Tegnap voltunk öt hónapos vizsgálaton. Sári hivatalosan 65 cm és 7300 g.

Kérdeztem a hozzátáplálást, a védőnő szerint nem muszáj elkezdeni, próbáljam egyenlőre csak szopival kielégíteni az igényeit, nem baj, ha sűrűbben kér enni. Ha nagyon lesi az ételt, akkor adhatok neki egy-egy nyalintást, de azért hat hónapos koráig ne tömjek bele egy barackot. Hát, valahogy én is így gondoltam, mivel próbálkoztunk almával - tegnap már anyatejjel dúsítva, mert gondoltam, így édesebb lesz, de őszintén szólva amit belenyomtam a szájába, azt ő tolta ki a nyelvével, így a legtöbb alma az előkén, de leginkább a ruháján kötött ki. Ezért úgy voltam vele, hogy az az egy mikrogramm, amit lenyel, nyilván nem fog gondot okozni, de azért mutogatom neki a gyülölcsöket, már csak élmény szinten is. Kizárólag a déli szoptatás után, és csak akkor, ha kedve van hozzá.

Ma a barackot kóstolta meg a kismanó, hasonló mennyiséget tüntetett el belőle, mint az almából, de utána még a füle mögül és a kislábujjáról is barackot kapartam le. De a levét leszívta a kanálról.

A védőnő szerint nem szabad ültetni, akkor sem, ha akar... ok, nem vagyunk egész nap függőlegesen, de pl. most is itt csücsül az ölemben, és egyenlőre vidáman leselkedik... Viszont szerinte keveset van a földön, ezért nem forog - nos mondtam neki, hogy szegénykém kénytelen egész nap a földön heverészni, mert olyan nehéz, hogy én ugyan nem cipelem. Ennek ellenére sem forog. A védőnő szerint ez még mindig nem baj, úgyhogy akkor ok, szerintem sem baj, főleg, mivel tudom, hogy meg tud fordulni, egyszerűen csak nem akar. 

Ehhez képest ma hasra tettem, így elvolt egy darabig, majd elkezdett nyöszörögni, hogy most már megfordulna. Azért sem fordítom meg, gondoltam, viszont egy icipicit oldalba löktem, hogy hátha akkor majd menni fog neki - erre ő azt mondta, hogy "hoáááááááá!", nagy lendületet vett, és átvetette a fejét a másik oldalra. Innen már gyerekjáték volt hátralöknie magát, majd amikor sikerült legurulni a játszószőnyegről, elégedetten tekingetett rám. No, gondoltam, ennyivel nem ússza meg, és miután jól megdícsértem, hogy milyen ügyes, újra hasra fordítottam, de ekkor már nem volt hajlandó produkálni magát, ellenben éktelen ordításba kezdett. Nem volt mit tenni, segítenem kellett rajta.

A mi doktornénink egyébként szabin volt, ezért egy másik helyettesítette... nem tudok mit írni rá, csak azt, hogy pont-pont-pont. A nő ugyanis -amellett, hogy volt vagy 100éves- olyan tetű lassú volt, hogy arra szavak nincsenek. Az asszisztens meg a védőnő már közösen ordították le a fejét, hogy igyekezzen már, mert százan várnak kint, de ő richtig nem azt csinálta, amit kellett volna. Rém ronda volt, szegény asszony, púpos, sovány és öreg, emellett volt a lábán egy kék bokazokni, a másikon meg egy fekete térdzokni. Amikor egy óra várakozás után végre bejutottunk, az asszisztensnő épp tépte ki a recepteket a kezéből, hogy nehogy összekeverje már, amit nagy nehezen megírt. Szánalmas volt. 

Ugyanakkor Sárihoz nagyon kedves volt, engem is ellátott mindenféle jótanáccsal, aminek a 90%-t nem értettem, de nem mertem visszakérdezni, nehogy belebonyolódjunk a témába. Azt az egy dolgot, ami érdekelt - nevezetesen hogy hogy állnak a kismanó fogacskái, azt persze nem nézte meg én pedig elfelejtettem megkérdezni, de örültem, hogy nem ijesztgeti tovább Sárit. Mondjuk, ő nem félt tőle, sőt, nagyokat vigyorgott rá - gondolom, egy babának még nincs szépérzéke.

Szegény dokinéni, nagyon sajnáltam, de tényleg egy kínszenvedés lehet vele dolgozni. Gondolom, ő is szívesebben lett volna már nyugdíjas...

Amúgy a pneumococcus csak a koraszülötteknek és a veszélyeztetetteknek lett ingyenes, viszont mivel a poronty ugye korábban jött, ezért nekünk jár. Jövő hónapban tehát azt is megkapjuk. Aztán a költözés miatt most újra háziorvost és védőnőt kell keresni, bár otthon ismerek pár gyerekorvost, de azért ez is macera lesz.  

Nyerünk a heteslottón, 6247 Ft-ot (ötös találat, 31. játékhét). Ez azért érdekes, mert még sosem nyertünk ilyen sok pénzt, másrészt pedig 3 hétig azt hittem, hogy ezt a szelvényt véletlenül kidobtam. Cs. jól le is szidott, ő érezte, hogy nyertünk, bár meg volt róla győződve, hogy hetesünk van.

Nem vettük fel az egész nyereményt, mert 400 Ft-ért kaparós sorsjegyet vásároltunk. Egyik sem nyert.

Hiába, nem lehet mindig szerencsénk. 

Határoztunk. Fél év tökölődés után végre eldöntöttük, hogy költözünk. Haza.

Az indokok:

1. Anyagiak. Ha jól tudom, még 1 hónapig kapom a szuper lóvét (TGYÁS, ami valami oknál fogva mindig több, mint a fizetésem, de persze nem reklamáltam), aztán szeptembertől gatyamegszorítás, mert jön az ínséges GYED korszaka. Nem mondom, ez mennyivel kevesebb, mint a TGYÁS, de sokkal. Így ha belevesszük a lakáshitelt, és a rezsit (köszi, gázáremelés), a téli hónapokban a lakhatási költségünk minimum 120 ezer lesz - nos, ez 35-tel több, mint a GYED. Vagyis szívás.

Az ember megszokik egy -nem túl fényűző, de azért korrekt- életszínvonalat, és ugyan tiszta sor, hogy gyerekkel nem szánsájnhálidéj minden, de azért arra nem vagyok hajlandó, hogy rajta spóroljak, márpedig erre lennénk szorulva, ha maradunk. Persze, felélhetjük a megtakarításainkat, de azért ez sem az üdvözítő megoldás.

Ha pdig hazaköltözünk, és tegyük fel, hogy valamivel hozzá is járulunk anyuék költségeihez, ezt a lakást pedig kiadjuk, akkor Cs.-nek elég minimálisat keresnie (elviekben), hogy már pénzünknél legyünk. Persze, munkája egyenblőre nincs, de abban egyeztünk meg, hogy gőzerővel nekiáll keresni, és amíg nem talál, addig otthonról jár fel Pestre melózni, ami időben kb. ugyanott van. Persze, a munkáját sajnálja, de ezerszer megbeszéltük, és mindig arra jutott, hogy így lesz a legjobb. Őt is kikészíti, hogy sosincs itthon. 

2. Egész nap egyedül vagyunk Sárival, mert Cs. ha dolgozik, akkor 8-kor megy és 10-kor ér haza. Szeptembertől ráadásnak 7-kor kellene indulnia, vagyis 15 órát nem lesz itthon munkanapjain! Így az ég világon mindent egyedül kell megoldanom, és hát még pisilni sem tudok úgy kimenni, hogy valaki ne ülne az ajtóban (egyenlőre hordozóban) és lesne.

3. Sári imád otthon. A mama és a dédi agyon kényeztetik, ott a nagy kert, a kutya (aki Sárit most még nem izgatja, de nemsokára jó haverok lesznek, remélem), a nagy ház, ahol mindenkinek lenne elég hely, a vidék, vidéki levegő (legalább is Pesthez képest), ésígytovább.

4. Anyuéknak ez minden vágya, végre egy kis élet költözne a falak közé - és élet, az nagyon kell nekünk. 

Persze, vannak ennek hátrányai is, konkrétan az, hogy Cs. is és én is kamaszkorunk óta nem laktunk a szüleinkkel, így mindketten eléggé el vagyunk attól szokva, hogy megmondják nekünk az igazat. Márpedig köztudottan mindkét női felmenőm eléggé véleménygazdag életet él - erről mindig az jut eszembe, hogy amikor a szobámat festettük, anyu és mama is ott álltak a létra alatt csípőre tett kézzel, és magyarázták, hogyan kellene festeni. Na, engem nem kell félteni, helyretettem az öreglányokat, de talán épp ez a baj, lehet, hogy kölcsönösen engednünk kell majd a személyiségünkből... ami nem biztos, hogy menni fog. Szóval megegyeztünk, hogy egyenlőre csak próbaidőre megyünk haza, és ha beválik, különböző átalakításokat kell eszközölni. Ami nem lesz kis meló, és nem lesz olcsó, de ha sikerül, akkor azt hiszem, végleg leszámolunk a pesti élettel. 

A határidő egyébként október 1 - eddig kell leköltözni. Mi tűztük ki, szerintem simán tartható. 

Ha jól számolom (márpedig jól számolom) Cs. uszkve 9 év után értesítést kapott, hogy na végre, be van fogadva. Majd szavazhat is.

A magyar állampolgárság egyik feltétele, hogy a delikvens beszéljen magyarul. Szerintem 9 év nyelvi környezet bőség megtanulni még ezt a nyakatekert nyelvet is - vajon ezért tart átlagban ennyi ideig megkapni a jogokat? 

Mindegy, az állampolgársággal járó eskütételre ünnepélyes keretek között kerül majd sor, maga a polgármester fog kezet fogni az arra érdemesekkel. Valaki mesélte, hogy a múltkor az egyik ember strandpapucsban és bermudában jelent meg, gondolom, megilletődött a pillanat emelkedett voltától. Cs. - aki végre hivatalosan sem C. már- most azon izgul, hogy vajon rá megy-e még az esküvői öltönye. 

Ellentmondó információkat lehet olvasni arról, hogy egy öthónaposnak mi mindent kellene csinálni, de azt még a leglassúbb is említi, hogy hasról hátra már biza' át kell fordulni. Nos, Sári a kezdeti sikereink után eme mozgásfajtát egyáltalán nem gyakorolja.

Ellenben nagyon ügyesen fog - ha felé tartok valamit, odanyúl, és megkaparintja. Sikongat, kacarászik, a mondókákat, dalokat határozottan felismeri, sőt, mint írtam, énekel is. Ezt úgy csinálja, hogy amikor dalol neki valaki, ő tátogatja a száját, próbálja leutánozni a hangokat, sőt, ha "lá-lá"-zunk, még a nyelvét is odateszi a szájpadlásához. Közben persze nagyokat vigyorog, vagy sikongat.

Engem, Cs-t, Anyut és a Dédit határozottan felismeri, széles mosollyal üdvözöl minket, ha meglát. Idegenektől viszont kezd félni, ami tudom, hogy normális, de azért ennek nem annyira örülök.

Mindent megrág, de olyan erővel, hogy ha véletlenül az ujjamat kaparintja meg, az konkrétan fáj. Sőt, újabban a mellemet is rágcsálja, ami nem túl kellemes, viszont ha elveszem tőle, hisztizni kezd. Tapogattam az ínyét, szerintem fent esélyesebb a fogacska, mint lent, de mondjuk én nem nagyon értek hozzá, lehet, hogy ez az egész nem a fogacska miatt van.

Egyre jobban érdekli az étel - tátott szájjal nézi, ahogy eszünk. A minap banánt ettem, és Sári szinte könyörgött a szemeivel egy falatért, így egy kicsit "bebanánoztam" az ujjam, és megnyalattam vele. Tetszett neki, majd erőszakos nyögésekkel jelezte, hogy még kér. Mégegy nyalintást kapott, de többet azért nem akartam neki adni - mégse így kezdjünk kajálni. És különben is, a védőnőnél van egy tabló, amin azok a gyerekek vannak, akik legalább hat hónapos korukig kizárólag anyatejet kaptak, és feltett szándékom Sárit is odajuttatni. De egyre kevésbé vagyok benne biztos, hogy elég neki a tejecske, ugyanis egy kiadós szopizás után van, hogy két óra múlva újra éhes. Egyenlőre nem siettetem a hozzátáplálást, elvégre még annyi almát, meg barackot ehet életében, amennyit csak akar, a szopizás viszont egy véges dolog, de ha nagyon epekedik szegénykém, akkor szerintem most már azért becsusszanhat egy-két kanál alma. Csak etetőszéket kellene beszereznünk...

... de olyat, amiben biztonságosan lehet ültetni egy ülni még nem tudó babát. Bár a hordozóban Sári szinte folyamatosan fel akar ülni, és felhúzáskor is gyönyörűen emeli a fejét és a lábát is, de az ülni-tudástól még messze vagyunk. Viszont imád ülni: ilyenkor gondolom, jobban lát, és ezt széles vigyorgással nyugtázza. Csak abban nem vagyok biztos, hogy a sok ültetés jót tesz-e neki, de csak szólna, ha kényelmetlen.

Azt már írtam, hogy megtalálta a hüvelykujját, de napra pontosan öt hónapos volt, amikor először ízlelte meg a nagylábujját is. 

Visszatérve a forgásra, oldalra gyönyörűen forog, akár síkban elvándorol is így, és ugye álmában már hasra is fordult, de nappal nem gyakorolta a tanultakat. Aztán úgy két napja vett egy nagy lendületet oldalfekvésben, és hasra pördült, viszont a kezecskéjét nem tudta maga alól kicibálni, így ennek bőgés lett a vége. Azóta még megcsinálta ezt párszor, mindannyiszor anyának kellett segíteni, de ma délután végre kirántotta a kezét is, és vidáman nézelődött hason egy pár percig, majd amikor elfáradt, természetesen nem fordult vissza, hanem nekem "szólt", hogy segítsek már rajta. Szóval úgy tűnik, ha kicsit megkésve is, de van remény az oldal-mozgások elsajátítására is, bár ebben is az apjára van a manó - kényelmes, és lustika, mint ő.

Amúgy 7210 gramm, igazi kis dagi - ezt mondjuk tőlem örökölte. Legalább valami...

Folytatva a nyaralásunk történetét, Cs.-vel tehát megbeszéltük, hogy legalább pár napot hármasban töltünk. Nekem már nagyon kellett, hogy így együtt legyünk, és szerintem rá is ráfért egy kis babázás - a nagy munkában sajnos elszokik Sáritól, illetve mivel mindig körül vagyunk véve rokonokkal, ezért a lánya szinte sosincs vele.

Nos tehát, még otthon kerestem egy nem túl olcsó, de bababarát szállodát a Fertő-tó mellett, mivel Cs. ott még sosem járt, én pedig nem emlékszem rá. Így utólag azt gondolom, hogy jobban jártunk volna, ha külföldre megyünk, mert sokkal drágább így sem lett volna, viszont legalább jogosan bámulhattam volna a külföldieket.

Az a benyomásom, hogy Magyarország immáron a csóró és következésképpen proli osztrákok és németek célpontja lett, akik ettől függetlenül úgy fenn hordják az orrukat, hogy a Bundesliga-frizurájuk a seggüket veri... A szálloda (vagy panzió? mi a különbség?) ui. tele volt pirosképű svábokkal, zajosak, sörszagúak és úgy egyáltalán unszimpatikusak voltak. A bababarátság kimerült annyiban, hogy betettek egy kiságyat, aminél a mi utazóágyunk többe került, pedig az sem volt drága, meg egy kiskádat - de mondjuk a kiskádat már nem volt mire tenni, így a dohányzóasztalon fürdettem. Pelenkázó nem volt a szobában, viszont volt egy pelenkázó helység, egy emelettel lejjebb - mé szerencse, hogy az előző utazásról nálunk volt a mobil pelenkázó lapunk, így tudtam a szobában pelenkázni.

Ha bababarát szállodát csinálnék, akkor ott lenne minden: olyan kiságy, amibe be lehet tenni a légzésfigyelőt (ennek ui. rácsos volt az alja, így a légzésfigyelő jelzett mindent, csak azt nem, ha Sári lélegzett), állványos babakád, hogy az amúgy 15 nm-es fürdőszobában lehessen fürdetni, ne kelljen a teli kád vizet becipelni a szobába. Pelenkázó a fürdőben, a 15 nm-en frankón elférne. Aztán tartanék mérleget, orrszívót, mellszívót, játszószőnyeget, babakocsit, egyszóval mindent, ami nagy helyet foglal, és amire egy babának szüksége lehet. Szerintem egy ekkora paziónak max. 2 db kiságy, kád, és pelenkázó kell, a többiből elég egy is, úgyhogy az egész beruházás kijönne 200 ezerből. Egy szoba reggelivel 15ezer Ft - vajon mennyi idő alatt térül meg az inveszt?

Nos, a teljes képhez hozzátartozik, hogy nagyobb babáknak azért több mindent kínáltak, úgy mint etetőszék és játszótér, de ezt is lehetett volna annyival jobban csinálni! De olyan tipikus, hogy mi magyarok megelégszünk megint a félmegoldásokkal...

Na, mindegy, mert mi megkaptuk a kiságyunkat, a kádunkat a hatalmas fürdőszobával (most komolyan, az a fürdőszoba akkora volt, hogy a mi hálónk, folyosónk, fürdőnk és WC-nk simán kijött volna belőle), meg a szálloda leghangosabb szobáját, közvetlenül az étterem felett, ahol rögtön első este részeg osztrákokat hallgathattunk dajdajozni. Felemelő volt.

De haladjunk csak sorjában. Én speciel nem tudtam, hogy Magyarországon a Fertő-tó (Fertőrákos kivételével) tulajdonképpen csak egy bazi nagy nádas, ezért strand nincs. Tiszta szerencse, hogy Hegykőn, ahol voltunk, nyílt egy termálfürdő, aminek egyébként Sára a neve. Nos, a fürdő elég gagyi volt, amit az 1000 Ft-os belépő után nem vártam, viszont tele volt gyönyörű fákkal, így Sárinak nagyon tetszett. Leterítettük a pokrócot, rá a játszószőnyegét, rá a gyereket, és ő egész végig csak sikítozott a gyönyörűségtől, egészen addig, míg el nem aludt. Eközben az apja a pisimeleg vízben ejtőzött a svábokkal. Akik a harkányi közhiedelemmel ellentétben nem hordták műanyag henger alakú pénztárcában a pénzüket. Olyan nekem is volt, 9 éves koromban a némettáborban Vajtán, és el is tűnt belőle az egész hétre kapott 100 Ft-om.

Na, de visszatérve a strandra, volt ugyan egy pancsoló, de úgy véltem, hogy túl sok 3 éves gyerek pisil bele ahhoz, hogy a porontyot belevigyem, így inkább maradtunk a fáknál. Aztán végre ettem igazi tejfölös lángost, olyat, ami tocsogott a zsírban, meg strandos palacsintát, amiben elolvad a kakaó, és ami rendszerint tök fehér, mert nem sütik meg rendesen.

Első nap úgy hatig strandoltunk, majd sétáltunk egy kicsit Hegykőn. Cs. egész végig a hegyeket kereste, mert ha "hegykő", akkor legalább legyenek hegyek, de én mondtam, hogy ahhoz Soprnig kellene menni. Később kiderült, hogy csak Balfig, de az egyébként Sopron-Balf, szóval majdnem igazam volt. Aztán a dohányzóasztalon fürdettünk, majd irány az ágy - Sári aznap éjjel vagy négyszer ébredt: szerintem kezdi megérezni, ha idegen helyen van.

Másnap már alig vártam a svédasztalos reggelit: a szemem ugyanis kopogott az éhségtől, mivel csak reggelit kértünk a szobához, és előző este Sári miatt nem tudtunk elmenni vacsorázni. Szeretem a svédasztalos reggelit, mert a bőség zavarában rendszerint annyi mindent ennék, hogy a végén egy csomót zabálok. És ilyenkor mindig eszek mogyorókrémes zsömlét. Cs. viszont utálja, mert sosem tud dönteni. Az igazi svéd reggeliző anyu, mert ő ilyenkor órákig eszik - ha mér nem fér belé több, sétál egy kicsit, aztán visszatér: tudniillik az ilyen -annyit eszik amennyit akar- kjálásokon kaszálnak az éttermek sokat, mivel az emberek nagy része nem eszik meg annyit értékben, amennyibe a menü kóstál, de az én anyukámon nem keresnek!

Hát, Sári asszem apára van ebben is, ugyanis nem ülte végig anyukája zabálását türelmesen, hanem Cs.-nek fel kellett vinnie idő előtt. Így viszont egyedül kellett volna ennem, ami azért a harmadik forduló után kezdett gázos lenni, ugyanis előttem sorakoztak az üres tányérok, és hát mit ne mondjak, mindenki hülyén nézett rám. Így inkább én is csatlakoztam Sáriékhoz - jóllakva ugyan, de nem dugig tele.

Ezen a napon Sári egész nap aludt, köszönhetően az éjszakai turbékolásnak. Amikor kicsit fent volt, gyorsan levittük a szálloda medencéjébe, ami inkább hasonlított egy pancsolóra, mert szerintem egy csapást sem lehetett benne úszni, viszont 31 fokos volt, és nem voltak sokan. Így gondoltunk egy nagyot, és Cs. beadta a kezembe Sárit, aki kicsit ugyan meg volt rémülve eleinte, de úgy két perc alatt, amíg bent volt, még nevetett is. Szóval úgy gondolom, lehetne szoktatni kicsit a vízhez, még jó, hogy vége a nyárnak. De egyszer talán elnézünk babaúszásra is, bár most el sem tudnám képzelni, hogy merüljünk (mármint, készakarva, ugyanis véletlenül azóta már nekem is sikerült víz alá dugnom a lidit, igaz, nem a medencében, de a kádban). Délután aztán újfent kimentünk a strandra, ahol hasonló volt a helyzet, mint előző nap.

Utólsó napunkon gondoltuk, meg kellene nézni a Fertő-tavat is,így nekivágtunk Fertőrákosnak. Bár a recepciós csaj szerint Ausztriában sokkal szebb a tó, Cs. nem volt hajlandó átmenni, mivel mostanában utálja az osztrákokat. Hát, így jól kib*sztunk velük, mert nem mentünk, viszont kaptunk egy csomót a képünkbe F.rákoson is. A tó egyébént a falutól kicsit messzebb van, egy zsákutca úton, ami egy sorompóba torkollik: fizetőkapu a parkoláshoz. Azt mondjuk frankón nem értettem, miért kell fizetni, amikor finoman szólva is hely volt bőven, de hát ez csak az első hely volt, ahol lenyúltak. A tó ugyanis a parkolóból nem igazán látszik, ehhez vagy be kell menni a strandra (pénzért, ugye), vagy el kell menni hajókázni (megint csak pénzért). Mi természetesen az előbbit választottuk, mert érzésem szerint Sári kevéssé élvezte volna a csónakázást. A strandon viszont akkora volt a szél, hogy hiába sütött a nap ezerrel, én konkrétan majd' megfagytam. Féltem is, hogy Sári megfázik, meg a fák sem voltak olyan szépek, mint Hegykőn, így pár óra után inkább leléptünk.

Gondoltuk, menjünk el Sopronba, ha már itt vagyunk, Cs. még úgysem járt ott. Emlékeim szerint Sopron nem túl nagy város, de nekünk mégsem sikerült megtalálni a belvárost, és mivel itt már tényleg bazi meleg volt, inkább meg sem álltunk. Ekkor kitaláltam, hogy úgyis útba esik, menjünk el Nagycenkre, a kastélyparkban sétálhatunk egyet. Így is lett, Sári is jókedvű volt, a park nagyon szép volt - bár itt is fújt a szél, és ki is olt írva, hogy erős szélben életveszélyes a parkban tartózkodni, gondolom, az öreg fák miatt, ennek ellenére jól elvoltunk. Sári még szopizott is egyet, aztán indultunk vissza Hegykőre, ahol ettünk pizzát, és a kismanó elaltatása után jamboztunk egyet. Egyébként ezen a napon tök leégtem - ezen a nyáron először.

Másnap újabb zaklatott reggeli után indultunk is haza (10ezerrel kevesebbet kellett fizetnünk, mint számoltam) - útközben beugrottunk Apuékhoz, de nem voltunk nagyon sokáig, mert Sári nyűgös volt. Még pár napot Anyuéknál töltöttünk, ahol Sári tényleg nagyon jól érezte magát. Megtanult többek között énekelni, ami nagyon mókás, azóta sokat gyakoroltatom.

Szóval így történt a nagy nyaralás. Nagyon jó volt, hogy Cs. ennyit volt velünk, szerintem neki is, és Sárinak is nagyon jót tett a dolog. Mazsola elég jól tűrte a ráncigálást is, szerintem még egy Istria is belefért volna, ha bátrabbak vagyunk, de ez már így alakult, majd jövőre tengerezünk. Én amúgy nagyon elfáradtam, talán mert sokat izgultam, hogy hogy's'mint lesznek a dolgok, meg a rengeteg csomagolás készített ki. Mivel Cs. csak hétfőn kezd dolgozni, ezért van egy kis időm kipihenni a nyaralást.

Annyi minden történt, hogy biztos kihagyok valami fontosat. Ezért kénytelen leszek -az előzetes koncepció ellenére- kronológiában haladni.

Nos, az egész úgy volt, hogy Cs. családjánál utóljára júniusban jártunk, ezért Cs. hosszú szabadságának idejére beiktattunk egy náluk nyaralást: pontosabban a sógorom nyaralójában való egyhetes üdülést, ami azért volt szuper, mert

Mivel a sogórnőmék még a tengeren nyaraltak a mi nyaralásunk első pár napjában, ezért erre az időre elvittük magunkkal anyut. Ő mondjuk nem nagyon akart jönni, de aztán szerintem elég jól érezte magát. Nagyon tetszett neki a hely, örült, hogy Sárival lehet, és Cs. is és én is örültünk, hogy volt időnk kettesben lenni.

Sári amúgy szokásával ellentétben megmutatta, hogy most már nem mindegy neki, hogy hol alszik: az első éjszaka ugyanis 3-kor kelt, és többet nem volt hajlandó visszaaludni. 5-ig dajkáltam, amikor is felkelt anyu, és átvette a Mazsolát, aki végül 6-kor aludt vissza. Második nap pedig 1-től 3-ig tartott a dajdaj, de utána jó volt a kisasszony, ugyanis egy hajnali szopizás után általában 8-9-ig is szunyált. Gondolom, a jó levegő, meg a csend, mindegy is, szerencsére én így eléggé ki tudtam magam pihenni, úgyhogy a nyaralás tényleg pihenés volt.

A pék fél 8-kor hajtott keresztül az üdülőtelepen, szirénázva, és mivel Sárinak köszönhetően mi ekkor még javában durmoltunk, mindössze egyszer sikerült tőle kenyeret, perecet, joghurtot (igazi natúr ivós joghurt, amit itthon nem kapni) és burekot venni, egyébként be kellett menni a faluba. Aztán reggel menetrend-szerint megérkeztek a hattyúk, anya, apa, meg a gyerekek, és mindig a szomszéd stégénél kötöttek ki egy kis tollászkodásra. Igazi szociológiai tanulmány volt a hattyúcsalád: először az apa csinált mindent, aztán az anya, majd a gyerekek, akik közül háromnak még nem fehéredett ki a tolla, pedig már jó méretesek voltak. Szóval a szomszédnál eltollászkodtak vagy egy órát is, amikor tovább indultak, persze, a papa vezetésével, majd kora este ismét visszatértek, hogy újra kimásszanak a partra napfürdőzni egy kicsit. Ez ismétkődött minden nap, menetrend-szerint, egészen addig, míg egy hidegebb nap jóval később jöttek, és majdnem sötét volt, amikor mentek. Egy másik nap pedig nagyon korán jöttek vissza, és én észrevettem, hogy most nem a papa irányít, hanem az egyik szürke hattyú, ezért nem is a szokott helyen jöttek ki, hanem a mi stégünk mellett. A papahattyú a sort zárta, míg a szürke hattyú viselkedett vezérként - szerintem vizsgázott, hiszen nemsokára neki is családott kellett alapítani. Valahol olvastam, hogy a hattyúk egy életre választanak párt, mint az emberek (?), és ha az egyik meghal, vele hal a másik is - és ezt ott akkor olyan romantikusnak gondoltam, hogy megölelgettem volna az összes hattyút ebben a túlcsorduló szeretet-hullámban. Persze nem tettem, mert azt is olvastam, hogy bizony baromi nagyot tudnak csípni. (Egyébként az apahattyút Johnsonnak, a lányhattyút pedig Mary-nek nevezték el később a banditák, valami rajzfilmből, úgyhogy később csak így emlegettük őket.)

Városi lány vagyok, ezért engem a természet nyugalma lenyűgözött: nemcsak a hattyúk, hanem pl. az a törpeharcsa-had, ami az első reggel órákig úszkált tökéletesen egy ritmusban a stég előtt (be sem mertem menni, féltem, hogy megesznek). Egyébként borzasztó rossz természetfotós lennék, ezért azokat a kacsákat, akik egy elsüllyedt hajóban alakították ki a medencéjüket, már le sem fotóztam. Aztán volt ott még reggelente felbukkanó mókus, mindenféle repülő bogarak, illetve bakcsó, amiről úgy egy hónapja még nem tudtam volna megmondani, hogy emlős, kétéltű vagy madár. Egyébként az utóbbi. A növények terén ilyen kiterjedt vizirózsa-network-öt már rég nem láttam, és mivel azt hallottam, hogy az a víz nagyon tiszta, ahol tavirózsa van, ezért nyugodt szívvel mentem fürödni az amúgy jég hideg vízbe, annak ellenére, hogy a tetejét sárgás pöttyök színezték el, ami az apósom szerint valami fának a pollenje volt, szerintem viszont inkább alga. Nem lettünk betegek, úgyhogy most már mindegy is.

A vezetékes víz amúgy rendesen mocsárszagú volt, ezért Sárinak egy hétig nem mostam meg az arcát. Neki sem lett semmi baja tőle, hazaérkezésünk másnapján volt hasmenése, de gondolom, nem a víztől. Ő egyébként remekül érezte magát: reggel kipakoltuk a holmiját a teraszra, a kiságyát is, így gyakorlatilag egész nap a jó levegőn volt. Ennek köszönhetően viszonylag jól aludt nappal is. Amíg Anyu ott volt, sokat voltak együtt, Sári imádta, mert Anyu folyton kibontotta, így kedvére meztelenkedett. Sőt, egy kis medencét is vettünk neki, hogy a nagy hőségben belefektethessük, amit meg is tettünk, de ez poronytunk számára nem aratott osztatlan sikert. Nagyjából végig bőgte a fél perces pancsit, és utána kereste az esti fürdetések utáni jól megérdemelt szopizást, amit természetesen kénytelen voltam megadni neki. Nem baj, a medence csak 500 Ft volt, és a játékait remekül lehetett benne tárolni a nyaralás hátralévő részében.

A szopizásokra egyébként az volt a jellemző, hogy megritkultak, annak ellenére, hogy nem mértem (a mérleget Cs. nem engedte elhozni). Pedig érzésem szerint Sári nem szopizott alkalmanként többet, viszon arrafelé annyira kalóraidús az étrend (hús hússal, és tésztával), hogy ettől szerintem meglehetősen laktató lett a tejem. Volt olyan nap, hogy Sári csak ötször szopott (összesen, az éjszakát is beleértve), de hatnál többször szinte soha nem kéredzkedett mellre. Amióta visszajöttünk, azóta pedig mintha sűrűbben akarna enni, nem tudom, talán már nem elég neki a tiszta anyatejes koszt?

Egyébként az első napokban Sári annyira jó volt, hogy még étterembe is elmerészkedtünk, Cs., Anyu, apósom, Sári és én, halat enni. Az étterem csodaszép helyen volt: közvetlenül a Duna-parton, egy magaslaton, kétszázéves fák alatt. Sári mondjuk addig aludt, amíg ki nem hozták az ételt, majd Anyu ölében türelmesen megvárta, amíg én eszek. Aztán adtunk neki kenyérhéjat az ínyére, ami nagyon tetszett neki, de mivel én folyton féltem, hogy lenyeli a morzsákat, ezért inkább maradtunk a műanyag rágókánál. Atán Sári is megéhezett, úgyhogy Cs-vel visszavonulót fújtunk, és otthagytuk a nagyszülőket fizetni, mi pedig visszamentünk a nyaralóba, ahol a kismanó is elfogyaszthatta jól megérdemelt ebédjét.

Ezek után anyu hazautazott, és Cs. apukájának is volt valami dolga, így egy napot édes hármasban töltöttünk. Bár én addig is jól éreztem magam, az a nap egyszerűen szuper volt. Ha Sári aludt, mi jamboztunk, ami egy kockajáték, és amin nagyon össze szoktunk veszni. Ha pedig fent volt a Bogyó, akkor őt szórakoztattuk, és láthatóan nagyon élvezte, hogy mindketten vele vagyunk.

Ezekben a napokban történt, hogy Sárikittyom megtalálta a hüvelykujját. Eddig is előszeretettel szopzta, rágta a kezét, volt, hogy az egész ökle a szájában volt, de mostantól határozott preferenciát élvez ez az ujjacska, az is a bal kézen - ebből gondoljuk, hogy Manófül bizony balkezes lesz. Meg persze abból is, hogy szinte mindig bal kézzel nyúl a dolgok után (nem mellesleg most már nagyon ügyesen el is kapja az arra érdemes dolgokat), de persze ez nem baj, hiszen ez már nem a sötét nyolcvanas évek, amikor erőszakkal szoktattak mindenkit jobb kézre.

Ilyentájt derült ki az is, hogy Mazsola erőteljes rajongással viseltetik a műanyag palackok iránt. Főleg akkor, ha van is bennük folyadék. A minap egy másfél-literes ásványvizet kellett órákig ráznom neki, mert csak így volt hajlandó sírás nélkül csücsülni a hordozóban a kocsiban, úgyhogy ha így haladunk, erőteljes bicepszeket fogok növeszteni az amúgy sem keskeny vállaim mellé. Illetve alá.

Nos, tovább haladva az események kronológiájában, a hármasban töltött nap után megérkeztek a ház jogos tulajdonosai - halálra rémítve a kismanót. Azt hiszem, most már tényleg elérkeztünk abba a korba, hogy Sári felismeri a közeli családját (engem, Cs-t és talán Anyut - meg a Dédit), de kezd félni az idegenektől. Amikor ugyanis megérkeztek a sógornőmék, Sári a kezemben volt, vigyorgott rájuk. Aztán a sógornőm kézbe vette, eleinte tetszett is neki a babusgatás, majd hirtelen visító sírásba kezdett, jelezvén, hogy ő most nagyon megijedt. Onnantól kezdve csak és kizárólag nálam volt hajlandó lenni (kézben, természetesen, a maga könnyed 7 kilójával), de amúgy egész nap nyűgös volt, sőt, ha Cs. nővérét meglátta, sírni kezdett. Én teljesen kész voltam, még négy napot terveztünk maradni, ami így sírva, nyüglődve egy örökkévalóságnak tűnt.

A rokonok este elmentek (azzal az ígérettel, hogy másnap ők is ott alszanak, aminek nagyon örültem...), és Sárit egycsapásra mintha kicserélték volna. Újra mi hárman voltunk, ő pedig gagyogott, sikongatott (ez is egy új képessége), nevetett, pancsolt fürdés közben, egyszóval újra önmaga volt. Meg is állapodtunk Cs.-vel, hogy ha másnap is ilyen mufurc lesz, akkor valamit kitalálunk.

De természetesen az volt a baj, hogy egyszerre túl sok volt neki az ember - ami persze megint érthető a másik oldalról, hogy kéthavonta látják Sárit, természetes, hogy lerohanják. Főleg a gyerekeknek nehéz megmagyarázni, hogy nem kell folyamatosan símogatni, puszilgatni, vagy egy centire az orra előtt rázni a csörgőt - és őszintén szólva a sógornőmnek ez nem furcsa, hiszen az ő gyerekeit is mindig ezren vették körül. Szerintem engem amolyan para-maminak tartanak, mert egyfolytába rohangáltam utánuk a naptejjel, sapkával, percenként bementem az alvó babához, sőt, ingatva, vagy szopiztatva altattam, ami náluk anno elképzelhetetlen lett volna - egyrészt mert a sógornőm sajnos nem tudott szoptatni, másrészt pedig mert a lányai úgy aludtak el, hogy betette őket a kiságyba, kicsit símogatta őket, és puff, el is aludtak. Na, nálunk ezt nem lehet elképzelni.

Szóval másnapra Sári felvértezte magát a rohamra, és most már jobban vette az akadályt, sőt, harmadnapra kifejezetten jól elvolt a rokonokkal. Igazából már én éreztem magam szarul, hogy mennyire frankón elvan nélkülem, pláne, mivel csak ötóránként szopizott. Aztán amikor a sógornőm közölte, hogy jövőre kérik a Sárit egy hétre (egy hónapot mondott, de gondolom, csak viccelt) akkor magamban teljesen paff voltam: egyrészt mert szerintem egy alig egyéves gyereknek még elsősorban az anyja kell, másrészt mert én nem akarom adni, ne is kérjék. Lehet, hogy túlparázom, de amikor a sógornőm a héthónapos lányát hagyta a nagymamánál két hétre, amikor visszamentek, a gyerek nem ismerte meg. Na, ebbe én belehalnék... Szóval mehet, de csak velem. Ha még szopizik, akkor legalább megvan az alibi.

Összegezve egy meglehetősen jól eltelt egy hét után pénteken indultunk haza, mivel előzetes megállapodásunk szerint hármasban is kellett nyaralnunk. Vasárnaptól volt foglalva szállás Hegykőn, a Fertő-tó mellett, de addig is ki kellett mosni a szennyest, úgyhogy két napra megpihentünk Anyuéknál.

Folyt. köv.

Szeretem az utazás előtti napot - tele van izgalommal. Először is ott van a pakolás kihívása: megszáradt-e minden (két napja mosok), befér-e minden (a bőrönd Sárié, mieink a hátizsákok), erre szükség lesz-e vagy sem.

Régen listát írtam, aztán profi csomagoló lettem, ma pedig már próbálok szisztematikus lenni. Rednszerint azt rakom legalulra, ami először kell. És minden beteszek egy csomó felesleges dolgot, de szeretem, ha van miből válogatni. Csak azt hagyom elöl, amire még aznap vagy reggel szükség van, majd egész éjjel azon izgulok, hogy elfelejtem betenni. Meghalnék fésű nélkül két hétig.

Az indulás napján korán kelünk, gyorsan megszoptatom, majd reggeli nélkül (minden kaját megettünk tegnap, a vacsorai zsömlémre már csak egy fél párizsi jutott) hajnalban indulunk. Cs. már egy órája pakol, persze, nem férünk be. Ő szentségel, mert nagyobb kocsit akar venni, de én nem engedem, én meg azért, mert már megint szentségel, és mert nem bérelte ki a tetőcsomagtartót, pedig ugye én megmondtam. Jól összeveszünk, de azért csak begyömöszöli a babakocsit is az első ülésre, igaz, nem tud ötödikbe váltani, és ezért is én leszek a hibás.

A benzinkútig nem szólunk egymáshoz, de ott veszek reggelit. Az utazás íze a benzinkúton kapható előre gyártott szendvics íze. 

Sári már a belvárosban elalszik, és ha szerencsénk van, egészen addig durmol, amíg oda nem érünk. Én nem tudom kinyújtani a lábamat, ami már egy óra után fájni kezd, és azon gondolkodom, hogy vajon trombózist csak úgy kap az ember, vagy van annak valami előzménye. 

Aztán a Budapest táblánál pisilnem kell - az izgalomtól, amit ez a kaland ígér.

Sári már egy ideje - úgy 2 hónapos kora óta nem utál fürdeni. Az első két hónapban minden fürdést végigordított, iszonyatos volt, pláne azért, mert én is és Cs. is szeretjük a vizet, gondoltam, milyen jó lesz majd, ha Sárival mehetünk pancsolni, de ő szárazföldi "patkány", nem vizipók.

Aztán egyszer már nem ordított, csak fél fürdésnél, később már akkor se. Túlzás lenne azt állítani, hogy földöntúli boldogság öntötte el a víz láttán, de mindenesetre elviselte a procedúrát, gondolom, beletörődött, hogy akármi is van, bizony minden este meg lesz mosva. Aztán úgy egy hónapja már pancsolni is lehetett vele kicsit, sőt, még egy-egy mosoly is kiszaladt ókor-ókor.

Aztán Cs.-vel lett egy megállapodásunk, hogy amikor ő itthon van esténként, fürdésidőben, akkor ő fürdet. Egyrészt azért, mert ez hagyományosan az apukák dolga jobb családoknál, másrészt Sári most már nem az a kis törékeny háromkilós baba, akit az apja meg sem mert fogni, és amúgy is, ez a tízperc szünet jár nekem. Utána úgyis rajtam lóg a gyerek alvásig (ami szerencsés esetben negyed órával a fürdés után bekövetkezik), úgyhogy ennyi jár.

Szóval így éltünk, éldegéltünk, és mivel Sári most már tényleg jól viselte a dolgokat, gondoltam, veszek neki úszópelust is, elvégre nemsokára nyaralni megyünk, és nem lehet, hogy ez a gyerek ne fürödjön legalább egy picit nyaraláskor.

Egészen addig tartott az idill, amíg a minap megint Cs. fürdetett. Én valamit szöszmötöltem a szobában, amikor éktelen ordítást hallok a fürdőből: berohanok, hát kiderült, hogy Cs. épp hassal tette be a babát a kádba, úgy, hogy a keze a mellkasa alatt volt. Normálisan Sári gyönyörűen emeli a fejét, és így szépen meg lehet mosni az arcocskáját, meg a hátát, de most fáradt lehetett, vagy ilyesmi, ezért leejtette a buksiját, ami önmagában még nem lett volna baj, de egy kicsit sok víz volt a kádban, így Sári egy szép nagyot kortyolt a vízből. Mivel megijedt, ezért nagyon keservesen sírt egészen addig, míg ki nem vettük a kádból, és az apja meg nem nyugtatta.

Gondoltam, hogy ez visszaveti a víz-fejlődésünket, de azért bíztam benne, hogy annyira mély nyomot csak nem hagyott ez az egész. Kiderült, hogy de bizony, hagyott, az van ugyanis, hogy azóta amint beteszem a vízbe, látom, hogy tódulnak a kis fejében a gondolatok, majd elkomordik az arca, és hüppögni, majd sírni, végül ordítani kezd. Úgyhogy újra egy "élmény" a fürdetés (Sárinak meg a fürdés), és mivel 2 nap múlva megyünk nyaralni, ezért azt hiszem, dobhatom ki a méregdrága fürdőpelusokat.

Egyszer voltam szőke. Illetve, többször voltam az, mert kiskoromban aranyszőke hajam volt, de természetesen bebarnult, amit négyévesen eléggé sérelmeztem. Tizennégy voltam, amikor megállapítottam, hogy seszínű a hajam, úgyhogy befestettem vörösre, de csak bemosóval, és ahogy kell, aznap baromira esett az eső, a hajfesték pedig az akkoriban baromi menő farmeringemre csöpögött. Egyébként a nyolcadikos évtáró volt aznap, de nem emlékszem, miért voltam farmeringben. Lehet, hogy az már az ünnepség után volt. 

Aztán újra-meg-újra bepróbálkoztam a vörössel, de amikor alter voltam, és derékig ért a hajam, akkor azt hiszem, egyáltalán nem festettem. És amikor elhagyott az a fiú, akivel először feküdtem le, akkor levágattam a hajam, és azt hiszem, újra befestettem. Vörösre. Nem tudom, miért.

Aztán amikor meguntam a vöröst, gondoltam, kipróbálom a világosbarna melírt. De ahogy az lenni szokott, a világosbarna inkább szőke lett - viszont nekem ez a haj akkoriban nagyon tetszett. Azt hiszem, épp végzős voltam az egyetemen. Aztán a melír elkezdett lenőni, és mivel ugyanazokat a tincseket nem lehetett befesteni, ezért egyre több és több szőke tincs lett a hajamba. Egyszer egy fodrász -akihez Cs. anyukája vitt el- megpróbálta kijavítgatni a szőke tincseket, de négy óra után szóltunk neki, hogy álljon már le: inkább leszek tökszőke, mint hogy még egyszer ennyi időt töltsek egy székben mozdulatlanul. Szóval egy idő uán több volt a szőke melír a hajamban, mint a barna, és már igazán hülyénm néztem ki, amikor meguntam, és befestettem az egészet barnára, de lehet, hogy vörösre. 

Ez azért jutott eszembe, mert mostanában iszonyatosan f*s a hajam. Azt már mondjuk a terhesség előtt is észrevettem, hogy marha sok ősz hajszálam van, ami nem meglepő, mert a nagymamám pl. 30 évesen teljesen ősz volt. Mivel már minden létező hajszínt meguntam, ezért konzekvensen barnára festettem a hajam, mondván, hogy azon nem látszik, ha lenő, de persze látszott, mivel a saját hajszínem utánozhatatlanul semilyen. Ezzel viszont még lazán el lehet lenni, egészen addig, amíg az ember terhes nem lesz, és olvas minden félét a hajfestésről. A 8 hónap alatt szerintem összesen kétszer mertem hajat festeni, és akkor is poshadtam a lelkiismeretfurdalás mocsarában, de azért a hajam jó volt, mert nem hullott.

Aztán úgy két hónapja elkezdett hullani, úgy egy hónapja igazán hullani, mondhatni, csomókban. Az egy dolog, hogy a fürdőkád, meg a csap, meg a szőnyeg és az összes ruhám tele van a hajszálakkal, de sajnos Sári is megkaparint egy csomót, hol a kezéből, hol a szájából, hol a szeméből szedem ki. (Arról nem is beszélve, hogy az ő haja is elkezdett hullani). Nagyon ijesztő, amikor hajmosáskor tele van a markom hajjal, úgyhogy kétpofára eszem a terhesvitamint, mert inkább kövér legyek, mint kopasz.

Ezzel párhuzamosan a hajam élettelen, tartástalan (van ilyen szó?) lett. Ha megmosom, összegubancolódik, töredezik, másnapra viszont az egész tiszta zsír, lelapul, még megfésülni sem lehet. Nem merem naponta mosni, mert akkor már nem lenne semmi a fejemen, de kétnaponta muszáj, különben úgy néznék ki, mint aki a haj öntisztulására hajt.

És mindennek a tetejében festeni sem merem, mondván, hogy csak attól hullana igazán, szóval kopasz, lapos és töredezett hajú vagyon, mindemellett ősz is.

Az anyaság megszépít. (?) 

Ismét megjártuk. Most nem volt olyan zökkenőmentes, mint a múltkor, ugyanis Sári szokás szerint 3-kor felébredt, hogy zabbantson, amit meg is tett, majd amikor az alvó gyereket megpróbáltam visszatenni az ágyba, belegabalyodtam a sok drótba, és ő felébredt. Én már tudtam, hogy ez nem jelent jót, de a nővérke (akinél kevés mogorvább nővért láttam eddig) erősködött, hogy fordítsam hasra, és nyomjam a szájába a cumit: ez persze csak olaj volt a tűzre, Sári még jobban felébredt, és ötig egyáltalán nem aludt el. Addig pedig nyöszörgött, meg próbálta leoperálni a fejéről azt a sok elektródát, úgyhogy fél 5-kor szóltam Ms Neszóljhozzám-nak, hogy szedje már le ezt a gyerekről, mert nem fog visszaaludni, és ötkor amúgy is leszedné. Ekkor ő közölte, hogy egy négy hónaposnak már végig kellene aludni az éjszakát, és különben is nem lesz elég anyag a vizsgálathoz, mert ő nem akkor szedi le a cuccost, amikor öt óra van, hanem amikor megvan a legalább hat óra alvásanyag. Számolgattam, hogy egyhuzamban hét órát aludt a manó, és eddig háromszor voltunk, amikor is háromból háromszor ötkor leszedték a gyerek fejéről a sok szart (természetesen akkor is, ha a baba édesdeden aluszkált, aminek következtében felébredt, és már nem akart visszaaludni), ha meg volt a hat óra, ha nem. Mert hogy az éjszakás nővér fél 6-ig van, és gondolom, ez az ő dolga.

Mindegy, leszedte a tappancsokat Sáriról, aki ezután nyomban elaludt.

Aztán délelőtt kiderült, hogy bőven elég volt az alvásanyag, és megint javult a periodikus légzés aránya, már csak 2%, ezért újra le lehet állni a doppinggal. Most két hétig fél adagot szedünk, amit -okulva a múltkoriból- felirattam, és kikevertettem a gyógyszertárba, bár elég gyanús, mert mennyiségre épp annyinak tűnik, mint az egész adag. Amúgy is a gyógyszertáros masszív alkesznek néz ki, de nincs mit tenni, el kell hinnem, hogy ez tényleg a fél adag, elvégre az egészet is ők keverték ki.

Aztán ma éjjel megint riasztott a légzésfigyelő: Sári a matrac közepén, háton feküdt, és ugyan megint nem látszott rajta semmi különös, amikor Cs. megérintette, egy bazi nagyot sóhajtott. Úgy látszik, már lassan sportot űzünk az ágyhoz-rohangálásból. Egyébként kísérteties volt a dolog, mert épp akkor azt álmodtam, hogy kiveszem a babát az ágyból, hogy megszoptassam, és elfelejtem kikapcsolni a légzésfigyelőt. Ami ugye csipogott, én meg mondtam Cs.-nek, hogy semmi gond, csak az én hibám. Ő kérdezte, hogy mi van???, és ekkor vettem észre, hogy a kispárnát ölelgetem. Cs. persze szaladt, én megkérdeztem, hogy minden rendben van-e, és amikor azt mondta, hogy igen, visszafordultam, és aludtam tovább. Még vagy két perc volt, mire ráeszméltem, hogy mi történt, és ekkor annyira megijedtem, hogy jóformán egész éjjel nem aludtam többet.

Amúgy Sári se sokat: vagy 4-szer felébredt, ebből 2-szer meg is szoptattam. Talán a foga, nem tudom, de pár napja ilyen nyugtalanul alszik, amiből remélem, nem akar rendszert csinálni.

Jövő hónapban természetesen újra kell menni az alváslaborba... remélem, most már tényleg utóljára.

Lekopogom, de úgy tűnik, bejött az új babakocsi. Ha jól számolom, 8-szor sétáltunk vele, és ebből csak kétszer sírt, ami 25% szemben a régi kocsi 90%-os eredményével. Az első alkalommal nagyon bőgött, ki is voltam akadva, hogy kidobtam ennyi pénzt a semmire, de aztán anyukám megnyugtatott, hogy biztos csak szoknia kell az új lakását. Nos, valószínűleg így is volt, mert másodjára már nem sírt, igaz, hogy végiug mondókáztam a sétát, amíg végül egy hang (és cumi) nélkül elbóbiskolt. Harmadszorra oltáson voltunk, és ezt nem számoljuk, mert akkor ő is, én is, de még Cs. is (aki valami csoda folytán itthon volt és eljött velünk) felfokozott idegállapotba kerültünk. Azóta viszont minden szánsájnheppinessz, mert Sárit belerakom a kocsiba, amikor indulunk, majd kiveszem, amikor hazaérünk, és ő mindezt egy hang nélkül tűri, általában amíg el nem alszik, sőt, amikor felébred, akkor is. A házban lakóü anyuka szerint, aki a három éves lányát még sosem vitte el a játszótérig, ellenben nyugodt lelkiismerettel baszarintja le a ház elé a nyanyák közé - szóval az ő autentikus véleménye szerint azért van ez így, mert ennek a kocsinak más a rugózása, olyan ringató, ezért alszik be a gyerek. Akárhogy is, azt hiszem, már megérte pénzét, mert nem kell stresszelnem a sétákon, sőt, tegnap még shoppingolni is elmerészkedtem.

Az új kocsi egyébként Peg Pérego, ami egyes források szerint a babakocsik Ferrarija. Ezt ugyan nem tudom megítélni, bár az ide-oda forgatható mózes-hordozó és sportrészen kívül szerintem a régi kocsinkon (Graco Vivo) több finomság volt. Az valahogy sokkal pikk-pakkabb babakocsi volt, sportosdabb, menőbb, vagy nem is tudom, jobban egyben volt, de hát mit csináljak, ha a kis basa utálta. Ez a kocsi olyan nagy és ormótlan, viszont a gyereknek jobban tetszik. Mit lehet tenni, ő az úr a háznál, én majd menőzöm mással.  

Ma nálunk járt Sári tejtestvére, meg az ő anyukája. Ádám (nevezzük így) most három hónapos, de csak 4,5 kiló. Szegénykém nagyon soványka, már mondta a kolléganőmnek a védőnő (aki egyébként mint egy hat hétig nem vette észre, hogy a baba nem hízik), hogy muszáj tápszerezni, de ő ezt semmiképpen nem akarta. Akkor elvitt tőlem egy kis tejet, azzal próbálta kiegészíteni a szopikat, ami eleinte jó is volt, de aztán Ádám mindent szépen visszabukott. Aztán szoptatási tanácsadót hívott, aki szerint nem lett volna szabad a gyereket cumiztatni, hanem igény szerint kell szoptatni. Azóta ez megy, Ádám szinte non-stop (de tényleg szó szerint) cicin van. Amíg itt voltak, úgy 3 órát, a kissrác vagy hétszer szopizott. Sajnáltam a kolléganőmet, mert annyira akarta, hogy sikerüljön, ezért ha a baba nyekkent egyet, máris dugta a szájába a mellét - pedig szerintem az esetek nagy részében Ádám nem éhes volt. Mindemellett még mindig csak 4,5 kiló, ami azért haladás, de szegénykém nagyon sovány. Én kapásból rámondtam volna, hogy a gyerek ki van száradva, de ugyanakkor pedig fogyelmes, gagyog, mosolyog, beszélget, legalább is azokban a rövid pillanatokban, amikor nem cicizett. Simán hozza szellemileg, amit egy háromhóünaposnak kell, úghogy marha nagy szakértőként megállapítottam, hogy a soványsága alkati. Elvégre anyja is és apja is van vagy ötven kiló.

Sári ma -gondolom az oltás következtében- durmolt, mint egy medve, akkor is, amikor a vendégek megérkeztek. Amikor nagy nehezen felébredt, nem túlságosan örült a társaságnak, féltékenyen tekingetett Ádámra, de leginkább azt nem értette, hogy itt egy idegen (a kolléganőm), és az nem vele, hanem azzal a másik micsodával van elfoglalva. Elég nyűgös is volt, egészen kajálásig, utána le lehetett kicsit tenni Ádám mellé a játszószőnyegre. Akartam már én is egy olyan "ittakétgyerek-jajjdeédes" fotót, de se Sári, se Ádám nem foglalkozott a másikkal, a kiskrapek anyukájával volt elfoglalva, Sári pedig irigyen bámulta őket. Ádám nagyban dumált, Sári meg hallgatott, mint a tök, vagy maximum nyöszörgött, még velem sem nagyon foglalkozott.

Aztán kicsit lementünk sétálni, Sári egy hang nélkül elszundított a babakocsiban - egész meg voltam hatva. Ádámka sajnos ordított, egészen addig, míg anyukája megint meg nem szoptatta, és el nem aludt, kb. 20 percre. Mondjuk Sári sem aludt tovább, és mivel amúgy is esni kezdett, ki-ki ment haza. Amikor felértünk, Sári visszaváltozott önmagává: sikítozni kezdett örömében (újabban ezt gyakorolja), és határozottan örült annak, hogy elmentek a vendégek, és újra kettesben vagyunk, anya, meg ő.

Nekem viszont határozottan jót tett a társaság, kicsit megtörte a hétköznapok monotonitását. Sűrűbben csinálhatnék ilyet, persze, az nem járja, hogy mindig hozzám jön mindenki, néha nekünk is kellene menni. Csak ne félnék így a vezetéstől... 

Tegnap Mazsola ismételt látogatást tett az orvosnál, mert esedékes volt az utolsó kötelező oltás. Szegénykémet épp délutáni szunyálásból kellett keltenem, mert időpontunk volt - ami önmagában nem lett volna baj, mert simán visszaaludt volna a kocsiban, ha mondjuk kicsit messzebb van az orvos. Így viszont félálomban volt, amikor odaértünk, és nem vette jó néven, hogy kikaptam, és vetkőztetni kezdtem. 

Ami viszont nagyon meglepett, hogy ahogy beléptünk a rendelő előtti váróterembe, Sári iszonyatos sírásba kezdett - épp úgy viselkedett, mintha tudná, hogy orvosnál vagyunk, és szurit fog kapni. Nagy nehezen megnyugtattam, amikor kihoztak a rendelőből egy kisfiút (aki borzasztó kövér volt, állítólag 14 kiló, pedig még nincs egy éves!), aki sikított egy bazi nagyot, amitől Kismaszat megint úgy megijedt, hogy visítós bömbölésbe kezdett. Dajkálhattam újra.

Most a vizsgálat alatt sem volt valami jókedvű, szerintem nem csak álmos volt, hanem már tök elege van az állandó orvosi macerálásoktól - pedig szerdán újra megyünk az alváslaborba, úgyhogy még koránt sincs vége. A szurit tűrhetően viselte, a doki szerint pedig nagyon szépen fejlődik ahhoz képest, hogy koraszülött. Szerintem ahhoz képest is jól fejlődik, hogy négy hónapos, de hát ő az én lányom, normális, hogy szerintem ő a legtutibb baba a világon.

És mivel az utóbbi időben újra szép zöldeket kakilunk (persze, Sári, csak én vagyok a szócsöve, ezért e királyi többes), ezért vittem egy adag pelenkát tele zöldebbnél zöldebb kakikkal, de a doki nem akarta megnézni, ellenben körbeíratta velem a színét, állagát, és úgy általában a milyenségét. Így látatlanban szerinte csak túl sokat eszik, szóval ne aggódjak. Se bélserkentő, se diéta nem kell, majd lesz, ami lesz. 

Hivatalos adatok szerint 6600 gramm és 64 centi, szóval nő rendíthetetlenül a babóca, bár most kicsit jobban gyúrt szélességre, mint hosszúságra.

Aztán most jön a nagy dilemma, hogy mit adassak be neki "on top". Rota vagy nem rota, pneumococcus pedig lehet, hogy kötelező lesz szeptembertől, szóval addig biztos várunk. A rota viszont 4 hét múlva mindenképp esedékes kell, hogy legyen, mert akkor már 5 hónapos lesz, és akkor muszáj elkezdeni.

Hát nem t'om. Cs. szerint a rotát hagyjuk, mert ő még sosem hallott róla (jó érv), de szerintem csak sajnálja a 2*19ezer Ft-t. Én is, de ha azt vesszük, akkor ha sikerült eladnom azt a rengeteg cuccost, amit feltettem az internetre, akkor simán kitermelem az árát. Viszont feleslegesen én sem akarom terhelni a kis szervezetét mindenféle kemikáliákkal, úgyhogy nem t'om, nem t'om...

Cs. tanácsára megkezdtem a házban a szocializációmat - nevezetesen szóba elegyedtem a ház előtt ücsörgő nénikkel - elvégre valóban sokat tudnak segíteni a szomszédok, és sok kellemetlenségtől tudom magam megkímélni, ha szeretnek.

Igazából nagyon szóba sem kellett velük állni - elég volt leülnöm Sárival a padra (mivel úgysem volt hajlandó kocsizni, nekem meg cipelni nem volt kedvem, ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak). Kicsit megcsodálták, majd meghallgattam, hogy "el van kaptva", mert mindig kikapkodom a kocsiból, ha nyekken egyet, aztán visszatértek az eredeti témáikhoz, melyeket így lehetne összefoglalni:

Mondanom sem kell, mennyire meghatott mindegyik téma, és mennyire mélyenszántó beszélgetések voltak - vagyis nem is beszélgetések, mert a nénik tulajdonképpen csak beszélnek, egymás mellett. Egy magyarul nem beszélőnek talán dialógusnak tűnhet a dolog, mert az egyik is, másik is mond 1-2 mondatot, de egyébként totál különböző témákról. Nekik nem gond, engem meg úgysem érdekel, úgyhogy a kecske is, meg a káposzta is...

Azt már kifigyeltem, hogy a bandavezér a másodikon lakó néni, aki szinte állandóan lent van, még akkor is leül, ha az orvostól/boltból jön haza. Az előbbihez, mint kiderült, elég sokat jár, mert az orvosok sosem hiszik el neki, hogy ő milyen nagyon beteg. A múltkor pl. köszvénnyel akarták kezelni a fülét, de ő nem hagyta, mert ő tudta, hogy neki nem köszvénye van, ellenben a hematológiára alig adott a háziorvos beutalót, pedig ő tudja, hogy a magas fehérvérsejt szám igazából nem a köszvényes füle miatt van.

Azt nehezen viseli a néni, ha nem ő van a középpontban, mert amikor egy másik épp a bulgáriai nyaralásáról mesélt, a néni kötötte az ebet a karóhoz, és továbbra is a hematológiáról értekezett, az csak egy kicsit zavarta, hogy rajtam kívül senki nem figyelt rá. Viszont utána hozott muffint, igaz, engem nem kínált meg, gondolom, ahhoz még be kell egy kicsit nyalnom. Lehet, hogy kicsit bőszebben kell bólogatnom.

Az is kiderült, hogy a szomszédnéni nem tagja a bandának, mert amikor szóba elegyedett velük, elejtette, hogy ő bizony beutaló nélkül ment tüdőszűrésre. Amikor felment, a bandavezér néni összevonta a szemöldökét, és tartott egy fél órás monológot arról, hogy egyesek mindig megtalálják a kiskapukat, és ő egész életében dolgozott, mint az állat (rá is ment az egészsége), a vállalkozók meg (a szomszédnéniéknek cége van) csak flancolnak, és a fiatalok különben is menjenek a francba, mert nem hajlandók dolgozni, sőt, még válogatnak is a munkahelyekbe.

Szegény szomszédnéni, úgy látszik, nem csak én nem bírom.

Sári az elmúlt pár hétben igazi kis golyó lett. Bár megítélésem szerint már nem hízik olyan elképesztő ütemben, és talán hosszra sem nőtt sokat, határozottan kikerekedett, és mintha izmosodott volna - szinte lepattan az ember ujja a karjáról, vagy a combjáról, gondolom, most már masszívan gyúr a majdani mászásra.

Egyébként is annyira "megkomolyodott" az elmúlt időben. Hol vannak már a szopizás utáni meghitt anyához bújások, amikor a gyerek egész testével rámzuhant, és lehetett hurcolászni, amíg csak akartam (ő rendszerint tovább akarta, mint én). Manapság amint felveszem böfizni, rögtön kinyomja a felsőtestét a két kezével (néha még a pólómat is megmarkolja), és tekereg, leselkedik, vigyorog, beszélget (nem mindig velem), és a lényeg, nem akar felesleges perceket szánni erre a hülye böfizésre, hanem menne, játszana, mondókázna, meg ilyenek, természetesen nem egyedül, hanem velem.

A játékai egyébként betöltik a szobát. Mindig van egy aktuális kedvenc, most például Rézi, a norvég rénszarvas az. Amikor ajándékba megkapta és a keze közé kaparintotta, hangosan kacagott, majd ahogy kell, rögtön meg is kóstolta magának. Úgy látszik, ízlett. Aztán elkezdte ölelgetni, miközben folyamatosan oldalra forgott (ez már nagyon megy), aminek következtében egyre jobban elvándorolt az eredeti pozítióból, míg végül 360 + 90 fokban el nem fodult. Közben pedig állandóan emelgette a hátát, vagy a lábát, szerintem ebből lesz nemsokára a hasra fordulás.

Szóval "lassult motoros fejlődésű" Sárikittyom elég izgága lett mostanság, de ez mind semmi, mert a legnagyobb szenzáció a felültetés. Amióta az a doki kiadta, szinte minden nap felültetem egyszer-kétszer. Tetszik is neki, most már direkt erőlködik, amikor felhúzom, behajlítja a kezecskéit és mintha a lábával lendületet venne, sőt, észrevettem, hogy amikor mondjuk kifele van a kezemben, vagy a hordozóban ül, akkor is emelgeti a fejecskéjét, mintha fel akarna ülni. De a legjobban azt szereti, ha a combomra fektetem, és enyhén dőlve tartom - ilyenkor mindig felemlkedik, hogy megnézzen magának, de ma pl. felhúzta magát ülő helyzetbe saját erőből a kezemet fogva. Nagyon érdekes volt - bár nem tudom, jót tesz-e a gerincének az ültetés, de gondolom, csak szólna, ha valami kényelmetlen lenne.

Aminek külön örülök, hogy egy ideje már a fürdést is élvezi, sőt, még pancsolni is lehet vele. Amikor kiveszem, és még meztelen, szinte meg sem áll, úgy kapálózik a kezével-lábával örömében (így vágjam le a körmét), csak azt utálja, amikor felöltöztetem, gondolom, sajnálja, hogy vége a mókának. Viszont ezután szopi, majd rögtön alvás - még böfizni sincs ereje.

Üröm az örömben, hogy a babakocsit szabályosan megutálta. Már akármikor akartam vinni sétálni, ha jó kedvű volt előtte, ha álmos, akkor is, amint betettem a kocsiba, ordítani kezdett. Már tényleg mindennel próbálkoztam, de volt, hogy 1,5 órán keresztül kézben kellett tartanom, mert egyszerűen nem tehettem a kocsiba. Végső kétségbeesésemben vettem (használtan) egy másik babakocsit, amiben szembe lehet fordítani a gyereket, ráadásként travel system-es, és bár mózesünk meg hordozónk is volt, ez odaveri az összeset. Nem volt olcsó, de gondoltam, ha a nem használt dolgainkat (hordozókendő, hordozó, babaápolási-szüléses könyvek, babakocsi) eladom, akkor összeszedem az árát.

Nos, tegnap megérkezett a kocsi, minden tartozékkal. Szép, mintha új lenne, ide-oda forgatható benne minden, akár fejre is állíthatom, de Sári ebben is úgy ordított, mint a sakál. Ezek szerint nem az a baja, hogy nem lát engem.

Kétségbe vagyok esve: egyrészt mert most legalább két évig fogom hallgatni Cs.-től, hogy kidobtam egy rakat pénzt babakocsira, mi több, ha most majd előáll az új hangszóró-új tv-új processzor dumával, akkor rögtön lesz alibije a költekezésre. De leginkább azért vagyok kiakadva, mert azt hittem, meg tudok oldani egy problémát - nevezetesen, hogy Sárival egyszerűen sehova nem tudok elmenni, mert sír - és erre tessék, nem tudok, mert nem a babakocsi, hanem maga a baba a probléma.

Tegnap volt a főnököm (volt főnököm) búcsúbulija. Épp egy éve jött valahonnan a halál f***ából, fontoskodott kicsit, majd miután nem tudta megteremteni azt a "work-life ballance"-ot, amiről az osztályunkat híressé akarta tenni, ezért inkább lelépett, bár olyan pletykákat is hallottam, hogy kvázi kirúgták.

Az egészről úgy szereztem tudomást, hogy úgy három hete kaptam egy emailt az egyik gyesen lévő kolléganőmtől a következő szöveggel:

"Kedves Mindenki!

Természetesen én is szívesen mennék E. búcsúbulijába, de a kisbaba miatt elég körülményes, ezért légyszi időben szóljatok.

Üdv: Sz.

ui.: Rátettem dp-t is cc-re, hátha ő is jönne"

He? Görgetem az email-t lefele, egy bazi hosszú email-láncot forwardolt nekem Sz., amit természetesen az Újcsávó kezdett. Mindenki rajta volt, akire E. akárcsak egyszer is ránézett, kivéve engem.

Eléggé felbaszódtam, az Újcsávó már nem először csinálta ezt meg, de elegáns akartam maradni, ezért visszaírtam, hogy bár én azt sem tudtam, hogy E. elmegy (ez volt a fricska része), de szívesen elbúcsúznék tőle, és amúgy is beszállok az ajándékba.

Na, innentől kezdve jött három hét üres köremailezés (nagyrésze angolul, persze, amikor mindenki magyar), hogy ki merre meddig és egyáltalán, majd három olyan jött, amiben csak ennyi állt: Ok/Köszi/Jó. Lényeg a lényegben, hogy azóta személyesen is beszéltem E-vel, akiben volt annyi, hogy meghívjon a buliba, mi több, mondta, hogy hozzam Sárit és Cs-t is.

Hát így is lett. Az mondjuk egy kicsit gáz volt, hogy Sári tegnap szinte semmit sem aludt, és délután 5-re, mire odaértünk, tiszta hisztis volt, ráadásul a délután nálunk már a laza ejtőzés időszaka, nem a vendégségé. Az sem tett túl jót a hangulatának, hogy egyszerre ott volt egy rakás idegen ember, akiknek a 90%-a még sosem látott 4 hónapos gyereket, ergo nem nagyon tudták, hogy ha ordibálnak, attól ez a baba megijed. Mindenesetre mullattatta őket, hogy sír, meg ilyenek.

Az est fénypontja a búcsúdal volt. Körbeálltak 12-n, meg én, Sári és a nagyon feszengő Cs., és gitárkísérettel elénekeltek egy dalt. Amikor vége lett, megtapsoltuk. De ők belekezdtek egy következőbe. Ez már kicsit lanyhább volt, sőt, néhol egészen hamis, és mivel Sári sírni kezdett, így én inkább kijöttem. Cs.-t viszont bent hagytam, aki nagy zavarában egyik lábáról a másikra állt. Amikor vége lett a dalnak, visszaindultam volna, de ők egy újabb, majd még három másik dalt énekeltek el, összesen tehát hatot. A végére szerintem már az ünnepelt is kínjában mosolygott csak, nem elég, hogy kirúgták, még ez is. Szerintem tragikus volt, sosem értettem, hogy felnőtt embereknek miért kell bolondot csinálni magukból. Vagy akkor már erőltessék meg magukat annyira, hogy normálisan megtanulják azokat a szar dalokat, de legalább is elpróbálják, hogy meddig tart...

Innentől kezdve Sári egyébként folyamatosan sírt, úgyhogy gondoltam, elvonulunk megszoptatni, én és Cs., hogy legalább őt is kimenthessem. Sári persze nem éhes volt, csak nyűgös, de mivel picit elszenderedett, ezért Cs.-nél hagytam, és visszaosontam a többiekhez. Pár mondat bájcsevej után Cs. odahozta a síró Sárit, aki inkább úgy döntött, hogy akkor menjünk haza, úgyhogy mentünk. Adtam két puszit E-nek, sok sikert kívántam, és őszintén sajnáltam, hogy nem lesz többet a főnököm, ui. ha rajta múlik, és nem lettem volna terhes, ma már én lennék ott a főnök.

Mindegy, ezen kár keseregni, mert van nekem egy Sárim, aki természetesen végig ordította a hazavezető utat, ami igencsak hosszú volt, tekintve a késő délutáni dugót és azt, hogy a város egyik végéből a másikba kellett átevickélnünk. Mire hazaértünk, elaludt, de amikor kiszálltunk, természetesen felébredt.

Természetesen elfelejtettem odaadni az Újcsávónak a rám eső részt az ajándékból, de sebaj, ma ugyanis küldött egy köremailt, amire nem felejtett el rátenni engem is. A következő szöveggel:

"Sziasztok! Köszi a hozzájárulást annak, aki odaadta a részét. A többieknek: az ajándekok költsége részemrol a következő:

Bor 2.600 HUF

Unicum 1.200 HUF

Piros 200 HUF (fogalmam sincs ez mit takar, gondolom, Piros Mogyorós, bár én nem láttam - dp)

Fényképek 700 HUF

Összesen: 4.700 HUF

Velem együtt 12 ember szállt be az ajándekokba. Ez azt jelenti, hogy 391 HUF fejenként. Nos inkább kerekitsunk felelfelé és 400 HUF-ot adjatok. Igy nem kell bajlódni az apróval. Ha valaki ellenzi annak szivesen visszaadok egy 10-est.

Dp,

Mivel Veled nem találkozom egyhamar, kérlek, utald át az összeget nekem.

Szlaszámom: xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Köszi: Újcsávó"

Ehhhhh. Ezt úgy utálom. Kezdve azzal, hogy kurvára meg sem akart hívni a buliba, most 400 Ft-ot követel tőlem, ráadásul úgy, hogy utaljam át? Aminek a költsége majdnem akkora, mint az átutalandó összeg? Ha nem utalom, akkor alapot adok a támadásra. Ha utalom, akkor az olyan, mintha normális és elfogadható lenne, amit csinál.

Mivel adósa semmiképp nem akartam maradni, átutaltam, de csak 391 Ft-t, majd írtam neki egy emailt, cc-re téve mindenkit, hogy máris elutaltam a pénzt, és ne verje el.

Ennél több nem telik tőlem.

Úgy ki van a f*szom az ilyen pitiáner kis csatákkal. Emlékszem, ugyan ez volt, amíg még dolgoztam, és akkor annyira örültem, hogy majd vége lesz egyszer. De ennek sosincs vége, mert ilyen kis Újcsávók mindenhol vannak. Éljen.

Isten áldja a kövér holland nőket és a C&A-t. Annak ellenére, hogy emlékeim szerint a holland nők sem nem szépek, és sem nem nagy a mellük, nemzeti ruhalerakatuk mégis gyárt nagy kosarú fürdőruhákat, sőt, tankinit is! Mi több, teszi mindezt egész olcsón.

Szóval végre van fürdőruhám, ami E kosaras (mert az F kosaras óriási volt), és kicsit nagy rám, de nem volt kisebb méret E-s kosárral, így kénytelen voltam ezt megvenni. Nem volt drága, és bár utólag eszembe jutott, hogy még ebben a porfészekben is két C&A van, vagyis akár a másikba is elmehettem volna megnézni, hátha van kisebb, most már nem bánom, mert legalább megkaparintottam egy olyan tankinit, ami ugyan nem a legszebb fürdőruha, amit életemben megvettem, de legalább beleférnek a melleim, és eltakarja a terhességi csíkjaimat.

Azért holnap beugrom a nagyméretű fürdőruhák és szoptatós melltartók Mekkájába is, csak hogy elverhessek egy valag pénzt.

Az egész úgy kezdődött, hogy a lakás előtti zárható folyosón tároltuk a bringákat. Nekünk csak azok voltak ott, míg a szomszédnéni gyakorlatilag minden kacatot a folyosón tartott (ruhaszárító, poroltó, sámli, kislétra, bevásárlótáska - gurulós fajta), plusz van neki egy bazi nagy fagyasztója és egymillió virága is. Ennek következtében a folyosón nehezen lehet mozdulni, de mivel mi nem akartunk a bicikliken kívül mást tartani ott, ezért ez így rendben is volt. Egészen addig, míg terhes nem lettem, és nem tudtam többet kerekezni. Cs. -aki utálja, hogy a folyosón mozdulni sem lehet, de túlságosan konfliktuskerülő ahhoz, hogy ezt a szomszédnéninek szóba hozza- elkezdte hajtogatni, hogy haza (anyuékhoz) kellene hozni a biciklimet, mert én úgysem használom, sőt, az övét is, mert ő meg nélkülem úgyse bicajozik.

Kezdetben ellenálltam, mondván, hogy amint elvisszük a kerékpárokat, a szomszédnéni azonnal odapakol, de amikor meghoztuk a babakocsit, beláttam, hogy legalább az enyémet el kell passzolni onnan, mert tényleg nem fértünk volna el. Nemsokkal később persze Cs.-ét is hazahoztuk, és ahogy megjósoltam, másnapra ott figyelt a bringák helyén egy bazi nagy páfrány, de azt első dühömben átraktam a szomszéd néni oldalára - és mivel nem is erről akartam írni, ezért ez tulajdonképpen nem is érdekes.

Így viszont a biciklim itthon van, és ugye most én is, és mivel Sári egész napos felügyelet alatt meztelenkedik, ezért tegnap úgy döntöttem, hogy uszkve egy év után újra felülök a bicajra. Ami egyébként -ha jól számolom- 15 éves lesz idén, de ugyanolyan fitt, mint új korában, lényegében csak a fékeket kellett megszerelni egyszer, és ugyan a váltója nem a legszuperebb, de nekem elmegy (bár, ha jól sejtem, a biciklin épp a váltó a lényeg, de sebaj, én anno még Csepelen tanultam a szakmát, és ez ahhoz képest Ámerika).

Kint úgy 100 fok volt, nekem itthon se sisakom, se kulacsom nem volt (persze, mindkettő Pesten, ahol ugye egy darab bicó sincsen, de ha egyszer eszembe jut, akkor majd lehozom azokat is), így kénytelen voltam baseball-sapkát húzni és egy Pepsi-s üvegbe vizet tenni. Nekem egyébként minden sapka iszonyatosan áll, a baseball-sapka pedik különösen szarul, Pepsi-t, de általában kólát pedig mi szinte soha nem iszunk, úgyhogy ez az indulás már önmagában is különös volt.

Azt terveztem, hogy körbebiciklizem a környékünket. Ez ideális testedzés szempontjából, mert hegynek indul, majd egy hosszú egyenes, és hosszú lejtős szakasz következik (ahol tökletes, fás-árnyékos, külön épített bicikliút van) majd újabb egyenes végül enyhe emelkedős résszel zárul. És az egészen max. 40 perc alatt be tudom járni kényelmes tempóban, szóval szoptatás után indulva frankón haza tudok érni még mielőtt nyűgösködne a törpicsek, így még mórát vagy telefont sem kellett vinnem.

Nos, az első hegynek-fel résznél azt hittem, kiköpöm a tüdőmet, és leszakad a combom, de azt hajtogattam magamban, hogy csakazértis fel fogok érni, és így is lett. Utána persze rögtön megálltam pihenni, de azt a szégyent nem engedtem meg magamnak, hogy tolni kelljen a bicót. Az egyenesen frankón elkerekeztem, a lejtősön pedig száguldottam (az egyetlen szépséghiba csak az volt, hogy a végén észrevettem, hogy a fél melltartóm kilógott a trikóm alól), de az utolós emelkedőn már alig bírtam felmenni. Amikor végre beestem a kapun, ömlött rólam a víz, és olyan csapzott voltam, mintha egy maratont futottam volna le. Szegény Sári talán meg is ijedt tőlem egy kicsit.

Mi tagadás, nagyon eltunyultam az elmúlt egy évben. Jó volna valamit sportolni, rendszeresen, de ugye a biciklizés (egyenlőre) megoldhatatlan Sárival, Cs. pedig olyan ritkán van otthon emberi időben, hogy minden egyéb szingli torna, konditerem, úszás (nincs fürdőruhám) is kivitelezhetetlen. Az egyedüli reményem a baba-mama torna, bár kötve hiszem, hogy az kemény zsírégetés lenne, és abban sem vagyok biztos, hogy Sári kibírná bőgés/szopi nélkül, de most elhatároztam, hogy ha visszatérünk Pestre, akkor legalább kipróbáljuk.

A világ legjobb bicikliútján pedig egyszer ellentétes irányba is végig kell mennem, mert úgy jóval durvább az emelkedős rész. Majd ha újra kőszikla keménységű combjaim lesznek.  

Tekintettel a jó időre és arra a tényre, hogy felfedeztünk egy"eldobható textil-papír pelenkát", amit frankón ki lehet teríteni a meztelen babapopsi alá, és mivel az egyik fele nájlonból van, ezért a pisi-kaki téma sem olyan gáz, plusz még az is, hogy anyu szabadságon van, így kábé egész nap Sárival van - szóval tekintettel mindezekre a poronty ébrenlétének nagy részét meztelen hátsóval kénytelen eltölteni.

Mi tagadás, ő eléggé élvezi, mert annyira mozgékony lett, hogy csak na. Tegnap a kedvenc szórakozása az volt, hogy jobbra elcsavarta a csípőjét, a lábával egy baromi nagyot rúgott a filléres Plusszos játék lábába, ami ettől odébb vándorolt, és így továb egészen addig, míg Sári zord anyja veszélyesnek nem ítélte a ténykedést, és megigazította a cuccost. Így a babaláb már nem érte el a játék oldalát, ellenben kiderült, hogy a kezecskét igen, szóval frankón lehet markolászni a kis gilisztákat, amik állítólag lábujjacskák.

Így meztelenül Sári egyébként olyan laza, hogy szerintem simán be tudná tömni a lábát a szájába. Erre egy kicsit még várni kell, de az tuti, hogy jóginak frankón elmenne a Gizi, ugyanis a nem-tudom -hogy-hívják csavarást, név szerint amikor a fej balra, a csípő jobbra van csavarva úgy, hogy a törzs a padlón fekszik, hibátlanul végre tudja hajtani.

Az éjszakát egyébként összesen kétszer aludta végig, mindig úgy, hogy szép csöndben hasra fordult. Ez három napja volt, azóta viszont sehogyse akaródzik a végigalvás és álomban hasra fordulás, viszont cserébe 5-kor ébred, és már esze ágában sincs szundikálni tovább. Még szerencse, hogy a mama is korán kelő, így kis reggeli szopi (150-190 ml) után unoka és öreganyja elmennek sétálni, míg én nyugodtan aludhatok akár 9-ig is.

Szóval éjjel nem fordult hasra, ma nappal, ébren viszont igen. Inkább hasra billenésnek nevezném, ugyanis kicsit nagy lendületet vett a drága az oldalra forduláshoz (ami már remekül megy), és kénytelen volt hasra fordulni. A kezét még nem udta kiszabadítani (illetve megsajnáltam, és segítettem rajta, mielőtt ordítani kezdett volna), de szerintem most már lassan önmagától is rákap a forgolódás ízére, és akkor nem lehet megállítani!

Ami még újdonság, hogy háton fekvésben felemeli a törzsét, és a lábával meglöki magát - így már majdnem le tud ugrani a mérlegről. Ezt általában heves sírás közben szereti megtenni, és azt jelenti: most már ne cseszegess, hanem vegyél fel/ki innen.

A fürdőruha hiszti odáig fajult, hogy bemerészkedtem egy molett-boltba, hátha ott van F-es kosarú fürdőruha, lévén, hogy a kövéreknek rendszerint nagy a mellük. Nem volt, de ez most mellékes, viszont vajon miért tervezik a dundi boltban akkorára a próbafülkét, hogy még nekem is kilógott egy-egy testrészem, miközben öltöztem/vetőztem? (Pedig tudva levőleg én nem vagyok kövér... khmmm)

Egy bolt sok mindennel el tudja b*szni az arculatát. Például utálom, ha olyan, mint egy raktár. Azt is utálom, ha kupi van, és azt is, ha nekem kell visszavinnem a felpróbált, de nem jó ruhákat. Ha kövérít a tükör a próbafülkében, az a legnagyobb baromság, elhízó társadalmunkban értelemszerűen slankító tükör kell. Kicsi próbafülke szintén hülyeség, de a kedvencem az volt, amikor a Zarában egyszer egy kakis pelenkát találtam a széken.

A világ legjobb próbafülkéje egyébként a házunktól nem messze lévő garázs-turiban van, mivel konkrétan nincsen. Van ugyan egy tükör, meg egy spanyolfal-paraván, és mivel mindkettő mobil, ezért gyakorlatilag ott próbálsz, ahol éppen eszedbe jut. Van rá vagy 20 négyzetméternyi lehetőséged.

Lassú motoros fejlődésű porontyom újabb meglepetéseket okozott nekem az elmúlt két napban. Úgy látszik, minden mérföldkőhöz haza kell jönnünk, mert új dolgokat csakis a mamánál hajlandó csinálni ez a kis lidi, de nem baj, majd sűrűbben jövünk.

Szóval, panaszkodtam, hogy már egy hónapja átfordult hasról hátra ez a gyerek, de azóta semmi. Azt hittem, ez már kóros, de akkor elővettem a "Gyermek első 365 napja" c. könyvet (vagy valami ilyesmi a címe, most nincs kedvem pontosítani), amelyben egyrészt a hasról hátra fordulást öt hónapos korra teszi (kötelezővé), másrészt azt írja, hogy ezeknek az átfordulásoknak tulajdonképpen nincs köze az igazi forduláshoz, inkább átbillenésnek lehetne nevezni. Az történik ugyanis, hogy a baba már elég magasra fel tudja nyomni magát, amikor lát valami érdekeset oldalt. Arra fordítja a fejét, és ha az a valami kellően oldalt van, és kellően érdekes, akkor a baba feje elbillen, és mivel még mindig marha nehéz, vele billen a teste is.

No, mondom, ezt kipróbáljuk Sárin is. Hasra tettem, ő a szokásos nyögések közepette felküzdötte magát könyöktámaszba, majd rávigyotgott a képeskönyvre, ami hogy-hogyse, elindult jobbra. A fej csak követte, követte, amíg követhette, majd kénytelen volt engedni a gravitáció törvényeinek, és annak rendje s módja szerint jobb oldalon a földre (matracra) esni. Ezt -szintén fizikai törvény- a test is kénytelen volt követni, és átbillenni a súlyponton, majd lendületből a hátra gördülni. Sári ezen baromira meglepődött, épp ahogy a nagykönyvben megvan írva.

Szóval már tudjuk produkáltatni is a babát, ha jönnek a rokonok.

Az igazán hiperbajnok gyakorlatra azonban ma reggel derült fény. Kezdődött az egész azzal, hogy hétkor arra ébredtem, hogy a jobb mellem majd' leszakad - a kisasszony ugyanis - ha emlékeim nem csalnak - elfelejtett éjjel felébredni, vagy legalább is felébreszteni engem. Ennek nagyon örültem, mivel rég voltam már ilyen kipihent, arról nem is beszélve, hogy a tegnapi éjszaka viszont überszar volt, ugyanis beriasztott a légzésfigyelő (ki tudja már, hányadszor), és utána én amúgy sem aludtam volna sokat, de Sári is elég nyűgös volt, vagy ötször felébredt, és mindannyiszor vissza kellett altatnom. Szóval rám fért már egy kis pihenés, de azért odakukkantottam a kiságyba, hogy tényleg minden rendben van-e. Igen ám, de Sárit nem láttam, sehol. Átvillant az agyamon, hogy biztos anyu meghallotta, hogy felébredt, és kivitte, de ezt nem tartottam túl valószínűnek, úgyhogy inkább odaslattyogtam, hogy megnézzem. Hát mit látnak szemeim: a gyerek a kiságyban, de keresztben egészen a sarokban, hasra fordulva (épp hogy nem takargatta be magát), mindezt úgy kivitelezve, hogy sem én, sem más nem ébredt fel rá. Muszáj volt lekapnom, sajnos, csak telefonnal, de a kép megtekinthető itt.

Mindezek után hétalvó kislányom 190 ml-t szopizott, ami egészen pontosan 3 óra 2 percre volt neki elég. Ez az eddigi rekord.

Irigy vagyok, és féltékeny, ui. a minap megtudtam, hogy az Újcsávót előléptették. Mindez persze még nem adna okot az ellenszenvre, hiszen így van olyan szinten, mint én voltam, de mindez azért idegesít nagyon, mert mindössze 1,5 év után történt meg vele ez az esemény, míg engem majd 2,5 évig várattak a főnökeim, mondván, hogy globális előírás, hogy 2 év alatt senkit sem lehet 1-esről 2 szintre emelni. Nos, úgy tűnik, mégis lehet. Sőt, mi több, amikor engem előléptettek, azt mondták, nem kapok beosztottakat (Újcsávót és Újcsajt), mert nem lenne fair velük szemben, hogy pár hónapig nekem reportolnak, aztán én elmegyek. Szerintem ez korrekt is így, nem jó, ha az embernek havonta változnak a főnökei. Ehhez képest az Újcsávó 3 embert is kapott maga alá, annak ellenére, hogy állítólag 3 hónap múlva megy a régiós központba egy teljesen más beosztásba. Na, erre varrjak gombot.

Tud valamit a srác, az nem kérdés, de én mindeközbe verem a fejem a falba. Azért, mert végeredményben rajtam mászott fel a csoportvezetői szintig, hiszen minden senior "kidőlt" előle, velem zárva a sort. Nem volt ő buta, sőt, meglehetősen ambíciózus és határozott volt, nekem túl határozott is, akiben semmi alázat nincsen a tapasztaltabb iránt (aki én lennék, ugye). Olyan típus, aki borzasztó meggyőzően tudja előadni azt, hogy mennyire ért valamihez, annak ellenére, hogy fingja sincs az egészről. Ez egyébként egy borzasztó hasznos képesség főleg egy olyan világban, ahol a hangembereknek áll a zászló.

Most elkezdtem azon izgulni, hogy mi lesz, ha visszamegyek. Még a végén ő lesz a főnököm...

Érdekes, hogy mennyire meg tud változni az ember gyereke az egyik napról a másikra. Itt van például az evés: Sári 2 hetesen már 80-90 ml-t szopizott, amivel frankón elvolt akár 3,5-4 órát is, aztán hirtelen egyik napról a másikra nem volt hajlandó 50-60-nál többet zabbantani, ami persze maximum 2-2,5 órára volt elég. Kínkeservesen tornáztuk fel az adagot a max. 100 ml-ig, de persze ahogy nőtt, egyre kevesebb ideig volt elég neki ennyi tej, úgyhogy én szép lassan hozzászoktam, hogy 2 óránként evés van. Ami külön örömmé tette mondjuk a sétát, ugye.

A fordulópont a szombati Santana koncert volt, illetve az, hogy a lelkiismeret-furdalás miatt úgy éreztem, nincs elég tejem. Mivel a szoptatós teám már rég elfogyott, és valószínűleg placebo volt amúgy is, ezért bevetettem a Szoptatás c. könyv ide vonatkozó tanácsát, nevezetesen, hogy ilyen esetekben lehet, sőt, kell is két mellből szoptatni. És láss csodát: Sári az egyikből kiszívott 70 ml-t, amivel ugye frankón ellett volna kb. 1.5 órát, de megkínáltam a másikkal, és abból még kiszopizott 60-t. Ami összesen 130 ml. Ezzel már kibírt 3 órát, sőt, következő alkalommal már összesen 140 ml-t szopizott (hasonló arányban), és azóta is ez az adag áll. Érdekes, mert szerintem egy mellemből is tudna ennyit enni, legalább is én utána még tudnék fejni 30-40 ml-t biztosan, csak szerintem lusta a kisasszony. A vége ugyanis elég sűrű, gondolom, nem is jön olyan erővel, mint az elején, és mivel már nem olyan borzasztó éhes, gondolom, nincs kedve strapálni magát tovább. Ebben is az apjára van: ő is megelégszik a minimális erőfeszítéssel elért minimális eredménnyel (minimin stratégiának hívják a közgazdaságtanban).

A két mellből szoptatás egyébként szépen feltúrbota a tejtermelést is: ma reggel Sári az egyik mellemből 110-t evett, a másikból már "csak" 40-t. Ez volt 6-kor, kíváncsi vagyok, meddig bírja ennyivel.

Egyébként tegnap mértem először nettó 6 kiló fölötti értéket (6030 g), persze, ez attól is függ, hogy mennyit kakilt és mennyit evett előtte, szóval szerintem most úgy 5995-6050 g között ingadozhat a súlya.

Viszont teljesen elfelejtette a hasról-hátra forgást, sőt, újabban hason feküdni is megutált: amint odafordítom, szinte azonnal elkezd hisztizni. Azt olvastam az 1990-es kiadású angol Practical Parenting folyóiratban, amit az akkor kismama nagynéném tett el szűkösebb időkre, hogy előfordul, hogy a baba "elfelejt" egy képességet azért, hogy egy másikat gyakoroljon (pl. elfelejt forogni, hogy megtanulhasson fogni), mert az új képesség teljesen leköti a kis agyát, de szerintem Sári a fogással sem haladt előre egy kicsit sem, annak ellenére, hogy minden nap gyakoroljuk. Viszont rengeteget beszél, ha énekelek, velem "énekel", változatlanul mondja, hogy "Apuci", oldalra tök ügyesen fordul, sőt, néha oldalra fordulva alszik, és a kedvenc mondókája a "Volt egyszer egy Mehemed" aminek a végén (amikor Mehemedet tökön rúgják a tehenek) jókat kacarászik, néha már hangosan is. Tisztára mintha értené... A fejét továbbra sem emeli ültetésnél, pedig ezt is minden nap csináljuk, akárcsak a forgásokat. Sőt, újabban egy kis tornát is kieszközöltem, az egész max. 5 perc, és eléggé élvezi.

Szóval értelmi fejlődésből 5-ös, fizikaiból 3-as. Még jó, hogy ez nem verseny.

Azért nincs igazság a földön. Emancipáció ide, vagy oda, többszörös orgazmus meg a többi baromság, az az igazság, hogy férfi és nő sosem lesz egyenlő. Ez már az állva pisilésnél elkezdődik, de mondhatnánk a böfögni menő-ciki, vagy a "röptében a legyet" esetében a macsó-k*rva összehasonlításokat. A férfi 30 fölött a legtutibb, a nő 30 fölött eltemetheti magást... ésatöbbi. 

Ha azonban gyereked van, nőként pont (pont vesszőcske), férfiként viszont feltárul előtted a szexuális lehetőségek tárháza még akkor is, ha addig csak zacskóval a fejeden tudtál némi etyepetyéhez jutni. Az van ugyanis, hogy egy babáját, gyermekét sétáltató férfi hirtelen olyan iszonyatosan szexi lesz a nők szemében, hogy arra nincsen magyarázat. Illetve van, gondolom valami olyasmi, hogy íme, ékes bizonyíték eme gyermek arra, hogy a sperma gazdája betalált, nemzett egy életképes egyedet, akit nem mellesleg nem hagyott magára az anyjával együtt, sőt, mi több, még a nevelésből is kiveszi a részét, miután a mamutot levadászta, hazavitte, megsütötte, és megetette az icipicivel. Vagyis ha nőként meglátsz egy babakocsit tologató apát, akkor elkezdenek dübörögni a hormonok (tudat alatt, persze), hogy gyere, apa, ide is egyet... Az ember lánya szerencsére (jobb esetben) képes uralni az ösztöneit, így nem ugrik rá más férjére egyből, de hogy belemosolyogsz a képébe és a kocsiba, az 100%. A pasik egyébként sohasem slamposak, amikor gyereket sétáltatnak, a nők viszont...

Ehhez képest ha nőként tologatod porontyodat a lakótelepen, csak öreg nénik fogbnak mosolyogni de nem rád, hanem a gyerekre (mert egyforma számú foguk van), a pasikban -apák vagy szinglik- nemhogy a szex gondolata nem merült fel, de észre sem vesznek se Téged, se a babát - a kocsi ugyanis láthatatlanná varázsol.

Szóval utólsó esély a kistesóra gyermekünk atyja marad, feltéve, ha nem csábította el valami rüfke a játszótéren.