Elöljáróban csak annyit, hogy a koleszban Cs.-n mindig azért röhögtünk, mert állandóan kolbászt evett tejföllel és paradicsommal. Ha ez a három féle étel van, akkor ő már nem hal éhen.

Tegnap apja meg a lánya egyszerre vacsoráztak. Sáribaba izgatóan finom sütőtök-krumpli párosítást kapott, Cs. pedig kolbászt, tejföllel és paradicsommal. Amint Sári meglátta, hogy az apja mit eszik, azonnal eltolta magától a kanalat, és eszeveszetten mutogatni kezdett a kolbászra. Én persze rögtön mondtam, hogy nem szabad, de a család egységes nyomására végül megengedtem, hogy az apja vágjon neki egy méretes darabot, és a kezébe vehesse, mondván, ha meg is nyalja, nem fog neki ízleni.

Sári természetesen megnyalta, és kicsit furcsállta az eddig nem ismert gasztronómiai élményt, de nem fintorgott, vagy ilyesmi, hanem újból és újból rávetette magát a kolbászra, nyalogatta, harapni szerette volna - amit persze már nem hagytam, hanem kikaptam a kezéből, és eltettem. Na, azt a tekintetet kellett volna lefotózni (ilyenkor sosincs nálunk a gép), olyan mérges lett, hogy azt hittem, kiugrik a székből, és lekever egyet. Először csak nyafogott, majd kiabált, végül hisztisen sírni kezdett a kolbászért... nem adtam már neki vissza, ellenben kezébe nyomtam fél paradicsomot, gondoltam, ha azt meg is nyalja, biztos nem fog neki ízleni. Én ugyanis utálom, sosem eszek nyers paradicsomot. 

Sári egyébként ebben is meghazudtolt, úgy nyalta, mintha fagyi lett volna, így végül ezt is kénytelen voltam elvenni tőle, de mivel folyamatosan Cs.-t figyelte, hogy mit eszik, így kénytelen voltam az apját is eliminálni, és beküldeni a szobába. Sári figyelme végül kölesgolyókkal lett elterelve, mondjuk, a sütőtökért így sem rajongott, de azért végül csak megvacsorázott.

Szeretném, ha egyszer találnék egy olyan orvost, akinek van annyi ideje, hogy leüljön mellém, és pontról pontra elmagyarázza, hogy a laborleleten az egyes vizsgált cucc mit takar, és mit jelent az, ha az érték nem a referenciatartományba esik.

Ma elmentem Sári leleteiért, ami meglepő módon el is készült.

Azt bírom az orvosi leleteken, hogy a lényeg, vagyis a betegség és a terápia latinul van írva, hogy a laikus még véletlenül se igazodhasson ki rajta. Ezért aztán a delikvens a leletet böngészi, tök megijed, mert még az egyszerű nátha latin neve is baromi ijesztően cseng... A labor pedig azért nonplusultra ilyen szempontból, emrt ott referenciatartományt is megadnak az egyes értékeknek, így a hülye is láthatja, ha valami (amiről persze fogalma sincs) nem a normális tartományba esik.

Sári leletén is volt egy csomó minden, amit megcsillagoztak - azaz ami nincs benne a tartományban. Ennek a 90%-ról halvány lila gőzöm sincs, hogy mi, de azért ahhoz nem kell orvosi diploma, hogy sejtsem, hogy az "Immunkémia" címszó alatti 3 értékből ha kettő eltér a normális tartománytól, az azért nem túl bíztató, tekintve, hogy immunhiány gyanú merült fel az ő esetében. Az eltérés olyan mértékű, hogy az IgA esetében a normális tartomány 0,7-4 közötti, míg Sárié 0,19. Az IgG pedig normálisan 7-16, Sárié 4,54.

Így persze rohantam a háziorvoshoz, aki vakargatta a fejét, hogy ez bizony nem túl jó labor. Megkérdezte, hogy terveztem-e Sárit közösségbe vinni. Mondom, igen, szeptembertől megy bölcsibe. Erre ő meg az asszisztens úgy néztek rám, mintha a vágóhídra küldeném a lányt (mint egy órával később megtudtam, egy immunhiányosnak a bölcsőde kb. ezt is jelenti), és közölték, hogy felejtsem el a bölcsit, sőt, ezzel az eredménnyel valószínűleg emelt családi pótlékra avagy meghosszabbított GYED-re is számíthatok.

Na, ekkor ijedtem meg nagyon. Mert ezek szerint súlyos a helyzet, rá is kérdeztem, de az orvos természetesen csak annyit mondott, hogy konzultál az immunológussal, hogy hogyan tovább, jövő héten keresni fog. 

Paff voltam. Kiértem a kocsihoz, sírva felhívtam Cs-t, akit persze szintén sikerült halálra rémítenem, de már láttam magam előtt, ahogy Sári arcán maszk van, amikor iskolába megy, és hogy a széltől is óvni kell, meg minden szar vírust bekap, amitől százszor betegebb lesz, mint egy normális gyerek... Szóval nagyon megrémültem, így nem csoda, ha hazaérve rávetettem magam az internetre. Itt persze még rémisztőbb dolgokat olvastam, mint pl. ma már nagyrészt megérik az immunhiányos gyerekek a felnőttkort, és hogy a hiányzó micsodákat, amiből a legtöbbnek 1 érték rosszabb az átlagnál, nem kettő, mint Sárinak, nos, ezeket havonta infúzióval juttattják a gyerekekbe... Úgyhogy szörnyűek a kilátások, még jobban kétségbe estem.

Közben pedig néztem Sárit, aki mit sem sejtve a betegségéről tök nyugodtan, és vidáman csücsült a földön, és olvasta az egyik mesekönyvét. Néha rámnézett, vigyorgott egyet, aztán buzgólkodott tovább. Egészségesnek tűnt, erősnek, vidámnak, olyannak, aki élni akar, nem betegeskedni. 

Kicsit később csörgött a telefonom: a doki volt. Beszélt az immunológussal, bediktálta neki Sári laborját, és az immunológus közölte, hogy a referenciaértékek felnőtt szintre vannak belőve, a gyerekeké más, így azokat figyelmen kívül lehet hagyni. Ebben a tekintetben tehát Sári értékei nem annyira rosszak, úgyhogy ez még önmagában nem utal immunhiányra. Ami viszont aggasztó, az a süllyedése, mert az magasabb, és ez gyulladásra utal. Az orvos szerint valószínűleg még mindig a füle okozhatja, és ez az, ami immunhiányra is utalhat. Mármint, hogy a füle november óta gyulladt. Ezért elsősorban a fülészettől kellene valamiféle terápiás javaslatot kicsikarni (azon túl, hogy szívjam az orrát), egyébként pedig ki kell várnunk két-három hónapot, és akkor újra megismételni a vizsgálatot. 

Vagyis épp ott vagyunk, mint a labor előtt. Lehet, hogy immunhiányos, de nem biztos. Fasza. Azért a gyereket lehetőleg ne vigyem sehova, főleg nem más gyerekek közé. A pneumococcus elleni oltást nem adathatom be, mert a füle nincs rendben (és amúgy is elfogyott az oltóanyag, pedig ez alapján Sári a veszélyeztetett kategóriába tartozik, de akkor is), infulenza szezon van, úgyhogy minden tervezett randink lefújva egy időre. 

Úgy döntöttem, elég volt ebből az SZTK-s bénázásból a fülészeten, és viszem Pestre magánorvoshoz. Nagyon jókat hallottam egy dokiról, be is jelentettem Sárit hozzá, igaz, csak február 2-ra kaptunk időpontot.

Ebbe a bizonytalanságba egyébként bele lehet őrülni.

Mindenesetre a fejlődésneurológia egészen más dimenzióba került innentől kezdve, a gyógytorna lehetősége ugyanis majdhogynem wellness-számba menne egy immunkezelés után. Egyébként pedig ma délután Sári azzal szórakozott, hogy odahömbölgött az ajtóhoz, becsukta, majd addig tekergett-mocorgott, míg ki nem tudta nyitni, és át nem jutott a küszöbön. - Ugyan nem mászik, gondolom, nem is fog soha, de végül is eléri, amit akar. 

Tegnap ebédkor kivette a kezemből a kanalat, betette a tányérba, majd a számhoz próbálta tenni. Amikor sikerült, és én bekaptam az ételt, nagyon nevetett. Utána már nem is akart ő enni, csak engem etetni.

Vacsora után pedig kicsit majszolgatta a kekszét, majd gondolt egyet, és elém tolta, hogy egyek én is. Egy harapás nekem, egy neki. Ő irányított, nem kellett segítenem.

Nem vagyok biztos benne, hogy így van, de szerintem az nagy dolog, hogy felismerte, hogy nekem is van szám, és én is ugyanarra használom, mint ő. És mivel én etetem őt, így következésképpen neki kell etetnie engem. És önzetlen... bár gondolom, már csak azután, hogy az ő pocija dugig lett tömve.

Annyira elfoglaltak voltunk az elmúlt pár napban, hogy nem maradt erőm írni, de a tegnapi nap mindenképpen megérdemli, hogy bővebben kifejtsük.

Csütörtökön a legnagyobb hóesésben mentem beutalóért a laborba, hogy kiderítsük végre, van-e Sárinak valami immunproblémája. Mivel péntekre sem javult az idő, így úgy döntöttem, aznap már nem megyünk az SZTK-ba, maradt minden hétfőre. Az egy mellékes dolog, hogy kb. 2 órámba, 4 sikertelen telefonomba került kideríteni, hogy hogyan működik errefelé a laboros rendszer, vagyis, hogy nincs előjegyzés, mindeki megy, amikor akar, de a gyerekeket előre veszik. Vizeletet vinni kell, ezért vegyek vizeletgyűjtő zacskót a gyógyszertárban, és lehetőleg aznap reggel vegyem le a pisit. Így Cs. hozott zacsikat, bizalmatlanul mindjárt hármat.

Biztos ami biztos alapon már vasárnap délután felhelyeztem Sárinak az elsőt, hogy ha hétfő reggel valamiért nem sikerül a pisi, akkor legyen vasárnapi tartalék. 4-kor el kellett mennünk otthonról (társastáncra), de addig ötpercenként csekkoltam a zacskót, de eredmény nem volt. Ráhagytam hát anyura a gyereket pisistől, aki hazaérve azzal fogadott, hogy volt ugyan pisi, aminek egy része a zacskóba is került, csakúgy, mint az őt szorosan követő kaki, így az eredmény sajnos értékelhetetlen. Sebaj, van még egy esély, ezért a délutáni alvás után Sáribaba újabb zacskót kapott a pelusába - de olyan izgága volt, amilyen nem szokott amúgy lenni, így a zacsi lecsúszott a helyéről, a pisi pedig következésképpen melléfolyt. 

Nem volt több esélyünk, maradtunk hát a hétfő reggelnél - ezért amikor Sári hatkor kopogtatott a reggeliért, kapásból kapott egy zacsit a nunijára - de a reggel 8-as indulásig egy csepp sem ment bele, ellenben mellé annál több. Kicsit felhúztam magam, mert nem igaz, hogy nem lehet azt a zacskót odavarrni, vagy valami, hogy be tudjam gyűjteni a pisijét, és attól is nagyon féltem, hogy nehogy akkor katéterezzék, vagy hasonló, de nem volt mit tenni, el kellett indulni a vérvételre.

Az SZTK-ban azt hittem, eldobom az agyam: a labor előtt kb. 150 ember, a három betegfelvételes ablak előtt úgy 40-40 ember várakozott, és egy ajtón hívták be az embereket vérvételre, ahol ugyan 3 nővérke böködött, de azért akkor is iszonyat sokat kellett volna várni. Mondjuk, nem voltam szívbajos, és simán előretolakodtam az ablaknál, amit a sorban állók nehezményeztek ugyan, amit tökéletesen megértek, de ha Sáriról van szó, akkor nem érdekel a jómodor. Így végül kb. 3 perc alatt bejutottunk, bár azt a 3 percet is legszívesebben valami elzárt helyen töltöttem volna a kismanóva, nehogy az az uszkve 270 ember valamivel megfertőzze. 

A vérvétel iszonyatos volt: az ölembe kellett ültetnem, úgy, hogy a lábam közé szorítottam a lábait, a kezemmel pedig át kellett fognom a két karját. Emellett egy nővér még pluszban lefogta azt a karját, ahonnan a vért vették - volt ám sivítás, sírás, feszegetés - annyira vörösödött szegénykém, annyira erősen kellett fognom, hogy attól féltem, eltöröm valamijét. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire lecsöpögött a vére a kémcsőbe, ő persze végig ordított, meg próbált szabadulni, egészen beleizzadtunk mindannyian. Amikor végre kihoztam, még vagy 10 percig sírt, meg hüppögött, később pedig a liftesnéni látványára is sírva fakadt, mert fehér ruhában volt szegény. 

Na, de ezzel ugye még nem volt vége, hiszen a pisit csak be kellett mutatnunk, amire délután kettőig kaptunk haladékot. Így mivel Sári hazafelé elaludt, becsempésztem a kiságyba, dédire hagytam, és elszaladtam bilit venni, hátha abba véletlenül belepisil. Nem a legideálisabb megoldás, mert a bili nem steril, mint a zacskó, de valamibe akkor is össze kell gyűjtenünk a nedűt...

Amikor felébredt, és tízóraizott, épp tízkor, befűtöttem a szobájába, levettem az amúgy tiszta pisi pelusát, és ráültettem a bilire. Először nagyon nézett, hogy ez most mi a fene, de úgy tűnt, biztosan ül rajta, úgyhogy unaloműzésképpen játszani kezdtünk. Közben folyamatosan lestem, hogy nem történt-e valami érdekes, időnként megkínáltam gyümölcslével (kb. 500 ml-t ivott meg belőle), de a bili csont száraz maradt. Fél óra után elkezdte nagyon unni az ücsörgést, gondolom, kényelmetlen is volt neki egy kicsit, pedig nagyon édesen trónolt az amúgy egyéveseknek ajánlott bilin, állandóan nyújtotta a kezét, hogy felállna, de nem nagyon mertem hosszan levenni, mert amilyen a formánk, tutira akkor pisilt volna, amikor a kezemben van. Végül összesen kb. egy órát sikerült kibírnia a bilin, de eredmény nélkül. Mivel ekkor már tényleg borzasztóan unta a dolgot, úgy döntöttem, hogy a bili megbukott, elraktam, majd 6-8 hónap múlva újra elővesszük.

Nem volt mit tenni, fel kellett újra tennem az időközben újból megvásárolt zacskók egyikét, de most már nem bíztam a véletlenre, hanem Sárit bevittem a fürdőbe, az ottani pelenkázóra fektettem, és megnyitottam a csapot, miközben félpucér babómat nem engedtem még 90 fokban sem elmozdulni. Így a zacskó tutira a helyén maradt, én pedig lestem, hogy mikor telik végre meg. 

Az eredményre egészen fél 1-ig kellett várnunk, vagyis 2 és fél órát! Ennyit még én is nehezen bírok ki pisilés nélkül, főleg, ha ennyit iszok, úgyhogy arra a következtetésre jutottam, hogy Sári szerintem direkt nem pisilt! Na jó, ez persze vicc, de amúgy még így, szigorú kontroll mellett is a fele mellément a pisinek, végül mintegy 15 ml-t sikerült a zacskóba tölteni. Gyorsan lekaptam, a porontyot ismét a legidősebbre bíztam, és szaladtam az SZTK-ba az eredménnyel. 

Előttem egy anyuka volt 2 pici fiúval, és azt tudakolta, hogy mit csináljon, ha a gyerek nem hajlandó a zacskóba pisilni... na, mondom, bilit ne vegyen...

Eredmény amúgy leghamarabb hétfőn, úgyhogy addig izgulhatunk. 

A kockásfülű nyúl az új, egyetlen, és igaz szerelme. A kiságyában lakik. Sokszor átöleli, amikor alszik, de ha véletlenül álmában elvándorol a kezéből, akkor ébredéskor, amikor kiveszem, a nyuszit is ki kell vennem. Sári kezébe adom, ő rá meg rám borul. Kicsit le kell ülnünk összebújva a kanapéra, simogatom a hátát, ő pedig ölelgeti a nyulat. 

Van, hogy 10 percig is így kell ülnünk együtt. 

Aztán amikor megunja, megfogja a kockás fülű nyúl kockás fülét, és elhajítja a francba. 

Azt jelenti, felébredt.

Javulófélben vagyunk, már ami a taknyot és az éjszakákat illeti. Volt már olyan, hogy Sári fél 7-ig vígan aludt a saját szobájában, de legalább is nem csapott zajt, de rendszerint fél 6-6-ig kibírja egyedül. Így azt a következtetést vontam le, hogy bizonyára megbarátkozott a helyzettel. Amúgy napközben nagyon jól érzi magát a szobájában, gondolom, mivel eddig sokat nem voltunk ott, így minden konektor, sarok, és porcica újdonsült, felfedezésre váró ismerős lehet.

Megvontam tőle a gyümölcslevet, mert az az elméletem, hogy biztos azért nem hízott semmit, mert napi fél liter hígított gyümölcslevet is képes volt beszipolyozni. Így egészen vacsora utánig csak vizet, illetve anyatejet kap, de ha jól evett este, akkor kap egy kis, nagyon felhígított gyünölcslevet is, ugyanis a vízből jó, ha 30-40 ml-t megiszik, és félek, hogy kiszárad. Amint meglátja a cumiban a színes löttyöt, olyan élvezettel veti rá magát, mintha hetek óta nem evett/ivott volna semmit. Sajnálom, de azt azért el kell ismerni, hogy sokkal jobban eszik a vízivás óta...

Sárikittyom amúgy egy könyvmoly, minden könyvet fogyaszt válogatás nélkül. A Fizika összefoglaló ill. Csibi a kedvence, de az Első könyvem: számok is megfoghatta, mert a múltkor kitépett belőle egy lapot, és élvezettel eszegette, amíg észre nem vettük. Ennek örömére vateráztam neki vagy 10 könyvet a névnapjára, neki valókat, de nem puha bébikönyveket, hanem igazi nagylányos kemény könyveket. Mesélni is szoktunk: odakuporodik hozzám, és nekem kommentálnom kell a képeket ő pedig lapoz (rendesen, nem csak úgy...). Ha véget ért a könyv, akkor megfordítja, és kezdhetem előről. Hihetetlen...

Pár napja kezdte el, hogy lapozgatja valamelyik könyvet, és közben sikong, vagy kiabál. Nem tudom, mire fel ez a hangnemváltás, de láthatóan tetszik neki. Tegnap sikerült felvennem, ahogy vagy öt percig egyfolytában sikoltozott, és az sem zavarta, hogy senki nem foglalkozik vele.

Ülésből el tud már feküdni, bár azért még mindig van, hogy csak úgy eldől. Ilyenkor nagyon megijed, vagy meglepődik, és sírni kezd, de olyan igazi kisgyereksírás ez nem, pedig babás. Ha felveszem, akkor persze rövid időn belül megnyugszik. Aztán mostanában fejlesztette ki az ülésben való pörgés tudományát is: vagyis körbe-körbe forog, úgy, hogy az egyik kezével és lábával hajtja magát. Nagyon tetszett ez is neki, mert tegnap este eldőlésig gyakorolta, illetve ma reggel is tartott belőle egy bemutatót (miközben sikongatott). Az egyik unokatesója egyébként mászás helyett "seggelt", vagyis a popóján közlekedett, olyan gyorsan, hogy alig lehetett utolérni - lehet, hogy Sáriban is tombolnak a gének, és ő is ezt a fajtáját választja majd a mozgásnak.

Ugyanakkor azt olvastam, hogy a mászás nem azért fontos, hogy A-ból B-be tudjon eljutni a gyerek, hanem azért, mert ehhez a mozgáshoz a két agyfélteke harmonikus, összehangolt finom működése szükséges, és olyan idegkapcsolatokat fejleszt, amit más mozgással nem lehet. Későbbi tanulási, magatartásbeli anomáliákat okozhat, ha a baba nem tanul meg mászni... Nos, nem tudom, nem vagyok szakértő, de majd a fejlődésneurólógián megmondják...

...ahova még egyenlőre nem megyünk, mert először az immunológiát kell lerendezni. Ez vérvétellel kezdődik, de a beutalóért csak tegnap tudtam elmenni a háziorvoshoz a zord idő miatt, úgyhogy laborba csak hétfőn megyünk (előre félek, mi lesz), úgyhogy eredmény gondolom 1 hét múlva. Ha rosszak a leleletek, akkor mindenképpen kell menni immunólógushoz (a laborvizsgálatot a háziorvos intézi). A szívem mélyén érzem, hogy nincs baj, remélem, igazam lesz.

Ha pedig ezen túl vagyunk, akkor benevezünk egy fejlődésvizsgálatra is. Ha ott találnak valamit, és javasolják, akkor lehet, hogy benevezünk egy Gekko tanfolyamra. Az a baj vele, hogy hallottam már róluk hideget és meleget is, tény, hogy marha drága egy tanfolyam, és nem vagyok biztos abban, hogy egy profitorientált szervezet nem próbál meg mindenáron lehúzni... lehet, hogy egy mezei gyógytorna, bár nem olyan fancy környezetben, de hatásosabb... Mindegy, majd meglátjuk, ha odakerülünk.

Tegnap egyébként elmaradt a hastánc, így helyette elmentem jelmezt turkálni Sárinak, mivel M. első szülinapja épp farsangra esik, és kötelező beöltözni. Jelmezt nem találtam (az ő méretében csak csontvázas jelmez volt, de azt egy kislánynak nem venném meg...), viszont kitaláltam, hogy mi lesz, és azt hogyan fogom megcsinálni. Nem nagy ötlet, de egyenlőre titok. Azt is tudom, én mi leszek (mert a felnőtteknek is be kell öltözni), és szerintem az tuti ötlet, remélem, sikerül jól megvalósítani, bár még jó pár kelléket meg kell hozzá vennem.

Szeretem amúgy az ötletes jelmezeket. A kedvenc jelmezem eddig a "Hópehely" volt, amiben az volt a legötletesebb, hogy senki nem ismerte fel, hogy mi vagyok. De legalább szép volt... Amikor jampecnak öltöztem, az sem aratott nagy sikert, pedig őrült nehéz volt tupírozva beszárítani a hajamat... Idén garantálom, hogy felismerhető leszek!

Tegnap egészséges rendelésen voltunk, mert Sári 10 hónapos (ma). Megmérték a súlyát, 9020 g, vagyis mindössze 20 g-t hízott az előző hónaphoz képest... ez nem túl sok, bár a doki szerint semmi gond, biztos lemozogja a kaját... hja, aztán megkérdezte, miket csinál, és amikor kiderült, hogy még nem tud egyedül felülni, illetve csak akkor áll, ha felhúzom, és akkor is lábujjhegyen, akkor már hümmögött, és megejtette, hogynem ártana egy fejlődésneurológiai vizsgálat. Az SZTK-ban állítólag 5 hónap a várakozási idő, így inkább magánrendelést javasol.

Eléggé megijesztett, de aztán ma járt itt a védőnő (persze megint elfelejtettem, hogy jönni fog, úgyhogy marha nagy kupleráj várta...), aki szerint viszont nincs elmaradva. Igaz, ő mondjuk természetes közegében látta Sárit, nem pedig egy vizsgálóasztalon, ahol nyilván kevesebbet csinált. Mindenesetre a vizsgálat ártani nem árthat, de előbb rendezzük le a füleket, amivel még mindig szenvedünk. Most újra taknyos, és ezért is, meg azért is, mert Karácsony előtt a lelkemre kötötték a fülészeten, hogy januárban vigyem vissza, így ma újra meglátogattuk az SZTK-t. Meglepően keveset kellett várni, mindössze egy órát az időpontunkhoz képest. Most egy huszadik orvos rendelt (eddig akárhányszor voltunk, majdnem mindig más doki volt, és mind kb. 25 éves...), aki szerint Sári füle mit sem változott, nem gyulladt, de váladékos. Amikor közöltem vele, hogy november óta nyűglődünk a fülével, akkor megemlítette, hogy esetleg gond lehet az immunrendszerével, mert nem jár közösségbe és szopizik, vagyis elvileg ilyen sűrűn nem lehetne beteg. 

Paff vagyok, mert én ugyan nem tudok sokat az immunbetegségekről, de azért ez elég szarul hangzik. Mindenesetre azóta konzultáltam a háziorvossal, aki ígért holnapra egy laborbeutalót, úgyhogy a héten még vérvételre is megyünk. Jajj, remélem semmi baja...

Egyébként tegnap benéztünk az egészséges rendelésre, de mivel egymilliárdan voltak, így inkább elmentünk vásárolni, és csak később mentünk vissza. Sárit most már nem hordozóban vagy babakocsiban viszem a boltba, hanem a bevásárlókocsi gyerekülés részére ültetem, amit annyira élvez, hogy arra nincsenek szavak. Tegnap a Müllerben voltunk, ami ráadásul még szép is - Sári pedig csak ámult-bámult a sok csillogás láttán. Persze, mindent meg akart fogni, és enni, ahogy jó gyerekhez illik, de egyáltalán nem hisztizett. Amúgy egy újabb logisztikai kihívás a "boltban hogy öltöztessem?" témaköre, ui. a boltokban kb. ezer fok meleg van, a gyerek meg nyakig beburkolva az overáljában, amit természetesen baromi nehéz róla lehántani. Vékonyabba nem merem öltöztetni...

Ma éjjel amúgy nem ébredt fel egyszer sem, csak negyed 6-kor, de hősiesen megálltam 6-ig a szoptatást, amikor is kedélyesen visszaaludt mellettem, és együtt kummantottunk 8-ig. Olyan is régen volt, hogy Cs. előbb kelt, mint én...

Szóval eladtam a kiságyat, ami a mi szobánkban volt, és vettem egy bébiőrt (a teszveszen - jól meg is szívtam vele, mert egy csomó funkciója nem működik, így az eladótól visszakértem 2000 Ft-ot), úgyhogy kínálkozott a vissza nem térő alkalom, hogy Sári saját szobába költözzön. Persze, Cs. és Anyu rögtön rázendítettek, hogy "jajj, szegény, milyen picurka még", de én úgy voltam vele, hogy egy próbát megér a dolog, ha nagyon rossz lesz neki, akkor legfeljebb visszaköltöztetjük hozzánk.

Pénteken ezért már egész nap a saját szobájában voltunk (eddig a nappaliban szoktunk lenni), hogy kicsit szokja a légkört, illetve ott is altattam. Este pedig szépen bealudt a szopiba, ahogy szokott, így viszonylag egyszerűen tudtam betenni az ágyába. Bébiőrt bekapcsoltam, majd mi is aludni tértünk a saját hálónkba, de én olyan ideges voltam, hogy jóformán semmit nem aludtam éjjel. Cs. is, mert állandóan ébresztgetett, hogy hallottam-e valamit. Hallottam ugyan pár nyöszörgést (nem a bébifonon, hanem a nyitott ajtókon keresztül), de mivel soha nem lett belőle sírás, így tulajdonképpen egyszer sem kellett bemennem egészen fél 6-ig, ami még akkor is jónak számított volna, ha együtt alszunk. Amikor meglátott, nagyon megörült nekem, de hiába szoptattam meg, már az istennek sem akart visszaaludni, ellenben 8 körül olyan álmos lett, hogy muszáj volt egy kicsit visszabújnunk az ágyba, és aludni egyet együtt. Kiderült továbbá, hogy a bébiőrt vagy túl messze raktam tőle, vagy nem kapcsoltam be, mert az semmilyen hangot nem továbbított az adóba, de most már legalább ezt is tudjuk.

Nos, a sikereken felbuzdulva a kiságy helyére átvittem a nappaliból azokat a virágokat, amelyeket veszélyesnek ítéltem meg, és amelyekre Sári előszeretettel startol rá, ha meglátja őket. Persze, továbbra is a szoktatásnál tartottunk, így egész nap újfent a gyerekszobában voltunk (ahova időközben vettünk egy szőnyeget, mert olyan sivár volt a padló), és nagyjából ugyanúgy este gond nélkül lefektettem a gyereket, mint előtte nap. Azzal a különbséggel, hogy most végre Cs. és én magunkra csuktuk a hálószobaajtót, és olyat szeretkeztünk, amilyet már régen nem... úgyhogy meglehetősen optimistán bújtam ágyba. Éjfélkor viszont be kellett mennem, mert Sári nagyon keservesen sírt, de szerintem fájdalmai lehettek, mert a kezemben azonnal elaludt, viszont még le sem tettem, amikor újra sírni kezdett - álmában. Lehet, hogy fogacska van a dologban, de nem tudom kitapogatni, mert azonnal megharap, ahogy bedugom az ujjam a szájába. Végül is le tudtam tenni, de negyed 6-kor újra kukorékolt, és csakúgy, mint előző reggel, már a szopira sem aludt vissza - ellenben fél 8-kor (két óra nyűglődés, sírás és hiszti után) mellettem végre elaludt.

Tegnap este így nem voltam már olyan optimista (szex sem volt, talán ezért), de végül is ma 4.49-ig bírta egyfolytában - amikor is vagy háromszor vettem ki, ringattam vissza és tettem be az ágyába, majd osontam "haza", de mire az ágyhoz ért a seggem, újra rázendített. Negyedszerre (5.40-kor) már nagyon pipa voltam, úgyhogy átküldtem Cs.-t, de a lelkére kötöttem, hogy ide ne hozza, mert én 6-ig nem akarom megszoptatni (nem éhes, az biztos, ellenben minden nap kicsit korábban kel, úgyhogy szép lassan újra ott leszünk, hogy 2-3-szor is kell szoptatnom egy éjszaka alatt). Hallottam a bébifonon keresztül, hogy Cs. bement (Sári kicsit elhallgat, figyeli, hogy ki jött be), odament a kiságyhoz (Sári hisztisen sír), kiveszi (Sári kicsit elhallgat), dajkálja (újra hisztis sírás - ez nem anya!), majd lassan elhallgatott Sári, én pedig megnyugodtam, hogy ha nem lát, akkor elvan az apjával is. Egyszer csak nyílik az ajtó, Cs. megjelent a gyerekkel a karján, aki persze, amint meglátott, elkezdett ordítani. Na puff, Cs. persze mondhatta, hogy "látod, nálam bőg", úgyhogy lepasszolhatta nekem, és alhatott tovább. Megint nagyon pipa lettem, és 5.55-ig próbáltam a gyereket csitítgatni, de úgy döntöttem, hogy aludni még mindig jobb, mint álmosan elvhű lenni, így végül megszoptattam a purdét. Aki persze cseszett visszaaludni, ellenben marhára élvezte, hogy harapdálhatja a mellemet. Meguntam, és levittem a nagyanyjának. Aki - mint később kiderült- frankón, kb. 3 perc alatt visszaaltatta, és betette a saját kiságyába. Mindezek után vidáman és derűsen ébredt fél 8-kor, én pedig csak kamillázok, mert ez a 10 hónapos szórakozik velünk. De most már eltökélt vagyok, Sárinak igen is a saját szobájában kell aludnia, mert nekünk felnőtteknek is szükségünk van egy helyre, ami csak a miénk.

Három hónap vaterázás után eladtam a fölösleges (Demko Feder) kiságyunkat a teszveszen. Ma jönnek érte, és elviszik.

Sajnálom, mert szuper jó kiságy volt, de úgy döntöttem, akármilyen jó is, két kiságy felesleges luxus, a pénzből inkább veszek valami mást Sárinak. Azért ezt adtam el, mert a másik kiságyunkat Apu saját kezűleg csinálta, és bár az annyira nem szép, de szuper masszív, és ugye az eszmei értéke is magasabb.

A kiságyat egyébként 10ezer Ft-tal drágábban adtam el, mint vettem, sőt, kevesebb tartozékkal, mint eredetileg volt (forgó és rácsvédő), úgyhogy "anyagilag" nagyon jól jártunk, az biztos.

Ez Sárira nézve azt jelenti, hogy bizony eljött az az idő, amikor kiköltözhetne a mi szobánkból a sajátjába. Mivel ma viszik el az ágyat, így nagy dilemmában vagyok, hogy már ma este se aludjon nálunk, vagy várjunk még egy kicsit, és inkább hozzuk be a másik ágyát egy időre. Most ugyanis újra tiszta takony, amúgy is tízszer ébred éjszaka, és sokat kell porszívóznom is, ugyanakkor ha behozzuk a másik ágyat, akkor szerintem megint hónapokra itt ragad velünk. Mindenesetre a Demko Feder ágyat egyenlőre sárítlanítottam, és a személyes tárgyait, mint pl. a takaróit, a dendőjét és a Kockás Fülű Nyulát átvittem a másik ágyába, és az előbb már ott altattam el. Egyenlőre úgyt tűnt, hogy tetszik neki a dolog, de azért óvatos vagyok, majd meglátom, mi lesz este. Az a verzió tűnik valószínűnek, hogy ő is és én is az ő szobájában alszunk, aztán szépen lassan beszoktatom őt, és kiszoktatom magamat onnan.

Ma egyébként újabb lépéseket tettünk az önállósodás útján. Például elhatároztam, hogy leszámolok a cumival, mert egy ekkora lánynak, akinek ráadásul 4 foga is van (és szerintem úton az ötödik, mert ömlik a nyála, meg folyton rág, de nem tudom kitapogatni, mert megharap), annak már nem kell cumisüvegből inni a gyümölcslét, hanem kap csőrös poharat. Volt régebben pár sikertelen próbálkozásunk a csőrössel, de most nem Aventtel, hanem Nuby-val próbálkoztunk, mert ebből csak akkor jön a cucc, ha megnyomja a szájával. Hát, nem állítom, hogy nagy sikere volt, de azért jó mókának tartotta Sári, úgyhogy gyepálta az ínyével rendesen. Persze a fele melléfolyt, de előbb-utóbb csak belejön, nem?

Aztán ma foghatta a kekszet egyedül a kezébe. Bár nem igazán értette, hogy mit is kellene vele csinálnia, így leginkább csak nézegette, és rám várt, hogy a szájába tegyem. Kaja=anya relációt még a keksz látványa sem tudta megdönteni. Úgyhogy fogtam a kis kezét, és a szájához tettem a kekszet, ő pedig bedugta, és harapott. Azt a boldogságot, amikor rájött, hogy a saját kezével is tudja etetni magát! Nagyon büszke volt, de mivel ez bonyolultabbnak tűnt, mint ha én etetném, így értésemre adta (böködte a kezemet), hogy inkább én etessem. Azért néha-néha a saját keksz-darabkájával is ügyeskedett, sőt, úgy tűnik, kicsit ráérzett a rágás ízére is, mert olyan buzgón nyomkodta szét az ínyével a kekszdarabokat, mintha épp csipszet ropogtatna. 

Látom rajta, hogy egyre okosabb, egyre tudatosabb. Tényleg minden nap produkál valami újat. Csak a mozgása miatt aggódom, mert tényleg semmit nem csinál az ülésen és a forgáson kívül, pedig szépen fel tudja tolni már a popsiját, vagy a felsőtestét (de a kettőt egyszerre soha), illetve már egész ügyesen kúszott az ő kis saját technikájával, de azt is abbahagyta. Mindemellett még mindig eldől, ha elfáradt az ülésben, nem elfekszik, ha felállítom (betámaszt, de nekem kell felhúzni), akkor lábujjhegyen áll, és kb. 10 másodperc után összecsuklik. Valahogy nincs igénye arra, hogy a jól bevált mozgásformákon kívül újakkal is próbálkozzon. Ok, Cs. is ilyen valahol, de én azt hittem, hogy minden babában ott van az egészséges "én meg tudom csinálni" szellemiség. Hát, Sári lusta, mint a tök - valószínűleg nekem már csak így kell szeretni.

Újévi fogadalmam az volt, hogy idén lesz időm magamra, amit aktív kikapcsolódással (nem netezéssel) fogok tölteni. Mert most már gond nélkül el tudok szakadni Sáritól pár órára, délelőtt vagy délután, mivel már csak 3-szor szopizik, anyu pedig szuperül ellátja, tényleg semmi okom panaszra.

Úgyhogy úgy döntöttem, heti két délután minimum jár nekem, amiből egy Cs.-vel közösen kell, hogy teljen. Régebben jártunk Cs.-vel társastáncra, amit én imádtam, és szerintem titkon ő is, bár hangosan ezt sosem mondta ki, így gondoltam egy nagyot, és beneveztem magunkat egy kezdő tánctanfolyamra (igaz, hogy régebben már túljutottunk a középhaladón is, de Cs. és én is alig emlékszünk valamire, úgyhogy maradjunk csak a kályhánál).

A másik délután pedig önállóan gazdálkodom az időmmel, és először jógázni akartam, de az egyetlen valamire való jóga a városban csak heti egyszer van, és arra anyu jár. Akkor pedig ki vigyáz Sárira, ugye, szóval a jógáról - szívfájdalom - de lemondtam. Végül gondoltam egy nagyot, és a tőlünk kétutcányira lévő művházban (ahova Ringatóra és majdan társastáncra is járni fogok) beíratkoztam hastáncra.

Nos, azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy sikerült találnom egy olyan hastánc-csoportot, ahol én vagyok a legfiatalabb és a legsoványabb. No jó, a tanár soványabb, mint én, de sokkal öregebb. Vagyis ez egy önmegvalósítási lázban égő, klimaxos csoport, akik nyilván nem azért tanulnak táncolni, mert ebből szeretnének később megélni, hanem mert jól esik valami ultranőieset csinálni, és mídert meg harisnyakötőt az ő méretükben már nem árulnak.

Na jó, ez cinikusra sikerült, pedig az az igazság, hogy én nagyon jól éreztem magam a táncon, és nem azért, mert én voltam a legszebb - bár ez nyilván relatív, hanem azért, mert itt tényleg nem kellett szoronganom a rajtam lévő felesleg miatt, és megbizonyosodtam róla, hogy igen is szépen lehet kövéren (is) hastáncolni. Mert bár ugyan ez egy kezdő csoport, azért tele volt megítélésem szerint haladókkal. Úgy lehetnek vele, mint anyu a jógával: már vagy 5-6 éve jógázik, de még mindig a kezdő csoportba jár, mert ott legalább ő a legügyesebb.

Amikor még régebben az egyetem alatt voltam vagy két hastánc órán, akkor az ottani tanár az unalomig (és a tökélyig) ismételtetett velünk minden alapmozdulatot, és a kezet meg a csípőt csak akkor köthettük össze, amikor már külön-külön mind jól ment. Itt ilyenekkel nem húzták az időt, mint ahogy azzal sem, hogy részleteiben elmagyarázzanak, vagy mutassanak egy-egy mozdulatot, hanem pörgött a dolog, hol ezt riszáltuk, hol azt, de azért a gyakorlatok nagy részét nem tudtam lekövetni. No, nem mintha -a haladókon kívül- a többiek tudták volna, de ez olyan nagyon senkit nem zavart. Azért egy csomószor megdicsért a tanár, hogy milyen ügyesen rengetem a zsírt, és a tükörben láttam, hogy tényleg...

A legviccesebb az volt, hogy az a két haladó, akik -gondolom, bizonyítási kényszerből- itt ragadtak a kezdő csoportban, folyamatosan buzgólkodtak: pl. akkor is mozogtak a zenére, amikor mi többiek épp pihentünk, vagy folyamatosan javítgatták egymást, és másokat. 

Szóval jó móka volt, kellemesen elfáradtam. Szerintem legközelebb is megyek, bár erős a gyanúm, hogy ez a csoport nem arról szól, hogy bárki is megtanuljon hastáncolni, és gondolom, ezzel a tanár is tisztában van. 

Még novemberben vettem a kozmetikusomnál anyunak és magamnak arckrémet, természetesen másfélét, mert neki vízhiányos, nekem meg zsíros a bőröm. Ilcsi krémeket, úgyhogy a mini-tégelyekért is egy vagyont hagytam ott. A két krémnek más volt a színe, és a kozmetikus el is mondta, hogy a rózsaszínes anyué, a baracksárga az enyém. Használtuk is mindketten, de mivel én kifogytam, és tegnap amúgy is kozmetikusnál voltam, vettem magamnak újra. Itt ért a meglepetés: az én krémem volt a rózsaszín! Ezek szerint több, mint egy hónapig rossz krémet használtunk...

Mindegy, így legalább anyunak nem lettek pattanásai, nekem pedig nem mélyültek a ráncaim.

Nem tudom, ez így normális-e, de Sári mostanában azzal tölti ideje nagy részét, hogy minket utánoz. Illetve próbál, mert ügyetlen a drágám, de azért nagyon aranyos. 

Először is folyton próbál hasonló hangokat produkálni, mint amit mondunk neki. Pl. ma közöltem vele, hogy borzasztó büdös a kakija, erre ő: "Bbbbhhhü". Nyilván nem érti, mit jelent a "büdi" szó, de többször is megfigyeltem már, hogy leutánozza az adott hangsort, így ez nyilván nem véletlen. 

A tapsolást már egy-két hete tudja igazán jól csinálni, de most már más dolgokat is leutánoz. Ha csinálok valamit egy tárggyal, neki is meg kell próbálni. A múltkor a búgócsigát akarta eszeveszetten megpörgetni, persze, sírás lett a vége, egyfelől mert fejbe kólintotta vele magát, másrészt pedig bedühödött, hogy nem sikerült neki úgy, ahogy elképzelte. A fürdőszobában állandóan a zuhanyrózsát és a csapokat bizergálja, mivel előtte látja, hogy az apja annak a segítségével tölti meg a kádat. Ma pedig valahogy szétkapcsolta a nadrágja szárát, utána pedig a két részt módszeresen nyomkodta egymáshoz. Nem értettem, mit csinál, és csak később jöttem rá, hogy össze akarja patentozni a szárakat...

Ezen az alapon elkezdtük "tanulni" a karácsonyra kapott formabedobót. Nem tudom, mekkora gyereknek kell értenie, hogy melyik formát melyik lyukba kell dobálni, de Sári egyenlőre inkább csak kipakolni szereti belőle a kockákat, illetve egymáshoz ütögetni őket. Persze, hiába mutogattam neki, hogy a szívecske forma síkbeli leképezése melyik lyuk, totál hidegen hagyja, ellenben ha odaillesztem a formát a megfelelő helyre, akkor a mutatóujjával kéjesen belelöki a hengerbe. 

Amúgy mindenre mutogat. Nem csak úgy, hanem tudatosan. Ha felébred, és kiveszem a kiságyból, akkor első dolga megmutatni, hogy kimenne a szobából. Utána körbemutogatja a tárgyakat, amiket megnézne (az óra az abszolút favorit, ha megkérdezzük, hol a tik-tak, széles vigyorral kísérve ránéz, esetenként rá is mutat). Mivel minden erőfeszítésem ellenére sem akarja leutánozni a mászást, sőt, újabban kúszni sem kúszik, maximum gurul, ezért ideje nagy részében csücsülve játszik - én pedig nem győzöm hordozni neki a játékokat, amire rámutat. Persze, lehetnék szigorú, és nem adhatnék neki semmit, de akkor olyan hisztit levág, hogy csak lesek, ezt vajon kitől örökölte.

A tiltást már ezer százalékra érti - legfeljebb nem akarja teljesíteni. A múltkor ugyanis odahempergett az ajtóhoz, ahol Cs. gondosan eldugdosott drótjai "kijönnek" a falból (illetve a borítás mögül), és természetesen az egyedüli "sárinak nem szabad" dologra - vagyis a kábelre- vetette rá magát. A mutatóujjával megböködte, amikor is erélyesen rászóltam, hogy nem szabad. Ez is kis ördög rámnézett, elvigyorodott (miközben az ujja még mindig a kábelon), mintha csak azt mondta volna: "Ezt nem szabad, anya?", majd töretlen buzgalommal folytatta a tevékenységet. Akárhányszor szóltam rá, megismétlődött a jelenet, egészen addig, míg meg nem elégeltem, és el nem húztam onnan. Gondolom, most lépett abba a korba, amikor már érti, hogy ő egy külön személyiség, és nem feltétlenül kell azt csinálnia, amit anya mond. Próbálgatja a határait, én pedig állandóan kétségek közt vergődöm, hogy mit engedjek, és mit ne. Mert fair-e az a gyerekkel szemben, ha engedjük, hogy megfogdossa a papucsomat, de azt már nem, hogy a szájába vegye (gondolom, ő biztos nem érti, miért nem veheti a szájába), vagy kapásból tiltsam le az egész papucstémát? (Mellesleg kapott egy saját, rágcsálnivaló papucsot, mondanom sem kell, marhára le se ...)

Egyszer megesett velem, hogy Franciaországban voltam "kiküldetésben" (na jó,céges tréningen), és az ötcsillagos hotelszobám akkora volt, hogy eltévedtem benne. Az ablakom pedig a Mont Blanc-ra nézett A hotel vendégei (rajtam kívül) csak és kizárólag arab sejkek és márkás öltönyös, nyakban selyemkendőt hordós 60 feletti urak - és feleségeik voltak, akik olyan méltósággal itták a reggeli teájukat, hogy újonnan megdöntötték bennem a saját liberális eszméimet az esélyegyenlőségről. Az elegencai nem tanulható. Arra születni kell.

650 000 Ft volt a számlám, amit lazán kifizettem céges hitelkártyával. Majd áttaxiztam Genfbe (na jó, azért az nem volt olyan őrült messze), kedélyesen elcsevegtem a sofőrrel, aki be- és kipakolta a csomagomat, becsekkoltam a reptéren, és felszálltam a Malév szerintem legeslegkisebb repülőjére (Genf-Budapest, este 8 körül). Én alig fértem el, de mellettem épp Fodor Gábor kapott helyet, akinek ugyan felajánlották, hogy ülljön át az első osztályra (két üléssel előrébb, de ott sem volt több hely), de ő kedvesen hárított a stewardesst. Nekem nem ajánlották fel, igaz, én nem is ENSZ kongresszuson voltam. Mindegy, Fodor Gáborral jót beszélgettünk, még be is mutatkozott (bár tudtam, kicsoda, és tényleg baromi magas).

Mindez azt hiszem, 2005-ben történt.

Budapesten pedig leszálltam, Cs. várrt rám a terminálban, majd felültünk a reptéri buszra, Kőbányáig, onnan pedig hazametróztunk a 35 nm-es, 1,5 szobás, padlószőnyeges és linóleumos albérletünkbe, és gondolom, szalámis kenyeret vacsoráztunk.

Az is jó volt. 

Mindez onnan jutott eszembe, hogy szombaton és vasárnap is vendégségben voltunk. Szombaton végre találkozhattam I-vel, akivel egy ideje "ismerjük" egymást, de személyesen még sosem láttam. Hát azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy gyönyörű a házuk (amit a kislánya, H. mutatott meg nekem, kb. 3 perc ismeretség után... nem szégyenlős, az biztos). Nagyon ízlésesen van berendezve, de ugyanakkor látszik rajta, hogy abszolút be is lakják - nincs kínos rend, hogy le sem mersz ülni, hanem mindenfelé gyerekjátékok, újságok, ilyen-olyan mütyürök, egyszóval gyönyörű és otthonos lakás, de olyan, amilyenre nekünk sosem fog telleni. Ez nem panaszkodás, vagy irigykedés, engem nem zavar, én ugyanis tökéletesen elégedett vagyok azzal a színvonallal, amit mi tudtunk teremteni saját magunknak. Amúgy én nagyon jól éreztem magam, de Sári sajnos 2 óra után elfáradt, és nyűgös lett. Próbáltam elaltatni, de nem ment, úgyhogy végül a hazamenetel mellett döntöttünk. Ami azért volt vicces, mert mi érkeztünk először, így mindenkinek előbb ki kellett állni, hogy el tudjunk indulni. 

Vasárnap pedig meglátogattuk apu feleségét, aki most költözött vissza a Jászságba. Nem mennek jól a dolgaik, Apu ismételten elvesztette az állását, így haza sem jött az ünnepekre, mert túl drága lett volna a repülőjegy. Ugyan keres munkát, de a gazdasági helyzet olyan, hogy gondolom legkevésbé az ötven feletti bevándorlóknak csurran majd valami - így a pénz, amit hazaküldött, már rég nem volt elég a korábbi -nem fényűző, de azért normális- életszínvonal fenntartására. Azt most hagyjuk, hogy A. miért nem dolgozott két 5 és 10 éves gyerek mellett, vagy hogy miért kellett Magyarország egyik legdrágább településén 5 szobás házat bérelniük hármójukra, szerintem egyszerűen csak képtelenek időben döntések hozni és intézkedni. Mindenesetre most már annyira elfajult a helyzet, hogy A. kénytelen volt hazaköltözni a falujába, ahol kibérelt egy házat - inkább vityillónak mondanám, picike, omladozó, penészes, régi és dohos... persze, amennyire tudta, rendbe tette, és otthonosan berendezte, de így sincs fűtés a fürdőben, vagy nincs konyhabútora, a konyhaasztal pedig akkorka, hogy egyszerre nem tudtunk ebédelni. A. persze most már el akar kezdeni dolgozni, ne mondjam, micsoda kitűnő lehetőségek közül válogathat arrafelé.

Azért az nem úgy van, hogy az ember hirtelen a lejtő legalján találja magát - nekik is, ha jól számolom, legalább egy éve vannak gondjaik. Persze, most már minden fűszálba kapaszkodnának, de eddig csak ültek, és várták, hogy történjen valami. Sajnálom őket, de valahogy mégsem érzem, hogy ez az én problémám lenne.

...mármint, nem bemelegítő. A cím ugyanis a ruházatra utal: én ugyanis szabadidőruhában múlattam az óévet. Hasonlóan tett G. és É. is, kivéve természetesen Cs.-t, aki valami oknál fogva felvette a farmerét. Hát, miattunk nem lett volna muszáj.

Erről jut eszembe, hogy mostanában annyi "White", meg "Green" party-t tartanak, de voltam már olyan buliban is, ahova napszemüvegben kellett menni - egyszer csinálhatnának ténylegesen "melegítős" bulit. De olyan igazi, leharcolt, kinyúlt, bolyhos melegítőben kellene menni, nem aranycsíkos Adidasban...

Na mindegy, a Szilveszter végül is kellemesen telt. A srácok bográcsoztak, aminek köszönhetően lett finom vacsoránk, nekik meg átható füstszaguk (szerintem Cs. végül is ezért öltözött át). Sári leköltözött a mamájához, és vígan aludt reggelig, csak szegény mamája nem, mert állandóan attól félt, hogy nem hallja meg, ha felébred a kisasszony, így szinte le sem csukta a szemét... 

Mi viszont cserébe hallgathattunk jó kis zenéket (a rádióban valami iszonyatos volt a kínálat, ezért DJ Shuffle-ra bíztuk a dolgozt), beszélgettünk, kártyáztunk (én nyertem), sőt, még egy szuoer kártyatrükkel is elkápráztattam a közönséget. A srácok vettek tüzijátékot, amit elpuffogtattak, de sajnos elég gyenge volt a szomszédaink felhozatalához képest. 

Én amúgy simán betiltanám ezt a hülye tűzijátékozást: a környékünkön ugyanis iszonyatosan sokan puffogtattak: éjfél utánegy órán keresztül folyamatosan világos volt az ég. Szegény kutya majd' megbolondult, annyira idegesítette a durrogás, úgyhogy Cs. végül is kiment hozzá, de a kutya berohant a házba, és ki sem lehetett csalogatni, amíg el nem csitultak újgazdagék. 

Végül megittam kb.fél deci bort, meg 3 korty pezsgőt, és úgy 2 körül elmentünk aludni. Sárit anyu 6 körül hozta szopizni, majd el is vitte újra, így én 9-ig alhattam. Isteni volt... 

Sárinak egyébként a 4. foga is kibújt újév napjára, így most már frankón tudja csikorogtatni őket. Egy almacsutkán pedig élesítette a fogacskákat, egész nagy darabokat le tud már harapni belőle. Azért a máshol alvás kicsit megkavarta, mert tegnap egész nap nyűgös volt, remélem, ez 2009-re semmit sem determinál...

Nem megyünk bulizni.

Úgy volt még egy 3 hete, hogy elmegyünk, mert S. szervezett bulit, és gondoltuk, Sári már elég nagy, hogy egész éjszakára kimaradjunk, főleg, mivel egyáltalán nem kell már éjjel szoptatnom, és van, hogy meg sem nyikkan egész éjszaka (pl. ma éjszaka is ilyen tündérbogár volt). A nagyanyja készségesen be is vállalta volna, úgyhogy én csak azt kértem S-től, hogy a házat, amit lefoglalnak szilveszterre, úgy 40-50 km-es körzetben keressék, hogy ne kelljen ottaludnunk, és hajnalban haza tudjunk jönni. Így Sárit este még el tudnám altatni, és reggel pedig már itthon lennék, amikor ébred. Ne már, hogy az újév első szopiját cumiból kapja...

Jó terv volt, leszámítva azt, hogy S. Angliából kicsit nehezen intézte a házkeresést, így rábízta két magyarországi ismerősére, akik mit sem tudtak az én problémámról, és lefoglaltak egy kecót a Mátrában - ami haverok között is több, mint 120 km innen, vagyis esélytelen, hogy onna  haza tudjunk jönni. Így el sem megyünk, úgyhogy immáron második szilveszterünket fogjuk G-vel és É-vel tölteni (tavaly náluk voltunk, idén ők jönnek), mivel nekik sincs hova menni, és G amúgy is Cs legjobb barátja. Sebaj, én kedvelem őket, de azért jó lett volna egy igazi nagybulizós szilveszter, még akkor is, ha az alkoholt, cigarettát és a könnyű drogokat idén is hanyagolnom kell. Marad a narancslé és a kokain... 

Egyébként vicces, hogy a gyermektelen ismerősök mennyire nem értik meg, hogy mekkora logisztikai feladat elmenni egy buliba... de ez más téma, nem kapcsolódik szorosan a szilveszterhez, majd máskor kipuffogom magam rajta.

Ha számvetést akarok készíteni, akkor 2008 2006 és 2007-hez képest, elsősorban Sárinak köszönhetően nagyon szép évem volt. Persze csodálatos, ha az embernek gyereke születik, néha még a mai napig sem hiszem el, hogy ez a tökéletes kis teremtmény tényleg bennem fogant, nőtt, hogy ő az én lányom... máskor pedig mintha mindig így lett volna. 

Ugyanakkor állandóan hiányzik valami (valaki), és szinte szétszaggat a fájdalom, hogy nem lehet velünk, nem lehet részese ennek a csodának. Még lelkiismeretfurdalásom is van, hogy ennek ellenére örülni tudok neki.

És főleg azért van lelkiismeretfurdalásom, mert azt hiszem, ez az év volt az, amikor talán picit bele tudtam nyugodni abba, amit nem változtathatok meg. Sosem mondtam ezt még ki, lehet, hogy zokon is vennék, ha kimondanám, sőt, nekem is rossz érzés, mert hogy lehet egy ilyen égbekiáltó igazságtalanságba belenyugodni?! - mégis, úgy érzem, hogy most már tényleg folytatnunk kell az életünket, Sáriért, és saját magunkért is. Jogunk van hozzá, szükségünk van rá - túl kell élnünk.

Az újévi fogadalmak már fogalmazódnak bennem, de egyenlőre még kiforratlan állapotban vannak, úgyhogy nem írom le. 

BUÉK!

Végeredményben nem is olyan kisváros a miénk, ha már ekkora sztár, mint Boban & Marko Markovic Orkestar ellátogat hozzánk.

Tök véletlenül láttam meg a karácsonyi vásárban egy bódén a plakátot, de mivel nem voltam benne biztos, hogy mikor és hol is lesz a koncert, visszamentem, de a bódét lebontották... mindegy, végül sikerült kideríteni, és F., Cs, és én el is mentünk.

Láttam én őket egyszer még az egyetemen, meg 2 éve a West-Balkánban, és mindkettő nagyon nagyot szólt. Bár Cs. szerint ilyen Boban Markovicokkal Dunát lehetne rekeszteni Szerbiában, valamiért mégis csak ők lettek híresek, és hát valljuk be, hangulatot tudnak csinálni, az biztos.

Aztán azért mégis csak rá kell jönnöm, hogy kisváros a mienk. Az, hogy Boban Markovic, aki Pesten valószínűleg akármilyen nagy klubot megtöltene, itt érdekel összesen 200 embert, akik közül 150 leginkább végigüli (!) a koncertet a művelődési ház nagytermének szélére tolt székeken, és a maradék 50 sem nagyon tud tombolni... Na mindegy, azért ők tizenakárhányan azért kitettek magukért. Bár nem játszották az Ederlezit,amit Cs. és én később zokon is vettünk, de azért nagyon jó kis zenét nyomtak, és ami a legjobban tetszett, hogy a lagymatag közönség ellenére ők nagyon jól érezték magukat, látszott rajtuk, hogy örömből zenélnek. Végig táncoltak, vigyorogtak, hülyéskedtek egymással, és a közönséggel, tök jó volt nézni, esküszöm.

Sárit amúgy anyu fektette le, mert csak nem akart elaludni, mielőtt elindultunk, de szerencsére nem volt probléma. Én természetesen nem ihattam, és így kicsit furcsa volt, de Cs. és F. egész éjjel kenték, és hát mi tagadás, Cs.-nek meg is ártott a pia. A koncert után még arra is hajlandó volt, hogy leszólítsa az együttes tagjait, akikkel frankón elbeszélgetett (Cs., mert őket láthatóan nem nagyon érdekelte a mondandója). Ezután F-fel mindenáron fel akartak hajtani valami csajt (F-nek), mert szegény most szakított a barátnőjével, majd F. rábeszélt minket, hogy menjünk még át egy kocsmába egy sörre, de végül csak ő ivott, mert Cs. már tényleg túl jól volt. Én úgy 20 hónapja biztos nem voltam kocsmában, de nem gondoltam volna, hogy egy hely ennyire büdös tud lenni - meg én is utána. Azért durva, milyen masszív cigiszagom lett, annak ellenére, hogy nyilván nem dohányoztam. Végül fél 1-re értünk haza, Sári természetesen édesen aluszkált, kicsit-kicsit felsírt, gondolom, a fogacskák miatt, de ettől eltekintve nyugodt éjszakánk volt.

Ami még érdekesség, hogy pár napja rájöttem, hogy kezdenek rám jönni azok a melltartók, amit még terhesen vettem (vagyis nagyok, de koránt sem G-s kosarúak!). Ennek örömére feltúrtam a fehérneműs fiókot, és találtam egy body-t, ami olyan frankón leszorítja a hasam, hogy 3-4 kilót is letagadhatok. Hát persze, hogy ebben mentem a koncertre, de annyira szerencsétlen vagyok, hogy elfelejtettem előtte letesztelni, hogy hogyan nyílik - alul. Amikor aztán szólított a szükség, nem sokon múlott, hogy bepisiljek, mert egyszerűen nem jöttem rá, hogyan kell kikapcsolni a kapcsokat. Mivel patentos volt...

Megint duplázunk. Úgy látszik, hogy későn kezdte Sári a fogzást, de ha egyszer már belejött, akkor mindjárt kettesével növeszti. Mert ma reggelre kibújt a jobb 1-es sarka, de a bal is erősen nyomul, szerintem holnapra az is kint lesz.

Ehhez képest az éjszakák egész tűrhetőek, talán a Vibrucolnak hála.

Hajrá fog!

Nem tagadom, hogy pár éve nem a kedvenc ünnepem a karácsony, amióta pedig akárhányan is vagyunk, de sosem lehetünk ott mindannyian, azóta különösen szívszórító élmény a fa körül állni. Ennek ellenére szerettem volna, ha Sárinak is olyan szép lesz az első karácsonya, mint amilyenek az én gyerekkorom karácsonyai voltak. Sejtettem, persze, hogy ő ezt az egészet még annyira nem fogja értékelni, de azért jó volt neki ajándékot csomagolni, ráírni a kis kártyákra a nevét, szép ruhába öltöztetni (a Mama által kötött keresztelőruháját kapta az alkalomra, mivel keresztelő még mindig nem volt, ellenben a ruhát hamarosan kinövi). Olyan volt, mint egy kisangyal, a fehér, hímzett, habos-babos kisruhában.

Idén nem mi mentünk sehova, mert Cs.-nek csak 25-26-a volt szabad, még 24-n és ma is dolgozott, így érthető módon nem akarta elutazgatni az ünnepet. Ezért 24-n már velünk volt Cs. apukája is, akit Sári már vagy 3 hónapja nem látott, ennek ellenére kitörő örömmel fogadott.

A fát P. díszítette, és szerintem szörnyű lett, de nem akartam megbántani a 16 éves kamasz lelkét, így sem nem instruáltam, sem nem kritizáltam. Legyen elég annyi, hogy ő saját bevallása szerint a puritán fát szereti, ennek megfelelően alig rakott díszt, de azok legalább nem illenek egymáshoz. Idén először - Sárira való tekintettel - nem engedtem gyertyákat rakni a fára, csak égőt és csillagszórót (amit a nagynénémnek kellett volna meggyújtani a kritikus pillanatban, de ő nem találta a fia által feltett pár darab csillagszórót sem, így végül nagyjából egyesével égtek le).

A vacsorát Sári ébredése utánra időzítettük (bár egyesek szerint az alatt kellett volna enni, amíg ő alszik, de én mindenképpen szerettem volna, ha már most részese az egész ünneplésnek), és bár a kisasszony biztos nem lehetett éhes, valószínűleg a zabálás látványa beindította az emésztését, mert elkezdte követelni ő is a vacsoráját. Így kénytelen voltam vacsora közben őt is megetetni, illetve helyett, mert nekem még nem megy ez az "egy kanál neked, egy kanál anyának"-módszer. Úgyhogy mire odajutottam, hogy akármit is ehettem volna, egyfelől elhűlt az étel, másfelől elfogyott, de az étvágyam is elment. Mindegy, ettől eltekintve jó volt a vacsora, Sári is aranyosan végigülte, nem volt hiszti vagy nyafogás egy percig sem.

Ezután jött az ominózus karácsonyfakörbeállás, ami -gondolom, nem csak a csillagszórós affér miatt, de- Sárit nem túlságosan izgatta fel. Jó, persze, megnézte a fát, de talán túl nagy volt neki, nem igazán tudta mire vélni, és szerintem különösebben nem is tetszett neki. 

Persze, ő kapta a legtöbb ajándékot, pedig már pár napja bontogattuk neki a csomagokat, hogy nehogy túl sok legyen egyszerre, de még így is volt bőven. Természetesen igaz volt az a korábbi hipotézis, hogy bármennyire érdekes is a játék, a csomagolópapír sokkal érdekesebb volt. Oott ült a kis angyalkám egy nagy halom papír között, és tépte, püfölte, rágta (amikor nem figyeltem), csapkodta őket, és ez nagyon tetszett neki.

Persze, kapott egy rakat jópofa játékot is, tőlünk egy rugós hintát, amit már próbálgattunk, de sokkal kevésbé tetszik neki, mint hittem. Mindegy, pár percig elvan benne, ami elég arra, hogy mondjuk az ember kiteregessen, vagy ilyesmi.

P. -kb. 10 perccel azután, hogy kibontottuk az ajándékokat, már le is ült a számítógép elé, amin én jól kiakadtam, és végül fél 9 körül, amikor Sárit lefektettem, szóltam a nagynénémnek, hogy ugyan szedje már ki onnan, mert igazán nem muszáj a mi nappalinkban, szenteste a youtube-on hülye videókat nézegetnie. Így lehívta az étkezőbe, és végül 10-ig beszélgettünk velük, meg anyuval és Cs.-vel. Ők még maradtak tovább, de mi, kipurcantott szülők nem bírtunk tovább fent maradni.

25-n aztán megjöttek a sógornőmék is a két banditával, és egy perc alatt belakták ezt az óriási házat. Sári nagyon örült nekik, szerintem 2 másodperc alatt vágta, hogy kik ezek, és miért jöttek. Volt aztán nagy hepajkodás, alig alvás, zenélés, kiabálás, éneklés, de főleg szemetelés - én nem is értem, hogy képes egy négyfős család ennyi szemetet termelni maga után! Még ma is, ahogy járkálok a lakásban, itt-ott találok egy-egy elhullajtott papírdarabot, csomagolót, ragasztót, címkét, miegymást. Na, mindegy, persze, jó volt, hogy itt voltak, meg is beszéltük, hogy amíg tart nekik a téliszünet, én meg Sári elugrunk picit telelni hozzájuk. Még nem tudom, mikor, de 240 km-re laknak, és azért ez túl nagy távolság ahhoz, hogy egyedül menjünk. Majd meglátjuk.

Nem karácsonyhoz kapcsolódó hír, de hír, hogy Sárikittyom egyre jobban alszik éjjel: szopizni már egyáltalán nem kell neki, csak reggel 6-kor. Persze fel-felébred, de max. 1-2-szer, és akkor sem kell mindig kivennem, vagy megitatnom. Pedig nagyon jön mindkét felső fogacskája is, szerintem 1-2 napon belül átöri az ínyét, ugyanis olyan fehér neki már alatta, hogy szinte meg tudom számolni a recéket. A kúszás csak abban a technikában megy, amit korábban leírtam, de most már nem nyafog közben mindig. Kúszni csak valamiért hajlandó, ami viszonylag közel van, de csak azért, hogy kússzon, azért nem kúszik. (Erről mindig Cs. jut eszembe, akit hívtam biciklizni, mire közölte, hogy csak azért nem biciklizik, hogy biciklizzen, de ha el kell menni a boltba biciklivel, akkor jön). Úgyhogy még mindig jobban érdekli a közvetlen környezete, és meg van elégedve azzal, amit csücsülve elér (vagy amit kikövetel magának), semmint hogy saját maga próbálkozzon felfedezni a szobáját. Azért vannak kísérletezések, de inkább gurul, mint sem kúszik.

Ami pedig világossá vált az elmúlt pár napban, hogy nekem szükségem van egy bébiőrre: a ház ugyanis túl nagy, hogy akárhol meghalljam, ha sír, viszont ha nem csukom rá az ajtót, akkor szinte semmit nem lehet csinálni, mert valahogy olyan az akusztikája, hogy a legkisebb nesz is behallatszik hozzá. A gyerekeknek sem lehetett mondani folyton, hogy suttogva beszéljenek, amíg Sári alszik, így ők nem suttogtak, Sári meg alig aludt. És mivel ilyen ajándékot nem kaptunk Karácsonyra, megyek is, és veszek ma egyet. Aztán Sári jövőre átköltözhet a saját szobájába, mi pedig Cs-vel visszakapjuk a hálószobánkat, és végre nem kell a díványon csinálnunk...

Nem szeretném elkiabálni, de Sárikittyom tegnap is és ma éjszaka is csak egyszer ébredt fel, nyöszörgött egy picit, amikor is odamentem, picit megsimiztem a hátát, és már aludt is tovább. Tegnap 6-ig, ma "csak" 5-ig, de azt hiszem, ez is elég nagy eredmény. Már víz sem kellett, ki sem vettem, és ez így több, mint tűrhető.

Persze, gondolom, most, hogy ezt így leírtam, holnaptól visszaáll a régi 3-4-5-ször kelés éjszakánként, de ez esetben megfogadom az általam elég brutálisnak tartott Aludj jól, gyermekem! c. könyv jótanácsait. Elvégre Márknak is bejött, méghozzá rekord idő alatt, akinek ezúton is gratulálok, és cserébe játékokban dúskáló, csillogó szemű, kacagó Karácsonyt kívánok!

És persze minden kedves olvasómnak hasonló jókat!

Ja, és Sári is!

Az SZTK-ban 4 lift van, amelyekből 2 dolgozói, 2 pedig látogatói. A látogatói liftekben 1-1 néni ücsörög, ők kezelik a gombokat. Vagyis a páciens hívja a liftet, a néni odakormányozza, páciens be, néninek megmondja, hogy hova akar menni, néni megnyomja a gombot, majd a kívánt emeleten elköszönnek, és kisétálnak egymás életéből.

Tisztára, mint a Ritz-ben.

Vagyis mégsem, mert a liftesnéni egyfelől felülbírálhatja a páciens kérését, vagyis előfordulhat, hogy "előbb lemegyünk az elsőre, aranyoskám" felkiáltással elkormányozza a szállítóeszközt. Másrészt pedig az én pénzemből nyomogatja naphosszat a gombokat - amire - valljuk be- egy tízéves gyerek képes lenne. Tízév alatt viszonylag ritkán loftezik bárki is egyedül az SZTK-ban, de azért megnyugtató, hogy az egészségügyben még londínerre is futja - akkor talán nincs akkora baj. 

Vagy mégis?

Azt hiszem, nem túlzás azt állítanom, hogy szoptatni a 10 legjobb dolog közt van a világon. Nagyon jó érzés nézni, hogy az egyre hurkásodó combocskák, kezecskék nekem köszönhetően olyanok, amilyenek, és még ha néhány kellemetlenséget el is kellett szenvednem a szoptatás miatt, abszolút pozitívan fogok gondolni életem ennek a szakaszára.

Sári viszont megállíthatatlanul növekszik, és én ugyan tudom, hogy a szopi nem csak a táplálékszerzés egyik formája nála, de mindenféle egyéb, szentimentális funkcióval feltöltött anyáhozbújásosnyugtatás is, de azért kilenc hónap non stop éjszakázás, ami az utóbbi időben meglehetősen eldurvult, bizony kikezdte az idegeimet. Így elhatároztam, hogy ha nappal is el tud aludni szopi nélkül (már tényleg nagyon jól megy a dolog, max. 10 perc, és a kisasszony alszik!), akkor erre éjszaka is képes kell, hogy legyen. Sőt, mi több, kizártnak tartom, hogy egy kilenc kilós klilenchónapos, aki nem mellesleg 100 g főzeléket vacsorázik, és utána még szopizik egy kiadósat, 2-3-szor is éhes legyen éjszaka... 

Úgyhogy elhatároztam, hogy "vizezünk", vagyis ha éjszaka felébred, akkor először csak vizet kap, és akkor kap csak szopit, ha tényleg nem tudom visszaaltatni.

Nos, egy hét próbálkozás után kijelenthetem, hogy 100%, hogy a gyerek nem éhes éjjel. A vizet ugyan megkortyolgatja, de simán visszaalszik egy kis ringatással (esetenként kicsit több ringatásal), és olyankor nyugodtan betehetem az ágyába is. Van, hogy csak egyszer, de van, hogy 2-3-szor is kel éjszaka, és ez nem tudom, igazából mitől is függ. Van, amikor  perc alatt visszaalszik, van, amikor 1 óra tortúra is kevés, de egyetlenegyszer sem sír azért, mert éhes (vagyis meg lehet nyugtatni a vízzel, a ringatással, miegymással). Aztán teljesen függetlenül attól, hogy hányszor kelt éjszaka, hatkor mindig fent van (+-5 perc pontossággal, jobb, mint az atomóra), és olyankor már meg szoktam szoptatni, bár korántsem vagyok benne biztos, hogy éhes, de ha szerencsém van, akkor még egy kicsit vissza is alszik ilyenkor. Ma mondjuk nem volt, és kelnünk kellett, de úgy 4 napig előtte hétkor kelt a drágám, akkor sem magától, hanem Cs. hülye ébresztőjére, aminek köszönhetően én is majd' kiugrottam az ágyból ijedtemben... elszoktam már attól, hogy órára keljek.

No, szóval kíméletesen, de következetesen megindítottam Sárikittyom elválasztását. Most ugye akkor egyenlőre ott tartunk, hogy továbbra is kel éjszaka, ami kimerültség szempontjából nem nagy segítség, de legalább már nem szoptatom olyankor, vagyis bízom benne, hogy előbb-utóbb rájön, hogy nincs miért felkelnie éjjel.

Ha már itt tartunk, akkor elmondanám, hogy a nappalaink is egész kiszámíthatóan alakulnak mostanság. A reggel 6-os szopi után ugyanis úgy 9-fél 10 felé kap tízórait (valami gyümölcsöset, esetleg joghurtot, kekszet), és ilyenkor már nem szopizik, ellenben megy aludni (attól függ, hogy mikor kelt, de 3,5-4 óránál többet azért nem nagyon bír ki egyhuzamban). Alszik 1,5 órát, és felkeléstől függően, de általában dél körül ebédel, rendszerint valami húsosat. Ezután megszoptatom, feltéve, ha kér, bár cumizni mindig hajlandó, de azt nem tudom, hogy ténylegesen eszik-e. Nem sokat, az valószínű. Ha tűrhető az idő, akkor ilyenkor kicsit sétálunk, de a füles sztori miatt max 1/2-3/4 órát szoktunk kint lenni, amúgy a Graco-ban, mert a Peg Perego-ba felöltöztetve egyszerűen nem fér bele. De most már nem zavarjo, hogy a Gracoban nem lát engem, nézelődik, de van, hogy kicsit be is alszik. 3-fél 4 körül uzsonnázik a babó, szintén gyümölcsöset, ami után újra megszoptatom, amibe nem alszik be, akkor sem, ha hulla fáradt, majd megy aludni megint, általában 5-fél 6-ig. Fél 7 körül vacsora, valami főzelékféle, utána kis játék, fürdés, majd szopi, és alvás.

A kedvence amúgy a banán és a babakeksz. Ha választhatna, szerintem ezt enné egész nap. Tegnap pl. nagyon kis hisztis volt, nem akart enni, így végül úgy tudtam csak megetetni, hogy az egyik kezemben tartottam a kekszet, a másikban a kanalat. Úgy csináltam, mintha adnám a szájába a kekszet, és amikor így kinyitotta a száját, gyorsan betoltam a kanalat. Megette azt is, nem köpte ki, vagy ilyenek, de hamar rájött az átverésre, mert egy idő után csak akkor nyitotta ki a száját, ha a keksz közvetlenül előtte volt. Így végül 2 kanál étet - 1 harapás keksz volt a megállapodás, amivel egész jól meg tudtam tömni.

Szombaton ismét Sárival kettesben jártuk meg a nagy Budapestet, igaz, már az új ülésében csücsült, így látott volna, ha nyitva lett volna a szeme... de nem volt, mert persze fifikásan alvásidőben indultunk, úgyhogy kb. a kapunál aludt el.

J-ékhez voltunk hivatalosak, adventi mézeskalács-partira, ahova -nem tudom, hogy csinálta- de öt darab 9 hónap körüli babót sikerült meghívnia, illetve amíg mi ott voltunk, találkozhattunk egy négyésfél hónapossal és egy háromévessel is.

Sári a maga szolíd módján nagyon jól érezte magát. M-mel természetesen tökéletes összhangban játszottak egymás mellett, és az egyik kislánynak kitúrta a fikuszt az orrából, de amúgy tüneményes és aranyos volt, egyáltalán nem nyafogott a sok ember és baba láttán, sőt, mindenkire vigyorgott és szuszizott, ahogy az utóbbi pár napban már várható volt tőle. J. amúgy most mesélte, hogy az övé -talán Sári hatására- újrakezdte a szuszizást, úgyhogy ragályos a dolog, tessék vigyázni.

No, a buli természetesen úgy felpörgette a kismanót, hogy kerek öt órán keresztül nyomta ébren, ennek köszönhetően persze végig durmolt hazafelé is, illetve az sem túlságosan zavarta meg, hogy kivettem a kocsiból, levetkőztettem, és betettem a kiságyába. 

Az elbaszarintott mézeskalácsok, amiket csináltam, természetesen ott maradtak, úgyhogy ha J. talált béna szívecskéket, meg ilyesmit, akkor az biztos az enyém. A kézre, amelynek manduladarabkákból voltak a körmei, határozottan emlékszem...

Újdonság továbbá, hogy ismét folyik az orra, amit én rendületlenül porszívózok, visító sírás ide, vagy oda. Gyerek ölbe vesz, kéz-fej-láb leszorít, egyik orrlyuk befog (Sári eközben természetesen már vörös fejjel, hangtalanul sír), és szív, szív, szív. Kemény, de muszáj, mert nem szeretném, ha rosszabbodna. Ettől eltekintve a kedve jó, és nincs láza sem, úgyhogy gondolom szokásos téli taki, egy-két nap, és elmúlik. Azért a biztonság kedvéért adok neki Calcimusc-ot.

Ma az egészséges rendelésen az is kiderült, hogy a kilenc hónapos majd' 9 kiló (8980 g), igaz, ma még nem kakilt, és előtte nem sokkal ebédelt, de azért így is látszik, hogy hízott a kis hájpacni, aki amúgy mostanában úgy kúszik (természetesen továbbra is nyafogva és csak moderált távolságokat, nagyon érdekes dolgokért), hogy a popóját feltolja az égbe, miközben a törzsét oldalra fodítja, és így csúszik előre. Sajátos technika, sikerült is felvennem (miközben a kameráért kúszik, nyafogva-sírva), úgyhogy mostantól Cs.-nek is el kell hinnie, mert eleddig ő még nem látta a lánya produkcióját.

Ja, és már hangot is ad, ahogy tapsol. Ennek Sári úgy örül, hogy szinte folyamatosan tapsikol. Vagy a mutatóujjával böködi a dolgokat, olyan elmélyülten, minta éppen deriválna. 

...lett a Sárikittyom. Na, persze eddig sem tűrte rezzenéstelen arccal, akármi is történt körülötte, ezt inkább úgy értettem, hogy most már bizonyos dolgokra bizonyos módon -mindig ugyanúgy reagál.

Ilyen például a tapsikolás. Sokat szoktam játszani vele a "Süti, süti kalácsot" c. örökbecsűt, így már ismeri ezt a mondókát egy ideje, tudja, hogy tapsolni szoktam közben. Pár napja ő is elkezdett valami tapsikolás-szerűt produkálni, és bár még nem nagyon ad ezzel ki hangot, de tetszik neki a játék. Ha elkezdem mondani a mondókát, nem is kell tapsolnom, mert ő csinálja. Vagy ha tapsolok neki, leutánozza.

Tud pápázni, ezt már írtam. Jó, ez azért enyhe túlzás, inkább azt tudja, hogy ha valaki integet neki, akkor pápázni kell, de mondjuk azt még nem érti, hogy azért, mert elmegy valaki. De hát itt kezdődik az interaktivitás, nem?

Aztán szuszizik redíthetetlenül, különösképpen akkor, ha valaki szuszizik neki. Olyan édes, ahogy grimaszol, mindig Cs. unokatestvérének a kisfiát juttatja eszembe, aki már jóval nagyobb volt, mint a Sári, amikor egyszer találkoztunk, és Cs. valami olyat mondott neki, hogy ne huncutkodjon, vagy ilyesmi. Mire a gyerek összerácolta a szemöldökét, felhúzta az orrát, fenyegetőn előredugta a mutatóujját, és rákiabált Cs.-re, hogy ha így viselkedik vele, akkor Cs. majd nem kap kólát. Na, Sári épp így néz ki, mint ez a kisfiú.

A kúszást is gyakorolja a kisasszony, kiderült, hogy a búgócsiga is van olyan izgalmas, mint a papucsom, de azért nem gondolkodik elérhetetlen távlatokban a drágám, ui. 50 centinél többet semmiért nem hajlandó megtenni. Ha a hegy nem megy Mohamedhez... - ez esetben Sári a hegy, Mohamed a játék, és anya, aki segít rajtuk, hogy összetalálkozzanak.

És végül - padadadam: ma ebéd közben, amíg a dédije vigyázott a lurkóra, mit hallok:

-Mondd kisleányom, szépen, BA-BA!

-Vaaa-vaaaa-vaaa!

-Ügyes vagy! Mondd: A-NYA!

-A-ja!

...és úgy csilingelt a kis hangja, mint valami csengettyű! Dédi beszélni tanította, Sári pedig vigyorogva mondta, mondta, persze, csak ilyen egyszerű kis szavakat, de olyan édes volt. Tudom, ez másnál nem olyan nagy dolog 9 hónapos korra, de nálunk ez még sosem volt! Csak berregett, maximum ööö-zött, de most szép kristálytiszta szótagokat ejtett! Láttam én már egy ideje, hogy próbálkozik formálni a szájacskáját, de ha megvolt a megfelelő mozdulat, valahogy sosem jött ki hang a torkán - már csak akkor rezegtette meg a hangszálait, amikor csukva volt a szája. De lehet, hogy csak nem akart bénázni, és megvárta, amíg biztosra megy.

A dédi-féle produkció után persze én is mondogattam neki mindent, de nálam maradt a Va-va-va-ba-ba-ba-nál. 

És holnap már 9 hónapos, el sem hiszem, milyen nagy már!