Azt hiszem, egy nagyon nehéz hónap van mögöttem. Abban bíztam, hogy idővel enyhülni fog ez a depresszió, és valóban vannak jobb napok, de aztán megint egy csomó rossz nap jön.

Eszter ma 5 hónapja halt meg, majd született meg.

Nem egy halott baba megszülése a legnagyobb próbatétel. Tovább élni – ez sokkal nehezebb.

Ez az 5 hónap nemcsak nekem volt szörnyű, biztos vagyok benne, hogy a körülöttem lévőknek is rossz volt, és az az igazság, hogy semmit nem tettem azért, hogy az ő helyzetüket megkönnyítsem. Nem vagyok tekintettel senkire, de elvárom, hogy rám mindenki tekintettel legyen. Nem vagyok könnyű eset, „normálisan” is egy kihívás engem elviselni, és van egy olyan gyanúm, hogy a korábbi „normálisságom” sosem fog visszatérni. De azért igyekszem, még ha ez nem is látszik.

Közben persze „élek”, lassan elkezdem felvenni a fonalat. Gyakran eszembe jut, hogy épp ugyanott tartok, ahol egy éve. Visszafogytam, ugyanaz a munkám, ugyanazokkal az emberekkel találkozom nap-mint-nap, sőt, táncolni is visszatértem (az egyik lány terhes…), tehát látszólag ugyanazt az életet élem, mint egy éve. Tavaly ilyenkor már sejtettem, hogy terhes vagyok, persze, fizikai bizonyítéka még nem volt, de én tudtam…

- 5 hónapja pedig, amikor már órák óta nem mozdult, tudtam, hogy meghalt. –

… persze, hogy nem vagyok ám ugyanaz. Nem is leszek már soha. Minden reggel munkába jövet eszembe jut, hogy nem itt kellene lennem, hanem kialvatlanul pelenkát cserélnem, ringatnom, szakadt melegítőben tologatnom a babakocsit, testvérféltékenység miatt idegeskedni, ésatöbbi. De nem így lett, én pedig már nem vagyok ugyanaz. Ilyen már sosem lesz. Eszterrel már sosem. Nem is volt. Csak én hittem azt.

Ugyan most sem kedvem, sem időm nincs fordítani, de ennek a bejegyzésnek a megírására a „the meaning of (a) life” – (Egy) Élet értelme…  c. poszt ihletett a kedvenc blogomon. Röviden arról szól, hogy az író semmilyen értelemmel, jelentéssel nem tudja felruházni a gyereke halálát, és azt gondolja, hogy semmilyen ok nem elég nyomós ahhoz, hogy indokolja azt, hogy elvesztette a fiát. Ezt senki nem „érdemli” meg, ez nem fair.

Van, amivel nem tudok egyet érteni, mert ha elfogadom, hogy a halál értelmetlen, nincs jelentése, akkor elismerem azt, hogy csak ócska játékszerek vagyunk Isten játszóterén… egy olyan istenében, aki se nem jó, se nem rossz, csak szeret játszani. És igen, néha levágja a babák fejét, meg kiszúrja a szemüket, mert akkor éppen ez a heppje. Vagy behelyettesítem Istent mondjuk a természettel, ami köztudottan nem ismer könyörületet. Ha ezt így elfogadom, akkor elismerem, hogy tulajdonképpen csak szerencsés véletlenek egybeesése, hogy én itt vagyok, és három terhességből egy élő gyereket szültem.

Szerintem viszont semmi nem történik ok nélkül – és igen, ez lehet a „pillangó-hatás” is, vagy az eleve elrendelés, nem tudom, de végeredményben minden is. Akárhogy is, a tetteinknek következménye van, és ha nem is a sorsban, de a sorsfeladatban hiszek. Hogy nekem (és mindenkinek, akit érintett Eszter halála), ezzel valamit meg kellett tanulnunk. Ilyen formán a halála „fair” volt, és „megérdemeltem”, úgy, hogy ezt tulajdonképpen senki nem érdemli meg. Talán rossz úton voltam korábban és ez kellett, hogy visszatérjek az enyémre? (Miért, most jó úton vagyok?) Vagy büntetés volt valamelyik tettemért? (De melyik az a hatalom, amelyik megítéli a tetteimet? Ha Isten, akkor megbocsátó, ha a sors, akkor meg nincs ítélet…)

Kicsit zagyva ez így, én magam is tele vagyok kérdésekkel, hiszen minden válasz újabb kérdést szül, de abban is biztos vagyok, hogy ezt az életet én választottam (ki tudja, miért?). Írtam már korábban is, de mostanra teljesen biztos vagyok benne, hogy ezt a fájdalmat én ismertem, tudtam, hogy egyszer el fog érni hozzám, csak nem tudtam így megfogalmazni.

Eszter pedig azt az életet választotta, hogy ne legyen élete a születése után. Miért? Nem tudom.

Persze, az is lehet, hogy szerencsétlen véletlenek miatt vesztettem el a lányom. De nem kegyetlenebb-e ezt hinni, mint azt, hogy a születésem előtt eldöntöttem, hogy nekem egy ilyen élet kell?

S: Az oviban szoktunk enni "alkovolt".
A: ???
S: Hát olyan krémszerű izé, mint a joghurt, csak fehér, és a tetején van egy kis víz
A: Kefir?
S: Igen, kefir. És nekem mindig pisilnem kell tőle.

Hát, remélem, tényleg nem alkoholt kapnak. Bár ez legalább magyarázat lenne egy-két dologra.

Gyereknapon „Kisannánál” voltunk látogatóban. „Kisanna” 1,5 éves, nagyon aranyos, de -nomen est omen- meglehetősen akaratos kislány. Velem gyorsan összehaverkodott, mert amíg Sári motorozott, addig én cipeltem Sári után, és hülyéskedtünk, amit ő nagyon élvezett. Amikor valamiért mentem ki a szobából, rámszólt, hogy „nem pápá!”, azt hiszem, ez egy másfél évestől nem kis bók. Sárival viszont nem kerültek egy hullámhosszra, pedig Sári nagyon próbálkozott (és nagyon szerette volna, ha „Kisanna” méltatja az igyekezetét). De szegénykém akármihez nyúlt, a kislány rögtön visított – védte a területét, vagy ilyesmi. A második nap már Sári is kezdte elveszíteni a türelmét, és amikor próbált segíteni Annának megfürdetni a játékbabát, de az elzavarta, szegénykém nagyon elkezdett sírni. (Szerencsére a gyereknapi pónizás elfeledtette vele a rossz emlékeket…)

Furcsa, mert az unokatesó – akit Sári imád – nagyjából épp ennyivel idősebb Sárinál, és vele Sári már ebben a korban is nagyon jót tudott játszani. Gondoltam, majd „Kisannával” is ez lesz. De úgy látszik, gyereke válogatja. Pedig Sári annyira odavan a babákért. Biztos más lenne a helyzet, ha lenne egy élő kistestvére, de így… összeszorul a szívem, ha arra gondolok, mennyi fájdalom lehet benne, amiért neki nincs olyan testvére, akit láthat is. Ha valamitől, hát ettől biztosan meg akartam kímélni. Ahogy ráadásul a dolgok mostanában állnak, úgy tűnik, egyhamar nem is lesz neki másik – mert én egyáltalán nem érzem magam késznek. Pedig már majd’ 5 hónap eltelt, vagyis egy hónap múlva akár lehetne próbálkozni is.

De én még nem akarok másik gyereket. Félek, hogy ha egyszer bele is merek vágni, azt is csak Sári miatt fogom tenni. Pedig ez nem egészséges, a gyereket a gyerekért kell akarni, de legalább is azért, mert én (és Cs. persze) akarunk.

Cs. egyébként – amikor mondtam neki, hogy lehet, hogy Sári egyke marad – azt mondta, hogy neki mindegy, úgy lesz, ahogy én akarom. Mi ez már? Miért mindegy neki? A gyerekvállalás legalább is közös ügy, ne legyen már mindegy egy pasinak, hogy hány gyereke van! A család az élete, akkor ne én döntsek már (egyszemélyben) az életéről. Persze, tudom, hogy elsősorban úgy értette, hogy ha én nem akarok, akkor megérti, de akkor is...

Eszter nagyjából egy éve, mostanában fogant. És ma van a névnapja. Tegnap ezért Sári és én kimentünk a temetőbe.

Sári persze kérdezgetett, vagy már nem is tudom, hogy, de nagyon jót beszélgettünk Eszterről, a halálról, a mennyországról, az angyalokról, stb. Ugye én nem vagyok az a klasszikus értelemben vett keresztény, mégis, Sárinak a Biblia szerint volt a legegyszerűbb elmagyarázni, hol is van most Eszter, a dédipapája, a nagybátyja, a  nagymamája, és a többi ember, akiket jó lett volna, ha ismerhet, de meghaltak. Beszélgettünk arról is, hogy a halál tulajdonképpen nem is biztos, hogy rossz dolog, lehet, hogy az, aki meghal, sokkal jobb helyre kerül. Persze, szomorúak lesznek azok, akik ittmaradtak… „ugye, cicám, emlékszel, Anya is milyen szomorú volt, amikor az Eszter meghalt?” „Emlékszem, meg apa is, meg a mama is, meg a dédi is szomorú volt, meg az a néni az oviban is, a Máté anyukája, ő is szomorú volt, amikor mesélted neki.”

Mondta, hogy nagyon szeretne „másik” kistestvért is. Mert Eszter mindig a kistestvére lesz, de szerinte rajta kívül még két testvére fog születni, akik („ugye Anya?”) nem halnak meg. „Így…”- számolja az ujjacskáink – „lesz egy kistestvérem, aki meghalt, és kettő, aki él. Az már három!”

Aztán arról akart hallani, hogy én mikor halok meg. Mondtam neki, hogy csak ha öreg leszek, de már csak akkor, amikor én már nagyon elfáradtam az életben, és neki már nem lesz szüksége rám. De egy biztos: mindenképpen szeretném látni, ahogy gyerekei lesznek, mert azoknak én leszek a mamájuk. „És majd mindig te vigyázol rájuk, ha én nem tudok.”- mondja bölcsen. „De Anya, ha meghalsz, majd viszek Neked sok virágot!”. „Jó, én pedig fentről vigyázok Rád!” – feleltem, mire átölelte a lábam, rámcsimpaszkodott, és az volt az érzésem, hogy soha nem akar elengedni.

A múltkori bejegyzésemre válaszul cserukka küldött egy e-mailt, mindenféle jótanáccsal, mit csináljak, hogy csináljam, hogy remélhetőleg jobb legyen.

Az most mindegy, hogy egyetértek-e a feltevéseivel, vagy nem (szerintem egyetértek), mert nem ez a lényeg. Hanem hogy ő az egyik olyan ember a környezetemben (nincs túl sok), aki – annak ellenére, hogy szerencsére még hasonlót sem élt át, mint én – próbál segíteni. Mert a legtöbben azt várják, hogy majd magától elmúlik ez nálam. Pedig annyira kell a segítség, nem is értem, hogy kérhetném hangosabban. Minden szalmaszálba kapaszkodom – mert most azt hiszem, nem elég az együttérzés, ötletek kellenek. Mert én annyira igyekszem, de egyedül nagyon szarul megy.

Szóval ezt írta.

„Az élet valóban megy tovább. Elképzelheted magad (konkrétan) Eszterrel, de ez egy olyan vágy, amit nem tud semmi sem megteremteni. Lehet, hogy van egy hely, ahol majd találkoztok, de ezt vágyni egyenlő a halálvággyal és Neked itt még annyira sok dolgod van. Neked itt Sárid van, Cs.-d van. Megszületni és élni vágyó gyereked van.

Találd meg, hogy Eszter - azon túl, hogy őt akarnád visszakapni - mit jelent számodra. Próbálj átjutni azon, hogy ő és abban a formában, ahogy vágynád, nem elérhető és találd meg mit jelképez számodra. Mire vágynál általa. Mit adhatna Neked ő, amit semmi más nem. Mit szeretnél? (az nem ér, hogy Őt visszakapni, ennél menj mélyebbre) Vagy engedd el a tudást, hogy ő elment és próbáld meg bátran magad elé képzelni, hogy milyen érzés lenne, ha élne. Mármint ha megszületett volna minden gond nélkül és most veletek lenne. Ez biztosan kurva nehéz, de hátha... de a saját érzéseidre koncentrálj, hogy mit is váltana ki belőled, ha egy 136 napos síró-rívó kis csudát kellene ellátnod éppen. Ne törődj a múlttal, ne törődj a jövővel. Képzeld el úgy, mintha ez lenne a valóság. Hátha megleled azt, ami elérhető vágy benned és akkor lesz mit célul kitűznöd.”

Tudom, hogy ezt a fájdalmat (szerencsére) elképzelni sem lehet addig, amíg  valaki nem éli át. De butaság lenne csak a sorstársaktól várni a segítséget, főleg, mivel előre mutató dolgot még azok is ritkán mondanak, akik már évek távlatából szemlélik a saját tragédiájukat. Jól jön egy kívülálló véleménye, főleg, mert –mint mondtam- nagyon kevesen vannak, akik egyáltalán mernek bármilyen tanácsot is adni. A szomorú igazság az, hogy eléggé magamra vagyok hagyva, mert mintha nem beszélnénk róla, akkor nem lenne.

Pedig van, és azt hiszem, marad is örökre. A kérdés csak az, hogy hogyan tudom megszokni, elviselni, és hogy ez mennyi ideig tart.

134 nappal Eszter halála után azt hiszem, újabb mélyponton vagyok. 4 hónap, 1 hét és 6 nap után semmivel sem jobb, mint a kezdetekkor. Csak akkor még senki nem várta el tőlem, hogy „jól” legyek, mostanra meg –úgy érzem- mindenki a környezetemben kezd belefáradni a lehangoltságomba. Pedig –mint ezt már sokszor írtam- látszólag működöm, élem az unalmas hétköznapokat, nem túl lelkesen, de azért kielégítő színvonalon végzem a dolgomat. Azt, hogy emögött az égvilágon semmi nincs, csak én tudom. Ellenben halálosan fáradt vagyok, gyászolni olyan nagyon kimerítő! Jó lenne egy kicsit csak aludni (ha tudnék…), nem gondolni semmire, csak vegetálni, amíg jól esik…

Azt hiszem, amúgy, hogy ez a depresszió. Mármint, nem nőcis hisztis-depresszió, nem az, amire divatból mondjuk, hanem az az igazi, klinikai eset, amire jobb helyeken már gyógyszert adnak. Persze, nem akarok öngyilkos lenni, és az eszemmel tudom, hogy nyilván lesz ez jobb is, de igazából mostanában tényleg semmi nem hoz tűzbe. Most minden mindegy. Slusszpoénként persze – miért is lenne másképp – a depressziómnak fizikai tünetei is vannak, a vérnyomásom általában magas, a fejemet meg mintha szétnyomná az ideg (olyankor, amikor amúgy nincs különösebb okom idegesnek lenni), úgyhogy ha igazán peches vagyok, akkor kapok egy agyvérzést, és még életben is maradok. S. szerint ezért kellene kedélyjavítókat szednem, mint az anyjának, de láttam az anyját, úgy be van lassulva, mint amikor húzza a magnó a szalagot, úgyhogy köszi, de nem. Ez úgyis csak elodázza a problémákkal való szembenézést, csak látszólag segít, valójában a gyászmunkát nem úszom meg.

Csak ne lennék ilyen nagyon fáradt… nem tudom, meddig bírom még, de van egy sejtésem, hogy nem véletlenül hívják a gyászévet gyászévnek. Jó, rendben, egy évet kibírok. Kibírok én bármennyit, csak tudjam, hogy meddig tart még… Persze, amikor másoknak tettem fel a kérdést, sokféle választ kaptam. Volt, aki fél évet mondott, más 3 évet, de volt, aki 7-t! Egy örökkévalóság, de azt mondta, mostanra már jól van. Persze, nem úgy jól, mint előtte. Sosem lesz az, aki előtte volt. Megváltozott, amit lehet, hogy csak ő tud. De akkor is. És mit csinál még most is? Minden este elképzeli magát és a kisbabáját egy tengerparton, ahol nincs halál, nincs fájdalom, csak ők ketten, boldogság és öröm.

Tetszett ez a feladat, gondoltam, megpróbálom. De én csak Cs.-t tudtam magam elé képzelni, ahogy emelgeti Esztert a feje fölé. Eszter meg nevet rá. Azt nem tudtam elképzelni, hogy én hol vagyok.

Nem vagyok sehol.

Cs.-nek csöpögtetni kellett a szemébe, és nagyon félt. Sári odakuporodott az apja lábához, és próbálta nyugtatni:
-Ne félj, Apa, nekem is kellett csöppenteni a szemembe! Nem fáj! Tessék, itt a Danika, majd ő megvigasztal! – és ezzel odaadta Cs. kezébe a plüsskutyát.

Sári a tetoválásomat nézi.

-Eszter-jel. – mondja. - Olyan szép, ahogy Eszter bent van abban a labirintusban. Én is akarok egy tetoválást!
-Majd ha nagy leszel. – felelem. – Ha befejezted az iskolát.
-Miért csak akkor?
-Mert a tetoválás kicsit fáj.

Ezen egy kicsit elmereng, hogy hogyan fáj, és mennyire fáj, majd később, este az ágyban sírdogálva mondja:

-Anya, én inkább mégsem akarok tetoválást! Azt akarom, hogy a hátam olyan maradjon mindig, mint most!

Sári újabban Maminak hív. Nem tudom, honnan vette, tőlem biztos nem hallotta, mert én nem annyira csípem ezt az „angolos” mamikázást. De ha így hív, hát így hív. A szépséghibája csak az a dolognak, hogy nem csak nekem mondja ezt, hanem a nagyanyjának, meg a keresztanyjának is… Így honnan tudjam, kit hív éppen?

Anyák napjára ezt a verset szavalta el nekem – hosszas unszolás után, mert úgy látszik, szereplés tárgyában az apjára ütött.

Móra Ferenc
Anyának

Álmomban az éjszaka
aranykertben jártam.
Aranykertben aranyfán
aranyrigót láttam.
Aranyrigó énekét
a szívembe zártam.
Ahány levél lengedez
szélringatta ágon,
ahány harmatcsepp ragyog
fűszálon, virágon
Édesanyám, fejedre
annyi áldás szálljon.

Az oviban – nem is értem – nem volt anyák napi ünnepség. Mondjuk, Sári amúgy is beteg volt (fülgyulladás), de basszus, a március 15-t, amit egy 4éves nyilván nagyon megért, meg bírták ünnepelni, egy olyan kedves ünnepet, mint az Anyák napját, nem. Pedig kedvem lett volna meghatódva bőgni, de nem…

Egyébként idén a mi anyák napunkra esett az „International Bereaved Mother’s Day”, amit talán úgy lehetne fordítani, hogy a Gyermeküket Elvesztő Édesanyák Napja. Hát igen – rólunk gyakran elfelejtkezik a világ…

Ma van 4 hónapja, hogy Esztert még utoljára biztosan éreztem. Mozgott. Akkorát rúgott belém azon az estén, hogy kicsit meg is ijedtem. Aztán másnap rettegtem, majd nem maradt semmi, csak a némaságba egy sikoltás.

Nem tudom, miért, de úgy érzem, mintha ez a fájdalom mindig bennem lett volna. Nem tudom megmagyarázni… de olyan természetes, olyan normális, hogy érzem. Mintha mindig is éreztem volna, mintha tudtam volna, hogy velem ez egyszer meg fog történni. Talán emlék abból az időből, amikor eldöntöttem, hogy milyen életet választok magamnak? Különben miért gondoltam volna legalább ezerszer arra, amikor Esztert éreztem mocorogni, hogy talán most érzem utoljára? Egy teljesen átlagos kismama voltam teljesen átlagos terhességgel – és akkor mi okom volt azt hinni, hogy ez a baba nem fog életben maradni?

Szóval ez a fájdalom volt, van, lesz -  örök, ebben biztos vagyok. Mert távolinak tűnik már az egész terhesség, mintha nem is én lettem volna, én sosem voltam olyan boldog, mintha csak egy filmet néznék – mert én ez vagyok, egy lyuk a hasam, a méhem kong az ürességtől, nincs ott semmi, csak a fájdalom. Mintha mindig is a temetőbe jártam volna, sosem volt másképp, nem lehetett másképp, és sosem lesz már másképp. Nem számít, mit hoz a jövő, ez a fájdalom marad. Majd megszokom, de marad.

Mert együtt lehet vele élni, hol jobban megy, hol rosszabbul.

Az oviban bárányhimlő fertőzés van, Sári ennek megfelelően azt –úgy tűnik- nem kapta el, ellenben valami megfázás-szerűséget sikeresen összeszedett. Azt vettem észre, hogy Sárinál a betegségek általában progresszív lefolyásúak, vagyis első nap (amikor orvoshoz viszem), alig-alig beteg (ez mellesleg most szerdára datálódott, és úgy-de úgy szétpakolta a szobáját, hogy öröm volt nézni), hőemelkedése van, kicsit köhög, meg folyik az orra. Az orvosnál rendszerint jókedvű, így persze nem is veszi komolyan senki a baját. Másnapra (jelen esetben tegnap) viszont rosszabbodik, és ez így megy még 1-2 napig, majd lassan javulgat. Egy betegség mindig 2 hét, mire teljesen (értsd: a mama meg a dédi szerint is) meggyógyul. Persze, 2 hétig ki tud a mai világban otthon maradni egy orrfolyós, de amúgy élénk gyerekkel? Mert ugye én nem, emiatt persze mindig szemrehányó pillantások követik a tetteimet. Így ne legyen magas a vérnyomásom.

Mert amúgy az (és ezzel a remek logikai fordulattal át is térhetünk rám), és ez a múltkori gasztrós vizsgálaton derült ki. Mert hogy olyanon is voltam, igaz, még februárban akartam menni, de csak mostanra sikerült időpontot kaptam. Sokat fáj a gyomrom újfent, ami persze stressz-tünet is, a hasmenésem (és a lassú, de biztos fogyás) is visszatért, ezért jónak láttam feleleveníteni ezen a vonalon is a kapcsolataimat. Ja, mindennek tetejébe Párizs óta szédültem is, de erre már tényleg azt gondoltam csak, hogy a fülem (amúgy nem, ezt a fülész mondta, mert ott is jártam). Szóval a gasztrós doki megmérte a vérnyomásomat, és valami 150 körül volt, ami magas. Így első feladat a vérnyomás napló vezetése. Azóta azért ilyen magasat nem mértem, de meg kell hagyni, 120 alattit sem. Általában 130 körüli a felső, és 90 körüli az alsó érték, ami mérsékelten magasnak mondható. Stressztünet, na.

De visszatérve a dokira, elküldött hasi UH-ra, mert szerinte a panaszaim inkább epések, nem gyomrosak. 2 éve nézték az epémet, akkor tiszta volt, de most… nos, találtak egy k*rva nagy követ, ami ezek szerint 2 év alatt nőtt oda. Frankó, mert így kalibráltam maga egy epehólyag-eltávolító műtétre. A műtét amúgy laporoszkópiás (ha minden jól megy), így nagyon nem viseli meg az embert, de azért akkor is egy műtét, basszus. Hiányzik még egy kis kórház. Persze, per pillanat nem kell ezen aggódnom, mert ad 1, még nem jelentkeztem be ad 2., a várólista legalább 2 hónap.

Epekővel nagyon gyereket sem érdemes tervezni, bár ez most még nem is aktuális, asszem.

Ja, azt meg már csak halkan teszem hozzá, hogy szerintem egyébként lisztérzékenységem van (erre az egyre még sosem vizsgáltak), mert ez egy csomó tünetemet magyarázná, többek között a halvaszülést is. Legalább is a google szerint. Mindegy, most egy vérképem úgyis bejutott a versenybe, szóval ha hiánytüneteim vannak, azon úgyis látszódik, és akkor majd jövő héten rákérdezek a dokinál erre is.

Szóval kezdem joggal úgy érezni, hogy engem tényleg nagyon b*szogat az élet. Nem elég, hogy milyen érzelmi hullámvölgyeken (amikben csak lejtmenet van, szerintem) megyek mostanában keresztül, még ez a hülye egészségem is cserbenhagy. Persze, ez már tényleg csak pont az i-re. De f*szkivan a k*rva életbe.

Néha jól esne csak úgy belekiabálni pár nagyon durva káromkodást a világba.

Lefekvéskor arról beszélgetünk, hogy Danika már elég büdi, ki kellene mosni.

S: Jó, akkor majd a Bogárral (másik plüsskutya) alszom.

A: Szerintem alvásig megszárad a Danika is.

S: Az jó lesz. Tudod, Anya, én szeretek a Bogárral aludni, de a legeslegjobb a Danikával, meg Anyával és Apával aludni.

Tegnap – 106 nappal Eszter halála után – kézhez kaptuk a boncolási jegyzőkönyvet. A jegyzőkönyv szerint a „holttest” kisfokú éretlenség jeleit mutatta, ill. a placentán minimális bevérzések és meszesedések voltak láthatóak. Mindezekre az orvos azt mondta, hogy nincs jelentősége, a placenta épp olyan volt, mint a 34. héten kellett lennie, és a „magzat” sem volt sem kisebb, sem fejletlenebb az ilyenkor normálisnál. Fertőzés, gyulladás nincs. A boncolóorvos megjegyezte, hogy nincs levegő a tüdőben (hát nem is értem, honnan lenne), így a halál oka oxigénhiány.

Ennyi. 1,5 oldal az egész jegyzőkönyv, az első és utolsó hivatalos dokumentum Eszter létezéséről, bár a neve természetesen sehol nem kerül megemlítésre.

Közben az én eredményeim is elkészültek – minden tökéletes (hormon, immunológia, vérkép nagyjából), semmi nem utal arra, hogy a testem kidobna magából egy kisbabát. Az orvos szerint ez jó jel, mert így nyugodtan (???) állhatok elébe a következő terhességnek, tudván, hogy egészséges vagyok.

Ezzel a történet lezárult, már nincs mire várni, már biztosan nem fog semmi más kiderülni.

De hogy én mikor tudom lezárni, arról sejtelmem sincs.

Zorka 3 éves korától küzdött a rákkal. Anyukája mindent megtett érte, ami emberileg megtehető, de talán még többet is. Mégis, Zorka tegnap meghalt, 7 és fél éves korában. Remélem, ott van, ahol már nincs több fájdalom, szenvedés, szomorúság. Nyugodjon békében.

Nahát, elmentünk, haza is értünk egyben. Gazdagabbak lettünk 6 db kicsi, 1 nagyobb Eiffel-toronnyal (az igaziban is voltunk, de erről majd később), igazi „minkkészlettel” Sárinak, plusz „hajkészlettel” szintén a nevezettnek, egy rakat élménnyel, és én személy szerint valami rejtélyes szédüléssel, ami szinte állandó, szerintem a fülem miatt (légnyomás a gépen), és a tököm ki van már vele, hogy folyton valami bajom van.

Párizs nagyon-nagyon… értem már, miért mondják, hogy vagy London, vagy Párizs. Nekem személy szerint mindkettő, de valóban Párizs a szebb. Azt hiszem, minden highlightot láttunk, de ahhoz, hogy minden leülepedjen, kellene még egy kis idő. 4 nap nem volt sok, lejártuk a lábunkat, de –köszönhetően Zs-nek (barát & idegenvezető) minden „must” és „should have”, sőt néhány „nice to have” is belefért. Nélküle amúgy szerintem még mindig a metróban keresnénk a kijáratot. Persze, már felsorolni sem tudnám, mennyi élmény ért, de az tuti, hogy nem amerikai turista módra néztük a várost. Zs. persze egy csomó adalék infót is tudott Párizsról, ami nincs benne az útikönyvekben, így még érdekesebb volt az egész. Egy nép, aki már többször megdöntötte az uralkodó osztályát, egy város, ahol egyszerűen mindenki stílusos… valami ilyesmi az első benyomás.

Szóval alapvetően jól éreztük magunkat. Persze, minden örömben van üröm. Ha Eszter élne, még jó ideig nem mehettem volna el Párizsba. Mondhatnám úgy is, hogy Eszter halála juttatott ehhez az úthoz. Persze, ez így barbárul hangzik. Egész Párizst, a világ összes városát odaadnám, hogy ő itt legyen. De nem lehet, és ezen akkor sem segítek, ha én mégsem megyek el. De a hiánya a legváratlanabb helyeken vág mellbe, és ez Párizsban is így volt. A belem kiköpöm, amíg felérek az Eiffel-torony második szintjére, és eszembe jut, hogy Eszter nélkül lépcsőzöm. A design-babacuccok… stukkók, gyereket tartó anyák a reneszánsz képeken… ez a fájdalom nem múlik el soha. Nem lesz kisebb, soha, semmitől. Mit tehetek mást, mint hogy megtanulom elviselni?

Sári (szomorkásan): Nagyon szeretlek, Anya!
A: Én is nagyon szeretlek, de ezt nem kell ilyen szomorúan mondani.
S: Azért mondom szomorúan, mert az Eszter meghalt.
A: Igen, ez valóban szomorú dolog. De az, hogy Te szeretsz engem, nekem nagyon nagy boldogság, úgyhogy annak nagyon örülök.
S (mosolyogva): Jó.

Már 3 hónap eltelt. Negyedév. 13 hét. 91 nap. 2180 óra. 130 800 perc. 7 848 000 másodperc. Kb. 2 616 000 levegővétel, és 9 156 000 szívdobbanás. Az enyém. Az övé – néma csend.

Ennyi idő alatt eltelik egy évszak. Ennyi idő alatt egy petesejtből és egy spermiumból egy mindenféle szervet kinövesztő magzat lesz. Magyarországon megszületett kb. 22 000 gyerek, ebből kb. 110 halva. És ebből legalább az egyiket Eszternek hívták.

3 hónap telt el…

Írt Sári egyik bölcsis társának anyukája, hogy jönnének locsolni. Szeptemberben találkoztunk utoljára, már volt egy kis hasam, úgyhogy nyilván rákérdezett, hogy persze csak akkor, ha a babával fogadóképesek vagyunk.

A főnököm egy katalógust mutogatott, amiben egy hasra szerelhető mp3-lejátszót reklámoztak. Pocakzene*. (*Azon a csütörtökön a hasamra tettem a fülhallgatót, benyomtam valami tré számot, és feltekertem a hangerőt.)

A munkatársam nagy hanggal mesélte, hogy a bátyja barátnője a 9. hónapban van, és most lesz az esküvőjük. Az apja így kommentálta: teheneket kipöccenteni szép ruhába…

A másik munkatársam észrevette a tetoválásomat. Megengedtem, hogy megnézze. „E?” – röhög. - „Az meg mi?” „Eszter.” – mondom halkan. (Később felhívott, és bocsánatot kért.)

Egy régi osztálytársnőm (és mondjuk, barátnőm) a 6. hónapban van. Állandóan skype-olni akar. Én meg nem válaszolok. Francnak sincs kedve vele beszélni. A terhességről, gyerekről nem tudnék őszintén érdeklődni, másról meg mi a lószart mondjak neki?

3 hónap telt el.

Megjártam egy rakat vizsgálatot (vérvételek, neurológus és MR – zsibbad a jobb oldalam, pszichiáter), egy csomó alternatív helyet (akupunktúra, kineziológus, családállítás) és semmivel sem lettem okosabb. Egy görcs vagyok. A gyomrom folyton fáj, valószínűleg a zsibbadás is a lelkiállapotom következménye, gyógyszert szedek a refluxra, de a neurológus szerint nyugtató vagy antidepresszáns kellene.

3 hónap telt el.

Nem tudom elképzelni, milyen lenne az életem a 3 hónapos Eszter mellett. Nem tudom elképzelni őt 3 hónaposan. Már nem tudom (vagy sosem tudtam?) őt elképzelni élve, mert ha akartam, csak Sárihoz tudtam viszonyítani, pedig ő nem Sári. Joga lenne a saját képzetekhez. De neki ez nem adatott meg - ha rá gondolok, csak a textilpelenkába csomagolt kis testét, vagy a koporsóban fekvő Esztert látom. Még fel tudom idézni az arcát. Még néha érzem a fantom-rúgásokat, de már nem kapok a hasamhoz. A hasamat már soha nem fogom meg.

3 hónap telt el.

Vágynom kellene egy gyerekre? Egyenlőre el sem tudom képzelni, hogy valaha is terhes tudok lenni még egyszer! Nem gyerek kell! Nekem Eszter kell! Lesz majd olyan, hogy már nem hiányzik, hogy már nem mindenáron őt akarom pótolni?

Tudom, még csak 3 hónap telt el.

Ma reggel látom, hogy az oviba új rajzok vannak kirakva. Mindig meg szoktuk nézni őket, bár kétségtelen, hogy Sári nem tartozik a legügyesebbek közé. Sebaj, egyrészt, mert ezt természetesen nem éreztetem vele, másrészt meg ő az egyik legkisebb, és szerintem őt sem zavarja, hogy nem tud olyan szépen rajzolni, mint mondjuk az 5 évesek.

Szóval odamegyünk, keressük Sáriét, de a perec-jelű rajz nincs sehol. Kérdezem, rajzolt-e, mondta, persze, de láttam, már majdnem sír, hogy az övé nincs ott. Na, megkérdeztem az óvónőt, hogy mégis mi a fene van a gyerek rajzával… hebegett, habogott, hogy hát biztos a másik óvónő elfelejtette kirakni, aztán elővett egy egész kupac rajzot, amit nem raktak ki. Ezek szerint nem csak Sáriét… Most azt hagyjuk, hogy az is elég gáz lenne, ha egy-két gyerek rajzát szimplán elfelejtenék kirakni, de az milyen már, hogy így szelektálnak a rajzok között? Gondolom, az ügyesebbekét kirakják, a kevésbé szépeket meg a fiókba…

Nem, egyszerűen egyetlen egy olyan érvet nem tudok felhozni ennek a hozzáállásnak a mentségére, szerintem pedagógiailag egyáltalán nem helyes, hogy a kirakással „díjazzák” azt, aki ügyesen rajzol. De aki kevésbé ügyes, azt ezzel a megkülönböztetéssel maximum arra fogják tanítani, hogy neki nem érdemes rajzolnia, mert az övé úgysem kerül ki.

Természetesen, miután felhívtam az óvónő figyelmét arra, hogy Sári elszontyolodott, hogy az ő rajza nincs ott, valószínűleg ki fog kerülni. Nem tudom, csak az övé-e, akinek hisztis az anyja, vagy mindenkié?

A dolog másik vetülete maga a rajzolás dolga. Nem tudom, egy 4 évesnek mit kellene tudni rajzolni, de kétségtelen, hogy Sári önálló, nem irányításra készített rajzai nem felismerhetőek. Általában véve is csak firkál, kevés színt használ, és itthon szinte sosem rajzol. Mint ahogy más „kreatív” elfoglaltságot (pl. gyurmázás, festés, legózás) is viszonylag ritkán művel. A mesélés, szerepjáték az mehet kifulladásig, és abban tényleg nagyon változatos, és ötletes dolgot talál ki, de a hagyományos alkotótevékenységben nem jeleskedik. Viszont ha ilyenekkel elveszik a kedvét, akkor nem is fog.

Biztosan írtam már – ha nem itt, akkor valahol máshol a világhálón, hogy az is egy nagyon fájó pontja Eszter halálának, hogy ezzel tulajdonképpen a létezése negligálódott – mármint másoknak, persze. Én akkor sem vagyok hajlandó úgy tenni, mintha nem is létezett volna, és akkor sem vagyok hajlandó „baba”-ként emlegetni, ha hivatalosan nem is nevezhettem el. A neve az övé, nem lesz másé sohasem. Ő örökké velem lesz (akármilyen giccsesen is hangzik ez).

Úgy éreztem, ennek az „örökké velem”-nek valahogy mementót kell állítanom – kézenfekvőnek tűnt egy tetoválás. J. megrajzolta, bevittem egy stúdióba, és tegnap a hátamra tetováltattam egy kb. 8 centis E-betűt, amiben egy baba van, és az egyik száráról elszáll egy pillangó. Nagyon be voltam tojva, hogy mi lesz, de végül is nem volt különösebben fájdalmas. Inkább csak kellemetlen, kb. mint egy kozmetikai kezelés. Most kenegetni kell, remélem, nem lesz nagyon gusztustalan az elkövetkezendő 3-4 napban. A tetoválás persze örökre rajtam marad, és mindig emlékeztetni fog Eszterre, és arra, hogy az álmaink egy pillanat alatt széttörhetnek.

Update (2012. augusztus)

Kiegészítésként  a tegnapi bejegyzésemhez álljon itt egy fordítás (legjobb tudásom szerint). A kedvenc blogomban olvastam, köszönet érte. Akár én is írhattam volna.

„Új normálisságom”

- Normális, hogy könnyek vannak minden mosolyod mögött, amikor rájössz, hogy minden fontos családi eseményről valaki, aki fontos, hiányzik.

- Normális állandóan újraélni azt a napot.

- Normális, hogy az megtört szívem miatt életem minden boldog eseménye tartalékol egy szorosan a boldogság mögött osonó szomorúságot is.

- Normális megbámulni minden babát, aki akkora lenne, mint az enyém. Aztán megpróbálni elképzelni őt ebben a korban, de ez nem sikerül. Aztán arra gondolni, hogy egyáltalán miért fontos elképzelni őt így, amikor ez sohasem fog megtörténni.

- Normális úgy elmesélni a gyereked halálának történetét, mintha ez egy teljesen hétköznapi esemény lenne, majd látni a sokkot a másik szemében, hogy ez milyen szörnyen hangzik. Aztán rájönni, hogy igen, ez a történet már a „normálisságom” része lett.

- Normális, hogy minden évben nehéz feladat, hogy hogyan tiszteld meg a gyermeked születésnapját, és hogy hogyan éld túl ezeket a napokat.

- Normális, hogy némelyek félnek kimondani a gyerekem nevét.

- Normális, hogy biztosítani akarom, hogy mások is emlékezzenek rá.

- Normális, hogy a temetés után mindenki folytatja az életét, de mi gyászolni fogunk örökké.

- Normális, hogy hetekkel, hónapokkal, évekkel a veszteség után a gyász néha rosszabb lesz, nem javul.

- Normális, hogy nem értjük meg azokat, akik a saját bármilyen veszteségüket a miénkhez mérik, csak akkor, ha ők is egy gyereket vesztettek el. SEMMI nem hasonlítható ehhez – még akkor sem, ha a gyermeked a föld legtávolabbi pontján van. Elveszíteni egy szülőt szörnyű – de eltemetni a saját gyerekedet nem természetes!

- Normális, ha megpróbálok nem sírni egész nap, mert tudom, hogy a mentális egészségemnek ez nem tesz jót.

- Normális rájönni, hogy mégis egész nap sírok.

- Normális, ha mindennel és mindenkivel türelmetlen vagy.

- Normális egy új barátság egy másik gyászoló anyával, együtt sírunk és együtt beszélünk gyermekünk elvesztéséről és az új életünkről.

- Normális azon tűnődni, hogy amikor találkozol valakivel, mit fogsz neki mondani? Hogy 3 gyereked van, vagy 2? Valószínűleg sosem látod ezt az embert többet, így nem érné meg elmagyarázni, hogy az egyik gyereked az égben van. És ha el akarod kerülni ezt a problémát, és azt mondod, hogy 2 gyereked van, rosszul érzed magad, hogy megtagadtad a babádat.

- Normális a tudat, hogy soha nem fogom magam túltenni ezen a veszteségen, sem ma, sem egymillió év múlva.

- És végül, normális elrejteni mások elől ezeket a dolgokat, amelyek számodra normálissá váltak, hogy mindenki körülötted azt hihesse, hogy „normális” vagy.

Tegnap valamit beszóltam Cs.-nek, amin ő valószínűleg joggal kiakadt, és egész este pokróc volt. Reggel rákérdeztem, hogy bal lábbal kelt-e fel, mire közölte, hogy már úgy is feküdt le, és csak meg akarta mutatni, hogy hogyan viselkedem én vele.

-Ha majd egyedül maradsz, akkor majd elgondolkodsz rajta, hogy miért nem tudsz normálisan viselkedni. – mondta.

-Majd ha normális dolgok történnek velem, akkor normálisan viselkedem. – feleltem, majd később újra felkentem a szemfestéket.

Egyébként szerintem általában – ahhoz képest, ami történt velem, egész normálisan viselkedem. Néha magam is meglepődöm magamon, hogy minden nap fel tudok kelni, levegőt veszek, fogat mosok, sminkelek, dolgozom, hazamegyek, Sárival vagyok, eszem, alszom, látszólag élek. Szerintem aki nem ismer, az nem is venné észre, min mentem keresztül. Nem bőgöm el magam mindenen, nem zárkózom be a szomámba, nem viselkedek szélsőségesen, nem iszom, nem drogozom… Persze, ez csak látszat, de mi értelme lenne nem fenntartani a látszatot? Ettől még ugyanúgy csak vagyok, létezem, de nem élek. Közben telnek a napok (egészen pontosan 11 hét és 6 nap), és van olyan már, hogy nem számolom, mennyi. Aztán történik valami – egy álom, egy érzés, egy meggondolatlan beszólás, vagy csak az, hogy ráállok a mérlegre, és napokig kapkodom a levegőt a normálisság sminkje mögött, és dübörög bennem az indulat, a miért én, a nem-ért-meg-senki-de-a-legjobban-az-fáj-hogy-te-sem érzése.

Igen, tudtam, hogy eljön ez is: amikor én még mindig egyhelyben toporgok, miközben ő már talán elfogadta. Ő már látja a jövőt, miközben én 5 percnél előbbre képtelen vagyok gondolkodni.

Ha minden normálisan történt volna, Eszter ma lenne 6 hetes. Ma lépne át az újszülött-korból a csecsemőségbe. Lehet, hogy már mosolyogna. Hízott volna 1 kilót. Kitöltené minden percemet.

De nem történtek normálisan a dolgok. A tetteim helyett minden gondolatomat tölti ki. A babakocsiban tologatás helyett a tetoválószalonba sétálok, hogy magamra varrassam a nevének a kezdőbetűjét. Igen, nem vagyok normális. De az életem sem normális.

Cs. aztán írt egy sms-t délelőtt. Kvázi bocsánatot kért, de mégsem. Igen, hozzám most türelem kell. Biztos nem könnyű most velem, nem hibáztatom. De ezen most nem tudok változtatni. Többet most nem tudok, csak létezni. Úgy érzem, ez is elég nagy teljesítmény a részemről.

Sári tegnap házifeladatot kapott az oviban: gyakorolnia kell az öltözést. Az óvónők szerint a gyerek ugyanis itthon körül van ugrálva, és ezt várja el az oviban is - hiába, ugye. Ennek eredményeképpen mindig ő az utolsó, aki kiér az udvarra, gondolom, mondják is neki eleget, hogy jajj, de lassú, meg ilyenek. Ennek személyiségromboló hatásait gondolom, nem kell ecsetelnem, de ami a legszomorúbb, hogy az óvónőknek sajnos igazuk van. Sári valóban lustácska, azt várja (mindenben, nem csak az öltözésben), hogy valaki segítsen, de leginkább, oldja meg helyette. 4 felnőtt van körülötte, minden figyelem középpontjában van, nem csoda hát, ha ki van nyalva a popsija.

Úgyhogy tegnaptól terror van. Mert Sári amúgy ügyes (lenne), tud öltözni, csak kényelmesebb, ha anya, apa, mama, dédi öltözteti. De tegnap óta már nem... emiatt kb. fél óráig húzta a gumicsizmát, amikor mentek ki locsolni, és közben nyígott, de végül csak felhúzta. Persze, a reggeli rohanásban sutba dobtuk a szabályokat, viszont a cipőét nagyon ügyesen egyedül vette fel! Szóval alakul ez, csak hát nekünk is problémáink vannak a következetességgel.

Sári meg menthetetlenül fel fog nőni, akármit is csinálunk, csak kérdés, hogy önálló, magabiztos felnőtt lesz-e, vagy olyan, aki nem bír szembenézni a problémáival. Mert szerintem ez éppen itt, az öltözésnél, elpakolásnál, evésnél, játéknál, rajzolásnál kezdődik.

Annyi minden történt velünk a napsütéses hosszú hétvégén, hogy kezdenek foszladozni az emlékek, de a lényeg végül is az csak, hogy nagyon jók voltak az első igazi tavaszi pihenőnapok… kár, hogy csak négy volt belőle.

Szombaton meglátogattuk K.-t és R.-t a nagy nyugaton (Bécs mellett). A két kiscsaj rögtön játszani kezdett, olyan aranyosak voltak együtt. Aztán elmentünk egy játszóházba, ami hatalmas, van minden, de nem lógtunk ki a tömegből, ui. német szót viszonylag keveset hallottam… Hát itt kibújt a szög a zsákból, és közös erővel megállapítottuk Cs.-vel, hogy Sári azért eléggé betoji. Cserébe mondjuk ügyetlen is, szóval azt hiszem, ez így jobb kombináció, mintha ügyetlen lenne, ámde vakmerő… Szinte semmire nem mert felmenni, lecsúszni, bemászni. Amit nagyon élvezett, az a 4 év alattiaknak szánt játszórész, ahol volt egy óriási labda medence. Na, abban jól elvolt. Meg a trambulin, de azon is kb. 5 centiseket tud ugrani. Pedig itt tényleg volt mindenféle játék, esküszöm, még mi felnőttek is felmentünk mindenre.

Este aztán a lányok együtt akartak aludni, persze, ezt is Sári vétózta meg végül, pedig olyan édesek voltak, ahogy feküdtek egymás mellett az ágyban. Mi felnőttek meg megittunk 3 üveg bort, azt hiszem, elég oldott volt a hangulat…

Vasárnap délelőtt egy nagyon sétáltunk a közeli erdőben, ibolyát szedtek a hölgyek (meg botokat, meg kavicsokat), aztán ebéd után még kiugrálták magukat a helyi cukrászda játszótermében, amit mi szülők egy monitoron keresztül figyelhettünk. Sári persze nem akart hazajönni, azóta is emlegeti R.-t, hogy neki milyen jó barátja, és hogy mennyire szomorú, hogy el kellett jönni a játszóházból.

Gergő 6 és fél hónapos, korrigáltan 4. Igen, Gergő korábban született 11 héttel, 1300 grammosan. Most 7 kiló, olyan, mint egy labda, és kb. 50%-ban anya, 50%-ban apa … ami azt jelenti, hogy Gergő minden bizonnyal hajlani fog a kompromisszumokra.

Amikor Gergő megszületett, nagyon megijedtünk. Gergő szülei már régóta vágytak egy kisbabára, sokáig eredménytelenül próbálkoztak, és amikor végre úgy tűnt, hogy teljesül az álmuk, Gergőnek meg kellett születnie… szerencsére Gergő igazi kis hős, koraszülött-számítások szerint gyorsan (6 hét után) hazakerült a kórházból, ahol mindenféle tipikus és veszélyes baj elkerülte. Gergő úgy néz ki, hogy jól van, és talán nem is olyan sokára ez az egész koraszülött-hercehurca már csak egy emlék lesz – inkább jó, mint rossz, mert Gergő itt lesz a szüleivel, egészségesen, vidáman és boldogan.

Amikor Gergő megszületett, és mi nem sokkal később megtudtuk, hogy Eszter lakik bennem, viccelődtünk, hogy a lányunk férje már meg is van – egy gonddal kevesebb. Aztán amikor Eszter meghalt, és én ott ültem a frissen vásárolt játszószőnyeg és a Manduca felett, tanácstalanul, hogy mi a fenét csináljak vele, arra gondoltam, hogy Gergő az egyetlen ezen a Földön, akitől nem sajnálom… így hát elküldtem neki, úgy tudom, azóta is használja.

Gergővel együtt szilvesztereztünk, igazán jól viselte a bulit, leszámítva, hogy sűrűn kellett etetni, de ha azt vesszük, korrigáltan akkor még csak 1,5 hónapos volt…

Gergő volt a legfiatalabb Sári szülinapi buliján, amit igazán jól viselt, mert csak figyelt nagyon okosan, és egyáltalán nem zavarta a felfordulás.

Gergő volt az első kisbaba, akit Eszter halála után kézbe mertem/tudtam venni.

Gergő mosolygós kisbaba, de rám egyetlenegyszer sem nevetett, pedig bohóckodtam neki eleget. Mindenkire, a szüleire, Cs.-re, és egyéb emberekre is boldogan mosolygott, de amikor rám nézett, elkomorodott. Nem mérgesen, hanem inkább bölcs szomorúsággal nézett a szemembe. A babák minden titkok tudói. Azért nem mosolygott, mert ismerte a fájdalmamat.

Remélem, hogy fogunk mi még együtt nevetni – már csak azért is, mert Gergő lesz az én keresztfiam.