Hát megtörtént. Anya elhagyta a gyermekét, és elment a Santana koncentre.

Már egy ideje érett bennem a gondolat, hogy most már eltöltenék 2-3 órát is Sári nélkül, és erre az ingyenkoncertnél jobb alkalmat nem is találhattam volna. Nos, mama fel, anya meg fej, gondoltam, olyan óriási gond nem lehet. Igen ám, de ez a kis vakarcs megérezte, hogy mire készülök, és szombaton szopi-sztrájkba kezdett, mindemellett nyűgös volt, a végén már azt hittem, hogy beteg. Mindennek a tetejében nem ömlött belőlem a tej, úgyhogy szegény Gizi már fél óránként akart szopizni, olyan éhes volt. Aztán rendszerint 30-40 ml-t volt hajlandó egyhuzamban kiszenvedni, majd kicsit elszundított, és amikor 15-20 perc után felébredt, újabb hiszti és újabb 30 ml következett.

Ez egész nap így ment, én már teljesen ki voltam, hogy nem hagyhatom így itt a gyereket, de aztán anyukám megnyugtatott, hogy olyan messze nem megyünk, és különben is 8-fél 9 körül már mindig alszik. Így hát megfürdettem a mufurckát 5 körül, ami után rendesen bealudt, majd 6-kor szopizott és játszani kezdett anyuval... így hagytam őket ott.

Beszálltunk a kocsiba, és mentünk vagy 3 percet, amikor megszólalt a telefon: anyu volt. Gondoltam, itt a világvége, de szerencsére csak azért hívott, hogy Sári egy orbitálisat rottyantott, és most nagyon elégedett, szóval lehet, hogy a kaki miatt volt olyan nyafogós.

Cs. nővéréékkel volt randink, megbeszéltük, hogy az "oroszlános üvegház" előtt találkozunk, de persze nem voltak ott. Csörgettük őket vagy fél órát, mire kiderült, hogy természetesen a küzdőtéren állnak, de onnan jól látják az "oroszlános üvegházat", ezért mondták azt. Újabb fél óra volt, mire megtaláltuk őket, de addigra már annyian voltak a téren, hogy komoly kétségeim lettek afelől, hogy én innen valaha is haza fogok jutni, ha anyu hív. 

Mielőtt elkezdődött a koncert, azért felhívtam anyut, aki gyorsan lezavart, mondván, hogy most próbálja Sárit etetni (felhasználásra került az április 4-n lefagyasztott tejecske). Mivel az elkövetkezendő fél órában sem hívott, ellenben a koncert elkezdődött, arra gondoltam, hogy nagy valószínűséggel sikerült megetetnie, és a gyerek talán el is aludt.

Különösebben nem rajongtam soha Santanaert, szerintem ez a tipikus "szexelős" zene, jó-jó, de bulizni azért nem lehet rá. Így méla unalomban telt a koncert, végig azon járt az agyam, hogy A, vajon hány szoptatós kismama lehet a tömegben B, úgy rágyújtanék C, úgy meginnék egy sört. Aztán Cs.-nek pisilni kellett, és mivel nem akart egyedül menni, elkísértem. Ha már a WC-kig elvergődtünk, gondoltam, menjünk már el ásványvizet venni. Mire odaértünk, vége lett a koncertnek, és anyu is hívott, szerencsére csak azért, hogy elmondja, a Sári alszik. Akkor már megnyugodtam.

Fél 11-re értünk haza, mert én már nem akartam sehova menni, gondoltam, első alkalommal ennyi is elég, illetve tudtam, hogy Sári csak 50 ml-t evett este, és azzal biztos nem húzza ki az éjszakát, azt meg semmiképp nem akartam, hogy éjjel is cumisüvegből kelljen kapnia a tejet. Egyébként igazam is lett, mert Sári fel is ébredt fél 2-kor, aztán pedig fél 5-kor, majd 6-kor végleg, szerintem azért, mert nem hitte el, hogy tényleg ott az anyja.

Szóval összességében - a nagy adag lelkiismeret-furdalás ellenére- pozitív a mérleg, Sári épp úgy viselkedett, ahogy kell: nem örült, hogy az anyja nincs vele, de azért kibírta. Ezért úgy gondolom, ilyen alkalmak azért máskor is lehetnek, főleg úgy, ha csak 8-fél 9 körül megyek el itthonról, amikor Sári már biztos alszik. Normál körülmények között ugyanis 4-ig nem szokott felébredni. És akkor enyém az éjszaka... 

Amint megfogalmazódik bennem, hogy nem jó ez így, rögtön gyártom a felmentést is: neki nem volt 9 hónapja, nem ő vajúdott, nem ő szoptatja, neki nehezebb... De aztán arra gondolok: a fenéket nehezebb! Neki is volt 9 hónapja, más kérdés, hogy nem akarta benne úgy részt venni, ahogy a lehetőségeihez képest tudott volna, és ott lehetett a vajúdás alatt - más kérdés, hogy amikor azt hitte, még nem szülök meg, hazament (hogy tudott engem otthagyni?). Igaz, nem tudja megetetni, de soha nem vette el tőlem anélkül, hogy megkértem volna, és büfiztette meg. Nem pelenkázta át, talán összesen csak kétszer, ugyanennyiszer fürdette, kétszer vitte el nélkülem sétálni (mert megkértem), és soha nem mondta azt, hogy hagyd, majd én... pedig egy csomó mindenhez nem kell a mellem.

Tegnap azt mondta: ő még mindig nem szokta meg, hogy gyereke van (miközben én úgy érzem, mintha Sári mindig is lett volna...). És ez igaz is. Nemcsak a gyereket nem szokta meg, azt sem, hogy most már nem ő a legfontosabb, hogy nem akkor csinál azt, amit akar, amikor gondolja, hanem amikor lehet. És eszébe sem jut, hogy az ő problémája is az, hogy a gyerek utálja a babakocsit (nem ő sétál vele, ugye), vagy hogy lassult motoros fejlődésű (egyetlen egyszer nem jött velem el az orvoshoz, és az csak egy gyatra kifogás, hogy épp dolgozott, mert a munka nem lehet fontosabb!). Nem, ezek mind csak az én problémáim, természetes az is, hogy nekem kell megoldást találnom rájuk. Ugyanígy, ha el akar menni valahova a haverokkal, akkor szerinte az a természetes, hogy ő elmegy, én pedig maradok, eszébe sem jut, hogy az a természetes, hogy ő is marad. A múltkor ugyan megkérdezte, hogy elmehet-e, én pedig mondtam, hogy most már kurvára elegem van, hogy minden rohadt este egyedül vagyok itthon (fél 10-re szokott ugyanis hazaérni, ha dolgozik), és most inkább azt szeretném, hogy maradjon. Nem maradt, persze, de azóta is a fejemhez vágja, hogy ő megkérdezte...

Azt hittem, ő lesz a legjobb apa a világon, és tényleg imádja a lányát, de szerintem nem tud, vagy nem akar ezzel az egésszel mit kezdeni. Megváltozott az életünk, ez igaz, és ez engem is sokkol néha, de el kell fogadnunk felnőtt emberek módjára, hogy most ez a pár év nem rólunk szól.

Mindennek tetejében úgy érzem, hogy az örökös egyedüllét annyira leszív, hogy kettőnkkel már nincs is erőm foglalkozni. Biztos nekem is szoknom kell a strapát, de egyszerűen megőrjít, amikor egy átszenvedett nap után ő este 10-kor nekemszegezi a kérdést: szexelünk? Kövér vagyok, fáradt vagyok, tusolni sincs erőm, állandóan azt lesem, mikor ébred fel a gyerek, előre parázok a hajnaltól, amikor majd nem akar visszaaludni, és akkor ő megkérdezi, hogy dugunk-e? Nem, basszus, most nincs kedvem... és sokszor, egyre többször nincs kedvem, mert egyre fáradtabb vagyok... és egyre magányosabb. És ő is. Én azért, mert egyre több az egyedül megoldandó feladat, ő pedig egyre többször hallja, hogy nem... a végén már másról sem beszél, csak a szexről, amitől én még idegesebb leszek, ő még követelőzőbb. Ördögi kör.

És rendszerint kis semmiségeken akadunk ki, amik persze a rendszerességükkel megmérgezik az amúgy sem felhőtlen kapcsolatot. A ruháit mindig a székre dobja, ezerszer kértem, hogy ha már a szekrényig nem képes elvinni, akkor legalább a kisszobába vigye be. Egyre nő a ruhahalom, egyre többet szekálom érte, és egy gyenge pillanatomban bevágom a szekrényébe. Másnap, miután a gyerek egész reggel ordított, újra ott egy nadrág - tajtékzom: így sem férünk el normálisan, nem igaz, hogy nem fogja fel, hogy állandóan utána pakolok. 32 éves, nőljön már fel! Puffogva pakolok aztán, ő odajön, viccelődve meglök, én pedig azt mondom: "Hagyjál békén, nem vagyok vicces kedvemben, és a faszom ki van ezzel az egésszel!". "Nekem is." - válaszolja, és többet nem szólunk egymáshoz, amíg el nem megy dolgozni.

Ha ma meghalnék, ez lenne az utolsó dolog, amit mondtam neki.

A nyálfoltot tessék figyelni.

Sárinak van egy könyve, babakönyv - puha, színes és sípol, csörög, meg miegymás. Háziállatok képei vannak benne, bár ez ilyen formában nem igaz, mert az egér és a hal nem éppen háziállat, illetve mindjárt a második oldalon egy pajta van (ez a kakukktojás, és Sári már rájött), mindenesetre elég jól el szoktunk vele szórakozni.

Rendzserint az "Elmentem én a vásárba félpénzzel" c. nótát szoktam a könyv segítségével dalolászni, aminek ugyan csak az első versszakát ismerem maradéktalanul ("Tyúkot vettem..." - a könyv borítóján gy tyúk van), de remekül lehet úgy lapozgatni, hogy mindig az aktuális állatot énekelem (a pajtát és az egeret át szoktuk ugrani).

A  kis bandita is látta, hogy ezt játszunk, és marhára megtetszett neki az ötlet, úgyhogy onnantól kezdve ő is sűrűn énekelte a nótát a könyvet mutogatva a gyereknek. Szépen énekelte a tyúkot, pacit, cicát, satöbbi, de a disznónál megakatt, kicsit elgondolkodott, majd nagy hangerővel rázendített: "Göbét vettem a vásárba félpénzzel..."

A háttérben pedig felröffent a göbe, aki hívta a malacait kajálni. Idilli falusi pillanat volt.

Ezen a héten rendesen kijutott nekünk az egészségügyből. Én szerveztem így össze, de csak azért, hogy gyorsan lezavarjunk minden kötelező vizsgálatot a nyaralás után, hogy aztán ha esetleg mennék anyuékhoz, ne emiatt kelljen visszajönni.

Hétfőn voltunk 3 hónapos kontrollon és oltáson, erről ugye megemlékeztem. Aztán kedden mentünk szintén három hónapos kontrollra a koraszülött-utógondozóba, ahol ugyanaz a doktorbácsi volt, aki a múltkor is. Sári tök álmos és éhes volt, így most nem viselte olyan hősiesen a macerálást. Az orvos megnyugtatott, hogy a dopping tulajdonképpen majdnem placebo, mert a baba szervezete nagyon gyorsan hozzászokik, és ha nem emeljük folyamatosan az adagot a testsúlyával arányban, akkor gyakorlatilag nem sokat érhet. De ártani nem ártunk vele, viszont szerinte ez (3X5mg) olyan kis adag, hogy ettől frankón kellene aludnia. Szóval valószínűleg azért nem alszik nappal 2-3 óránál többet, mert ilyen gyerek. Igazából akkor sem aludt, amikor nem szedtük a gyógyszert... 

Aztán össze-vissza vizsgálgatta Sárit, forgatta jobbra-balra, felültette, kézbe vette, emelgette, szóval csinálta a szokásos vizsgálatokat, és csóválta a fejét, hogy szerinte Sárinak már kicsit jobban kellene pl. emelni a fejét ültetésnél, vagy fordulni. Hiába mondtam neki, hogy szerintem fáradt, meg már át is fordult (igaz, azóta se csinálta soha), de a fejét tényleg nem tartotta felültetésnél (azóta se tartja, próbálgattam itthon is), csak akkor, amikor már függőlegesen volt. A doktor szerint nincs baja, csak lusta, valószínűleg túl jól elvan fekve, háton. Ráírta a papírjára, hogy minden ok, de "lassúbb motoros fejlődés"-e van.  Azt mondta, tornáztassam, forgassam, ültessem fel sűrűn, de úgy, hogy ő is akarja csinálni, hagyjam, hogy erőlködjön. Nem mondtam neki, de Sári nem az a fajta, aki szeret erőlködni, vagy aki hajlandó olyan csinálni, amit nem akar... és hát lustika, lehet, az apjára van - de az tuti, hogy értelmes, hiszen már beszél is.

Szóval ez a doki kicsit megijesztett, ezért szegény Sári ma egész nap tréningezett. Természetesen továbbra sem emeli a fejét ültetésnél, amikor pedig hasra görgetem, inkább hisztizik, semmit kihúzná maga alól a kezét, vagy visszafordulna. Már kezdtem volna keresni a gyógytornászokat, de tiszta szerencse, hogy ma még el kellett mennünk ortopédiára is (1 hónappal ezelőtt jelentkeztem be), ahol megállapították, hogy nincs csípőficama (mondjuk ezt sejtettem), és kiröhögtek, amikor említettem a lelassult motor fejlődést. A doki szerint épp úgy tartja magát, ahogy kell, igaz, a feje hátranyeklik, amikor felhúzom, viszont visszadöntésnél szépen tartja. És igen, végre tehetem kenguruba is, ma reggel már el is kezdtem a szoktatást. Már 3 percet kibírt benne - holnap azt hiszem, talán a liftig is eljutunk.

Tehát most nem tudom, lassult vagy nem lassult a gyermekem, de úgy döntöttem, adok neki még egy kis időt. Azzal biztos nem ártok, ha kicsit forgatom minden nap, és jutalmul néha-néha felültetem - amúgy is olyan mókás képet vág olyankor - de azért röhej, hogy három helyen három dolgot mondanak ugyanarról a gyerekről. Szerencsére most egy hónapra leszámoltam az orvosokkal.

Még annyit, hogy az oltáson 3-kor, a kora-utógondozóban 11-kor, az ortopédián pedig délben voltunk, ezért szegény porontyot mindig a legnagyobb UV-B sugárzásban cincáltam ki a szabadba. Persze, egy tonna naptejet kentem rá és pelenkákkal elfedtem a kocsit, de nem bírtunk elbújni a házban lakó nyanyák ádáz tekintete elől, mert azok a ház előtt ülnek, ha esik, ha fúj, és -Cs. szerint- várják, hogy meghaljanak. Már a múltkor kiakasztottak azzal, hogy kioktattak, ne vegyem ki a kocsiból a gyereket, ha bőg, mert akkor sosem fog a kocsiba szokni, és egyébként is, béna vagyok, mert Sári csak rajtam alszik el (gondoltam, majd egyszer az ablakuk alatt bőgetem a mazsolát, aztán meglátom, mit szólnak - azt, hogy: "Jájj, mennyire sír ez a baba, biztos össze-vissza evett az anyja mindent!). Ma viszont a szomszédnéni azzal fogadott, hogy azt pletykálják rólam a házban, hogy én direkt a tűző napon viszem sétálni Sárit, hát nincs nekem eszem, hiszem bemondták a tévébe' is, hogy nem szabad. A szomszédnéni persze a pártomra állt, elmagyarázta nekik, hogy muszájból mentünk, és különben is, mi közük hozzá. (Szerintem ez utóbbit csak nekem mondta, mostanában újra jóban akar lenni velem). Szerintem az a bajuk, hogy nem bandázok velük a ház előtt - tegnap láttam, a másik kismama a házból ott ült köztük vagy két órát, de mit csináljak, ha három másodperc alatt kiolvasnám az ósen akciós katalógust, amit ők előszeretettel nézegetnek. 

Szóval a ház a nyelvére vett, én vagyok az antiszociális anyuka, aki le akarja égetni a gyerekét. Aki mellesleg lassult motoros fejlődésű. Ez van.  

A dömper ma oltást kapott. Azért dömper, mert hivatalosan 63 centi hosszú és 5790 gramm, ami egészen pontosan 12 centivel és 3100 grammal nagyobb babát jelent a három hónappal ezelőtti önmagánál.

A dömper egyébként egy hős. Nemcsak vigyorogva tűrte a vizsgálatot, hanem kisebb nyöszörgéssel az oltást is - sőt, inkáb csak azért elégedetlenkedett, mert megint lefogták a lábát.

Most drukkolok, hogy ne lázasodjon be, mert amúgy is 40 fok van a lakásban, semmi szükség rá, hogy még ő is fűtsön.

Sári ma azt mondta: Apuci. Kétszer is. Cs. tanította neki. Aztán megkért, hogy erről feltétlenül emlékezzek meg a blogomban.

A-phúúú-kíííííí. (kíííí-nél visszafele szívja a levegőt) Valójában ezt mondta, és azt jelenti: "Most már lassan megunom azt, hogy folyton ugyanazt mondogatod nekem te szőrös képű".

Cs.-nek ezt nem mondtam, hadd örüljön. 

Az autópálya-pihenőre 10 egyforma busz érkezett be. Az emberek elözönlötték a parkoló minden négyzetméterét, nyújtózkodtak, cigarettáztak, kiabáltak, sétáltak, beszélgettek. Végignéztem rajtuk, szinte mindegyikről sütött a szegénység. Általában kinyúlt pólóban, melegítőben és gumipapucsban voltak, nyomorultul néztek ki, ahogy a sorukra vártak a konténer-WC-éknél. Csak néztem őket, és arra gondoltam, milyen csúnyák ezek a férfiak és nők, akik ki tudja, milyen nyomorból utaznak a ki tudja milyen életbe (?), hogy kulik munkával kuporgassanak össze pár fillért, amiből kicsit kisebb szegénységbe érhetnek. 

Elnéztem őket - ezek az emberek köpködtek, szemeteltek, koszosak és nyúzottak voltak. Lenéztem őket - rondák voltak, igénytelenek voltak, buszon nyomorogtak hosszú órákig, talán napokig, hogy feketén, éhbérért, szünnap nélkül szedjék a spárgát, építsék a nyaralókat, vagy pucolják az autópálya WC-ket valahol nyugaton, ahol senki nem áll velük szóba, talán a nyelvet sem beszélik, és ahol még jobban lenézik majd őket, mint én.

Ez Európa. Unió. Ahol egyenlőbbek vagyunk, csak mégsem.

Miután Sárinak már van útlevele, és nálunk már amúgy is sokszor voltunk, Cs. pedig Karácsony óta nem ment haza, ezért úgy döntöttünk, itt az ideje, hogy messzebbre is elutazzunk, oda, ahol az egy főre jutó kivilágítatlan biciklisek száma a legmagasabb a világon, és ahol nem mellesleg Cs. családja él.

Az út normál esetben 3,5-4 óra, gondoltam, most Sári miatt jóval hosszabb lesz. A kisasszony szerencsére remekül viselte az autókázást, az első etapot végig aludta, majd amikor anya miatt megálltunk pisilni, rögtön felébredt. Ha már fent volt, gondoltam, szopizzon egy kicsit, aztán indultunk is tovább. Sári jókedvű volt, bár már nem aludt, és ahogy egyre inkább derengett neki, hogy itt bizony nem lesz anyához bújás, már elégedetlenkedett is. Szerencsére már a határnál voltunk, amit átléptünk (a határőr be sem nézett a hordozóba, szóval ennyi erővel akárkinek a gyerekét átcipelhettem volna), erre Sári elkezdett ordítani. Jó sokáig tartott, mire lecsitítottam, és épp elaludt, mire meg is érkeztünk.

Először Cs. apukájához mentünk, ahol már vártak minket a banditák is, akik sikongatva fogadták az unokatesót. Innentől kezdve jóformán le se "koptak" Sáriról, ami az én anyához szokott kis porontyomat kicsit megviselte. Az első két napban ugyanis szinte végig ordított, már azt hittem, jön a foga. Amikor is a kisördögök érdeklődése lanyhult a baba iránt, és Sári is kicsit jobban megszokta a környezetet, abbamaradt a mufurckodás, szóval biztos, hogy a gyerek megérezte, most nem otthon van.

Cs. apukája kicsit zokon vette, hogy nem nála, hanem Cs. nővérénél alszunk, de sajnos mióta Cs. anyukája meghalt, a ház eléggé lerobbant: apukájának se kedve, se ideje nincs mondjuk takarítással foglalkozni, sőt, takarítónőt sem hajlandó fogadni ("ellopná a porcelánokat"), ezért sajnos elég nagy a dzsuva. No, nem akarom részletezni, legyen elég annyi, hogy csótányok vannak, meg egerek, és kábé egymilliárd légy a disznóktól, ami miatt én úgy ítéltem meg, hogy a ház nem éppen bababarát. Ezért bevackoltunk sógornőmékhez, akiknél a lakás is nagy, tiszta is, és kényelmes is volt, az egyetlen hátrány a két rosszaság volt csupán, akik miatt Sárinak egy perc nyugta sem volt. Mint említettem, eléggé megviselte a gyerektársaság, mert óránként akart szopizni és max. másfél óra után mindig elaludt, pedig itthon már a 2-2,5 órát is kibírja ébren. Sokszor pedig csak nálam maradt meg, gondolom, kis nyugalomra vágyott szegénykém. Persze, hiába próbáltuk magyarázni egy szeles kis ötévesnek, hogy Sárinak mekkorra sokk, hogy ki lett szakítva az anya-baba idilli kis burkából, és hogy ne visongjon már a fülébe non-stop, és ne dugja az orra elé azt az idegesítő zenélő játékot, és ne csörgesse a csörgőt, mint az őrült, úgyhogy szegénykém rendesen kikészült. Az unokatesó egyébként nagyon aranyos kislány, de a végére már tényleg tök idegesített, hogy állandóan a nyomomban járt. Szegénykét le is teremtettem párszor, hogy ne símogassa már a babát állandóan, főleg szopizáskor és altatáskor nincs rá szükség. Nem szeretem más gyerekét fegyelmezni, főleg, ha tudom, hogy tulajdonképpen nem rossz, csak nagyon kíváncsi, de amikor Sáriról van szó, nem ismerek tréfát! A nagyobb testvért pedig, aki egyébként egy nyugodtabb kislány, azért sajnáltam, mert a kicsi egyáltalán nem engedte Sári közelébe, vagy csak akkor, amikor a porotny már totál készen volt, és csak nyöszörgött, de nem akart már játszani.

Szerencsére Sári a harmadik napra már jobban megszokta a strapát, úgyhogy onnantól kezdve hozta az édesbogár formáját, leszámítva a kétóránkénti szopizást, és a sűrű elalvást. Persze, mire így lett, nagyjából már jöttünk is haza. Kicsit féltem a visszaúttól, mert most nem reggel, hanem este jöttünk, és tartottam tőle, hogy ez teljesen fölborítja Sári amúgy nem létező napirendjét, de a kismanó most konkrétan végig aludta az 5 órát. Csak egyszer kelt fel, akkor is azért, mert felébresztettem szopizni, ugyanis a kocsiban volt vagy 30 fok, a hordozóban pedig szerintem 1000, és szegénykém csurom egymerő lucsok volt már. Amikor fél 10-kor megálltunk a ház előtti parkolóban, akkor persze rögtön kipattant a szeme, de a fürdés és a szopi után ismét elaludt, és fel sem ébredt hajnalig.

Itthon aztán láthatóan megnyugodott, szerintem megismerte a kiságyát is, mert határozottan körülnézett, amikor bevittem a szobájába. Mindenhol jó, de legjobb otthon. Ugye.

Újra voltunk -immár gyógyszer nélküli- alvásvizsgálaton, ahol megállapították, hogy ismét nőtt a periodikus légzés aránya, és mivel azóta is riasztott a légzésfigyelő, újra kell gyógyszert szedni. Mivel azonban Sári már 5,55 kg, ezért most 3X5 mg-t kell szednie egy nap. Tiszta szerencse, hogy a múltkor elb*szta az orvos és a gyógyszertáros, mert így van itthon ilyen kiszerelés.

Basszus, teljesen kibuktam. Sári 3 hónapos, és másfél hónapig gyógyszert szedett - a fél életében! És most ráadásul nagyobb dózisban kell kapnia! Annyira sajnálom szegénykémet!

Persze, egy hónap múlva megint kontroll. Kis manó ugye "egyre jobban" viseli, hogy idegen helyen, elektródákkal telitűzdelve kell aludnia, a múltkor is úgy nézett az apjára, mintha csak azt mondta volna: "Apa ments meg!". Szegény Cs., aki nem volt ehhez hozzászokva, majdnem elbőgte magát a megilletődöttségtől.

Inkább a dopping, mint a SIDS, de leginkább egyik sem. 

Egyszer -még gimnazista korunkban- arról beszélgettünk, hogy milyen az igazi szerelem, és nekem eszembe jutott, hogy anyu mindig azt mondta, hogy az az, ha mersz a másik előtt púzni. S. röhögött, és mondta, hogy szerinte az ő szülei nagyon szeretik egymást, mert versenyt "finganak". Persze, akkoriban ezek a dolgok még inkább voltak viccesek, mint kellemetlenek, de eljött az az idő, amikor az ember lánya megismerte azt a fiút, aki mellett aztán tényleg teret engedhetett minden gátlásának és a szeleknek. Vica versa működik a dolog, persze.

Szóval Cs. meg én az ilyenekből természetesen nem csinálunk ügyet, nevetséges is lenne ennyi év után akármit is szégyelni... és amikor még terhes voltam, és miután ez az állapot jár némi kellemetlenségekkel is, mindig röhögtünk, hogy a gyerek igazi kis fingógép lesz. Sári persze nem hazudtolta meg a -mindkét oldalon erős- családi vérvonalat, és tényleg igazi kis durrogatóbajnok.

Olyanokat szokott rotoyogtatni, hogy néha nem értem, hogy nem szakad ki a pelus. Azt meg végképp nem, hogy hogy fér ennyi gáz egy ilyen pici gyerekbe. És a legérdekesebb, hogy nem úgy tűnik, mint akinek problémát okozna a púzás: játszik-játszik, majd egy kicsit megemeli a lábát, és már durrog is. Aztán -mint aki jól végezte dolgát- elvigyorodik, és játszik tovább.

A legjobbakat ébredéskor eregeti, és akkor van igazán elemében, ha netán mindez a szabadban történik. A dolgok ilyen kombinációja igazi koncertet ad a hátsó fertályon, ami igen csak kellemetlen helyzetbe tud sodorni minket, buta és szemérmes felnőtteket. A minap pl. épp a ház előtt ücsörgök a padon, a gyerek a kocsiban ébredezik (hja, nem tologattam a seggét...), az emberek jönnek-mennek, ahogy illik. Épp az egyik huszonéves srác érekezett meg, amikor Sári elengedett egy galambot, de amolyan igazi öblöset, hogy az apja is megirigyelte volna. A srác odanézett, és nekem csak akkor esett le, hogy ez tuti nem gondolja azt egy babáról, hogy tud ilyet, hanem ezer százalék, hogy azt hiszi, én voltam. Zavaromban persze elvörösödtem, ami még gyanúsabbá tett, de gondolom az volt a leggázabb, hogy a leggügyögősebb hangomon elkiáltottam magam: "Jááááájjj, Sájjjika, hát mi vó't eeeeeez?!" Sári persze vigyorgott, és szellentett még egy-kettőt amikor mások is az ajtóhoz értek, úgyhogy tutira az egész ház azt hiszi, babot ettünk.

A fentiek miatt néha Pukisztánnak becézzük a porontyot. 

Azzal kezdődött, hogy fürdőruhát akartam venni. Újat, mert a mellem semelyik régibe nem fér bele, és egyrészest, mert zavarnak a striák a hasamon, ami ugye nem a terhesség, hanem a szülés alatt jöttek ki (finomabban is nyomhatta volna az orvos a császárnál a hasamat).

Így hát fogtuk magunkat, Sárit és a babakocsit, és elfuvaroztattam magam egy nagy bevásárlóközpont márkás fehérnemű-boltjába, ahol gondoltam, ha nem is túl szép, de legalább kényelmes és praktikus, és jó drága fürdőruhát vehetek.

Mondjuk azt sejtettem, hogy a D-s kosárral kár próbálkoznom, meg valószínűleg a kosártalanok sem lesznek jók, de hogy az ég világon semmi nem megy fel a mellemre, az azért kicsit erős volt. A boltban fellelhető legnagyobb molett méret (amin persze gyerekfejnyi rikító virágok voltak) sem volt jó rám!

Teljesen lehangolt a túra, de akkor akadtam ki igazán, amikor elkezdtem a neten böngészni, hogy mégis mi a kínálat. Nos, nagy mellekre egyszerűen nincs semmi, óriási mellekre meg csak a mellplasztika. Még a molett boltokat is megnéztem (bár a mellemen kívül a többi testrészem -még- konfekcióméret), de azon kívül, hogy a buzi rikító virágminta visszatérő motívum -legyen szó felsőről, szoknyáról vagy fürdőruháról- sok mindent nem találtam. Pedig istenemre mondom, most már kész lennék egy vagyont otthagyni egy hülye fürdőruháért, amelyikbe belefér a mellem, és még ki is nézek benne valahogy.

Szóval elég szar hangulatba kerültem, amit Cs. is észrevett - és amikor mondtam neki, hogy teljesen kikészít, hogy így megváltozott az a testrészem, amit egyedüliként szerettem magamon, akkor közölte, hogy nem leszek már húszéves soha többé, és ha majd abbahagyom a szoptatást, akkor úgyis kisebbek lesznek, és majd a térdemet fogják verni. Tudom, hogy csak jobb kedvre akart deríteni, de egyszerűen néha annyira nem tudja, hogy mikor mit kell mondani...

De egyébként is néha nehéz elfogadni, hogy így megváltozott az életem. Azért én alapvetően elég önző voltam, kiharcoltam, ami "járt", most pedig baba-mama-tornát szervezek egy ismerősömmel, és megállapítottam, hogy leghamarabb 26-n tudnék elmenni, persze csak ha Sári nem lázasodik be az előtte lévő oltástól. Ugyanígy egy percem sincs se magamra, se a háztartásra: csak a legszükségesebbeket csinálom meg, és 12 hete múlt csütörtökön főztem elsőzör valamit - mondjuk, nem is lett jó.

Jobban vágyom arra, hogy egyszer végre úgy istenigazából kialudjam magam, mint egy orbitális szexelésre - amely alkalmak szintén megritkultak az elmúlt időben (őszintén: asszem egy kezemen... mióta Sári megszületett, és ha összeadom a teljes hosszát az eseményeknek vetkőzéstől öltözésig, szerintem nem érjük el a 60 percet...).

Szép lenne azzal befejezni, hogy a poronty egyetlen mosolya kárpótol mindezért, és néha így is van, de ez a fürdőruha-hiszti most tényleg annyira lehangolt, hogy nehezen tudok napirendre térni felette. És azt hiszem, ennyi panaszkodás nekem is járt.

Jelentem, a forgóbajnok nem forog. Ha jól számolom, ötször csinálta meg oszt puff, azóta nem. Történt ugyanis, hogy ez a kis mufurc rákapott a hasonfekvés ízére, gondolom, tetszik neki, hogy egészen más szemszögből látja így a világot - pl. kiderült, hogy a Keljfeljancsi függőlegesen izgisebb, mint eldőlve. A fejét már hosszú másodpercekig, de ma pl. egy percig is képes tartani, és jó magasra emelni, de csak azért, hogy amikor már nem marad energiája, magasabbról ejthesse vissza a földre, jó nagyot koppanhasson, és jól elkezdhessen sírni. Ilyenkor persze hiába bíztatom, hogy forduljon meg, ő csak sír keservesen, amikor is mindig megsajnálom, és megfordítom. Persze a kis büdös rájött, hogy ez a fordulás sokkal hatékonyabb, mintha ő erőlködne, így aztán nem is strapálja magát mással. 

A dühöngő egyébként mókás: fekszik a hasán, felemeli a lábát és a fejét, homorít, és az öklével veri a padlót - tiszta anyja, Cs. szerint:

Amikor viszont érdeklődve tekint a világba, akkor ilyen édes:

Miután cserukka rávilágított, hogy azt is meg lehet nézni, hogy milyen kifejezéseken keresztül jutnak el az olvasóim (mind a 3) hozzám, és miután le is ellenőriztem, rá kellett, hogy döbbenjek, hogy az emberek hihetetlen nagy baromságokat képesek belegépelni a google-ba. (Azt most hagyjuk, hogy ha beírjuk, hogy "hisztis terhes feleség", akkor ezt a blogot is kidobja a kereső...).

Nálam a pálmát a "hajat festeni nem szabad havivérzés idején" viszi. Mondjuk hogy erre miért dobta ki ezt a blogot, az talány. Aztán volt egy tömérdek szex-szel foglalkozó keresés, de mondjuk ezen felül tudok emelkedni (a kedvencem: bugyiba pisilő csajok video...), csomó találat Copy Con-ra (akiről, ha jól emlékszem, egyszer emlékeztem meg) illetve Toto Cutugno-ra, de mégis, a hírességek különdíját a "Zsanuária Izaúra" viszi, amire ha jól sejtem, szintén az előbbi bejegyzés a válasz.

Éljen, éljen, nem kell kidobnom a rengeteg lefagyasztott tejet! No, szerencsére nem azért, mert Sárinak kell meginnia, mert nekem nincs már, hanem mert buzgón elkezdtem potenciális tejtestvért keresni, és lőn: ma telefonált az egyik kolléganőm, hogy a kisfia nem hízik elegendő ütemben (ennek persze nem örülünk), és nincs-e véletlenül kölcsön tejcim. Ó, dehogynem, mondom én, ráadásnak olyan van, amit az első két-három hétben fejtem buzgón, vagyis ez az igazi jó zsíros-szaftos anyatej, amitől Sári már 3 hetesen 3400 gramm volt! És nem mellesleg, Sári tejtestvére aznap született, amikor Zsolti, és azt hiszem, ez egy elég komoly jel.

Szóval odaadtam a március 31-ig lefagyasztott tasakokat, számszerint 10 db-t, egyenként 150 ml, szóval kb. másfél liter, és az a durva, hogy akkoriban általában csak egy-egy fejés termékét fagyasztottam le, de kb. minden szopi után lejött ennyi, azokat borogattam ki a mosogatóba. Sajnáltam azt a marha drága tejtároló zacskót (amin egyébként marhára fel vagyok háborodva most is). Aztán nemrég megtudtam, hogy 1, szinte minden műanyag zacskó steril belülről, hiszen olyan magas hőmérsékleten gyártják, hogy az eleve fertőtlenít 2, a gyógyszertáros szerint sima hűtőtasak is megteszi, igaz, azon nem írja a ml-t. Úgyhogy azóta ezt használom, és most már azon sem parázom, ha nem sikerül 150 ml-t összefejnem egy nap alatt, mert a nem-drága hűtőtasakba tökmindegy mennyit töltök, a Medela meg elmehet a fenébe.

Sárinak épp egy hete kellett abbahagynia a légzés-doppingot. A múltkor írtam, hogy felezhettük az adagot, ezt kellett (volna) még két hétig szedni, aztán leállni. Igen ám, de az eredetileg kapott gyógyszer nem tartott ki, csak egy hétig, így szóltam a kórhzban, hogy írjanak fel még. Ők közölték, hogy majd a háziorvos, hiszen a zárójelentés alapján fel tudja írni. Ok, nekem nyolc, felhívtam az orvost, aki közölte, hogy előbb vigyem be a zárójelentést, majd akkor felírja. Jó, hát úgyis mentünk oltásra, bevittem mindkét zárót (az elsőt, amin az volt, hogy kell szednie a gyógyszert, és a másodikat, amin az volt, hogy fél adagot kell szednie). Na, itt kezdett bonyolódni a dolog, ugyanis a gyógyszerből a hivatalos adag 1mg*kiló * 3 alkalom (vagyis egy 4 kilós gyereknek 12 mg a napi adagja). Mivel azonban Sári akkor éppen 3,5 kiló volt, az orvos inkább csak 3 mg*3 tasakot írt fel egy napra, annak ellenére, hogy a zárójelentésre a magasabb dózis került. Vagyis napi 9 mg-t szedtünk egy hónapig, ami használt is, mert a periodikus légzés lecsökkent 5 %-ra. Tehát a napi 9 mg-t kellett (volna) megfelezni, nem pedig a zárójelentésen szereplő 12 mg-t.

Ezt -bár belátom, tényleg bonyolult - legalább négyszer elmondtam a háziorvosnak. Azért ennyiszer, mert úgy 3 napig egyszerűen elfelejtette felírni a gyógyszert (az a gyakorlat itt, hogy telefonon, vagy az egészséges rendelésen szólok, ha valami kell, és az orvos beviszi a védőnőnek, hogy ne kelljen a két hónapos gyerekkel a rendelésre menni). Amikor végre felírta, már nem volt több gyógyszerem, és mivel ezt a patikusnak el kellett készíteni, tényleg az utolsó pillanat volt. 

Amikor megkaptam a receptet, azt hittem, rosszul látok: az orvos napi 3*5 mg-t írt fel a napi 3*1,5 mg helyett! Halvány lila gőzöm sincs, hogy ezt aztán honnan szedte, de a rendelésnek már vége volt, és mivel erre a rossz receptre is három napot vártam, gondoltam, mindegy, kiváltom így. Azért tettem egy próbát a patikusnál is, szépen elmagyaráztam neki mindent, és azt, hogy ne 5 mg-os tasakokat adjon már, hanem 1,5-t. Ő -úgy tűnt- megértette, mert ő kisebb dózist adhat, csak nagyobbat nem, és még azt is kiszámoltuk együtt, hogy hány db tasakra lesz szükségem (25). 

Másnap reggel megyek vissza a világ egyébként legesleglassúbb gyógyszertárába (ez egy külön sztorit megérne, de csak felhúznám magam írás közben), ugyanaz a gyógyszerész van a pultnál, mosolyog, és hozza is a dobozkát, amely magába rejtette a 40 (?) csomag 5 mg-os adagokat. Mondtam, hogy ez így nem jó, most mi a fenét csináljak, amire az volt a válasz: ügyesen ossza szét, anyuka!, és még szájbarágósan azt is elmagyarázták, hogy ha nem akarok a gyereknek napi 15 mg-t adni a 4,5 helyett, akkor adjak neki napi 1 tasakot csak, éééééérti anyuka? napi egy tasak, szétosztva három felé. Ééééértem...

Szóval, még egy hétig szedtük a napi 1 tasakot, amit anyuka megpróbált ügyesen szétosztani (tálca, por kiönt, bankkártya elő, utcácskák széthúzva), sőt, azt a kósza 0,5 mg plusszt is megpróbálta anyuka lecsípni, aztán lett, ami lett.

És múlt hét kedden abbahagytuk a doppingot.

Azóta háromszor riasztott a légzésfigyelő.

Akárhányszor odarohantam, rákiáltottam Sárira és meg is érintettem, aki ettől összerezzent, majd egy nagyot sóhajtott, és rendszerint aludt tovább. Nem volt szürke, vagy lila, én egy kicsit sápadtnak láttam, de lehet, hogy ezt is csak bebeszélem magamnak. Az is lehet, hogy kicsit az ágy szélén volt, mert otthon szélesebb a kiságy, mint itt, de az is lehet, hogy csak szar a készülék. Mindenesetre én szinte egyik éjjel sem aludtam normálisan, állandóan azt lestem, villog-e a légzést jelző kis égő. Nem kívánom senkinek azt a stresszt, amit egy ilyen riasztás okoz: egyfelől próbálom bemagyarázni magamnak, hogy csak lecsúszott a panelről, meg ilyesmi, másfelől viszont bennem van a kérdés: mi van, ha tényleg leállt a légzése, és mi van, ha nem vagyok ott? Mi van, ha egyszer hiába leszek ott. 

Eddig is tudtam, de most aztán tényleg teljes valómban értem, hogy nem lehet kegyetlenebb csapást elképzelni, mint ha valaki a gyerekét veszíti el. Anyu átélte - hogy hogyan éli túl, azt nem tudom...

Anya énekelve, ringatva, kézben vagy mellen altat. Tulajdonképpen úgy, ahogy az összes baba-könyv tiltja.

Sári általában nyivákolással jelzi, ha már fáradt. Ilyenkor felnyalábolom, sétálni kezdünk (ha nagyon sír, akkor először egy-két térdhajlítás - pontosabban úgy 16-24) és én énekelek. Mindig ezzel kezdem:
 

Cs. viszont általában beteszi Sárit a kiságyba, cumi szájba, és simogatja az arcát (bár erről is azt olvastam, hogy nem jó), és néha magyaráz neki. A múltkor pl. elmagyarázta Sárinak, hogy addig kell aludnia, amíg ő 3000-ig el nem számol. Asszem 200 körül aludt el a baba, Cs. még egy ideig számolt, majd amikor ébredezni kezdett, akkor 2970-től folytatta. 3000-nél tényleg felébredt...

No comment.

Volt már a földön egyetlenegy gyerek, akit a "Cs-sss!" csitítgatás lenyugtatott? És ha hárman csinálták egyszerre, és közben idegesítően rázták a babakocsit?

Hát, Sárit tuti nem nyugtatta le, engem viszont totál felidegesített, úgyhogy el is "zavartam" a "cs-sss"-selőket (nevezetesen a nagymamámat és az anyámat) a babakocsitól, amit lehet, hogy picit zokon vettek. Utána persze hallgattam a "biztos az a baja, hogy..." kezdetű monológokat, amitől újfent falra mászom.

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy már egy hete itt dekkolunk azzal a címszóval, hogy Cs. sokat dolgozik, meg amúgy is 40 fok van a panelban.  

Sári ma 3/4 7-től 3/4 11-ig volt ébren, szerintem eddig ez a rekord. Persze, kb. 1/2 9 óta folyamatosan sírt, bőgött, nyöszörgött, hisztizett és dühöngött, de amikor kínomban letettem az ágyra, és kicsit hangosabban felkiáltottam, hogy "Sári, ne bőgj már!", akkor a nagymamám rámszólt, hogy hogy mondhatok olyat, hogy bőg. Mert ő nem bőg, csak sír. Ilyenkor azért el kell számolnom tízig, mert ezt olyan hangsúllyal mondja, mintha azt mondaná: " Te nem tudod, hogyan kell szeretni ezt a gyereket, majd én megmutatom". Egyébként anyu ugyan ilyen, a múltkor egy kisebb vita után azt találta nekem mondani, hogy én meg Cs. nem tudjuk, milyen szerencsések vagyunk ezzel a babával. Mert hogy mennyi hülyeséget hordunk össze, pl. Cs. azt mondta a múltkor (számomra evidens, hogy viccből), hogy nem lesz több gyerekünk, mert sokat kellett fizetni az orvosnak (zárójelben jegyzem meg, hogy marhára nem csípem a hálapénzt, és szerintem Pesten mi fizettük a legkevesebbet a dokinak, mondjuk, így is többet kapott, mint sok ember egy havi jövedelme...). De most őszintén, hogy a fenébe gondolhatják, ha ismernek, hogy ezt komolyan gondoltuk? Vagy azért, mert olyan szavakat használok, hogy "bőg" vagy "ordít", sőt, kövezzenek meg, de néha még azt is szoktam mondani, hogy "bakker" (kontextus: Sári, bakker, ne ordíts már!), talán nem vagyok jó anya?

Anyuék borzasztó sokat segítenek nekünk, amiért nagyon hálás vagyok, mert tényleg nagyon nehéz lenne nélkülük megoldani az életünket. De azért most már jó lesz hazamenni, és a panelban bőgetni a kis büdöst. 

Igazából épp megírtam az előző bejegyzést, amikor Sárikittyom egy nagy kiáltással jelezte, hogy ő bizony ébredezik. Átszaladtam a szobába, de mivel még csukva volt a szeme, gondoltam, hasra fordítom, úgy talán még kicsit aluszkál. Ahogy letettem, a szemei kipattantak, és a délelőttihez hasonló módon elkezdte emelgetni a buksiját nagy nyögések kíséretében. Igen ám, csakhogy hiába volt most a profi kéztámasz, a fejecskéjét túlságosan felém fordította, ezért a kis válla becsúszott a teste alá. Így azonban már csak egy kis ficánkolás volt az oldalra fordulás, onnan pedig tényleg csak egy mozdulat a hátra gurulás. És igen, a két és fél hónapos Sári bizony átfordult hasról hátra. 

Nem hittem el, pedig ott álltam mellette. Az én lányom, aki eddig a fejét se emelgette, egy hétvége alatt megfogott valamit, feltámaszkodott a karjára, és átfordult. Véletlennek gondoltam, ezért újra hasra tettem, kábé 2 mp alatt ismét átfordult. Majd megint, és megint.

A kis büdös marhára belejött a hasról hátra forgásba (egyenlőre még csak az egyik irányba gyakorolja), aminek az lett a következménye, hogy hiába tenném én le hasra (mondjuk aludni), rögtön átfordul.

Szóval ezek szerint tud mindent, csak nem akarja csinálni. És már nem csak tiltakozni tud a hasonfekvés ellen, hanem tenni is. 

Tegnap ez a mufurc kis két és fél hónapos megfogta élete első tárgyát. És igen, szerintem tudatosan, nem véletlenül. Ma folytatta a tegnap gyakorlottakat, és ismételten fogdosott össze-vissza egy csomó mindent. Persze, csak megragadja a dolgokat, és még elég esetlenke, de ez már határozottan kézhasználat lesz - reményeim szerint nagyon is hamarosan.

Az utóbbi időben próbálgatom sűrűn hasra fordítgatni, hátha egyszer csak megszereti, de a maximum, amit eddig elértünk, annyi volt, hogy sírással átfordította a fejét az egyik oldalról a másikra. Na bumm, ezt már egy hetesen is frankón csinálta, igaz, akkor még olyan volt, mint egy partra vetett hal ficánkolása, most meg már kicsit koordináltabb a mozgása, de esküszöm, úgy nyög közben, mintha épp kakilna. Aztán meg a technika sem tökéletes, Sári ugyanis vagy emeli a fejét és a lábát úgy, hogy a karja a teste mellett van, vagy ugyanezt, de a karja a feje felett. Néha pedig a popsiját nyomja ki az égbe - és mivel ott nincs szeme, elégedetlen az eredménnyel. Szóval rendszerint totál megsajnálom ilyenkor, és hátra fordítom, mondván, hogy előbb-utóbb csak megfordul magától (inkább utóbb).

Aztán ma meztelenkedtünk (csak Sári) és olyan vidám volt, hogy gondoltam, ejtsünk egy próbát a hasonfekvéssel is. A poronty egy ideig lesett nagyon, hogy most mi van, aztán gondolt egyet, és vagy négyszer-ötször felnyomta magát könyöklésbe, és meg is tartotta vagy két másodpercig a buksiját. Arra nem volt időm, hogy lefényképezzem, mert amikor egyszer elengedte, úgy beverte az orrát, hogy rögtön sírni kezdett, és hiába fordítottam meg, jól megsértődött, ezért csak egy kis cicizés tudta kiengesztelni. Mindenesetre ezt csakazértis gyakorolni fogjuk, elvégre maholnap negyed éves lesz a kisasszony, és egy ilyen nagylánynak már kell tudnia rövid ideig támaszkodnia.

Annyira érdekes, hogy minden nap egy csomó új dolgot csinál... mindig elképedek, hogy milyen csodálatos agya lehet ennek a babának, hiszen döbbenetes mennyiségű információt, élményt kell feldolgoznia, és emellett még a tanulásra is van energiája... hihetetlen. Biztos kis pedálgép lesz Sáriból (akárcsak az anyja...)

Cs. szerint el kellene fogadnom, hogy Sári nem hajasbaba, akit napjában tízszer átöltöztethetek, de szerintem igazi kiscsajnak megfelelően a kis vakarcs tökre élvezi a szebbnél-szebb cuccokat, ezért álljon itt egy kis nyári divatbemutató.

A képek méretezése azért ilyen fura, mert anyát helyenként le kellet applikálni róla, elvégre neki vannak személyiségi jogai. Még jó, hogy Sárinak nincsenek. Illetve, hogy afölött anya rendelkezik. He-he.

Kis habos-babos rózsaszín álom (az eredeti Ámerikából kapott Adidas zokni némiképp rontja az összképet, de azért így is aranyos):

Ez viszont abszolút viszi a prímet (katicabogaras body, farmer ruhácska, édes kis satyek - szerintem Sári szépségdíjas ebben a göncben, ami egyébként baromi kényelmetlen, de le van tojva, ha anya kiélheti Barbie-zási rohamát vele. És itt már a zokni is illik a témához).

Egyenlőre ennyi, ha megint meleg lesz, akkor jönnek még a szebbnél szebb kisruhák, amit ezennel is köszönök G. nővérének, és annak, hogy a második lánya augusztusban, és nem áprilisban született, így az áprilisi születésű gyermek alig hordott göncei a kistesónak már nem jók, Sárinak viszont remekül passzolnak. Isten tartsa meg mindenki babaruha-ajándékozási jószokását!

Kiegészítés: napozós kép (mondjuk a sapi lenne a lényeg), 2008. 05. 31.

Sosem hittem volna, hogy valaki egyszer ennyire fog szeretni - vagy inkább valakinek egyszer ekkora szüksége lesz rám. Lehet, hogy túlmisztifikálom, mert az egész csak annyira ösztönös, mint az állatoknál - azt szereti, aki enni ad neki, de tény, hogy Sári senkihez nem viszonyul úgy, mint hozzám. Pl. egész jól eljátszik az apjával/mamával/akárkivel, de ha engem meglát, vagy meghallja a hangomat, addig nem nyugszik, amíg valahogy oda nem keveredek hozzá. Ugyanígy, ha sír, senki nem tudja (úgy) megnyugtatni, csak én. Az altatásról nem is beszélve: jobbra-balra billegve anya vállán, miközben anya énekel - ezt csakis így lehet.

Ennek persze egyenes következménye, hogy kb. addig hagyhatom magára, amíg alszik, ami elég ritkán van. Pedig néha jó lenne már egy kis szünet, nem sok, 1-2 óra is elég lenne. Anyu persze örömmel ellenne az unokával, de tudom, hogy ha sír, akkor hiába minden babusgatás, csak a Zanya lenne jó, senki más.

A másik nagy parám a szoptatás. Úgy értem, hogy Sári egyszerűen imád szopizni. Neki ez nem csak az éhségről szól, hanem ez a mi kis közös titkunk, a legjobb dolog a babavilágon, Anya maga teljes valójában. Nyilván nem halna éhen, ha egyszer-egyszer cumisüvegből kapna anyatejet, és akkor nem lennénk kétóránként összekötve, de egyszerűen nincs szívem megfosztani a szopizás élményétől. Nyilván túlreagálom, senki nem lett degenerált és szuicid hajlamú mert az anyja csecsemőkorában néha lepasszolta mondjuk a mamának, de lehet, hogy nem is neki, hanem nekem van szükségem rá.

Ezt rajtunk kívül senki sem érti.

Bár nem tudok sok gyerekverset vagy mondókát, azért én folyamatosan verselek Sárinak, jobb híjján szegényes repertoáromból, vagy improvizálok, olyanokat, hogy "Gye-re ba-ba, itt a ma-ma, ci-cit ad-na".

Ma viszont lóbálom neki a kedvenc pöttyös kendőjét és a "Hinta-palintát" szavalom hozzá (ezt kivételesen ismerem), amikor a versike közepén Sári aszondja: "Hö-hö-hö". Hát jól van, beszélget, de amikor ismét odajutottam, megint "hö-hö-hö"-zött. Harmadszorra, és negyedszerre is megismételte, három db. "hö" az "Ugorj a Sárira" résznél (utána "Zsuppsz!" és a kendő a Sári arcára esik), szóval ez nem lehetett véletlen. Még produkáltattam egy százszor a gyereket, mindannyiszor ügyesen "hő"-zött, majd megunva anyja mániáit sírni kezdett.

Szóval szerintem verselt.

Amúgy Sárikittyom mostanában rengeteget alszik, amit eddig a hétfői oltásnak tudtam be, de mivel ma már péntek van, és még mindig tart az álomkór, már nem tudom, mire gondoljak. nem tűnik betegnek, láza biztos nincs, és mégis, akár háton is durmol, mint egy cica. Kivéve, ha sétálunk. azt baromira utálja. El nem tudom képzelni, miért nem szeret ez a gyerek sétálni, pedig már mindenféle kütyüt aggattam a babakocsi plafonjára, hogy ne legyen neki unalmas, de ha nem alszik, akkor ordít, akkor is, ha kiveszem, dajkálom, vagy esetleg szoptatom (ez már egyáltalán nem okoz gondot, levetkőztem minden gátlásomat). Csak akkor nyugszik meg, ha behozom. Szeretném, ha szeretne sétálni, mert én akár 3-4 órát is rászánnék a tologatásra, de ő egyszerűen megvétózza a dolgot. Any idea?