Amióta itt a szép idő -amiért külön köszönet mindenkinek, akinek része van benne- Sárit egyszerűen nem lehet beparancsolni. Egész nap kint akar lenni. Most, mikor ezt a bejegyzést gépelem, már vagy 3/4 órája kint van a mamájával... Ha sikerül is kicsit bent maradni vele, folyamatosan az ajtóhoz mászik, és mutogat kifelé. Kivittük a bébitaxiját, a hintáját is, hogy azért kint is legyen tevékenység, de igazán jól elvan a babakocsiban (persze, ha tologatjuk), és gyalogolni is nagyon szeret. Ez a séta ugyan még baromi messze van a klasszikus járástól, mert én inkább botladozásnak nevezném, de 1 héttel ezelőtt még ennyit sem csinált, úgyhogy ami késik, nem múlik, ugye.

Tegnap jól képennyalta a kutya, igaz, én nem láttam, de mesélték, hogy olyan igazi egész-arcos nyalás volt. Erre Anyu felkapta a lányt, amire ő vagy megijedt, vagy a kutyától lepődött meg, mindenesetre elkezdett sírni. Kicsit aggódtam, hogy majd innentől kezdve félni fog a kutyáktól, mert állítólag én azért féltem sokáig, mert kiskoromban játszott velem egy farkaskutya, és véletlenül felborított... Mindenesetre Sárit utána is nyugodtam le lehetett tenni a kutya közelében, csak amikor meghallotta a lihegését, csukta be a szemét, és fordította el a fejét, mintha a következő nyalást várta volna...

A hátsó szomszéd tyúkjai meg kakasai szintén nagy haverok. Amikor a kakas kukorékol, akkor Sári visszabeszél neki, olyasmit mond, hogy "tyátyátyá". Ezt csak a kakaskukorékolásnak hajlandó előadni, ha én mondom, hogy "kukurikú", akkor azon maximum röhög, de arra nem válaszol. Nem lehet átverni...

Az étvágya továbbra sem a régi, igaz, most már azért tűrhető mennyiséget lehet órák alatt beleimádkozni. Nem foghatom a fogára, mert éjjel viszont szuper jól alszik, már ritkaságszámba megy, ha fel kell kelni hozzá valami miatt, cserébe viszont fél 6-nál tovább nemigen alszik (ami régi idő szerint fél 5, úgyhogy nem tudom, sírjak-e vagy nevessek). Szopi már csak reggel-este van, viszont úgy érzem, ez még marad, mert a Manófül bizony hevesen követeli is. Reggel általában átviszem a mi ágyunkba, és ott szoptatom meg, és mindezt ő már mutatja is, amikor bemegyek hozzá. A múltkor, mikor a sógornőmék itt voltak, és mi Sárival aludtunk, a reggeli szopit ugye nem a hálóban, hanem a kanapén kapta, és először nagyon sírt, mert amikor letettem az ágyra, azt hitte, nem lesz. Este pedig kötelező orrszívás után a nappaliban szoktam szoptatni (vessetek meg, de nézem közben a TV-t), és ő már ezt is tökéletesen tudja, úgyhogy ha véletlenül valami közbejön az orrszívás és a szopi közé, akkor heves tiltakozásban lehet részem.

Úgyhogy szopi egyenlőre marad, bár őszintén szólva már nem bánnám, ha lassan elhagynánk. Szerettem és szeretek is szoptatni, szerencsés vagyok, hogy tulajdonképpen mellgyulladás, tejpangás, sebes mellbimbó meg minden más baj nélkül könnyedén ment a dolog ilyen sokáig, de most már jó volna visszakapni a testem - (és a régi mellem, ami ugye sajnos álom marad, de ekkora áldozatot igazán meg lehetett hozni).

Végre végre süt a nap! Igaz, én már nem bírtam kivárni a tavaszt, így már tegnap is jó nagy sétára szöktünk el, de végül is hideg nem volt, csak borulás, ma viszont igazi gyönyörű tavaszi idő volt! Vékonysapkás, pulóveres idő.

Amúgy új célunk van a sétával, nevezetesen a játszótér. Ami vagy 1000 km-re van tőlünk, és amúgy elég gagyi, de jobb, mint a semmi, és babahinta is van. És soha nincs egy lélek sem, úgyhogy az az érzésem, nem itt fogok más anyukákkal életre szóló barátságokat kötni, de legalább a gyerekek nem löködik le egymást a csúszdáról.

Amint odaértünk, Sári már messziről kiabált a hintának, úgyhogy muszáj volt először beleültetnem. Nem értem, akármennyit hintázik ez a gyerek, nem unja meg - tegnapelőtt vettük neki a szobahintát, és már el kellett dugnom, mert amikor meglátja, hisztizni kezd, hogy hintázna. Sőt, Cs. tegnap úgy altatta el, hogy megígérte neki, hogy ha felkel, hintáznak, és Sári, amikor felkelt, emlékezett rá. Na jó, én nem láttam, de Cs. és Anyu esküdnek rá, hogy addig nem nyugodott, amíg a hintába nem került a popsija. Igaz, csak Apa tudja jól hintáztatni, mert a Mama félős, és alig löködi, én meg hamar megunom, de Apa, na ő úgy megtolja, hogy a gyerek majd' a plafont éri... A gyerek és anya is sikítozik, persze, ki az örömében, ki a félelmében...

Szóval a hinta volt az első, de már ott feltűnt Sárikttyomnak a csúszda - így hát azt is megnéztük, egy párszor lecsúsztunk (én fogtam, ő csúszott). Nem volt az igazi, mert a cipője folyton beleakadt a csúszásba, és féltem, hogy a lendülettől esetleg kibicsaklik a bokája. Ezután átgyalogoltunk (vezetve, persze) a homokozóig, ami vagy 4 méter a csúszdától, és az nagyon tetszett a manónak. Lecsüccsent, és szórta a homokot ezerrel, de mivel újfent aggódtam azon, hogy a szemébe megy a por, így inkább átnyergeltünk a rugós játékokra (lovacska, repülő, sárkány). Végül még egy kis gyaloglás (mászással fűszerezve, külön öröm, hogy minden sárdarabot meg lehet piszkálni), majd újra hinta, ahonnan ment volna ismét csúszni, de akkor elmagyaráztam, hogy 1. Anya bepisil 2. az élet nem folytonos körforgás a játszótéren, és most megyünk haza. Volt egy kis hiszti-bőgés, de cserébe kapott almalét, úgyhogy nagy nehezen kiegyeztünk.

Hazafelé találkoztunk Cs.-vel, aki a motrát akarta bejáratni, de ahogy felvette a bukósisakját, a műanyag borítás a kezében maradt. Mivel sisak nélkül mégsem mehetett, felvette hát az én biciklis sisakomat - enyhén volt csak nevetséges. Hazaérve Sárit természetesen rá kellett ültetni a motorra, amikor is berregni kezdett. Fogalmam sincs, honnan tudja, hogy a motor berreg, mivel még sosem látta mondjuk az apját motorozni - és mégis. Ezután kihoztuk neki a saját kismotrát, amit már elég profin tud hajtani (csak kormányozni nem tud), és azon is berregett. Mindezeknek köszönhetően úgy elfáradt, hogy az uzsonnára már alig bírt ébren maradni, és végül egy perc alatt elaludt.

Egyébként már nem köhög, az orra sem folyik, de étvágya változatlanul nem sok van. Remélem, csak a foga miatt, és nem valami gyulladás bujkál benne megint, de már megint kilátszanak a bordái, úgy le tud fogyni egy-két nap alatt. (Nem úgy én, de ez mellékes).

Szóval örülünk a tavasznak, még ha kicsit későn is jött...

Gondoltam arra, hogy ezt a bejegyzést inkább a zárt blogomba írjam, de aztán úgy döntöttem, hogy mivel ez Sárit igen keményen érint(het)i, inkább itt mondom meg a magamét.

Általában hányok a politikától, sem kedvem, sem türelmem nincs hozzá, nevetségesnek tartom, ami itt folyik demokrácia címén, és amúgy is, általában az a véleményem, hogy egy ilyen birka népnek, mint a magyar, a királyság lenne a megfelelő államforma - akkor legalább azt lehetne mondani, hogy azért nyomnak le mindent a torkukon, mert diktatúra van...

Az pedig szerintem az elmúlt húsz év csúcspontja, ami most "miniszterelnök-jelölés" címszó alatt zajlik, bár semmi kétségem nem volt afelől, hogy az "ellenzéki" SZDSZ végül csak "beadja a derekát" majd' egyhetes színjáték után, mivel az szinte biztos, hogy most nem jutnának be a parlamentbe (bár kétlem, hogy egy év múlva igen, de azért még egy év is nagy idő, azalatt össze lehet mutyizni még egy palotára valót). Az sem lepett meg, hogy az SZDSZ azért "szarozik" egy kicsit, hiszen a törzsválasztók felé -akik azért nem örülnek az állandó SZDSZ-MSZP bratyizásnak, kell mutogatni, hogy milyen frankó karakán kis párt ők. Abban is biztos voltam, hogy a Fidesz nem lesz konstruktív, és kötik az ebet a karóhoz az előre hozott választásokkal, hiszen akkor nagy valószínűséggel 2/3-os többséggel nyernének, kiütnék az SZDSZ-t, és lehet, hogy az MDF-t is, vagyis megvalósulhatna a kétpártrendszer... ami egyenes út az alkotmánymódosítgatások felé. Na, ez sem akarnám, mert szerintem a jelen helyzetben a legfontosabb a válságkezelés, nem pedig a hatalomhoz való értelmetlen ragaszkodás. 

(Amúgy én az MSZP helyében Orbán Viktort jelöltem volna miniszterelnöknek... Az lett volna az egyetlen értelmes lépés a részükről, de ez csak zárójeles megjegyzés... )

Én úgy biztos nem vállaltam volna a miniszterelnök-jelöltséget, hogy a 20. vagyok a sorban, de gondolom, Bajnai nem jár majd rosszul, mint ahogy gondolom nem azért volt szükség ennyi névre és időre, mert a többiek rosszabbak lettek volna, csak szerintem az MSZP és az SZDSZ nem tudott közös nevezőre jutni - már ami egymás kompenzálását illeti. De most végül is nem is ez a lényeg, illetve, ez mondhatni szokványos.

Amin viszont ki vagyok akadva, az az, hogy már megint a szociális intézkedésekkel akarnak spórolni! Elveszik a szocpolt. Jó, végül is ez -ha úgy vesszük- ajándék, igaz, hogy manapság biztos nagy növekedés várható a fiatal családok lakásvásárlásában, de ok, valahol el kell kezdeni. (Mi mondjuk amúgy sem tudtuk felvenni soha, mert arra, hogy új lakásunk legyen, semmi esélyünk, de lassan arra sem, hogy még egyszer szüljek...). Elszedik a 13. havi nyugdíjat - hát, végeredményben ez is egy úgymond jóléti intézkedés, amit csak a gazdagabbak engedhetnek meg maguknak, hát ok, szerintem még ezt is be lehet nyelni. Emeli a nyugdíjkorhatárt - mi már úgysem érjük meg, igaz, tőlem már vagyonokat vontak el nyugdíjpénztár címen. Ez ugye személyesen engem nem érint, de mondjuk Anyut igen, akinek így még jópár éve vissza van, pedig ő sem dolgozott kevésbé keményen élete során, mint az, aki 10 évvel öregebb nála... Megszüntetik a gázártámogatást - nos, ezzel olyan szinten egyet tudok érteni, hogy tudom, mennyien csaltak ezzel is, és nekünk spec. ez sem járt (így volt az 56 nm-es panel fűtése idén 42 ezer Ft!), bár a mostani helyzetünkben lehet, hogy járna, na, de végül is ez is egy piaci döntés, csakúgy, mint a forint-alapú lakáshitelesek kamattámogatásának megszüntetése (bár gondolom, nem Bajnainak van lakáshitele sem...).

A múltkor még azon dühöngtem, hogy feltételekhez kötik majd a Gyed időtartamát, pedig igazából ez engem nem érintett volna, mivel nekem meg volt az előírt munkaidőm. Meg hogy bruttósítják a szociális juttatásokat, de tulajdonképpen most úgy tűnik, hogy még örülhetnénk is, ha csak erről lenne szó. Azonban most úgy tűnik, hogy mindenkinek megrövidítik a Gyed időtartamát, egy évre, ami vagy azt jelenti, hogy az egyéves, beszélni nem tudó, esetleg még szopó, hozzád minden erejével ragaszkodó, épp szeparációs félelmét átélő kisbabádat beadod a bölcsődébe egész napra (már ha lesz neki hely), és te megpróbálsz visszamenni dolgozni (már ha lesz hova), vagy felvállalod, hogy nyomorogtok. Arról ugye nem is beszélve, hogy a legtöbb esetben hiába is mennél vissza dolgozni, mert vagy bölcsőde nincsen, vagy munkahely, vagy egyik sem... Távmunka, részmunkaidő pedig nem egy magyar találmány...

Gazdaságpolitikailag meg azért nem tudok egyetérteni a szociális juttatások megvonásával, túl azon, hogy ez nyilvánvalóan visszafogja majd a gyerekvállalási kedvet, mert ennek természetesen keresletcsökkentő hatása is van, ami közvetett módon csökkenti az ÁFA-bevételt... Emellett erkölcsileg felháborító, hogy megint és újra a legelesettebbeken akarnak spórolni - ne már, hogy a gyerekemnek kelljen megszívnia az elődök pazarlását! 

És mit értek pazarláson? Az egyik nyáron az önkormányzatnál voltam szakmai gyakorlaton. Na már most, ennek a városi önkormányzatnak 1,5-szer annyi alkalmazottja van, mint annak a multinak, ahol később dolgoztam, és ahol nem egy várost, hanem egy jópár országból álló régió ügyeit intéztük... igaz, mi csináltunk is valamit, nem csak kávézgattunk egész nap. Én itt kezdeném a megszorításokat... Meg persze a parlament létszámán, a kiszolgáló személyzeten, a kényelmi juttatások megvonásával, és így tovább. Számolja már ki valaki, ezzel mennyit lehetne spórolni...

...ja, hogy az nekem nem fájna, csak nekik? Hát, szerintem túlélnék...

Tudtam, hogy elkiabálom, mert bár Sári nem lett újra lázas, de azért eléggé köhög, és ma iszonyatosan nyűgös volt. Megtapasztalhattuk, hogy milyen az, amikor tényleg semmi nem jó, egyedül akkor nem nyafogott, ha táncoltunk vele, és ezt szó szerint kell érteni: vagyis tánctartásban, tánclépésekkel. Amikor felveszem, keresi a kezemet a kis kezével, és ha megtalálta, emeli fel tánctartásba...

Ehhez hozzájön, hogy gyakorlatilag két napja nem eszik, vagy csak nagyon keveset. Sosem volt mondjuk nagy evő, de azért mostanában 180-200 g főzeléket mindig benyomott, most meg 2-3 kanál, és kész. Se banán, se joghurt, se keksz nem kell neki, pedig ezek a kedvencei, esetleg csak a kölesgolyó, meg egy kis gyümölcslé az, amit elfogad. 

Délután visszavittem az orvoshoz, aki semmi különöset nem vett észre, mondjuk rákérdezett, hogy nem fájlalja-e a fülét, úgyhogy azóta ezen parázok. Mert szerintem nem fájlalja, de akkor mi fáj neki, mitől ilyen nyűgös? Persze, lehet, hogy a foga...

Doki után elugrottunk a boltba, mert elfogyott Sári gyümölcsleve, és bár Sári 80%-ban elég jól viselkedett, azért a végén mér nagyon hisztis lett itt is. Így azt az ötletünk támadt, hogy adunk neki túrórudit - na, az egy kicsit meghozta a kedvét, egészen addig, amíg a rudi tartott. Sári még sosem evett csokoládét, vagy édességet, de azt hiszem, megtetszett neki, mert amikor elfogyott a rudi, olyan bőgésbe kezdett, hogy én még ilyet nem láttam. Még a kölesgolyó sem nagyon tudta lenyugtatni. 

Végre kapott normális hintát is a Leányzó, mert az ugrálós már nem annyira villanyozza fel, és amióta Cs. egyszer a hordozóban meghintáztatta, azóta egyfolytában azt követeli, ami egy kicsit fárasztó... Na, a hinta kicsit jobban bejött, mint a TúróRudi, persze, csak amíg tartott, utána újfent visítás következett. Szerencsére ezt már a Mamája kezelte le, aki valamilyen módon kb. 2 perces szintidővel altatja, nem tudom, mit csinál vele... (remélem, nem alkalmaz kényszert, vagy ilyesmi).

Alvás közben is egy csomószor felsírt, végül ki kellett vennem, és a mellkasomon altatni vissza. Ilyenkor persze nem tudom visszatenni a kiságyra, csak a kanapéra, ami viszont azt jelenti, hogy nekem ott kell maradnom mellette, mert ha felébred, akkor az első dolga lenne leesni. Nekem pedig szétrobban a fejem egész nap, úgyhogy rám fért volna egy kis alvás, de azon a fél-ágynyi helyen, amia kanapéból maradt, nem tudok pihenni. Így maradt a nyűglődés - ami az egész napunkat jellemezte.

Lekopogom, de úgy tűnik, Sári mindenféle antibiotikum nélkül jobban van. Tegnap már egyáltalán nem volt láza, bár elég aluszékony volt, és kicsit köhögött is, de az étvágya és a kedve azért elég jól visszatért. A doki szerint még kicsit piros a torka, és egy kicsit savó a füle (újra), úgyhogy a kezelgetéssel nem álltunk le, de ettől eltekintve minden ok. Igaz, hogy este 6-kor kidőlt, és 8-kor úgy keltettem fel vacsorázni, de utána 11-ig kukorékolt, úgyhogy végül "ráuntam", és otthagytam a kiságyában a kockásfülűvel, hogy majd csak elalszik. Negyed óra múlva visszamentem, és persze már aludt, igaz, keresztbe fordult a kiságy végében, és kitakaródzott. 

Fél 6-kor pedig vígan ébresztett minket, láztalan, jókedvű- és étvágyú, az orra nem folyik, és bár egy kicsit még köhög, én gyógyultnak nyilvánítom a Lányt. 

Ja, a legújabb, hogy fel kell állítanom, megfognom a két kezét, mire a kisasszony előrepakolja a lábacskáit - vagyis sétálni próbál. Persze dülöngél, és max. 5 métert bír így megtenni, de most már legalább vágja, hogy mire valók a sonkái... Igaz, egyedül még fel sem állt... de ami késik, nem múlik. 

Viszont úgy tudom, nem szabad vezetgetni, úgyhogy igyekszem tartózkodni a produkáltatástól.

Tegnap hajnalban Sári 3-tól 5-ig gyakorlatilag 20 percenként felsírt, és amikor kivettem, éreztem, hogy tűzforró a teste, pedig elalvás előtt kapott lázcsillapítót (38,1 volt a láza este), és elvileg reggelre mindig le szokott menni. Neki viszont felment, 38,6-ra, így újabb kúpott kapott, meg fájdalomcsillapítót a torkára, plusz egy kis orrszívást, de szerencsére szopi után visszaaludt, bár még mindig nyugtalan volt. 

Ezért nagyon megijedtem, úgyhogy reggel az amúgy még mindig beteg apja elment kiváltani az antibiotikumot, de addig is kapott Sári egy kis Calcimuscot, ami véletlenül épp volt itthon. Ez vagy más kicsit helyretette, és 10-re lement a láza 37,5-re, úgyhogy úgy döntöttem, egyenlőre mégsem kap antibiotikumot. Ezután aludt vagy 5 órát, 3-kor ebédelt valamennyit, de megint csak hőemelkedése volt, sőt, egész vidám lett, bár a szemén azért látszott, hogy nincs jól. Öttől újabb szunya, majd este 7-kor egész tűrhetően vacsorázott, és bár még mindig csak hőemelkedése volt, azért mégis úgy döntöttem, hogy megkapja az antibiotikumot.

Az igazság az, hogy egész nap ezen vitáztunk Cs.-vel, mert én semmiképpen nem akartam túlgyógyszerezni a gyereket, neki meg az volt a véleménye, hogy inkább most kapja meg esetleg feleslegesen, mint később duplaennyit kelljen kapnia. Van ebben valami, és amikor láttam, hogy Sári minden nyelés után felsírt, mert bizonyára fájt a torka, és hogy egész nap olyan kis bágyadtka volt, este végül beadtam a derekam. Amúgy is már óriási gyakorlatom van gyógyszerbeadásban, amit be is bizonyítottam azzal, hogy elsőre a szájába tudtam önteni a szirupot.

Sári kicsit furcsán nézett, majd abban a pillanatban, ahogy a cukros izé a torkához ért, sugárban hányta ki a vacsorát. Anyu ölében ült, én meg csak néztem nagy bambán, ahogy a répafőzelék a paplón landol. Ezek után gondoltam, hogy túl tömény volt a gyógyszer, és meg is nyaltam, hogy megbizonyosodjak róla, ennél undorítóbban émelyítő szirupot még életemben nem kóstoltam, és igazából felhígítva sem lett jobb, úgyhogy arra jutottunk, hogy inkább nem hányatom meg vele többet a gyereket. Ma elvileg úgyis vinném orvoshoz, majd megkérem a dokit, hogyinkább injekciót adjon neki. Az ugyan fáj, de csak egy pillanatig, és úgy legalább biztosan a testébe jut a gyógyszer.

Fürdés előtt bár picit feljebb ment a hőemelkedése, de még mindig nem volt 38 fok, így újabb vita után nem adtam neki lázcsillapítót, cserébe viszont vele aludtam, és félóránként a homlokára tettem a kezem, hogy biztos nem kap-e lázgörcsöt. Aztán fél 5-kor arra eszméltem, hogy menthetetlenül elaludtam úgy, hogy már jó ideje nem néztem rá a prüntyőkére, aki keresztben feküdt az ágy sarkában, teljesen kitakarózva... Igaz, sírva ébredt, de fél 6-kor, ami nála normálisnak mondható jelenség, majd kaja után átpasszoltam a külön alvó apának, akivel fél 8-ig játszottak, amíg én édesen alhattam.

Ma reggel nem volt egyáltalán láza, sőt, ha jól mértem, akkor 35,9 volt a hőmérséklete, ami azért kicsit durva, valljuk be... Mindenesetre úgy tűnik, nem kell az antibiotikum, persze azért még ma rákérdezek a dokinál. Azért nincs még olyan jól, elég nyűgös, és fáradékony, kicsit folyik az orra is, és ami ijesztő, az az, hogy elég csúnyán köhög. Igazából ettől félek a legjobban, mert ha alacsony az IgA-ja, akkor könnyebben kaphat tüdőgyulladást is - ezt meg azért nagyon nem szeretném...

Úgyhogy a Lány megfigyelés alatt van tartva, én pedig a nyakamba vettem minden házimunkát, mivel a Dédi is kidőlt, sőt, szegény nagyon is rosszul van, csak nem ismeri be (orvosról meg hallani sem akar). Ezért ma én főztem, igaz, az ő irányításával. Még nem ebédeltünk, de remélem, mindenki életben marad utána... Közben Sárira Cs. vigyázott, és most azon gondolkodom, ha ő nem lenne itthon, vajon hogy oldottam volna ezt meg? Tudom, hogy az anyukák döntő többségének nincs segítsége, és mégis mindent elvégez (ahogy ezt Cs. nap mint nap az orrom alá dörgöli), de nekem akkora stressz a főzés, hogy képtelen vagyok megosztani a figyelmemet a gyerek és a főzés közt. Arról nem is beszélve, hogy Sári legalább 90% figyelmet követel magának, a maradék 10%-bak Teletabikat néz, de az is csak 5 percig köti le... Azalatt én épp felkötöm a kötényt... 

Természetesen benyaltunk egy újabb betegséget a rokonoktól, de hát miért is történt volna másképp. D. volt taknyos, amikor itt voltak, kicsit mérges is voltam a sógornőmre, de végeredményben belátom, hogy annyira régóta készültek már hozzánk, hogy nyilván nem volt kedve lemondani egy kis nátha miatt. Amikor hazaértek tegnap, küldött egy sms-t, hogy D.-nek 39 fokos láza van, erre Cs. közölte, hogy fáj a torka, és gyengének érzi magát, délután pedig a dédi dőlt ki. Sári szerencsére jól volt, még meg is jegyeztem magamban, hogy ha ezt sem kapja el, mint az eddigieket (jópár beteg gyerkőccel találkoztunk, és sosem lett beteg), akkor ez a baba egy kőszikla, biztos, hogy nem immunhiányos.

Erre ma délutánra 38,5 fokos lett a láza, úgyhogy elugrottunk az orvoshoz, aki szerint piros a torka is, úgyhogy írt antibiotikumot, meg lázcsillapítót, de egyenlőre kivárunk. Ahogy a múltkor. 

Sári amúgy most tombol: lement a láza, evett szépen, sikongat, mászkál, motorozik, olvas, és most, hogy aludnia kellene, természetesen nem alszik. 

Remélem, gyorsan túl leszünk ezen a betegségen - és nem szenvedünk vele annyit, mint a múltkor.

Mellesleg, én is kókadozom...

Úgy repülnek a napok, hogy alig bírom követni - hiába, ilyen az öregség. De tényleg, már hétfő délután van, és igen csak meg kell erőltetnem az agyam, hogy eszembe jusson, mit is csináltunk pénteken: nem azért, mert semmi nem történt, hanem mert annyira távolinak tűnik...

Úgy volt, hogy Cs. nővéréék jönnek péntek-szombat, de az indulásuk pillanatában derült ki, hogy a vízuma csak vasárnaptól érvényes. Így végül "nyertünk" egy szabadnapot, ami, ha emlékeim nem csalnak, elég eseménytelenül telt. Persze nem Sárinak, mert ő tényleg egy percre nem áll meg, napról napra okosabb és szórakoztatóbb. Az egyik reggel például közölte, hogy "A-pphha", az apjára nézve, igaz, azóta ezt a mutatványt nem ismételte meg. "Anya"-személye az esetek 90%-ban még mindig nem tisztázott, bár néha már megmutatja, hogy hol vagyok, ha kérdezik, de szerintem ő még nagyjából nem szeparálta el magát tőlem. 

Egy éves és egy napos korától kezdve elhagytuk a délutáni szopizást, ami azért néha még eszébe jut, legalább is előfordul, hogy három körül hozzám mászik, és hevesen mutogat a fotelre, ahol ilyenkor szoptatni szoktam. Ennek ellenére nem szoptattam azóta meg, mert hiszti sosem volt érte, és kis figyelemeltereléssel simán túllépett a dolgon. A reggeli-esti viszont marad még egy darabig, amihez a kismanó ragaszkodik, legalább is hevesen sír, ha nem abban a másodpercben kapja, amikor ő azt gondolná.

Amúgy kis hisztikriszti lett mostanában, főleg, ha valamit nem engedünk meg neki. A múltkor lent voltam, Sárira az apja vigyázott, amikor éles, vigasztalhatatlan sírást hallottam. Kiderült, hogy Sári a pelenkás kukát szemelte ki, amit Cs. nem engedett, és ezt őnagysága nem szívlelte. De amúgy is, egyre határozottabban követel mindent, hát, ha ebben rám ütött, akkor lesz még gondunk vele...

Az alvással szenvedünk rendesen, amin nem csak azt értem, hogy nappal, hanem éjjel is, illetve hajnalba. Már szinte sosem alszik negyed 6 után, ami engem igen csak kikészít, de akármit csinálok, egyszerűen felébred, és már nem akar visszaaludni. Ehhez még hozzájön, hogy vagy nagyon sokat alszik nappal, két részletben, késő délelőtt és késő délután, vagy egy rövidet délelőtt és nagy nyűglődés után kora délután. Nagy ritkán kihúzzuk ebédik, de ilyenkor sem alszik 1,5 óránál többet teli pocakkal, vagyis ezzel nagy keservesen van csak el estig, de leginkább kora este le kell tenni kicsit szundizni. Az vált be a legjobban, hogy délelőtt elviszem sétálni, és akkor alszik úgy 40 percet a babakocsiban, ami ugyan nem elég neki, de így 2-kor le tudom tenni úgy 4-ig, amivel viszont kibírja estig, és normális időben ágyba kerül. Viszont amikor ilyen szar az idő, akkor nem tudom kivinni, másrészt pedig nem mindig alszik el a kocsiban.

A sógornőmék végül tegnap reggel érkeztek, és ahogy lenni szokott, egy pillanat alatt megtöltötték a teret. Mondjuk egy két gyerekkel nem is csoda. Sári már egyáltalán nem félt tőlük, sőt, az első perctől nagyon érdeklődött irántuk, mondhatnám úgy is, hogy kábé egész nap le se tojta a fejem. Kapott tőlük egy kismotort, vagy inkább kisautót, ha nagyon koncentrál, már tudja hajtani. Kapott még egy használt kiscipőt is, igazit, amiben kint is robogózhatott. Délben felvágtuk az általam gyártott tortát, ami már egy kicsit mindenkinek jobban ízlett, mint a múltkori, de ez meg olyan tömény volt, hogy egy-két falatnál többet nem nagyon lehetett legyűrni belőle. 

Nekem amúgy kicsit stresszesek ezek a vizitek, és bármennyire titkolom, szerintem látszik rajtam, egyszerűen azért, mert mindenki ráugrik Sárira, és én úgy gondolom, hogy ez sok neki. Persze nem, mert ő marha jól elvan. Az kicsit zavar, hogy a gyerekek úgy kezelik Sárit, mintha valami játékbaba lenne - mert az ok, hogy érdekes, hogy olyan pici, de azért azt nem kellene forszírozni, hogy a nyolcéves cipelhesse a 9és fél kilós babát, úgy, hogy majd' bele szakad... mert ugye akármi is van, egy gyerekre azért mégsem lehet rábízni, hogy nonstop figyeljen erre a kis huncutra, amíg együtt vannak. Én meg hallom magamat, ahogy folyamatosan sipítozok, hogy ezt ne, azt ne, ne puszilgasd már taknyosan, meg ne add neki a zsebkendődet, figyelj, hogy ne lépj rá, ne zavard evés közben, ésatöbbi, olyan vagyok, mint valami varjú, már saját magamat is idegesítem...

A sógornőmék végül ma délelőtt mentek el, így csak egy napot voltak itt, de én úgy lefáradtam, mintha egy hétig lettek volna. Közrejátszhat ebben az is, hogy éjjel Sárival aludtunk, mert a mi hálónkban aludtak a gyerekek, a nappaliban meg a felnőttek, és egyrészt ott baromi kényelmetlen az ágy, másrészt Sári minden moccanására felébredtem, és amúgy is vagy négyszer sírt fel, mint utóbb kiderült, tiszta lila az ínye a 6. fogacska miatt. A kisasszony amúgy fél 6-kor kelt, tökre örült, hogy mi ott aludnánk a szobájában, és ezt természetesen nem hagyta szó nélkül. Erre felébredtek a lányok is, így háromnegyed hatkor már három gyerek randalírozott ott, ahol én aludtam volna... 

"Jó" dolog ez a koraszülöttség, mégpedig azért, mert ezen az alapon még egy csomó vizsgálatra el kell cipelni a gyereket, így történt az meg, hogy immár sokadszorra kellett mennünk a PIC-es utógondozóba, egyéves kontrollra. Mivel pár anyukával tartjuk a kapcsolatot, akikkel egyszerre voltunk bent, és mivel a gyerekeink 1-2 hét különbséggel lettek egyévesek (Sári a legfiatalabb), így megbeszéltük, hogy összehozhatnánk egy közös orvoslátogatást, megspékelve egy kis szülinapozással is. Így találkoztunk össze 4-en, köztük F. és anyukája Zs., akik a szobatársaink voltak azokban az időkben. F. amúgy 32 hétre született, alig volt 2 kiló, és folyton aludt, ráadásul túl picurka volt ahhoz, hogy szopizzon, úgyhogy Zs. vagy két hónapos koráig minden etetéskor először küzdött egy fél órát a cicivel, majd amikor F. már túl fáradt és éhes volt, akkor adott neki cumisüvegből előzőleg lefejt tejet. Mindezt megcsinálta természetesen éjjel is, két hónapig, amíg F. elég erős lett ahhoz, hogy már a ciciből is ki tudja szívni az elegendő mennyiségű tejet. Nem semmi, én biztos nem lettem volna elég kitartó ehhez, de nekik szerencsére sikerült.

Az orvosról "csak" annyit, hogy már megint rohadtul le lettem b*szva (már elnézést), most azért, hogy mi a fenének hurcoltam a gyereket egyik orvostól a másikig, és miért hagytam, hogy felszúrják a fülét (!), amikor a gyereknek semmi baja, csak hülye az anyja. A gyerek ezért fél az orvosoktól, és teljesen feleslegesen lett megkínozva. 

Na most akkor erre varrjak gombot: amikor nem engedtem, hogy felszúrják Sári fülét, akkor én lettem a világ legfelelőtlenebb anyja, mert egy csomó durva szövődménynek tettem ki a gyereket, és amikor végül kórházba került, akkor a képembe vágták, hogy bezzeg ha felszúrták volna a fülét...! Amikor nem gyógyult a füle, akkor kiderült, hogy azért nem, mert én -a hülye anyja- nem tudtam, hogy 20-szor kell szívni az orrát, nem csak annyiszor, ahányszor jön belőle valami. Igaz, korábban azt sem mondta senki, hogy szívni kellene az orrát... Aztán, megint én vagyok a felelőtlen, mert a gyerekorvos és a fülész azt állította, hogy immunhiányos, és ezért nekem direkt élvezet volt fél órán keresztül lefogni, miközben vették tőle a vért. És akkor az alváslaborról még ne is beszéljünk...

Igen, ezt én mind baromira élveztem. Münchausen-szindrómás vagyok, minimum, vagy mi. 

A kegyelemdöfés az volt, amikor megkérdezte a doki, hogy nekem mi a foglalkozásom, hogy miért lehet ilyen könnyen félrevezetni. Gondolom, azt hitte, takarítónő vagyok, vagy ilyesmi, és akármit bebeszélhetnek nekem. Mert hogy én miért nem kérdezek. Mert hogy kérdezni kell. Igen, gondolom, ez az orvos sokat járt különböző SZTK-kban, ahol az én gyerekemet már kezelik, közben az előzőnek a záróját diktálja a doki, de a következő már az ajtóban áll... Itt valóban van lehetőség minden eshetőséget felvázoló beszélgetésekre. Na mindegy, elég annyi, hogy végül azt mondta, a bárányhimlő elleni oltást adassam be neki, erre megkérdeztem, hogy miért javasolja, az immunrendszere miatt? Erre megint lecseszett, hogy ne gondoljam, hogy a gyerek immunrendszerével baj van, mert nincs. Ok, de akkor miért is adassam be a bárányhimlő elleni oltást? Ja, hát erre nem válaszolt.

A mozgásfejlődésre azt mondta, hogy lassú, de jó irányba halad, teendőm annyi, hogy tanítsam meg felállni (sűrűn húzzam fel állásba), és vegyek neki Siesta cipőt. Mert az jó. 

Vagyis összegezve, ez az orvos az összes eddigi orvossal teljesen ellentétes véleményt fogalmazott meg, bennem meg annyira felment a pumpa, amiért tőlem, laikustól várják el, hogy végül is kinek hiszek! Azt hittem, az orvostudomány valami egzakt dolog, vagy beteg vagy, vagy egészséges, a vérképed minden orvosa előtt ugyanolyan, a magas vérnyomás mindenhol magas vérnyomás, akkor meg mi a kérdés? 

Nem mondta, hogy vissza kellene még mennünk, és bár a többieket visszahívták, én úgy döntöttem, hogy ide többet nem megyünk.

Ezután kicsit még beszélgettünk 4-en, kaptunk D-től örök-barátság-kártyát, amit én személy szerint nagyon meghatónak éreztem, de mivel nekik el kellett menni, így végül 3-an mentünk át Zs.-ékhez. Itt találkoztunk Cs.-vel is, aki felhozott minket Pestre (mert jogsim még mindig nincs), és időközben elintézte Sári anyakönyvét (mert megváltozott a nevünk). Sári útközben elaludt, de sikerült úgy kicsempésznem az autóból és betennem a kiságyba, hogy nem ébredt fel, míg Zs. nem volt ilyen szerencsés F-fel, úgyhogy végül a két maradék gyerek, meg mi anyukák és az egy darab apuka dumnáltunk a konyhába, míg Sáribaba a hálóban aludt. Amikor végül felébredt, rögtön odakéredzkedett a babákhoz, de végül nem igazán vegyült a társaságba, hanem inkább magányosan játszott. Szerintem sajnálta, hogy Kisvacak nincs ott.

A másik két baba amúgy mozgásban természetesen simán lehagyta Sárit, ami ugye azért durva, mert mindkettő sokkal kisebb súllyal született, mint ő. Sári viszont szerintem értelmileg járt a többiek előtt, például talált egy bárányt F. játékai között, és egyfolytában azt lobogtatta, miközben bégetett. Én mondjuk már leszoktam arról, hogy összehasonlítsam a gyerekeket, de Cs.-nek elég új volt a helyzet, úgyhogy hazafelé semmi mást nem hallgattam, csak hogy Sári milyen kis ügyetlen volt a többiekhez képest, és amúgy is, milyen muja, mert az összes játékot elszedték tőle. Az viszont szembetűnő volt, hogy a másik két baba mennyivel barátkozóbb, mint a Lányunk, nemcsak egymással, hanem a felnőttekkel is. F. pl. kézről kézre járt, de B. -a kisfiú- is simán odament Cs-hez, vagy hozzám, míg Sári leginkább senkire rá se nézett. Ő ilyen kis anyámasszonykatonája, épp, mint az apja.

Azt is megállapítottam, hogy én vagyok a legparázósabb anya a világon: szinte mindenki sokkal kevésbé aggódik a gyerekéért, mondjuk, Zs. simán bent hagyja a szobában a gyereket, és tesz-vesz a konyhában, néha hallgatózik, hogy nincs-e valami gyanús zaj, de alapvetően nem izgatja magát azon, hogy F. vajon mit csinálhat. Aztán F. egy idő után megjelent a konyhában, vigyorgott egy sort, majd indult a dolgára. Én ilyet sosem mernék tenni, igaz, a mi lakásunk egy időzített bomba, egyszerűen akármennyire igyekszem, nem tudom elég biztonságossá tenni. Sári a múltkor pl a tapétát ette meg, ami egy leesett csempe mellett feslett fel - nem hinném, hogy a festék és ragasztó 3 éves kor alatt ajánlott lenne.

Kicsit lazábban kellene hozzáállnom a gyerek-témához, de hát annyi mindent csinálhattam volna jobban! Majd a másodiknál, ugye.

Bóbita táncol...

...tegnap a mamája felvette, énekelt neki, és megfogta a kezét, mintha táncolnának. Jobbra-balra dülöngéltek, és ez Sárinak úgy megtetszett, hogy azóta nagyjából csak így hajlandó kézben lenni. Mindez persze azt feltételezi, hogy az ember csak egy kézzel tartja, ami úgy fél perc után igen megerőltető, de csalni nem lehet, mert ő következetesen keresi a másik kezét az áldozatnak, hogy szabályos legyen a tánctartás. Tánc közben nagyon vigyorog - gondolom, élvezi. Vagy "énekel" - gondolom, ezt is.

Bóbita játszik...

...fogja a mesekönyvet a térdén, és lapozgatja. Vagy az Adótant. Vagy az angolszótárt. Fejjel lefelé. Mindent kipakol, néha sikerül bepakolnia is. A kártyapaklit szétdobálja, próbálja összerakni, de az ugye nem mindig sikerül. A plüssállatokat megölelgeti, puszilgatja, sőt, egy-kettőnek még azt is tudja, milyen hangot hallatnak. A bárány "bééégetése" már nagyon jól ment tegnap, a kutya-, cica-, tyúk-hang kis jóindulattal felismerhető. A tollal "rajzolni" próbál, igaz, a papír-toll vetületét még nem érti, de azt már határozottan érti, hogy ezzel a pálcikával virágot lehet varázsolni - és ezt meg is követeli, amint talál rá alkalmas felnőttet. A hintaló már nem a legjobb barátja, mert azzal nem lehet körbelovagolni a lakást, ellenben mászva mindenhova eljut. Teletabik még mindig jöhetnek korlátlan mennyiségben, sőt, már azt is kifigyelte, hogy az apja melyik fiókba pakolta el a DVD-t, így simán előszedi, ha arra van ihlete. Az erősítőt bekapcsolja, a hangerőt felcsavarja, csak néha fordított sorrendben. A cipők még mindig nagy haverok, igaz, mostanában már nem nagyon kóstolgatja őket, de felhúzni azért még mindig szereti. Úgy összességében megállapítható, hogy a játékai sokkal kevésbé érdeklik, mint a hétköznapi használati tárgyak, de ez azt hiszem, így normális.

Bóbita épít...

...mármint rendesen, egymásra pakolva a kockákat! Na jó, nem mindig sikerül a művelet, de ma reggel már három kockát is egymásra rakott úgy, hogy a torony nem dőlt le, és láthatóan nagyon büszke volt magára. Nem tudom, mikor kell elkezdenie egy gyereknek az "alkotást", de szinte hihetetlen, hogy ő már itt tart, mert pár héttel ezelőtt az volt a kedvenc játéka, hogy lerombolt mindent, amit az apja épített neki. 

Bóbita álmos...

...de nagyon nehezen tud, vagy akar elaludni. Egyenlőre ez a "délelőtt babakocsiban altatás fél órára, délután rendes szunya" dolog beválni látszik, bár igaz, hogy tegnap a délutáni alvással nagyon megszenvedtünk, mert vagy fél órát ordított, mire végül sikerült elaludnia, de szerintem a fogacskája volt a ludas a dologban. Mondjuk a módszerrel az a legnagyobb baj, hogy időjárás-függő, mert pl. ma nem tudtam délelőtt kivinni, olyan rossz idő van. Most a kiságyában alszik, kíváncsi vagyok, meddig. Amúgy nem lenne semmi gondunk az alvással, ha nem reggel 5-kor kelne, mert ha aludna mondjuk 7-ig, akkor ebédig már simán kihúznánk ébren, de így 10-re már olyan kókadt, hogy nem lehet vele bírni.

Csak azt nem értem, hogy két ilyen alvásmániás szülőnek hogy lehet olyan gyereke, aki 5-kor ébred?

Túl vagyunk az egyéves kontrollon, és a szülinapi oltáson. Sári hivatalosan 9340 g és 75 cm, 5 foga van, a 6. útban - napok kérdése, és kibújik. Nagyon jól viselkedett az orvosnál, csak akkor sírt, amikor meghallgatták a tüdejét (az köztudottan baromira fáj), illetve innentől kezdve természetesen egészen addig bömbölt, amíg a doki látótávolságon belü volt. Végül arra nyugodott csak meg, hogy Cs. talált valahol egy Kockásfülű nyulat, de amikor az orvos újra előkerült a recepttel, ismét rázendített. Mindenesetre túléltük, két hónap múlva kell az ismétlő oltás, rá egy hónapra pedig a 15 hónapos kötelező, szóval újra böködve leszünk még egy ideig. Egyébként az orvos szerint nem kell fejlődésneurológiára vinnem, mivel fel tud ülni, kúszik és mászik, és mindezt egy hét alatt nyomta le, így nyilvánvalóan nincs baja, csak kivárós természet (mint Cs. - jegyzem meg halkan). Az sem baj, hogy még nem áll fel - majd jön az is.

Most, hogy Sári már elmúlt egyéves, és köztudottan nincs ételallergiája, úgy gondoltam, hogy eljött a tényleg mindent kóstolgatás időszaka. Na de most ismét totál tanácstalan vagyok, mert most akkor mégis milyen sorrendben, milyen mennyiségben, és egyáltalán, hogyan vezessem be az ételeket? Sári eddigi repertoárja nem volt túl széles, húsokból csak csirkét és nagy ritkán pulykát kapott, tejtermékből joghurtot és túrót, felvágottat pedig egyáltalán nem. Dunsztom sincs, hogy felvágottból pl. mivel kezdjem? Párizsi vagy téliszalámi? Vajat lehet, vagy inkább margarint? Disznóhús mehet már (mi szeretjük, viszonylag sokszor eszünk pl. rántott húst), vagy mondjuk hal? És a tészta? Makaróni, például, darálthússal? Gomba?

Azért vagyok ilyen tanácstalan, mert Sári szinte már csak azt enné, amit mi is eszünk, de azért kolbásszal még sem lakathatom jól! Ma mondjuk reggel sonkát adtam neki zsömlével, sajttal és joghurttal (amit pohárból iszik, mert Cs. hozott neki otthonról igazi ivójoghurtot, és azt én már nem kanalazgatom, issza is ügyesen), aztán délben muszáj volt egy kis húslevest mernem neki tésztával, amiből meg is evett egy 2 decit biztos, utána pedig a saját kis babfőzelékét tömte, igaz, már nem olyan szívesen. Ezután viszont bukott egy hatalmasat, amire eddig ritkán volt példa, lehet, hogy azért, mert túl sok volt az újdonság? Úgyhogy nem tudom, mi tévő legyek, de szerencsére holnap jön a védőnő (ha jól emlékszem), majd ő kiokít...

Az alvásra pedig a következőt eszeltem ki: mostantól nem ebéd után megyünk sétálni, hanem délelőtt, tízórai után - egyrészt, mert ha süt a nap, azt nagyon ki kell használni, ugyanis rendszerint megszívjuk, hogy délutánra esik, másrészt pedig ilyenkor szinte biztos, hogy elalszik a babakocsiban. Ami alapjáraton nem jó, de így, hogy szeretném elhagyatni vele a délelőtti szunyát, azért előnyös, mert 40-45 percnél hosszabbat így nem alszik. Ennek következtében délután hamarabb lesz fáradt, így mondjuk 2-kor alszik el 5 helyett. Hamarabb is kel majd, de este korábban tudom így elaltatni, viszont akármi mi is történik, reggel úgyis fél és háromnegyed 6 körü kel, ergo többet alszik éjjel. Kíváncsi leszek, hogy jön ez be, egyenlőre tegnap és ma úgy tűnik, hogy működik a dolog.

És feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy a kis hős már harmadik napja egyhuzamban átalussza az éjszakát. Pedig jön a foga. Éljen! 

Mivel a rövid idő miatt egyszerűen képtelen voltam olyan szülinapot szervezni, ami mindenkinek megfelelne, így úgy tűnik, hogy több hullámban fogjuk Sári szülinapját megünnepelni - amit ő láthatóan nem vesz zokon.

Pénteken volt ugye a családi buli, tegnap pár barát volt itt, ma az, aki tegnap nem tudott eljönni, csütörtökön pedig tartunk egy kis PIC-es szülinapi egyéves kontrollal egybekötött meetinget. Végül a több, mint egyhetes szülinapozást a sógornőmék jövő szombati látogatása zárja majd le.

A tegnapi buli elég jól sikerült, bár én nagyon elfáradtam - pedig nem is voltunk sokan: 7 felnőtt és 4 gyerek, ha jól számolom, mégis azért meglátszott a buli eredménye a csilivilire takarított lakáson. A legjobb a kolléganőm 1,5 éves kisfia volt, aki egyrészt egy kis energiabomba, másrészt előre vetíti, hogy Sári hogy fog viselkedni pár hónap múlva: nos, a lényeg annyi, hogy a kolléganőm sokkal soványabb, mint a terhessége előtt volt, és ennek az az egyszerű oka, hogy a gyerek mozgásban tartja... A kissrác kb. egy perc alatt bejárta mind a 200 négyzetmétert, de leginkább a mi hálószobánk tetszett neki. Itt jegyezném meg, hogy aki babazsúrt szervez, az jobb, ha az összes cikis dolgot időben elpakolja olyan helyekre, hogy az ilyen kis banditák még véletlenül se találják meg, elkerülendő, hogy a másfél éves diadalittas mosollyal begyalogoljon 10 ember közé, feje fölött lóbálva férjünk horkoláskönnyítő tapaszát... még jó, hogy nem mást.

A másik világbajnok Cs. barátainak 7 és fél hónapos kislánya volt, aki amellett, hogy tisztára úgy néz ki, mint a bátyja, olyan ügyes, mint a fene. Sokkal több mindent csinál már, mint Sári, igaz, nem mászik, de Sári ennyi idősen épp, hogy csak forgott. Ez a kismanó meg simán bemászott Sári kiskádjába, ami most jelenleg játéktárolóként funkcionál. 

A szülinapos egyébként marha jól elvolt, fel-alá mászkált a lakásban, néha csücsült a kis szoknyájában, és nézelődött, de igazán nem kellett fegyelmezni, vagy ilyesmi. Meg is állapítottuk, hogy jó volna neki egy nagyobb testvér, bár ezzel sajnos biztosan nem tudok szolgálni. Azért az feltűnt, hogy a babák egymással nem igazán törődtek, pedig Sári amúgy szereti a babákat, sőt, Kisvacakkal a múltkor már mintha együtt játszottak volna, mert M. nagyon mutogatta Sárinak a játékot, mire a kisasszony visszamutogatott. Persze, lehet, hogy csak a szerelem teszi...

Sári végül, mintegy 6 és fél óra móka után, este 6-kor dőlt ki, akkor muszáj volt egy kis időre letenni, mert a vacsorához még nem volt éhes, viszont már egy perccel sem bírta volna tovább. Így persze fél 8-kor én keltettem fel enni meg fürdetni, ilyenkor persze 10 óra, mire este elaltatom, viszont nem alszik tovább, mert ma reggel is háromnegyed hatkor már kukorékolt. Hol van már az az idő, amikor fél 8-kor keltem, és még azt is korainak tartottam?! Szóval most szívunk ezzel, mert az a baj, hogy így délelőtt muszáj neki aludnia, viszont délután már nagyon későn kell még egyet. Ha reggel tovább szundikálna, akkor kibírná ebédig egyhuzamban, aludna mondjuk 3-ig, és onnantól már jól bírná estig, de így nappal viszonylag sokat alszik, de éjjel keveset.

Az alvásmizéria mellett úgy döntöttem, hogy egy egyéves nagylánynak már nincs szüksége a délutáni szopira is, így tegnap óta csökkentettük a napi adagot kettőre (reggel-este). Eddig úgy tűnik, nem viselte meg az elvonás, persze, lehet, hogy csak a nagy kavalkád vonta el a figyelmét. Holnap kiderül, hogy viseli...

Ma M. és E. voltak itt, kiderült, hogy jövőre szeretnének gyereket, aminek én nagyon örülök, de mintha M. elejtett volna egy megjegyzést, hogy a cukorbetegsége miatt talán már nem lehet... nem mertem rákérdezni, de nagyon remélem, hogy félreértettem valamit, mert utána végig arról beszéltek, hogy E. idén még végig dolgozni akar, hogy meglegyen az éve, de jövőre szeretnének belevágni a babaprojektbe, miután kiköltöztek vidékre. Ha így lesz, akkor M. lesz az első régi barátom, akinek szintén gyereke lesz. Már 32 éves, mondjuk, itt az ideje.

Holnap egyéves kontrollra megyünk a háziorvoshoz, kíváncsi vagyok, mit mond a mozgásfejlődésre, mert anno azt ígérte, hogy ha egyévesen sem lesz minden ok, akkor mennünk kell a fejlődésneurológiára. Mindemellett beadatom a prevenart Sárinak, remélem, nem veri le nagyon. Nem lenne szép ajándék a szülinapjára.

Apropó, ajándékok. Tőlünk Sári már rég megkapta a meglepetéseket, mert nem láttam értelmét a nagy napig tartogatni őket, elvégre ő még úgysem érti az apropót, és akkor miért ne játszon velük már amikor megvettük is. Így kapott hintalovat és járássegítő hengert (mert a régi kilyukadt) a déditől, babát és Teletabi Lala figurát a mamájától, labdasátrat tőlünk, kisruhát, pónit, labdát, Little People figurákat és rengeteg könyvet a vendégektől (én mindenkinek mondtam, hogy Sári könyvmoly). Nem mintha számon akarnám tartani, hogy ki mit hozott, de az első szülinapot valamiért különlegesnek érzem, szeretném, ha tényleges valójában dokumentálva lenne. 

Hát így történt, és még nincs vége...

Sári első szülinapján egész nap takarítottam, mivel iszonyatos dzsuva volt mindenfelé, és holnap vendégeink lesznek. Így Sári - aki 3/4 6-kor kelt reggel (éjszaka nem), egész délelőtt az apjával volt, és olyan jól érezték magukat, hogy Sári lefeküdni sem akart. Végül 11-től fél 2-ig aludt, amikor is ebédelt, majd elmentünk vásárolni a holnapi "bulira". Mindig is tudtam, hogy ez egy aranygyerek, de ilyenkor különösen büszke vagyok rá: csücsül a bevásárlókocsiban, és mindent megnéz, minden érdekli, de nagyon jól viselkedik - se hiszti, se nyafogás, a pénztárosokat pedig egyenesen bűvöli a kis huncut.

Hazaérve gondoltam, bealszik, mert azért egy-egy ilyen túra rendesen lefárasztja, de végül nem így lett - így fél öt körül megültük a családi szülinapot. Sári dédije "sütötte" a túrótortát, szegény két napja ezzel dolgozott, és nagyon izgult, hogy sikerül-e majd. Szerintem jól sikerült, bár némiképp rontotta az összképet, hogy csak béna "Happy Birthday" feliratot sikerült rá találnunk a magyar helyett. Sári nézte a gyertyát, elfújni persze nem tudta, de érdeklődéssel kóstolgatta a tortát - ami nekem nagyon ízlett, Anyunak meg Cs.-nek nem annyira. Ennek persze hangot is adtak, hogy miért nincs benne több cukor, én meg annyira felhúztam magam, mert szegény Mama tényleg két napja ezzel a hülye tortával bajlódott, izgult nagyon, hogy hogy sikerül, és amúgy is minden apróságon megsértődik, akkor meg miért kell kritizálni? Arról nem is beszélve, hogy ebben a családban egyszerűen nem lehet olyat tenni, ami mindenkinek maradéktalanul megfelel - legalább egyszer ne kelljen már fanyalgást hallgatni. Nekem amúgy nagyon bejött a torta, úgy beettem belőle, hogy vacsorázni is elfelejtettem.

Sári egy ideig eszegette a szeletét, majd megunta, belenyúlt a tányérba, és azzal a lendülettel az arcára kente a túrót. Ez azért érdekes, mert Sári amúgy olyan tisztán eszik, mint egy felnőtt, és ez az újfajta játék (mármint az ételben turkálás) nagyon felkeltette az érdeklődését, úgyhogy nagy élvezettel vetette rá magát a trutyira, és kente össze a fejét mindenhol. Többet nem nagyon evett (mondjuk én igen), úgyhogy egy gyors családi fotó után Anyu megpróbálta lefektetni. 

Kb fél óra múlva szólt, hogy sajnos nem tudta elaltatni a manót, úgyhogy átvettem én, de persze nekem sem sikerült, annyira pörgött a szülinapos. Így felöltöztettem, és hagytam még egy kicsit játszani (közben megfőztem a csirkehúsos és gombás szendvicskrémeket a holnapi zsúrra, ami minden túlzás nélkül isteni lett), majd vacsora után még egy kicsit, hogy leülepedjen a kaja, és végül 8-kor fürdettük meg. Ilyen sokat egyhuzamban még sosem volt fent Sári, de végül is jól viselte, nem volt nyűgös, vagy hisztis, sőt, igazán fáradtnak sem tűnt, igaz, a fürdés után kb. egy perc alatt bealudt szopizás közben. Kíváncsi vagyok így meddig alszik, mindenesetre 365 naposan aludt először egyet csak napközben, és ez azért már valami. Nem babás, hanem olyan kisgyerekes...

Tararaaaaaaaam: Sárikittyom ma 1 éves!

Drága Kicsi Lányom! El sem hiszem, hogy már itt tartunk, tényleg olyan, mintha tegnap lett volna! Nem akarok patetikus lenni, de az leszek: Te vagy a legszebb ajándék, amit kaptam az élettől! úgy örülök, hogy minket választottál szüleidnek!

Nem indult könnyen az Életed, mégis, ne a nehézségekre gondoljunk most, hanem arra, hogy bearanyoztad az életünket! Nagyon boldog szülinapot kívánok Neked!

Egy éve ezen a napon volt esedékes a 37. heti orvosi vizsgálat és UH-n, amin -mint tudjuk- Sárit sokkal kisebbnek látták a koránál, ami miatt -mint tudjuk- másnap befektettek a kórházba, és megindították a szülést.

Az események eléggé összefolynak az emlékeimben, de konkrétan fel tudom idézni az érzést, amikor a doki ráírta a papírra, hogy dismaturitás, és arra is, hogy a nőgyógyászati rendelő a második volt egy tipikus pesti bérházban, ahol leginkább vénkisasszonyok laktak (ezt onnan tudom, hogy egy alkalommal -talán épp ekkor?- egy vénkisasszonynak kinéző néni kalapban és kesztyűben kiabált Irénért, aki talán a szobalánya, vagy gondozója lehetett), és régimódi lift volt két szárnyas ajtóval, de modern irányítórendszerrel. A liftben volt egy tükör, amiben láttam, hogy könnyes a szemem, de arra például nem emlékszem, hogy Cs. hogy viselkedett. 

Nem emlékszem, hogy telt utána az este, de arra igen, hogy Cs. lefényképezett, mondván, hogy ez az utolsó pocakosan töltött napom, és a kép iszonyú lett. Fekszem a kanapén, a szemeim kisírva, nagy (paraszt)zsebkendőt gyűrködöm a kezemmel, és egyáltalán, szörnyen nézek ki. Utálom azt a képet, nemcsak amiatt, hogy csúnya vagyok rajta, hanem amiatt is, mert emlékeztet a kétségbeesésre. 

Jó lett volna, ha másképp alakul ez az egész, ha Sárinak nem így kellett volna megszületnie - de azt hiszem, semmi sem történik véletlenül. Az egész terhességet végigizgultam, szinte soha nem tudtam átadni magam valamiféle könnyed derűnek, és ez szinte determinálta, hogy a végén is lesz valami gebasz. 

Ma reggel amúgy Sári ötkor kelt, majd úgy döntöttem, hogy nem szerencsétlenkedem azzal, hogy hatig (szopiidő) dajkálom, így megszoptattam, reménykedve, hogy visszaalszik. Persze, esze ágában sem volt aludni, hanem evés után felváltva ébresztgetett engem és Cs.-t, miközben folyamatosan dumált. Mielőtt 3/4 6-kor átadtam volna a stafétát Cs.-nek, megbeszéltük, hogy egy éve még nem tudtuk, milyen jó lesz nekünk egy év múlva. 

Sári ugye mászik - mostanra már leggyakrabban ezt a mozgásformát választja, bár kb. 5 méter/perc-es sebességgel halad csak, de simán átmászik a küszöbön is, és mostanra már a kő és a parketta sem jelent neki akadályt. A térde csupa kék-zöld folt a sok hülye küszöbtől, de a kis balesetek szerencsére nem szegik kedvét. A bútorokba belekapaszkodik, és látom rajta, hogy nagyon gondolkodik, hogy mégis mi lehetne a következő lépés, de felállni még nem tud egyedül.

Amióta kúszik-mászik, egyszerűen semmi sincs biztonságban tőle. Akármilyen apró piszkot,morzsát, gyöngyöt talál apadlón, az első dolg,a hogy felcsippentse, és a szájába tömje. Evett már tapétát (az előszobában egy helyen lejött a csempe, és ott felfeslett a fűrészporos tapéta, amit Sári egy szempillantás alatt letépett a falról, és a következő pillanatban már nagyban szopogatta, mindezt úgy, hogy Anyu és én is ott álltunk felette), sarat (valaki behozta a földet a cipőjével, amit Sári természetesen azonnal megtalált), morzsát és port minden mennyiségben. Nem vagyok egy házitündér, de mostanában sűrűn porszívózunk, mégis az az érzésem, hogy egyszerűen nem tudok annyit takarítani, hogy Sári ne találjon koszt a földön. Szerintem amúgy direkt vadászik rá...

A másik nagy szenvedélye a cipők és papucsok. Az előszobában rendszeresen leparkol a cipős polc előtt, és nagy élvezettel és műgonddal pakolja le a cipőket, ami pedig megtetszik neki, azt nyújtja oda, hogy húzzuk fel a lábára. Amikor olyanja van, előfordul az is, hogy vissza is pakol mindent a helyére, igaz, párosítani még nem tudja őket, de az apjával már próbáljuk motiválni erre is. 

Az elmúlt két hétben alig fogytam valamit, összesen másfél kilónál tartok, ráadásul elég nagy amplitúdóval billeg a súlyom ide-oda - igaz, a majd1 mindennapi méregetésnek köszönhetően észrevettem, hogy bár olyan, mint egy sinus-görbe, de az átlaga haloványan, de lefelé halad. Ma értem el eddig a rekordot, igaz, még mindig jó 3,5 kilóra vagyok a minimális célomtól.

Ami azért siralmas, mert hét napból legalább haton végzek valami testmozgást. A múlt héten hétfőn pl. Norbi Kickbox 1, kedden hastánc, szerdán sima Norbi aerobic, csütörtökön Kickbox, pénteken Gladiátor fittness (ez az összes közül a leggázabb, ami akoncepciót illeti), szombaton kocogtam, igaz, majd' bele döglöttem, vasárnap pedigHastánc kezdőknek zsírégetés DVD, plusz társastánc. Mindemellett külön gyakorlatokat végzek hasra, combra, seggre, és felhozattam a pincéből a biciklimet, igaz, azóta 100 km/h-s szél fúj, és jelenleg esik a hó.

Kimerítőnek hangzik, és az is, de úgy látszik, nem elég. Az is igaz, hogy nem diétázok, mondjuk, próbálok hat után nem enni, és nem két pofára tömni a szénhidrátot, de ettől függetlenül valószínűleg sokat eszem. Addig nem diétázok, amíg Sári szopizik, bár az az igazság, hogy szerintem mostanában már csak kedvtelésből cumizik rajtam, mert szerintem nem szív már szinte semmit. Mindegy, amíg nem utasítja el, addig én sem erőltetem, mondjuk azt elhatároztam, hogy lassan elhagyatom vele a délutáni szopikat is, és akkor már tényleg nem lesz semmi akadálya annak, hogy esetleg dolgozzak.

Mert elkezdtem én is munka után nézegetni, már el is küldtem egy helyre a jelentkezésemet. Állami dolog, úgyhogy szerintem tutira nem vesznek fel, no nem azért, mert nem felelek meg, csak ugye haver, koma, jóbarát... és azért sem, mert beleírtam, hogy szerintem a munkát 6 órában is el lehetne látni... slusszpoénként, miután oldalakon keresztül részleteztem, hogy mennyire precíz vagyok, elküldtem a jelentkezésemet, amihez nem csatoltam önéletrajzot. 

ráadásul olyan precíz is vagyok, hogy simán elsiklottam afelett, hogy uszkve másfél éve lejárt a jogosítványom. Én simán vezettem vidéken, Pesten, külföldön lejárt jogsival, sőt, vezettem volna még tovább is, ha Cs. a múltkor nem megy el az orvoshoz intézni a passzív táppénzt, ahol nem fut össze az én ex-barátommal (aki ugyan nem ismeri Cs.-t, de Cs. felismerte). De ez még nem lett volna elég, ha én utána szombaton nem futok össze az ex-szel a Tescoban, akit amúgy öt éve nem láttam, és akitől nem kérdezem meg, hogy miért volt orvosnál. Nos, lejárt a jogsija, azért volt. Ja. Aztán itthon elmeséltem ezt Cs.-nek, akinek napokkal később eszébe jutott, hogy nekem vajon jó-e még. Mondom, persze. Majd elkezdtem gondolkodni, hogy az ex fiatalabb nálam, ebből kifolyólag később szerezhetett jogsit, mint én, vagyis ha neki lejárt... És itt jött a slusszpoén, ui. az igazolványom 2015-ig érvényes, de az autóvezetési jogosítvány csak 2007-ig volt! Ezt valamni 2-es betűméret jelzi a hátoldalon, egy tök logikátlan helyen. Az, hogy az igazolvány meddig érvényes, csak annyit jelent, hogy addig igazolhatom magam vele, személyi helyett... Na mindegy, most el kell intéznem a megújítást is, remélem, vizsgáznom nem kell újra...

Cs. tegnap fodrásznál járt. Amikor hazajött, láttam én, hogy valami furcsa rajta, és nem az, hogy rövidebb a haja. Aztán mesélni kezdett:

-...lenyírta a hajamat, majd nyissz-nyissz, szépen lenyírta a fülemről és a fülemből a szőrt. Na jó, kicsit ciki, de ezt már a múltkor is csinálta, hanem ezután fogta a fésűt, és a gépet, és lenyírta a szemöldökömet is! Bazmeg, szólni sem tudtam...

Hát igen, öregszik a drágám, idén már krisztusi korba lép. Vajon Jézusnak is bozontos volt a szemöldöke?

Hát igen. Eljött ez is. Majdnem egy évesen Sári megtanult mászni - kb. 1 héttel azután, hogy kúszni kezdett. Tegnapelőtt még csak pár bizonytalan mászólépést tett meg a szőnyegen, tegnap már a nappaliból elmászott az előszoba másik végéig, ma pedig eljutott oda, hogy a padlón is tud egy darabig mászni, pedig az nagyon sima, és folyton kicsúsznak a térdei. Amikor megunja, hogy állandóan vissza kell húzni a lábacskáit, akkor kúszásba vált.

Szerintem ez a rohamos fejlődés azzal lehet összefüggésben, hogy végre meggyógyult a füle. Eddig a kis teste a betegséggel volt elfoglalva, talán "nem ért rá" a mozgását fejleszteni, de az is lehet, hogy az egyensúlyközpont miatt lehetett az egész, ami ugye a fülben van... Jó, ez persze csak találgatás, én nem vagyok orvos, de az is lehet, hogy Sári egyszerűen ilyen későn érő típus. A lényeg amúgy nem a mikoron van, hanem azon, hogy egyáltalán csinálja!

Most épp csücsül, és a dobozából pakolja ki a játékokat - már egy kiló holmi van az ölében...

Ennyire elb*szott napom is régen volt.

Sári negyed 6-kor kelt (tegnap fél 6-kor), és mivel ma én voltam az éjszakás, nekem jutott a nemes feladat, hogy visszaaltassam. 6-ig nincs szopi, bár tegnap megkegyelmeztem Cs.-n, és adtam Sárinak fél 6-kor, de ha ma is kapásból megszoptatom, akkor holnap tuti, hogy 5 előtt már kukorékolni fog. Így háromnegyed 6-ig küzdöttünk, amikor is megszoptattam, de vagy fél órát nyammogott, mire visszaaludt. 7-ig, de akkor már Cs.-é volt a leányzó, úgyhogy én fél 9-ig alhattam, ami alapvetően jó dolog lenne, ha emiatt nem csúszna el az egész napom, és nem esett volna a torna épp ebédidőre... na mindegy, a megszokások rabja lettem, rosszul viselem, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elterveztem.

Aztán, tegnap elkezdtük szervezni Sári szülinapját, persze későn, de nyilván azért, mert eddig nem tudtam eldönteni, mit csináljak. Persze, emiatt egy csomó ember nem ér rá, úgyhogy a végén talán ha ketten el tudnak jönni Sárihoz. Jó, tudom, neki tökmindegy, hogy ki jön és miért, de akkor is, szerettem volna, ha többen lesznek. Ráadásul S. sem jön haza májusig, holott Karácsonykor, amikor utoljára találkoztunk, még úgy volt, hogy márciusban biztos hazajön. Ez van, amikor egy közeli barát (akinek nincs gyereke) Angliába költözik. Kicsit rosszul is esik, meg ugye rossz is, úgyhogy írtam is neki egy rossz hangulatú levelet - amire még nem válaszolt.

Tegnap továbbá írtam egy emailt a főnökömnek, mert januárban azt írta, hogy márciusban beszéljünk a munkáról. Ma válaszolt: két sorban közölte, hogy nincs semmi, amit fel tudna ajánlani. Tavaly januárban, amikor abbahagytam a munkát, az összes lehetséges fórumon közöltem velük, hogy 1-1,5 évet szeretnék maximum itthon lenni, utána part time-ban, location free pozícióban jönnék vissza. Ezt azóta legalább ötveszer el is mondtam nekik újra, ezért most kicsit rosszul esik, hogy két sorban elintézik, hogy nincs meló. Szar érzés, ha az ember nem kell... Cs.-nek sincs semmi kilátásban, mondjuk, szerintem nem is töri magát ezerrel, hogy legyen.

Na, és slusszpoénként, Anyu ma azzal jött haza, hogy bevezetik náluk a 4 napos munkahetet, és elvonják az összes juttatást - mondjuk, ez már nem menti meg a csődtől a céget, csak eltolja egy-két hónappal.

Az Euro ma 315 volt - még szerencse, hogy van egy kis pénzünk Euroban, na meg lakáshitelünk svájci frankban...

NEM IMMUNHIÁNYOS!

A Szent László Kórház Gyermekimmunológiai Ambulanciája helyes hely, telis tele visongatnivaló képekkel a falon, és egy csomó -nem koszos- játékokkal. Sőt, van babáknak való is, amivel mondjuk csupa 4-á5 éves gyerek játszott, de ettől most tekintsünk el. A váró amúgy nagyon pici, a szülőknek nem igazán van hova leülni, é mivel Sárit még nem ültethetem egyedül a padra, így kénytelen voltam a tornapadra kuporodni én is (a gyereksámlira nem fért volna rá a farom...). Mindegy, végül is nem kellett sokat várnunk, de ahogy láttam, nagyjából senkinek sem (vagy csak jókor mentünk?). 

A doktor egy viszonylag fiatal, kedves ember, aki alaposan kikérdezett minket, majd megvizsgálta az addigra már üvöltő Sárit (csak éles helyzetekben kezd el sírni, amikor pl. meghallgatják a tüdejét...), és közölte, hogy semmi baja - ui. a határértékek természetesen nem vonatkoznak ilyen pici gyerekre, úgyhogy az IgG-je normális, az IgA ugyan egy kicsit alacsonyabb, mint kellene, de nem vészes. Adassam be a prevanar-t, és vigyem vissza fél év múlva, akkor vesznek majd tőle vért is, és megnézik, hogy nőtt-e az IgA-ja. A bölcsőde mondjuk egyenlőre felejtős, de mivel úgyis csak szeptemberben vinném, addig még sok minden történhet. Társaságba mehetünk, persze, de azért kicsit nem árt vigyázni.

Cs. és én annyira, de annyira megkönnyebbültünk, hogy ünneplés képpen elvittük a porontyot a Tropicariumba, egyrészt, mert gondoltuk, azt ő is élvezné, másrészt pedig mivel még mi sem jártunk ott. A belépő elég húzós (1900 Ft/fő), és mivel nem voltam benne biztos, hogy Sárinak kell-e fizetni, ezért rákérdeztem a pultoscsajnál, aki roppant kedvesen közölte, hogy "Ki van írva, hogy csak 4 éves kortól kell!" Ilyenkor persze semmi szaftos beszólás nem jut soha eszembe, ezért csak bambán bámultam rá - komolyan, ezt annyira utálom, nem az én hibám, hogy szart se keres, örüljön, hogy legalább van munkája! Ellenben én kifizetek 3800 Ft-ot, és azért nem azt várom el, hogy lehülyézzenek! Messze van még Európa, ugye...

Na mindegy, a Tropicarium tetszett, bár tény, hogy ilyen pici gyerekkel azért nem ugyanaz, mint mondjuk egy ötévessel. Nyilván mi nem olvastuk fel neki az összes tudnivalót, és mivel nagyrészt kézben kellett tartani, ezért tulajdonképpen elég gyorsan végig is értünk - de azt hiszem, Sárinak ez így pont elég volt. Nagyon tetszettek neki a színes halacskák, meg a nagy halacskák is (cápák) abban a medencében, ami alatt át lehet sétálni (amúgy én sem láttam még ilyen közelről cápákat, meg rájákat sem, de megállapítottam, hogy elég gusztustalan állatok). A sok látnivalóban viszont úgy elfáradt, hogy amint betettem a kocsiba, elaludt. Tehát élménynek nem rossz, de azért azt hiszem, két-három év múlva újra elmehetünk.

Most pedig rá kell feküdnöm a programszervezésre, ui. annyi ember van, akit meg kellene látogatni/hívni, csak a feltételezett immunhiány miatt nem mertem. Éljen, éljen, úgy örülök!

Ma Sterimarral akartam fújni az orrába, és mivel ezt utálja, ilyenkor -játékból- megkapja a tubust, és ő is fújhat minden környéken lézengő szülőnek és plüssállatnak (a szülő adja a "psssszzz" hangot, Sári pedig a "prrrrrhhhhhhhvvvvvvbbbb" nyálköpködést). Ma a rózsaszín maci volt soron (amit Zsan hozott Srí Lankáról!), és mivel Sári rendszerint tüsszent a Sterimar után, így a maci is tüsszentett. Ez kacagásra ösztönözte a kisasszonyt, így a macinak újra és újra be kellett spriccelni az orrába, amit természetesen tüsszentés, majd kacagás követett. 

Ezt játszották apával vagy öt percig.

Este aztán újra előkerült a Sterimar, én pedig megkérdeztem Sárit, hogy emlékszik-e, mit csinált a a maci ezzel. Erre ránézett az apjára, elkezdett kacagni, és azt mondta: "prprprppppprrrrrrrrrrrrrhhh". Közben persze össze-vissza köpködött.

Kész vagyok: fel bírja idézni az eseményeket, és anélkül kapcsolni hozzá az érzést, hogy megtörténnének! Azért ez már valami...

És még egy dolog: Sári ma megkóstolta a chipset. Nem direkt, hanem azt, amit én felejtettem tegnap este a kanapé mellett. Cs. ugyanis mióta nem dohányzik, azóta ilyenfajta cuccokkal mérgezi magát, és mit ad isten, tegnap este én is bűnöztem vele (ettől még természetesen le fogok fogyni...). Nekem amúgy iszonyat hányingerem volt éjjel (szerintem a szar chips miatt), de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a zacskó félig tele tök jól ottmaradt a kanapé mellett, és nekem csak az tűnt fel, hogy gyanúsan nagy a csend a leányzó körül már vagy 3 perce (én épp nem figyeltem rá egy kicsit). Odanézek, hát a kisasszony hasal, és a földről tömi a szájába a chipset, kábé úgy, mintha muszáj volna. Persze, nem hagytam neki többet, de ez nem tetszett Sárinak túlzottan. Cserébe egész nap lestem, nem lesz-e rosszul a nasitól, de végül semmi baja sem lett tőle. Legalább hízik egy kicsit, úgyis olyan gebe.

Utoljára még a nagy lebetegedés előtt jártunk Cs.-éknél, ami, ha jól számolom, úgy öt hónapja volt, úgyhogy -miután így ráérünk mostanában- ideje volt már ismét elmennünk. 

Csütörtök délelőtt indultunk, Sári kábé 100 méter után vágta be a szunyát, és az út nagy részén aludt is, úgyhogy miatta nem kellett aggódni (amúgy is jól tűri mostanában a ráncigálást). Amikor odaértünk, és bekopogtunk, Cs. apukája már az ajtón túlról kiabált, és nem halkult le, amikor kinyitotta azt, úgyhogy Sári annyira megijedt a nagy hangzavartól, hogy iszonyatosan elkezdett sírni. Elég hamar kiderült tehát, hogy apósom "nincs egyedül", sikerült megint kicsit felöntenie a garatra, amíg minket várt. Tudom, hogy nem könnyű neki, de látom azt is, hogy Cs.-nek mennyire szarul esik ez, bár el szokta viccelni, de azért látszik rajta. Meg amúgy is, így is fél órába tellett, míg Sári úgy-ahogy hozzászokott a kiabáláshoz, igaz, megetetni pl. egyáltalán nem tudtam, amíg ott voltunk, mert egyfolytában a nagyapjára figyelt, aki természetesen folyamatosan iszonyat hangosan beszélt hozzá, és meg sem hallotta, amikor Cs. csitította.

Délután átmentünk Cs. nővéréhez, mert az apukájánál nem lehetne aludni. Az egy dolog, hogy náluk nincs központi fűtés, így nagyjából csak egy szobát fűt be, de olyan szinten van dzsumbusz, hogy szerintem az simán káros az egészségre. A gyereket egyszerűen nincs hova letenni, mert a szőnyeg koszos-sáros (a disznóolból megy be a szobába), a konyhában ki-tudja-milyen redva van mindenhol, a fürdőben a WC-t hol le lehet húzni, hol nem, a kádba pedig papucsban sem szívesen állnék be. Én mondjuk megértem az apósomat, hogy marhára semmi kedve még a házimunkához, amikor egész nap a földeken vagy az állatokkal dolgozik, de számtalanszor mondtuk már neki, hogy vegyen fel egy bejárónőt, arrafelé fillérekért találna akárkit, aki hetente kétszer kitakarítana. De ő nem akar, mert fél, hogy meglopják. Helyette inkább él a koszban...

Na mindegy, szóval átmentünk a sógornőmékhez, ahol Sári nagyon jól elvolt a gyerekekkel, és annyira elfáradt, hogy mindjárt első nap átaludta az éjszakát! Másnap is itt voltunk egész nap, Sári megint elemében volt, rengeteget kúszott és egy csomószor felült, úgyhogy ez a projekt is kipipálva. A lakásban a nappalit és a gyerekszobát egy kb. 5 méteres folyosó köti össze, ezt a távot Sári naponta többször is "lekúszta". Általában amúgy engem követett, vagyis ha kimentem a konyhába, jött utánam, de olyan is volt, hogy teljesen önállóan, minden külső indíttatás ellenére fogta magát, és elkúszott a gyerekszobába, mi meg persze utána. Nagyon büszke vagyok ám rá! Mindemellett egyre többet dumál, a babákra már mondja, hogy "baba", igaz, nem mindig sikerül úgy, ahogy szeretné. De az biztos, hogy mindent megért, és megérteti magát. Nem lesz itt gond se a mozgással, se a beszéddel, tudom!

Szombaton megint elmentünk apósomhoz, de most -miután Cs. megjavította a porszívót- próbáltam legalább egy kis részen rendet tenni, mert azt sem Sári, sem én nem bírtam volna ki, ha egész nap kézben kell tartanom. Végül nagyjából hiába takarítottam, mert nem sok lehetőség volt a játékra, ugyanis Sári vagy aludt, vagy rokonoknál voltunk. Ez utóbbiról annyit érdemes tudni, hogy Sári igazi kis anyámasszony-katonája lett, ha meglátott egy új arcot, vagy valaki netán hozzászólt, azonnal sírni kezdett, és le sem szállt rólam - még az apjához sem akart menni, csak szorította a nyakamat. Délutánra már nagyon elegem lett, bedurrant a karom és fájt a derekam, de szerencsére, mikor este visszatértünk a városba, és megint kúszhatott kedvére, akkor azért tudtam kicsit pihenni. 

Érdekes volt, hogy Cs. unokatestvérétől Sári eleinte nagyon félt, majd úgy egy óra anyaölében való barátkozás után az unokatesó hívta Sárit, hogy menjen hozzá. Kismanó ránk nézett, mi persze bíztattuk, hogy menjen csak, így kcisit bizonytalanul, de végül is engedte, hogy az idegen felvegye. Szegény majd bekakilt a félelemtől, le sem vette a szemét A. arcáról, de talán azért, mert azt hitte, hogy mi ezt várjuk el tőle, nem sírt. Azért nagyon bújt, amikor visszaadták nekem.

Vasárnap dél körül értünk haza, és Sári nagyon örült a háznak, a kutyának, a mamáknak, és a játékainak. Mi Cs.-val annyira fáradtak voltunk, hogy a délutáni táncon csak vonszoltuk magunkat - valahogy sokkal jobban leszív egy-egy ilyen utazás mostanában, mint régen. Ráadásul holnap megint megyünk, most Pestre, az immunológiára. Előre félek, mi lesz, de ezen most már tényleg muszáj túllenni, hogy tudjam, rendezhetek-e szülinapot, vagy sem.

Cs. az egyik reggel elmesélte, hogy hajnali 3-ig nem tudott elaludni, és tekintve, hogy már 10-kor lefeküdtünk, uszkve 5 órát szenvedett. Ismerem az érzést, csak forgolódsz, jár az agyad, majd egyre idegesebb leszel, hogy miért nem bírsz elaludni, és a végén már az idegtől nem alszol. Na, valami ilyesmit élt át ő is (aki mellesleg bármikor, bárhol, bármilyen helyzetben képes aludni), és mivel ez neki meglehetősen furcsa élmény volt, részletesen beszámolt az eseményekről.

Először azon járt az agya, hogy hogyan fog garázst építeni (mostanában ez a heppje). Sokféle verziót lezongorázott, megtervezte, alapozta és felépítette az épületet vagy öt féle képpen. Ezután politizált egy sort, hogy most akkor melyik oldal is lop többet, végül aggódott egy kicsit a gazdasági helyzeten is. Időközben Sári felsírt, és bár az én éjszakám lett volna, mivel úgyis fent volt, hát átment ő (komolyan, ez nem jellemző rá, egész meghatódtam).

Végezetül úgy döntött, bárányokat számol a siker érdekében, mert akkor arra koncentrál, és nem gondolkodik hülyeségeken. Sajnos azonban nem volt elég, ha csak számolgatta a bárányokat úgy, hogy "1 bárány átugrik a kerítésen, 2 bárány átugrik a kerítésen, 3 bárány átugrik a kerítésen...", mert emellett még simán lehet elmélkedni, így hát neki el kellett képzelnie a mezőt virágokkal, kerítéssel, bárányokkal, akik jobbról balra haladva ugrálnak át a kerítésen. Cs. még a szemével is lekövette az eseményeket, amitől állítása szerint meg is fájdult a szemgödre, miután úgy 5000 bárányt terelt be a karámba, és elaludt.