikum, amit szedtünk, egy kalap szar. 

Én persze bepánikoltam, és megkérdeztem, nincs-e más megoldás, mire közölték, hogy felírhatnak egy erősebb antibiotikumot, de akkor holnap reggel kilencre a kórházba vigyem be kontrollra, és hogy ez mennyire kockázatos, mert kezeletlen középfüllgyulladásnak milyen súlyos "éllettel összeegyeztethetetlen" szövődményei lehetnek, mint pl. agyhártyagyulladás. Ezért le kellett tennem a nagyesküt, hogy amint picit felmegy a láza, vagy hány, vagy nem eszik, vagy csak bágyadtabb lesz, azonnal rohanok vele a kórházba - de holnap reggel mindenképpen. Ja, és ugye saját felelősségre nem szúrják fel a fülét. Holnap viszont mindenképpen, ha nem javul az antibiotikumtól.

Történt mindez úgy, hogy a kicsit megszeppent, de betegnek egyáltalán nem tűnő gyerek ült a karomon.

Szóval be voltam szarva a fülszúrástól, de most, amikor belegondolok, hogy milyen súlyos szövődményei lehetnek a középfülgyulladásnak, ettől még jobban be vagyok szarva. Nagyon nagy felelősség azt mondani, hogy szúrják fel a fülét, de azt is, hogy ne! És azt hiszem, erre nem vagyok felkészülve... és annyira félek, hogy nem jól döntöttem...

Mindenesetre amikor hazaértünk, megkapta az első adag gyógyszert, és megmértem a lázát, ami egészen pontosan 36,2 volt. Utána szopizott, és most alszik - igaz, az orra megint tele van, és köhög is - jajj, nagyon félek! Én pedig tiszta hülye vagyok - odabújtam mellé a nagyágyba, és ott bőgtem az alvó baba mellett.

Remélem, nem lesz semmi baj!

Akkora kis gézengúz ez a gyerek, amúgy - alig lehet neki beadni a gyógyszert. A C-vitamint pl. kiskanálra csöpögtetem, hozzáadok egy kis gyümölcslét, és úgy próbálom neki odaadni. Ez (igen, ilyenkor EZ) úgy összeszorítja a fogatlan kis száját, hogy ogóval nem bírnám szétnyomni, és esküszöm, mintha még azt is mondaná, hogy NEM. Illetve NM, mert a száját egy pillanatra sem nyitná ki. Az antibiotikumot és a Normaflore-t pedig anyatejhez adtam hozzá, kb 5 ml elég volt. Régen így vette be gyönyörűen a Diaphilint hónapokig, de úgy látszik, most már kinyílt a csippája, mert egyszerűen nem hajlandó kiszívni a cumiból a gyógyszeres tejet. Úgy kell a szájába spriccelnem, miközben ő ordít, és rendszerint a torkára megy, aminek következtében öklendezni kezd.

Hát így állunk, ilyen izgalmak jutnak nekünk nap mint nap.

Totál nyomott a hangulatom napok óta. Egyfelől teljesen letaglózott, ami Botival történt - nem is értem, nem is ismertem ezt a kisfiút, korábban még csak nem is olvastam az anyukája blogját - és mégis, annyira sajnálom, megszakad a szívem, ha rá gondolok.

Másfelől pedig mert Sári még mindig nincs 100%-osan jól. Ugye belekezdtünk az antibiotikumba, de amikor hétfőn visszamentünk az orvoshoz, ő sürgősséggel beutalt a fülészetre, mert úgy látta, hogy Sári fájlalta a fülét. Én mondjuk ezt egyáltalán nem vettem észre, bár tény, hogy minden estére volt láza, és ez utalhat fülgyulladásra. No mindegy, másnap tehát mentünk fülészetre, ahova fél 2-re kaptunk időpontot (alvásidő, de megoldottuk). Amikor odaértünk, szóltam, hogy itt vagyunk, 7 hónapos a gyerek, ehhez képest négy felnőttet hívtak be előttünk, és mi csak háromnegyed 3-kor kerültünk sorra. Persze, mind a négy felnőtt előbb is ott volt, mint mi, de ugyan már ki ne értette volna meg, ha a babát előre veszik - amúgy a bejelentett időpontra. Szerencsére Sári nálam sokkal jobban tűrte a várakozást, vidám volt, mindent megnézett, megtapizott (már amit engedtem), szóval jól elvolt. 

Bent persze nagyon sírt, amikor lefogták, és megvizsgálták, sőt, még a fülét is ki kellett pucerálni, mert zsíros volt. Égett a fejem, de én úgy tudom, hogy egy babának egyáltalán nem szabad pucolni, vagy mosni a fülét, és a zsír, ami benne van, kicsorog magától. Mindenesetre a doktornő szerint beteg mindkét füle, de nem írt rá semmit, hanem az antibiotikumot kell beszednie, és pénteken megnézni. Azt is hozzátette, hogy egyenlőre nem szúrja fel... Fura, mert mint mondtam, egyáltalán nem látom, hogy a fülét fájlalná, ha nyomkodom neki, észre sem veszi... Úgyhogy nem engedem neki felszúratni semmi áron.

Egyébként Sárinak esténként még mindig hőemelkedése van, és miután tegnap beszedtük az utolsó adag antibiotikumot, ma reggelre elkezdett köhögni. Ez teljesen levert, már nem tudom, mi a fenét csinálhatnék vele. ezen kívül amúgy szerintem jól van, mert jókedvű és nem olyan szörnyen aluszékony már - de az étvágya még nem a régi, és ez a köhögés... 

Aztán pedig azt hiszem, most jutottam el arra a pontra, hogy néha nagyon elfáradok a családomtól. Gondoltam, hogy nem lesz egy sétagalopp az összeszokás, és mindent egybevetve még most is úgy gondolom, hogy jó döntés volt a hazaköltözés (anyuék nagyon boldogok, Sárinak is jó, nekem is van segítségem, és Cs. is jól tűri), de kicsit kezdenek a fejemre nőni, amit én nem mindig jól reagálok le. Kezdve azzal, hogy egyszerűen mindenhez fűznek megjegyzést - ami persze érthető valahol, de én már nagyon elszoktam attól, hogy kommentálják a cselekedeteimet. A múltkor pl. mértem Sári lázát, és a lázmérő fölé hajoltam, hogy lássam, mikor áll meg a higany. Erre a nagymamám megjegyezte, hogy nem jól tartom a fejem, mert úgy nem látom a csíkot... És ez csak egy, az ezer apró esetből. Pitiáner dolgok, és nekem kellene tudni ezen túllépni, de sajnos nem kaptam hozzá egy kellően toleráns személyiséget. Aztán az is tök kikészít, hogy Cs. használja az autót, így nekem nincs semmi alternatívám a közlekedésre csak a busz, ami erre mifelénk óránként jár. Ez nem olyan, mint Pesten, ahol a számba volt minden, itt jóformán semmi sincs, még egy szar ABC sem. Így eléggé be vagyok zárva a házba, amit szintén nem viselek jól. Szerencsére elvileg jövő héttől Cs-nek már nem kell az autó, így kicsit szabadabban leszünk, feltéve, ha az ősök engedik, hogy Sári és én kettesben menjünk akárhova - mert jelenleg még az orvoshoz is kapok gardedamot.

Na, ez kijött belőlem, de azért nem lennék igazságos, ha nem tenném hozzá, hogy ezek valószínűleg csak a kezdeti nehézségek (illetve erősen bízom benne), és kell egy kis idő, amíg csiszolódunk. Csak még meg kell tanulnom nekem is úgy lekommunikálni a dolgokat, hogy ne legyen sértődés (amiben szintén bajnok egy-két családtagom).

De Sári most már gyógyuljon meg!

Angyalka lett.

Nagyon szurkoltam neki ismeretlenül is, de sajnos nem volt elég.

Nekem kellene a legjobban tudnom, hogy a sors milyen kegyetlen tud lenni, mégis újra és újra megdöbbenek az élet, vagy az Isten kis játékain. Ennek most vajon mi értelme volt? Már sokszor mondtam, hogy ha hívő lennék., akkor.. de azt hiszem, nem vagyok hívő.

Nyugodj békében, kicsi fiú!

Tegnap szar napunk volt: amúgy is ki vagyok bukva ezen a hallottak napjától, de Sári sem javult semmit sem. Vagy aludt, vagy sírt. Egész nap hőemelkedése volt, aztán mivel estére újra felment 38,5 fölé a láza, így megkonzultáltam az orvossal, aki szerint akkor kezdjem el neki adni az antibiotikumot (a lázcsillapítás mellett persze). 

Cs. persze mondta, hogy ő megmondta már az elején, és ha akkor beadom a gyógyszert, akkor már semmi baja sem lenne - de ezt úgy bírom, mert csak okoskodik, de végeredményben tőlem várja el, hogy meghozzam a döntést. "Jóhogy, mert Te vagy az anyja!" - mondta később, és ezzel akkor el van intézve.

Mindegy, most csak egy dolog érdekel, az, hogy szegény Sári végre jobban legyen. Ma reggel mondjuk nagyon sokáig aludt önmagához képest, és kicsit vidámkodott is, de aztán 1,5 óra múlva újra elfáradt, úgyhogy most megint szunyál. Szegénykém úgy lefogyott! A combijáját korábban két kézzel alig értem át, most meg lötyög rajta a bőr. Bár mindig elfogadja a cicit, de szerintem nem igazán szopizik, és csak és kizárólag a csirkehusis bébiételt ette meg, de azt is csak ebédre. Úgyhogy nem csoda, ha kiesik minden ruhájából. Emellett tök erőtlen, ha felveszem, csak úgy rámborul, nem igazán csücsül a kezemen, mint korábban.

De most akkor talán hatni fog ez az antibiotikum, és visszakapom a virgonckát a takonybaciktól. 

Mondjuk az a legrosszabb, hogy nem értem, miért betegedett meg ennyire, mikor szoptatom. Úgy tudtam, hogy az anyatej immunerősítő, ezért amíg szopizik, nem kaphat el ilyen betegségeket. Eygébként én is és Cs. is betegek vagyunk, persze közel sem annyira, mint Sári, de az is lehet, hogy egy ideje már ping-pongban fertőzzük egymást.

Karantén kellene.

A sógornőm azt mondta, hogy ha nem adott azonnal antibiotikumot a gyerekeknek az első takonyra, akkor 4-5 nap múlva is rosszul, vagy rosszabbul voltak, úgyhogy a végén mindig kellett nekik adni. Csak mert én Sárit még mindig nem akartam megtömni ezzel,  bár tény, hogy elég lassan javul, ha javul egyáltalán.

Tegnap reggel kb. egy liter takit tudtunk kiporszívózni belőle, de ami nagyon durva, hogy az egész ágyneműje taknyos volt! Ennek ellenére nem tűnt lázasnak, és úgy fél 9-ig elég jól el is volt, amikor is elaludt, de már nyűgösen ébredt egy óra múlva. Innentől kezdve hol nyűgösködött egy sort, hol aluszkált, egészen délután 3-ig, amikor is megint 38,2 volt a láza. Kapott kúpot, de nem igazán vitte le a lázát, és este, enni persze nem akart semmit, csak szopizni. Este, amikor próbáltam beadni neki az orvosságát, köhögni kezdett, mert valószínűleg a torkára ment a szer, és kis idő múlva pedig sugárban hányni. Én nagyon megijedtem, felhívtam az orvost, aki valahol az isten háta mögött járta a temetőket, úgyhogy azt javasolta, vigyük be az ügyeletre. Sári már amikor öltöztettem is vigyorgott meg vidámkodott, mint a tejbetök, de azért inkább elvittük. A nem túl bizalomgerjesztő ügyeletes orvos írt fel neki valamilyen hányáscsökkentő kúpot, de mivel olyan virgonc volt a kismanó, mint már régen nem, ezért inkább nem adtam neki belőle.

Újabb meglepetésként Sári átaludta az éjszakát, és reggel mosolygósan ébredt, úgyhogy erősen bíztam benne, hogy ma már tényleg jobban lesz. Még amikor 10 körül elvittem a háziorvoshoz is elég jól volt, aztán fél üveg csirkeúsos bébiételt (nagy kedvenc) is megevett. Ezután - mivel elég bágyadtnak láttam- elmentünk sétálni, és rögtön be is aludt. Kb. fél óra múlva sírva ébredt, újra nyűgös és lázas volt. Azóta megint hol alszik, hol sír, és a láza megint felment 38 fölé, úgyhogy újra kapott kúpot.

Szegénykémet annyira sajnálom, látom, hogy szenved. Már sír, ha viszem a szobájába, ahol az orrát szoktam szívni! Emellett nagyon kedvetlen, vagy hozzám bújik és csak fekszik a vállamon, vagy a nagyágyból bámul ki az ablakon. Nem nagyon mosolyog, nem dumál, csak elvan. Lehet, hogy mégis kellett volna neki adnom antibiotikumot már az elején, és akkor rég túllene az egészen.

Egyébként eléggé le is fogyott, az arcocskája úgy beesett, a combjain a kis kiálló hurkák, amit úgy imádtam, eltűntek. Mondjuk lehet, hogy ennek köszönhetően elkezdte emelgetni a popóját, persze csak reggel, amikor jól volt. Inkább gyógyuljon meg gyorsan, nem is kell hogy másszon!

Tegnap hozzám vágta a zokniját, mert rászóltam, hogy dobja ki a szennyesbe. Én visszadobtam, mire ő újra nekem, ezért én ledobtam a lépcsőn. Szegény Cs. egy szál gatyában kellett, hogy összeszedje.

Aztán bedobta a szennyesbe. 

Kis csata, amit én nyertem meg.