Húúú, annyi minden kavarog bennem... de egyenlőre igyekszem tényszerű maradni.

Sári holnap lesz 4 éves. Megtartottuk a szülinapi bulit még szombaton, azt hiszem, remekül sikerült. Végül egy kivétellel minden vendég el tudott jönni, a gyerekek - és a szülők is - szerintem jól érezték magukat. Sári természetesen meghívta azt a kislányt, akinek mindenórás az anyukája... mit mondjak, nem voltam boldog, de ez van. Szegény csaj eléggé meglepődött, amikor kiderült, hogy én is és K. is (akik 2,5 órát autóztak, hogy itt lehessenek, itt is külön köszönet érte) elveszítettük a babáinkat. Na, ez a nő többet biztos nem kérdezi meg senkitől, hogy van-e kistesó, ui. nálam is, és K.-nál is jól bekérdezett... Ok, nem tudhatta, nyilván nem úgy mutatsz be valakit a másiknak, hogy "helló, ő K., és meghalt a kislánya. Ja, és nekem is.". Azt hiszem, nem is nekünk volt rossz a dolog, hanem neki, amit persze megértek, de ez már tényleg nem az én problémám.

Gyakorlom ám kimondani: nem az én problémám... de erről majd máshol és máskor...

Időben akkor most visszaugrunk az időben 1 hetet...

Táppénzem utolsó hétvégéjét Sümegen töltöttük, hármasban. Nagyon jó, nagyon felszabadító hétvége volt, legalább is amíg ott voltunk (de a hazatéréses rossz érzésem már elmúlt, így nincs értelme leírni). Nagyon mély és tartalmas beszélgetésünk volt Cs.-vel erről az egészről, amin keresztülmentünk (és itt nem csak Eszterre gondolok), egészen más szemmel nézem azóta magunkat. Sári is jól érezte magát, neki is kellettek már a szülei.

Hétfőn visszaálltam a munkába. Sokkal jobb volt, és jobb is, mint amire számítottam. Persze, a munka minősége, és a belőle fakadó frusztrációk ugyanúgy jelen vannak, de most már tényleg leszarom. A hét pedig gyorsan elszállt, szóval ha más előnye nincs is, ez mindenképpen pozitívum. Teljen csak az idő, már messze akarok kerülni az elmúlt hónapok fájdalmától.

Vasárnap családállításon voltam. Erről többet nem írhatok, nem is akarok. Annyi csak, hogy megértettem, rendszer van a dolgokban. Ennyi.

És vasárnap reggel megjött a menstruációm. Ez nem töltött el rossz érzéssel, inkább örültem neki. A testem újra működik, és ez az első lépés. A lelkem pedig hamarosan követni fogja. Már nem gondolok minden percben Eszterre, és az elvesztésére. Persze, fáj, és nagyon hiányzik, és a fájdalom gyakran előjön, akkor utat is engedek neki, de már tudom, hogy ez "csak" a fájdalom, ez nem én vagyok, és ami legfontosabb, ez a fájdalom nem Eszter!

Eszter mi? Ha behunyom a szemem, akkor egy méhecskét látok, aki hol ott van, hol elrepül. Néha visszajön hozzám, néha csak a zümmögését hallom, néha azt sem. Nem akarom lecsapni, megfogni, de azt sem akarom, hogy megcsípjen - bár, ha nem piszkálom, akkor nem bánt. Csak ott van - repked, vagy megpihen. Az én méhecském, szeretném, hogy velem legyen, de nem tartóztathatom, ha menni akar.

Kedvenc blogomon ezt írták: "Ő a Holdból van. Sőt, ő a hold. Könnyedén függ felettünk minden éjjel, és minden nap rendszeresen eltűnik, hogy aztán újra megjelenjen, fényesebben és közelebb hozzánk, mint előtte."

Sári mostanában elkezdte mondogatni, hogy a másik kistestvérét Zsófinak fogják hívni. Mondtam neki, hogy egyrészt van már Zsófi a családban, másrészt még nincs a hasamban baba, de ha lesz is, akkor sem biztos, hogy lány lesz.
S: De az már sosem lesz az Eszter!
A: Igen, sajnos az Eszter már sosem lesz a hasamban.
S: Mert ő meghalt.
A: Igen.
S: Senkinek nem akarom elmondani, hogy meghalt.
A: Miért?
S: Mert ez olyan szomorú.
A: De elmondhatod!
S: De nem akarom!
A: Nekem sem akarod elmondani?
S: Neked sem.
A: Miért? Félsz, hogy akkor anya is szomorú lesz?
S: Igen, félek, hogy akkor Te is szomorú leszel.
A: Pedig én azt szeretném, hogy mindig mondd el nekem, ha valami bánt. Akkor én pedig megpróbállak felvidítani. Megígéred, hogy elmeséled anyának, ha szomorú vagy?
S: Megígérem.

Az a kis karácsonyfa-dísz angyalkát, amit Eszter sírjára tettem, már másodszor találtam arccal lefelé fordulva. Gondolom, a szél fordította meg. Nem akarok jeleket látni mindenben, de mégis beleképzelek valamit, üzenetet, nem tudom.

Ma 8 hete, hogy Eszter elment. Hétfőn, éppen 2 hónappal azután a szörnyű nap után kezdek újra dolgozni. Hasznos része leszek a társadalomnak, pénzt keresek, a munkám hozzájárul a GDP növekedéséhez, adót és TB-t fizetek majd, amelyből finanszírozzák a kórházakat, és amelyből kismamákat tartanak el. Én meg nem vagyok beteg, nem kell eltartani.

"De jól áll neked ez a dzseki!" - mondja a nagymamám. - "Nem is látszik rajtad, hogy ter..." - majd elharapja a végét, én meg úgy teszek, mintha nem hallottam volna. Igen, aki nem ismer, valószínűleg nem veszi észre, hogy 2 hónappal ezelőtt még azt hittem, gyerekem lesz.

Hétvégén hármasban elutazunk wellnessezni. Cs. szereti az ilyet, meg persze Sári is, és én is örülök, hogy együtt leszünk, csak mi. Sári igényli a társaságunkat, jobban, mint valaha, és örül, mert várat láthat, ahol eljátszhatja, hogy ő a királylány. Persze, bárhol máshol is eljátssza, nem akadály a helyszín. A fantáziája csodálatos.

Az angyalok lefelé fordulnak a sírhantokon, a mi életünk pedig megy tovább.

Ma azt találtam írni egy halvaszüléshez kapcsolódó cikkhez, hogy -idézem- "Egyébként már csak azért is érdemes lenne mindenkinek foglalkoznia a témával, hogy hálás legyél, hogy nem veled történt meg. Legközelebb, amikor pedig az éjszakai kelések miatt rinyálsz, jusson eszedbe, hogy milyen baromi szerencsés vagy, hogy van kihez kelned éjszaka."

Természetesen ezzel kihúztam a biztosítékot pár embernél. Mert "rinyálni" micsoda erős kifejezés, meg hogy jövök én ahhoz, hogy mások problémáit lefikázzam, de volt olyan, aki egyenesen azt mondta, hogy én magamat erkölcsileg a többiek fölé rendelem, mert nekem meghalt a gyerekem, és ez nem verseny, hogy kinek nagyobb a baja. Igen, ez volt az a pont, ahol kicsit valóban elszállt az agyam, és azt találtam mondani, hogy Eszter halála feljogosít arra, hogy ne kelljen megválogatnom a szavaimat. Ezután épp, hogy csak azt nem mondták, hogy megérdemlem, ami történt.

Persze, az egész nem érne meg egy posztot itt a blogban, ha nem kenné el tökéletesen a probléma lényegét. A cikk ugyanis felsorol pár linket, ahol a szülők fotómontázst csináltak halott babáik fényképéből, meg belinkeli az angyalokszüleit. Ennek mi a célja a cikknek? Sokkolás? Vagy a kattintásszám? Ha a problémáról akarunk beszélni, akkor miért nem egy érintettet kérnek fel? Miért hangzik így a cikk: hála istennek velem nem történt meg, de képzeljétek, van, akivel igen, és képzeljétek, azok fotómontázsokat tesznek fel a netre... Miért nem arról ír - egy kis utánajárással - hogy milyen lehetőségek állnak a szülők előtt (láthatja-e a babáját, eltemetheti-e, mik a jogai) - olyan dolgokról, amiről jó tudni, még mielőtt megtörténik... Vagy kitől kérhet segítséget, vannak-e olyan szakemberek a kórházban, akire lehet számítani. Ilyeneket jó tudni, csak úgy, hátha egyszer szükség lesz rá (ne legyen, de mégis).

Tudom, az ember nem akar szembesülni a ténnyel, hogy a gyereke meghalhat. Meg is értem. De esetleg az is megérne egy posztot, hogy mit tegyen az ember, ha a barátja, rokona kerül hasonló helyzetbe...

Ez így viszont semmi más nem volt, mint egy hatásvadász kattintásszám-növelő cikk... Kár érte. Meg értem is, hogy értelmetlen vitákba belemegyek.

Írom a blogot, járok a temetőbe (ha nem is minden nap, de sűrűn), fórumozok, állandóan a válaszokat kutatom - és mégis, úgy érzem, kevés... kevés ez, amit Eszterért tehetek.

Persze, érte már nem tehetek semmit. (Nem tudom, volt-e esélyem tenni érte valamit korábban, hogy életben tartsam. Talán ha hagyom megszületni a 29. héten? Szörnyű lett volna, lehet, hogy nem maradt volna életben, lehet, hogy beteg lett volna, de ki dönti el, mi a jobb? Akkor az tűnt jobbnak, hogy visszatartsák. Statisztikailag így volt több esélye. Ki tudhatta akkor, hogy már úgyis mindegy?)

Szóval a szó materiális értelmében Eszterért már nem tehetek semmit. De bennem ragadnak a dolgok, hiába minden, nem tudom kiengedni. Eszter csak nekem volt valaki. A világ, a társadalom számára csak egy adat, évi 470 magyar kisbabából egy, akik nem látják meg a szülőszoba fényeit. Eszter még a saját családjának sem volt "kész". Tegnap megkérdeztem Cs.-t, hogy egy- vagy kétgyerekes apának gondolja-e magát. Azt felelte, hogy egy... Persze, neki(k) nehezebb, mert Esztert fizikailag csak én érezhettem (hiába tett meg mindent, hogy a külvilág számára is látható legyen: néha úgy kidugta valamelyik testrészét, hogy azt hittem, kiszakítja a hasam...). Mégis, hogyan tudassam mindenkivel, hogy Eszter élt, létezett, még ha el is volt bújva egy bőrdarab mögé, akkor is, a maga 2 kilójával volt arca, pocakja, keze-lába, volt mindene, ami egy emberhez kell...

Eszternek talán gondolatai, érzései is voltak. Lehet, hogy nem tudta őket szavakba fogalmazni, de a szavak csak arra szolgálnak, hogy mások számára érthető köntösbe húzzuk a gondolatainkat. Nem a szótól válik valami fogalommá... Persze, nem ismerhetem a gondolatait. De eljátszhatok-e vele? Megfogalmazhatom-e úgy, hogy más is értse a játékot? Le tudom-e írni?

Ha tudnám, ha lenne ehhez megfelelő forma, akkor az lenne a címe: Beszélgetek Eszterrel. Egy gondolat-játék, egy párbeszéd lenne, két szereplővel. Az egyik vagyok én, az anya, a másik egy Eszternek gondolt gondolat...

Mindez ma hazafelé az autóban kristályosodott ki bennem. Írni akarok. Lehet, hogy nem sikerül, lehet, hogy a kutya sem lesz rá kíváncsi, de nem baj. Megpróbálom.

És akkor most ki nyugodtan lehet röhögni, mert leszarom.

A múltkor megint rákérdezett egy anyuka az oviban, hogy megszületett-e a kistesó. Mondtam, hogy meghalt. Nem hallhatta jól, mert még vissza is kérdezett. Nem tudom, basszus, minden szarról szeretnek ezek pletykálni, miért épp ez nem terjedt el?

Sári persze végighallgatta a párbeszédet, és megjegyezte, hogy majd születik másik kistesó. Aztán hazafelé megbeszéltük, hogy ahhoz, hogy egy kisbaba megszülessen, 9 hónapnak kell eltelnie, és még nincs a hasamban a baba, így erre még várnia kell. De a következő szülinapján már lehet, hogy lesz baba a hasamban. Ezzel kiegyezett.

Aztán tegnap el kellett mesélni az Ovi-ügyet. Majd kérte a Tesó-ügyet. Az ilyen témájú mesekönyveket elpakoltam, ő mégis emlékezett rá. Mondtam, hogy nem szeretném elmesélni, válasszon másikat, de hajthatatlan volt. A Tesó-ügyet akarta. Sírni kezdtem. Bejött Cs., és nem értette, miért nem akarom elmesélni azt a mesét. Végül Anyu elmesélte Sárinak, én meg rákérdeztem Cs.-nél, hogy most tényleg nem érti, mi a gondom azzal a könyvvel? Szerinte teljesen nyugodtan el kellene tudnom mesélni, hogy a kiscsajnak tesója lesz? És hogy milyen lesz a tesóval? Szerinte nyugodtan elmesélhettem volna, vagy megkérhettem volna őt is (na persze, nem véletlenül meséltem én a gyereknek, ugye).

Nyilvánvalóan próbáltuk Sárit felkészíteni arra, hogy milyen lesz, ha majd Eszter megszületik. Volt egy csomó mesekönyvünk a témában, meg általában, rengeteget beszélgettünk róla. De arra nem készültünk fel, hogy mi lesz, ha nincs mire felkészülni!

A: Sári, Te mit kívánnál a hullócsillagtól.
S: Még egy apukát.
A: ???
S: Hát akkor az egyik nyugodtan számítógépezhet, amíg a másik visz a nyakába.

(Mindeközben Cs. a számítógép előtt ült.)

Tegnap voltam 6 hetes kontrollon. Elvileg minden rendben a sebemmel, a méhszájammal, stb. Az orvos mindenféle vizsgálatokat írt elő, ma egész délelőtt a beutalókat intéztem (a szülészeten, egy élmény volt). Lesz teljes vérkép, máj és vesefunkcióval, vércukor, hormonszint, és meddőségi vizsgálatok. Nem hiszem, hogy ezeknek bármi köze lenne a történtekhez, de egy próbát megér. Eredmény hónapok múlva várható csak.

Az orvos szerint akármikor terhes lehetek újra. Nem kell semmit várni, ha nem akarok. (Persze, még nem vagyok rá kész, nem is tudom, mikor leszek újra). Mondjuk, a gyerekhez szexelni is kellene, meg azért menstruálni sem ártana, és ezek közül még egyiket sem pipáltam ki.

Annak, akinek ennyi császármetszése volt, a neten mindenhol minimum 1 év várakozást javasolnak. Rákérdeztem, de az orvosom szerint mivel úgyis császár lesz a 3. is, amit biztosan elvégeznek még a 38. hét előtt, így nincs jelentősége a várakozási időnek. Még egy gyerekem sem maradt bennem 38 hétig! Azt felelte, hogy a következő sem fog, valószínűleg hamarabb megműtenének. A következő terhesség során egyébként is mindenféle támogató kezelést megadnak, főleg, ha addig nem lesznek eredményei a vizsgálatoknak, mert akkor úgy kezelik, mintha pozitívak lettek volna. Vagyis kapok majd hormonpótlást, véralvadásgátlót. A 20. héttől kiírnak, és a 32-33. héttől kórház. És kapok kölcsön otthoni szívhang hallgatót.

Boncolási eredmény még mindig nincs, mert a szövettan még nem kész. Ennek az az oka, hogy a patológián kóros orvoshiánnyal küszködnek, ui. a patológus orvosok léptek le először külföldre. Ott nincs hálapénz, ugye. Azért a részleges jegyzőkönyvet megkaptam. Egy kukkot sem értettem belőle, de az orvos szerint nincs benne semmi kórosra utaló eltérés. A halál oka hypoxia, ami oxigénhiányt jelent. De hogy azt mi okozta, azt nem tudni.

Az kiderült belőle, hogy Eszter (akit csak úgy neveznek a leletek, hogy [vezetéknév] Halott Leány) 47 cm és 2120 g volt. A köldökzsinór sem volt annyira rövid (38 cm), mint korábban gondolták.

A hetem orvoshoz járkálással telik. Holnap megyek pszichológushoz, nem tudom, van-e értelme, mindenesetre egy próbát megér. Közben járok egy dokihoz, aki belgyógyász, de akkupunktúrával is foglalkozik - talán sikerül a refluxomat kicsit rendbe szednie. Szerinte a stresszoldással van a gond, mindent nagyon magamban tartok. Azt a feladatot adta, hogy minden nap írjam fel egy papírra azokat a dolgokat, amik idegesítenek, vagy amin rágódom, és égessem el. Már tegnap elkezdtem volna, de elmaradt. Valahogy nem volt hozzá erőm... hát, ez is jól indul.

Anyu mondja, hogy Sári a minap megint elmesélte, hogy 3 gyereke lesz: Angyal, Csillag és Péter. Igenám, de mindháromnak más lesz az apukája (Kende, Torin és Barnus). Anyu felvetette, hogy ez így nem biztos, hogy jó lesz, mert az apukák bizonyosan nem örülnek majd egymásnak. Erre Sári:
- De egy apuka nem tud 3 gyereket a nyakába vinni!

Lehet, hogy direkt szívatom magam, de végül is örülök, hogy így alakult. Tegnap S-sel találkoztam, kislánya, Zsófi 4 hónapos. Angliában élnek, legutóbb a 8 hetes Zsófit láttam karácsonykor. Persze, akkor még minden rendben volt.

Úgy volt, hogy átmegyek hozzájuk, meglesem Zsófit, mert azért kíváncsi voltam rá is, aztán kettesben elmegyünk valahova. Így jó lesz, gondoltam, mert ott náluk lehet bőgni, mert azt azért sejtettem, hogy nem tudok bőgés nélkül ránézni egy ilyen kicsi babára, de aztán elmegyünk, és ennyi.

Végül nem így alakult. Egyfelől S. sógornője, aki 7 hónapos terhes, ott volt náluk, mert felújítanak. Persze, bőgtem, amikor találkoztunk, de végül is még a babáról is tudtam kérdezni. Utána kiderült, hogy S. nem tudott elég tejet fejni, így ha el akarunk menni, vinni kell Zsófit is (aki éppen aludt). Kicsit bepánikoltam, de amikor kihozta Zsófit, rájöttem, hogy nem lesz itt gond. Zsófi ugyanis egy kerek fejű, tejfölszőke, kék szemű, borzasztó nyugodt kisbaba - semmi, de semmi nem emlékeztetett benne Eszterre. Csak egy kisbaba volt, a barátnőm lánya, semmi több. Azért megfogni nem akartam...

Az étteremben a kislány ráadásul meg sem nyekkent, nyugodtan ült a hordozóban, és bámulta a csillárt. Néha ránevetett az anyjára, végül is aranyos volt. Na, ezt Sárival tuti nem lehetett volna ennyi idősen megcsinálni, emlékszem, egyszer családostul elmentünk nyaralni, amikor Sári 5 hónapos volt, és felváltva ettünk, amíg a másik a gyereket ringatta, szórakoztatta... Gondolom, Eszterrel sem lett volna másképp. Amilyen kis ficánka volt a hasamban...

Aztán Zsófi megéhezett, és S. megszoptatta. Végül is ebben sem volt semmi különös. Nem azt mondom, hogy nem szorult el a szívem, de ha nem lett volna ott Zsófi, és nem szoptatja meg, akkor más miatt fájt volna. Természetes, hogy S. szoptatja a lányát, ha éhes, és a lánya megéhezik, ha kell, ha nem, nem törődhet ő valaki másnak a fájdalmával, ha életösztöne azt diktálja, hogy most kell ennie. És ez így van jól. Nem sajnáltam tőlük a boldogságukat. Nekem is lesz még 4 hónapos babám, én is meg fogom szoptatni akár egy étterem közepén is, és akkor biztos, hogy én leszek a legboldogabb ember a földön. Mert én már tudom, hogy ez mennyit jelenthet!

Sári: Engem is el fogtok temetni?
(Pffff, erre mit lehet mondani?)
A: Nagyon remélem, hogy nem!
S: (nevetve) Mert én varázsgyerek vagyok?
A: Igen, az vagy.
S: Miért vagyok varázsgyerek?
A: Mert az én kislányom vagy. Nekem varázs-gyerekem van.
S: (sírdogálva) Nem akarok meghalni!
A: Nem halsz meg! Csak a nagyon betegek és az öregek halnak meg! (Nem igaz!!!)
S: De most beteg vagyok! (Meg van fázva)
A: De nem vagy annyira beteg! Csak megfáztál.
S: És a kiskatonáim legyőzik a bacikat.

Drága kicsi Eszter!

Gondolatban legalább százszor kezdtem el Neked ezt a levelet, de aztán mire le akartam írni, valahogy nem tűntek jónak a szavak. Milyen szavakat is használhatnék, amelyek jól le tudnák írni, amit érzek. Erre nincsenek szavak.

Ma kellene, hogy megszüless. Három és fél kilósan, vörösen, sírva, dühösen követelve, hogy enni kapj, hogy élethez juss! Legfőképpen, ma kellene, hogy kezdődjön az életed, annak minden örömével, csodájával, és megpróbáltatásával együtt. Ma kellene, hogy esélyt kapj arra, hogy megismerd a világunkat, hogy boldog legyél benne, és boldoggá tegyél még egy csomó embert, akivel összehoz az élet. Ma kellene elkezdened az utazást, a tanulást, megismerni minket, a családodat, megfordulni, felülni, mászni, az első lépések, első szavak, és amikor először kimondod, hogy "anya". Veszekedni a testvéreddel, de leginkább együtt játszani, csodálni a "nagytesót". Oviba, iskolába menni, írni-olvasni-számolni, aztán az első szerelmek, első csalódások, az érettségi, az egyetem, a munka. Férjhez menni, gyerekeket szülni, és megérteni, hogy ez a legcsodálatosabb dolog a világon. Nézni, ahogy nőnek, megöregedni és úgy meghalni, hogy mindent megéltél, amit akartál, és amit lehetett. Hoztál jó és rossz döntéseket, voltál szomorú és voltál nagyon boldog.

Igen, ezt akartam Neked. Nem tudtam megadni.

És most majd' belepusztulok, hogy nem ismerhettem meg még a hangocskádat sem!

Drága kislányom, kérlek, bocsáss meg, amiért nem tudtam jobban figyelni Rád. Bocsáss meg, amiért azt hittem, hogy Neked az a legjobb, ha a testemben vagy, mert ott tudok Rád legjobban vigyázni. Én nem tettem, nem tehettem semmit, hogy megmentselek. Éreznem kellett volna, hogy nem jó Neked odabent, de nem vettem észre időben, és már nem tudtalak megmenteni!

Nem tudom, miért kellett visszafordulnod, Te döntöttél így, vagy valami más volt az oka. De tudom, hogy jó helyen vagy, ahol nincs félelem, és nincs fájdalom. Tudom, hogy boldog vagy ott, ahol vagy.

Én majd megtanulok a hiányoddal élni. Ne aggódj értem, jó lesz nekem, mert egyszer majd megtanulok örülni annak, hogy szerethettelek Téged.

Nagyon szeretlek kicsikém!

Anya

Azt álmodtam, hogy Eszter a 30. héten megszületett. Elvitték, és én a gyermekágyas osztályon kerestem. Meglepően könnyen tudtam szülés után sétálni. A kórteremben, ami inkább egy tornateremre hasonlított, egymás hegyén-hátán feküdtek az anyukák a kisbabáikkal. Elmentem egy ágy mellett, ott a volt kollégám felesége feküdt a második kislányával, akinek Eszter (valami) volt a neve. Szerencsére nem ismert meg, mert én nem akartam vele beszélgetni, és elmesélni, hogy Eszter meghalt. Mert addigra a kisbabám már nem Eszter volt, hanem egy másik baba.

Aztán elvitték mellettem a kisbabámat, de nem mutatták meg. Nem is szóltak, hogy ő az, de én tudtam, mert olyan pici volt. Be volt bugyolálva, még a feje is. Aztán mégis valahogy megláttam a hajacskáját, ami hosszú volt, és göndör. Aztán az arcát is: Sári-arca volt, és mosolygott. Az arca nem egy újszülötté volt, hanem egy nagyobb gyereké - talán Sárié.

Inkubátorba tették, most már Sári volt. Aztán megint Eszter. Meg akartam szoptatni, de eszembe jutott, hogy 5 hete mindent megteszek azért, hogy elapadjon a tejem, meg gyógyszert is szedek, ilyen tejet nem kaphat Eszter. Hogy lehet, hogy 5 hete még meghalt, most meg mégis él, és szoptatnom kellene? Gondolkodtam, hogy vajon ha ma már nem veszem be a gyógyszereket, akkor jó lesz-e már a tejem? És cumisüvegből megetethetem-e? Olyan lelkiismeret-furdalásom volt.

Aztán felébredtem, és kiderült, hogy nyugodtan szedhetek gyógyszert, csinálhatok akármit, mert a tejem nem kell senkinek.

Ma hajnali 5-kor arra ébredtem, hogy valaki havat lapátol. Borzasztó idegesítő volt, ahogy a fém lapát a betont karistolta. Mondom magamban, ki ez a barom, akinek nincs jobb dolga, mint a havat dobálni vasárnap hajnalban.

Kicsit jobban füleltem - és kiderült, hogy Cs. horkolt ilyen veszettül karistolóan. Ez volt az a pillanat, amikor átmentem Sári ágyába. Az meg szerencsére szabad volt, mivel a kisasszony már egy ideje csak a mi ágyunkban hajlandó aludni. Amikor megkérdeztem, hogy mégis mikor óhajt a saját szobájába költözni, közölte, hogy majd ha iskolás lesz. Hát igen, őt nem zavarja az apja horkolása.

Sári: Anya, mi az a laptop?
A: Hát amivel anya dolgozni szokott.
S.: De apának rendes munkahelye van!

Annyira örülök, hogy Sári kinőtt az Annapetigergő-mániából!

Igazából már jó régóta elő sem került a sorozat, helyette az igazi nagy mesék vannak porondon. Persze, arra gyorsan rájöttünk, hogy Andersent neeee, mert annak rendszerint szomorú a vége, és ha szomorú, akkor Sári is az, amit úgy tudunk leginkább oldani, ha kap még egy mesét. A Grimm-klasszikusok nekem valahogy nem annyira jönnek be, és különben is, azt olvastam, hogy a Benedek Elek mesékkel kell kezdeni (ill. folytatni, az állatos mesék után, ami viszont nálunk totál kimaradt). Ez jó, szerettem Benedek Eleket.

Akkoriban nem tűnt fel, de most viszont majd' megőrülök tőle, hogy a mesékben kb. 3-4 váz van, amire felhúzzák a sztorit. Van olyan, ahol gyakorlatilag csak a nevek mások, de a cselekmény tökugyanaz. Ok, szerencsére ez csak engem zavar, Sári tök jól elvan a klisékkel, de hát ez a célja a mesélésnek, nemde?

Közben Bartoserika is visszakerült a könyvespolcra, igaz, nem a családjával, hanem Hanna utazásaival, ami amúgy szerintem nagyobbaknak való, de Sári azért nagyon szereti. A szöveg itt nem olyan bugyuta, mint az Annapetigergőben, de itt meg olyan nyakatekert, magyartalan, és gyerektelen mondatok vannak néha, hogy a hajam égnek áll tőle.

A legjobb viszont az, amikor Sári mesél. Tegnap este vagy 1 órán keresztül csavarintotta a történetet, a végén már nem tudtuk követni... De nagyon jót mulattam olyanokon, hogy "ott, ahol a kultafalku malac túl", meg "illendoen koszontotték a kilált, de nem úgy, hogy >>szia kilál!<<, hanem úgy, hogy >>felséges kilálom<<", illetve a bonyodalmak, miszerint "az olegasszon megmondta a kilálfinak, hogy a nappaliba és a hálóba bemehet, de a halmadik szobába ne menjen be, mert ott lakik a cúna, gonosz oldog. Így hát a kilálfi oda nem ment be". Már nem emlékszem, mi volt a sztori vége, de az biztos, hogy valamit "hét nappal és hét é'szaka" kellett csinálni.

A kívülállóknak bizonyára patetikusnak tűnhet, de ma beleírtam Eszter nevét a hóba. A temetőben szerintem a hó beállta óta egy lélek sem járt, csak az én lábnyomaim látszódtak (meg egy madáré, bár az, hogy ezt is leírom, patetikusnak hathat...).

A síron egyébként alig volt hó. Körülötte mindenhol, de a földkupac meztelenül barnállott a fehérségben. Elé írtam, egy faággal: Eszter nagyon hiányzol.

Ennyi. Majd betemeti a hó. Szó szerint és képletesen is. Bár lehet, hogy nem az idei.

(A címben szereplő sorokat egy sorstárs amerikai anyuka adta a blogjának.) Csak akkor fáj, ha lélegzem...

Azt álmodtam, hogy Eszter meghalt. Nem a halálát álmodtam meg, hanem a hiányát. Szörnyű volt. Aztán reggel felébredtem, és rájöttem, hogy nem álom volt.

A legrosszabb, hogy ha valami olyat csinálok, amit "normálisan" (terhesen, vagy kisbabával) nem tennék, rögtön eszembe jut, hogy nem itt kellene lennem, nem csinálhatnám ezt, ha Eszter élne! De nem támasztom fel azzal, ha bezárkózom a lakásba, ha nem veszek tudomást arról, hogy az élet megy tovább! Semmivel sem támaszthatom fel, mást nem tehetek, mint hogy megtanulok együtt élni ezzel a fájdalommal. Csak akkor fáj, ha levegőt veszek...

Ma 1 hónapja, hogy Eszter meghalt. Ő döntött-e úgy, hogy nem akar megszületni, vagy valami más oka volt? Nem tudom. De nehéz hónapot teremtett a hiánya, és az a sejtésem, hogy még jó pár ilyen fogja követni ezt a szörnyű 31 napot. Meddig? Mikor lesz vége? Talán sohasem. Amíg lélegzem.

Hát megérkezett az idei első hó. Kicsit késve, de itt van. Olvastam, hogy összeírogatták a szülés előtt álló nőket a cikisebb településeken, hátha... Próbálok nem arra gondolni, hogy normál esetben engem is nyilvántartásba kellett volna venni...

Emellett É. kisfia, T., akiknél 1 hete voltunk, bárányhimlős lett. Mivel az már akkor is fertőz, amikor lappang, ezért jó esély van rá, hogy Sári is elkapta. (Itt kérek elnézést K.-tól és R.-től, akik meg tegnap voltak nálunk, nem tudom, R. volt-e már bárányhimlős, de ha nem, és ha Sári elkapta, akkor most akár haza is vihette tőlünk a vírust). Mindez csak azért érdekes, mert mindig volt egy olyan kényszerképzetem, hogy Sári tuti akkor lesz bárányhimlős, amikor Eszter születik, és majd karanténban leszünk 2 hétig, és Sári nem láthatja a húgát. Hát, Sári tényleg nem láthatja a kistesót, de sajnos nem a bárányhimlő miatt.

A hó miatt egyébként kérdéses volt K.* és R. rég tervezett látogatása. Szerencsére K. elég bevállalós, így be tudtak jönni tegnap, aminek nagyon örültem én is és Sári is. R.-rel igazán jót játszottak, volt sikongatás, meg minden, úgyhogy K.-val alig tudtunk beszélgetni.

Én viszont a hó miatt nem mertem elmenni a rég várt családállításra ma. Pedig annyi mindent vártam volna tőle... de már nem vagyok olyan bevállalós, mint régen, amikor 12 órát hajlandó voltam hóesésben vonatozni, csak hogy a pasimhoz hazajöhessek. Ez ma már nem megy. Elvégre mégiscsak vár itthon egy gyerek... Ráadásul a nő nem volt túl megértő a szituációt illetően, pedig nem azt kértem, hogy adja vissza a pénzem, csak azt, hogy hadd menjek egy másik alkalommal. De mivel a szabályzatban benne van, hogy ha nem megyek, akkor buktam a pénzt, így erre hivatkozva nincs lemondás. Nagyon rosszul esett ez a rugalmatlanság, és mint mostanában minden olyan helyzetben, amikor valami nem sikerül, így most is elbőgtem magam. Szánalmas. Aztán bár reggel még el lehetett volna indulni, de mostanra tiszta hó a város, így végül is nem bánom, hogy nem mentem. Azt persze igen, hogy ismét nem lettem okosabb - bár nem tudom, milyen kérdésekre várom a választ, mert azokra valószínűleg nincsen.

*K. sorstárs, és nem csak abban, hogy kislányát a 37. héten veszítette el.

Azt írta ma a horoszkópom, hogy csudajó napom lesz. Hát, mit ne mondjak, ez ám a kihívás...

Amikor Eszter bekopogtatott hozzánk, elkezdtem növeszteni a hajamat. Na jó, igazából már előtte is kacérkodtam a hosszú haj gondolatával, de mivel annyira hullott, mint a hó, így hiába erőlködtem, nem nagyon nőtt meg.

Esztert várva persze simán ment a dolog. Terhesen amúgy is erősebb az ember haja. Mondjuk, az enyém azért nem lett húdeszép, de elment.

Mostanra viszont már nagyon utáltam. Nem tudtam vele semmit kezdeni, nem tetszett, ha összefogtam, az sem, ha kibontottam. Csak Sári miatt nem vágattam le, mert ő mindig nyafogott, ha szóba hoztam a fodrászt.

Aztán tegnap találkoztam J-vel, akinek a szép hosszú szőke haja helyett igazi fiús frizurája lett (és jól áll neki...), és mivel ma volt 1 felesleges órám a kocsira várva, így beugrottam a fodrászhoz. Na, nem lett nagyon rövid, csak olyan, mint volt (úgy 9-10 hónapja).

Gondoltam, ez majd jót fog tenni. Hát, nem tett. Amikor a mama meglátott, közölte, hogy a régi hajam sokkal jobb volt. Mondtam is neki, hogy ő aztán fel tudja vidítani az embert. Azóta már vagy 100X mondta, hogy jó ám a hajam, csak meg kell szokni, de már mindegy.

Nem mintha érdekelne...

(Sári viszont nem verte ki a hisztit a hajam láttán, úgyhogy ezt jó pontnak könyvelem el)

Még jó, hogy múlt héten lefoglaltam, és kifizettem a Malév-repülőjegyeket Párizsba. Ma jön a hír, hogy lehet, hogy csődbe mennek (ok, én már pár napja tudtam róla: egy ismerősöm pletykálta). Hiába, ez a mi formánk. Azért remélem, egyszer eljutok Párizsba is.

Sárival ma álarcokat csináltunk. Cica, maci és kacsa (ez utóbbi igencsak kreatívan sikerült), és Sári sk. gyártott egy oroszlán-álarcot. Ez annyiból állt, hogy a papír szélét végig bevagdosta (sörény), én vágtam neki szemet, és Sári kicsit kiszínezte sárgára. Egyébkénk mostanában nagyon szeret rajzolni, gyurmázni, festegetni. Nem tudom, mennyire kellene tudnia már az ilyen dolgokat, de már előfordul, hogy felismerhetőek a rajzok. (Bár ezekre a dolgokra is jellemző, hogy nagyon hamar feladja, ha nem sikerül úgy, ahogy eltervezte. Ma pl. azt mondta, hogy nem szeretne színezni, mert mindig kimegy a vonalon túlra. Ééés? - kérdezem én...)

Valamelyik nap rajzolt egy emberformájú valamit, mire rákérdeztem, hogy ez én vagyok?

S: Neeem, Neked nincs ilyen nagy fejed!
A: Akkor ki?
S: Hát egy tökfej!

Egyébként befestettem ma a hajam, és bár ez némileg javított az összképen, de azért még mindig elég siralmasan nézek ki. Jó, ez már csak hiszti...

Visszapörgettem a blogomat valami miatt, és ráakadtam a "Birthsday thicker"-re. Akkor tettem be, amikor 100 nap volt vissza a terhességből.

Azt írta: "Eszter is on her way. 37 wks + 4 days pregnant. About 17 days to go."

És már több, mint 3 hete halott.

Sári nagyjából ekkora volt, mikor született.

Újabb ok a bőgésre.

Hát igen. Ha már a földön vagy, és azt hiszed, ennél rosszabb már nem lehet, akkor azért még beléd lehet ám rúgni!

Amikor Sári született, csodáltam a testem ösztönösségét. Sári még aludt a kiságyban, babakocsiban, de már ideje volt a szoptatásnak, a mellem megfeszült, és két pillanat múlva Sári is elkezdett ébredezni. Vagy épp fordítva - ránéztem a mocorgó kisbabámra, és a mellem megtelt tejjel.

Honnan tudta akkor a testem, hogy etetni kell?

És most miért nem tudja, hogy NINCS KINEK ADNOM?

Eddig egész jól elvoltunk, a mellem és én. A kórházban felírtak tejapasztót, lelkiismeretesen végig is szedtem, éjjel-nappal hordtam melltartót, és néha be is borogattam, ha olyanom volt. Pár csepp csurgott, de nem fájt, vagy feszült. Erre tegnap, 3 héttel Eszter halála után bedurrant a mellem. Előjött a jól ismert érzés, amit Sári csecsemőkorában annyiszor éreztem: csomós a mellem, masszírozni, fejni, szoptatni kellene. De most egyiket sem csinálhatom...

Beszéltem a dokival, ír még fel tejapasztót, ami amúgy állítólag függőséget okoz, szóval hajrá! Kutakodtam a neten is homeos szerek után, végül a 3. gyógyszertárban sikerült találnom megfelelőt. Most várom a hatást. Főztem zsályateát, állítólag az is apasztó, hát ezen ne múljon, jó szar íze volt, de azért megittam.

Egyébként sejtettem, hogy nem úszom meg ilyen könnyen ezt a tejelválasztásos témát. Istenem, mennyire örülnék, ha most azon kellene csak hisztiznem, hogy nincs elég tejem, és tápszeres lenne a babám! Biztos életem nagy tragédiájaként élném meg, hogy nem tudok szoptatni... Persze, Sárival is rengeteg tejem volt, még tejtestvére is lett - gondoltam, hogy most sem lesz gond a szoptatással. De azt nem, hogy nem lesz kit szoptatnom!

Ma 3 hete, hogy Eszter elment. Nem törődünk a dátumokkal, de mégis.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Megnéztem az Eszter név jelentését. Azt jelenti: csillag. Sári mindig azt mondja, hogy három gyereke lesz: Angyal, Csillag és Péter. Németül a babákat, gyerekeket, akik meghaltak, "Sternkinder"-nek (csillag gyerekeknek) nevezik. Ha ezt előbb tudom, vajon ezt a nevet adom-e a kislányomnak?

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Nem volt egyetlen terhességi csíkom sem a hasamon, a linea nigra is elég későn jelent meg, akkor viszont a köldököm fölé nőtt. Még most is megvan. Épp a szívemig ér.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tegnap elfelejtettem felhívni az orvost a szövettan eredményekért. Ő nem felejtette el, de még mindig nincs eredmény.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Párizsba megyünk áprilisban. Jegyek lefoglalva, kifizetve. Szálláskeresés folyamatban. A Szajna-parton fogok sétálni...

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Valaki mondja már meg, meddig tart ez az egész? Ha megmondják - akármilyen hosszú idő is - kibírom, mert tudom, hogy vége lesz. De mikor lesz már vége? Mikor csillapodik ez a hiány? Mikor?

Esztert várva úgy terveztem, max. egy évet maradnék itthon. Tudtam, hogy nem vagyok az a "karrier helyett csak a gyerek"-anyuka, én az önfeláldozásnak ezt a fokát őszintén nem tudnám meglépni, még akkor sem, ha az ún. karrierem azért nem túl fényes. (Azt most hagyjuk, hogy a bűnlajstromomon, amit Eszter halála óta igyekszem felállítani, ez a tétel is szerepel.)

Most pedig hivatalosan 6 hét után munkaképesnek leszek nyilvánítva, ami praktikusan azt jelentené, hogy február 16-n, egy nappal Eszter eredeti születési dátuma után vissza kellene mennem dolgozni. Természetesen erre nem leszek képes, ezt már most tudom. Ráadásul 6 hetes kontrollra is csak pár nappal később megyek, így orvosilag is meg van az indok arra, hogy miért várjak még a munkába visszatéréssel.

Tehát feb. 16-tól táppénzre akarok menni, de hogy erre van-e lehetőség, azt a háziorvossal meg kellett beszélnem. Emiatt is mentem el ma. Meg egyáltalán, hogy bemutassam a zárómat. Meg mert újra visszajött a hasmenésem, gondolom, idegi alapon. Meg mert nézze már meg a sebemet. És egyáltalán, háziorvoshoz el kell menni, addig a főnökömmel sem beszélhetek, amíg háziorvosnál nem voltam. Ugye.

Gondoltam én, baj nem lehet, az én háziorvosomhoz csak nyugdíjasok járnak, de azok sokan. Nos, sokan nem voltak, ellenben természetesen a folyosón várakozott két kisgyerekes anyuka is. A gyerekek aranyosak voltak, rohangáltak, egészen addig, amíg az egyik anyuka jött volna sorra, és felkapta a kisfiát, hogy bemenjenek a rendelőbe. A gyerek azonban - gondolom, azt hitte, hogy őt viszik orvoshoz - olyan sírásba kezdett, hogy a szívem szakadt meg érte. Aztán persze én is bőgni kezdtem. Nem tudom, miért pont a síró, hisztiző kisfiú volt az utolsó csepp a pohárban, mindenesetre végig bőgtem az egész vizsgálatot. Ez volt a mai első sírás. Lesz még.

Az orvos sem tudott sok okosat mondani. A sebem viszont ok, a seb körüli duzzanat normális. A hasmenésem nem ok, de szerinte vírus (én tudom, hogy nem vírus). Kaptam valami gyógyszert, még nem váltottam ki. Táppénzre mehetek, majd szóljak, meddig akarok itthon maradni.

Akkor most már elvileg minden adminisztratív akadálya elhárult annak, hogy beszéljek a főnökömmel. Éljen.

A feltételezett IBS-em és a halvaszülés kapcsán kicsit kutakodtam a neten (le kellene már szoknom a netes gyógyításról, de ezt most tényleg csak azért néztem meg, hogy lehet-e összefüggés), és ezt találtam. Nos, én (egyenlőre) nem vagyok pánikbeteg, és egy csomó olyan tünetem nincs, amit itt felsorol, de egy csomó van (hasmenés, reflux, hajhullás, vérszegénység, szájherpeszek, aszta-szerű allergia - egy vetélés, és egy halvaszülés). Lehet, hogy nem is IBS-em van, hanem glutén-érzékeny vagyok? Most kezdjek el ezen pörögni? Csak mert visszatérő rémálmom, hogy valami diagnosztizálatlan bajom van, ami miatt ez az egész történt. Ha pedig így van, akkor megtörténik újra! Azt nem tudom, túl tudnám-e élni.