Sári azért javulgat, bár tegnap délelőtt, amikor felébredt, újra felment a láza 38,2-re, úgyhogy a gyerekorvossal való konzultálás után most nem Panadolt, hanem kúpot adtam neki. A kismanó egyébként hősiesen tűrte mind a popsilázmérést, mind pedig a kúpbeadást.

A gyerekorvossal egyébként eddig nagyon meg vagyok elégedve. Kezdve azzal, hogy még engem is kezelt gyerekkoromban, és ugyanott rendel, ahova mi jártunk anno, sőt, Zsolti egyszer le is pisilte, nagyon normális. Hétfőn ugye elvittem hozzá Sárit, amikor is megvitatta velem, hogy mit gondolok az antibiotikumról (ne tömjük bele a gyerekbe mindenáron), és mivel egy véleményen voltunk, nem adott neki. Viszont kérte, hogy kedden hívjam fel, és szerdán vigyem el újra a gyereket. Tegnap, mikor beszéltünk, mondta, hogy bár Pestre megy, azért délután még szóljak oda, és ha estére rosszabbul lesz, akkor kijön. 

Erre szerencsére nem volt szükség, mert Sári a kúptól jobban lett. Enni ugyan nem akart szilárdat, de a gyümölcslét elfogadta, és sokat szopizott, meg aludt egy hatalmasat délután is. Este kicsit megint hőemelkedése volt, de arra már nem adtam neki semmit. Elaludni viszont alig bírt, úgy tele volt az orra. Amúgy is vagy egy liter taknyot kiporszívóztam belőle a nap folyamán, de estére durvult el igazán a helyzet: ha folyamatosan porszívóztam volna, az sem lett volna elég. Szegényt annyiszor cseszegettem az orrszívással, hogy jelenleg ha meglátja a csövet, már ordít.

Végül oda kellett bújnom mellé, csak úgy aludt el. Mondjuk annyira nem bántam, mert én is hulla voltam, és amikor Cs. is bejött, Sárit már be is lehetett tenni a kiságyba. 3-kor kelt, akkor megint szívtunk, majd szopi, és végül negyed hatkor végleg fölébredt (szívás, szopi). Láza most sem volt, de még mindig iszonyatosan taknyos, úgyhogy a reggeli program a bírkózással egybekötött orrszívás és szopi volt egészen mostanáig, amikor is kidőlt a sok hisztitől.

Jótanács: homloklázmétőt ne vegyetek, még ha 10,000 Ft-os, akkor se, ui. nekem következetesen 36,7-t mutatott, amikor popsiba 38,7-t mértünk (vagyis 38,2 volt a láza).

Sári tegnap este 8-kor ébredt fel, és borzasztó forró volt, úgyhogy újabb popsilázmérés következett. Szegénykémet le kellett fogni, mert annyira izgett-mozgott,meg persze nagyon sírt. A láza feljebb ment, bár nem volt olyan vészes, mint érzetre (38 fok), de családilag a lázcsillapítás mellett döntöttünk. 

Valahogy lenyomtam a torkán a 4,5 ml Panadol szirupot, aminek a színe, szaga, állaga és íze is borzalmas volt. Utána próbáltam megszoptatni, de annyira szörcsögött, hogy vagy ötször ki kellett szívni az orrát. Szerintem egyáltalán semmit nem szopizott, de mindenesetre elaludt, és szinte rögtön utána én is, mert annyira kimerített a nap, hogy mozdulni sem bírtam.

Éjjel egyig aludt, amikor is átköltözött mellém, mert aztán kb. félóránként ébredt, amikor is rendre ki kellett szívni az orrát. 3 körül megint nagyon forró volt, úgyhogy újra adtam neki lázcsillapítót, bár most nem szórakoztunk a lázméréssel. Ennek ellenére továbbra is fel-felébredt, én mindig szoptattam, mert valahol olvastam, hogy beteg babának az anyatej a legfontosabb, és amúgy is sok folyadékot kell innia. Persze inkább csak cumizott, nem nagyon evett, és jól összerágcsálta a mellemet. Én persze szinte semmit nem aludtam ötig, amikor is a kismanó végleg felébredt.

Mintha kicserélték volna, vigyorgott, játszott, gőgicsélt (mondjuk, jobban örültem volna, ha ezzel vár legalább hatig, de így is jó volt). Persze, tudtam, hogy nem kell ezt elhamarkodni, mert hétóra felé újra nyűgösködni kezdett, fél nyolckor pedig már torkaszakadtából üvöltött. Láza szerintem nem volt, de újabb orrszívá-csaták meg sok-sok szopi - és hát azóta alszik szegénykém.

Amikor kicsi voltam, volt egy könyvünk egy beteg kisfiúról, akinek a fehérvértestjei voltak a kiskatonái, akik legyőzték a bacikat. Ha szurit kaptunk, és féltünk, akkor anyu mindig azt mondta, hogy a szuri a kiskatonáink fegyvere a bacik ellen - és ez valahogy teljesenérthető volt. Remélem, Sári kiskatonái gyorsan lebirkózzák a takonybacikat, és visszakapom az édes kicsi lányomat!

Azt álmodtam, hogy Sári egy hintaágyban fekszik, és annyira mocorgott, hogy kicsúszott belőle. A lábai beleakadtak a hálóba, és lógott, amikor is odakiáltottam a mellette álló és tétlen Cs.-nek, hogy csináljon már valamit, mert a gyerek leesik és meghal.

Ekkor felriadtam, és rátettem a kezem a mellettem alvó törpicsek mellkasára. Semmi. Vártam. Semmi. Majd nagy sokára egy óriási sóhajtás, és onnantól mozgott a mellkas... persze, lehet, hogy csak véletlen.

Létezik ám olyan, hogy blogos körlevél, ez is egy ilyen. Esztertől kaptuk, és szeretnék neki eleget tenni, csak az a helyzet, hogy egyszer már kaptam ilyet, és akkor már meg is csináltam. 

Amikor még volt időm magammal foglalkozni, akkor 7köznapi dolgot írtam. Aztán pedig egy nyolcadikat is. Még nem vesztette értelmét.

Talán majd megírom egyszer a 9-10-11-12-13-14-15-t is... 

Nem adhatom tovább sem 7 embernek, mert egyszerűen nem olvasok annyit... Mea culpa. De aki olvassa, az vegye felhívásnak.

(Ande, asszem Te anno megírtad, de frissíthetsz ám néhe, Cserukka, a Tiedet mondjuk szívesen elolvasnám!)

Hát bekövetkezett: az én kismanóm megbetegedett.

Sejtettem, hogy nem múlhat el a hétvége nyomtalanul, biztos valamelyik szottyogó orrú gyerek puszilgatta tele bacikkal Sárit, vagy egyszerűen csak hideg volt (tegnap éjjel én nagyon fáztam).

Pedig ma délelőtt még semmi baja nem volt, sőt, tök aranyos volt még magához képest is, bár az feltűnő volt, hogy többet aludt, mint szokott. Aztán délutánra bágyadozott, de még mindig jól volt, amikor is elbabkocsiztunk a boltba, ahol az én drágám rámosolygott egy nénire, majd elszenderedett. Haza babakocsiztunk, majd kicsivel később Sári sírva ébredt - és onnantól kezdve mostanáig végig sírt.

Először azt hittem, csak álmos, úgyhogy megpróbáltam visszaaltatni, de ő csak sírt és sírt. Majd feltűnően meleg volt az arcocskája, úgyhogy előkaptam a homlokhőmérőt, ami 34,5 és 37,2 között mindent mutatott - úgyhogy a popsihőmérőzés mellett döntöttem végül. Szegénykémnek még sosem mértem ott a lázát, és hát nem mondhatnám, hogy jól viselte, de sajnos hőemelkedése is volt, úgyhogy felpakoltunk, és irány az orvos (szerencsére épp rendelési idő volt).

Várnunk nem kellett sokat, bár Sárit egyszerűen nem lehetett letenni, úgyhogy nekem a karom már teljesen bedurrant. A doki megállapította, hogy megfázott, és felírt vagy ötféle szert, mindhez elmondta az utasítást is, amit nem nagyon tudtam megjegyezni, mert Sári ordított. Mindenesetre hazaérve beadtam neki a kalciumot meg a C-vitamint, emlékeim szerint ezzel kellett kezdeni, aztán próbáltam letenni aludni, de ahogy vízszintesbe került, sírni kezdett. Csak vagy három orr-porszívózásn után és sok-sok szopi alatt tudott végül elaludni. Egy fél óra elteltével becsempésztem a kiságyba, de nemsokára fel kell kelteni lázat mérni, mert ha feljebb ment, akkor muszáj lesz csillapítani.

Nemcsak Sári van szarul, hanem én is. Nagyon megviselt ez a kis nátha - pedig nekem tulajdonképpen kutya bajom. De ilyen még nem nagyon volt, hogy csak sír, sír és én egyszerűen nem tudok vele mit csinálni. Szegénykém úgy bújt hozzám, én meg nem tudtam segíteni!

Az vigasztal, hogy ilyen babáknál gyorsan jön a betegség, de gyorsan is megy. Remélem, holnapra már kutya baja!

Viszont sajnos le kellett mondanunk egy rég várt babás-talit a betegség miatt, de sebaj, ami késik, nem múlik!

Tehát, mint tegnap pedzegettem, mozgalmas hétvégénk volt.

Csütörtökön mindahányan itthon voltunk, így Cs. és én az utolsó dobozt is kiürítettük, és bár a holmink nagy része nem a végleges helyére került, mivel még várjuk a komódokat, legalább már a dobozokat nem kerülgetjük.

Még korábban befejeztük Sári szobáját, ahol ugyan egyenlőre nem alszik (úgy döntöttem, hogy a bébiőr megérkezéséig kap haladékot az átköltözésre, amit pedig a sógornőm fog szállítani, ha végre megtalálja). Ennek ellenére szerintem szép lett (bár a függönyt még lecseréljük...).

Olyanokról pedig nem is értekeztem, hogy Sári már mennyire jól eszik: 11 körül kap valami komolyabban, husis bébiételt, vagy főzeléket, aztán 3 körül kis gyümölcsöt (a banán a kedvence), este pedig megint főzeléket. Bár a cicit elfogadja utána, szerintem nem nagyon szopizik ilyenkor - de az éjszakai műszak továbbra is rendületlen, elkanászodott a kiscsaj, ez az igazság.

Pénteken délelőtt Cs. dolgozott, de délután felkerekedtünk, és héthatáron át elutaztunk a sógornőmékhez. Kicsit féltem, mert Sári újabban rosszul tűri az idegeneket, és sajnos őket ritkán látja csak, de annak ellenére, hogy már jócskán este volt, mire odaértünk, és a két lány rögtön letámadta a babát, Sári totál jól elvolt, vigyorgott, meg minden. Igaz, a fürdést aznap végigordította, de mindent azért nem lehet, ugye. 

Kiderült a hétvégén, hogy Sári imádja a gyerekeket: nem is kell, hogy vele foglalkozzanak, egyszerűen azzal is elvan, ha nézheti, ahogy azok játszanak. Érdekes módon a felnőttekkel ez nincs így, őket nem szereti csak úgy nézegetni. 

Megint volt persze látogató-dömping, de Sári ezt is tök jól viselte, sőt, úgy tűnt, hogy örül is a rengeteg embernek, akik csodálják. A nagyapjától egy kicsit félt ugyan, de akkor nagyon álmos volt, utána már ment a haverkodás ezerrel. Ja, és be nem állt a szája: nem gagyogott ugyan, de végig gőgicsélt, ahova be-becsusszant egy-egy értelmes hang is, de azért még csak az ööö-zés a jellemző. Nem baj, haladunk, haladunk.

Az alvás mondjuk katasztrofális volt. Először is itthon felejtettük a légzésfigyelőt. Na már most, hogy alszik az az anya, akinek a gyerekénél már vagy tízszer riasztott a kütyü, akkor, ha nincs kütyü? Szarul. Aztán sári sokszor ébredt mindkét éjszaka, de főleg akkor volt szörnyű, amikor át kellett állítani az órát, ui. Sári eleve vagy tízszer kelt azon az éjszakán, és ráadásnak négykor, vagyis új idő szerint háromkor, végleg. Persze jóformán az egész napot átaludta utána, de nekem nagyon kimerítő volt a hajnali hancúr. Mondjuk hazatérésünk óta sem múlt el a virgonckodás, így az éjszaka-átalvás csillagászati messzeségekbe került - ismét. 

Odafele úton egyébként egy tündér volt a kiscsaj, és visszafelé is, mert majdnem végig aludt. De amikor felébredt! 40 km-re a céltól... és már sötét volt, úgyhogy bármit csináltam, ez úgy, de úgy ordított, hogy már nekem is kicsordultak a könnyeim. Amikor behoztam, még mindig hüppögött, és vagy 10 percig nem tudtam letenni, annyira bújt hozzám.

Összességében nagyon jól telt a hétvége, igaz, már megint nem pihentünk semmit. A sógornőménk hamarosan meglátogatnak minket - muszáj volt beleegyezniük, mert a két leányzó sírt, amikor hazajöttünk, és Sárinak is kell a társaság!

Tegnap este Cs. indult lefeküdni, amikor szóltam neki, hogy várjon már egy percet, mert valamit szeretnék neki elmondani, ami pillanatnyilag nyomaszt engem. Ő leült, én belekezdtem, majd amikor befejeztem egy mondatot, de koránt sem a mondandómat, felállt, és indult aludni. Én meg néztem bambán, hogy most mi a f*sz van. Szóltam, hogy még nem végeztem, de nem reagált.

Amikor kicsit később utána mentem, mondtam neki, hogy nem fejeztem ám be, mire ő csak annyit mondott, hogy ő azt hitte, hogy igen. Ennyi. Se bocsánatkérés, vagy hogy mégis akkor most fejezd be, csak egyszerűen hátat fordított, és elaludt.

Én pedig időközben azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen már idejét sem tudom, mikor beszéltünk fontos dolgokról. Egyszer emlékszem, próbálkoztam, nem olyan régen, ugyanígy lefekvés előtt (hja, csak ilyenkor találkozunk), de akkor is én beszéltem, ő hallgatott, az is lehet, hogy aludt. Lehet, hogy tulajdonképpen sosem beszélgettünk? 

Néha az az érzésem, hogy nem túlságosan érdekli, mi zajlik bennem. A blogot már régóta nem olvassa, és ha szóba kerül, lenézően beszél róla (mint olyan dologról, ami elveszi az időmet az egyéb fontos dolgoktól, mint pl. alvás), beszélgetésein (erről) nincsenek. A munkájáról, vagy Sáriról persze vannak, de az érzéseinkről nincsenek. Kb. egymillió éve nem mondta, hogy szeret, vagy hogy csinos vagyok (nyilván azért, mert nem vagyok, és ez mondjuk nem az ő hibája), virágot pedig összesen egyszer kaptam tőle a kapcsolatunk alatt, ami már majd' 8 éve tart... nem mintha ez lenne a lényeg, de itt a figyelem, és a törődés fontos, amire annyira, de annyira vágyom.

Persze, nyilván nem jött volna velem haza, ha nem szeretne, tudom, és végül is ez a lényeg - a tetteiben mutatkozzon meg, ne (csak) a szavaiban. De ha az ember 8 éve nem randizott, akkor annyira tud hiányozni egy kis udvarlás. Az pedig, hogy nem hallgat végig (még ha hisztizem is), lehet, hogy "csak" figyelmetlenség, de bunkóságnak tűnik.

Tegnap megjött a menstruációm, 16 hónap után először. Nem fogadtam kitörő lelkesedéssel,ui. azt hittem, még van legalább fél évem. Sári ugyanis kitörő lelkesedéssel szopizik a hozzátáplálás ellenére - illetve ezek szerint inkább csak cumizik, de azt ugyanannyiszor, ahányszor korábba, sőt, mivel dúl az éjszakai műszak is, még inkább többször. 

Nyilván azért jött meg, mert kevesebb a tejem. Kicsit szomorú vagyok, mert ezek szerint a testem részben a következő projektre készül, másrészt örülök, mert mintha kicsit visszakaptam volna a nőiességemből (bár babát kihordani, megszülni és szoptatni a nőiesség egyik legelemibb megnyilvánulása - akárcsak a menstruáció). 

Cs. annyit mondott: akkor jöhet a kistesó (aki reményei szerint fütyis lenne)? Én azért várnék még egy kicsit... ahogy a kolléganőm fogamalmazott, a felejtőhormonokat. Bár nekem igazán nincs mit elfelejtenem, szeretném, ha a testem újra egy kicsit csak az enyém lenne - és végre elszívhassak egy szál cigit, és megihassan egy üveg sört.

Na, és ezek után jöhet az öcsike (vagy hugica - amilyen Cs. formája).

A minap - miközben húztam át az ágyneműt - kiderült, hogy a kispárnámból potyog a toll. Aham, hátezért vlt tiszta toll minden, úgyhogy fogtam a kispárnát, és kidobtam. Igen ám, de én nem tudok kispárna nélkül aludni, úgyhogy gyorsan fel kellett hajtanom egy másikat. Találtam is, egy biz. Billerbecket, amit ugyan utálok, mert ez nem tollal, hanem valami szivaccsal van töltve, és olyan kemény, hogy szinte lepattan róla a fejem. De nem volt mit tenni, behúztam ezt, és ádáz módon kicseréáltem Cs. kispárnájára.

Persze, Cs. sem hülye, este észrevette a turpisságot, és vissza kellett adnom a jogos tulajdonát, úgyhogy majd' kitört a nyakam az utóbbi pár napban.

Ma éjjel azonban, amikor Sárit betettem közénk, és szóltam Cs.-nek, hogy tolja már odébb a párnáját, kiderült, hogy ami útban volt, az az ő kispárnája, vagyis ő egyáltalán  nem fekszik rajta! Ezt kihasználva gyorsan elkommunizáltam a toll kispárnát, Billerbeck pedig elrepült, azt hiszem, az ágy alá.

Amióta megfogalmazódott bennem, hogy Sári egyáltalán nem gagyog, és eme aggodalmamat megosztottam családommal is, először mindenki próbálta bizonygatni, hogy de igen is gagyog. Miután bebizonyosodott, hogy a nyögdécselés és nyafogás köszönőviszonyban sincs a gagyogással, azóta mindenki úgy beszélget Sárival, mint egy idiótával (vagy külföldivel): lassan, tagoltan és kurva hangosan. "Mondjaaaad kincsem: BAAAA-BAAAA!". Szegény gyerek meg csak ül a (vadiúj) etetőszékében és néz hülyén, hogy mi a fenét akar ez a sok tátogó felnőtt tőle, és max. jól kinevet minket, de egy hang sem jön ki a torkán.

Tegnap persze rácuppantam a netre nem-gagyogás ügyben, és kiderült, hogy ez egy csomó ronda, ámde manapság már elég jól kezelhető betegség tünete lehet, mint pl. a dyslexia. Mivel mindenhol azt írja, hogy a korai fejlesztés mennyire borzasztóan fontos, rögtön meg is rendeltem egy fejlesztő füzetet, biz. Beszélgessünk a babával! címűt, 400 Ft-ért, úgyhogy olyan nagyot nem bukhatok vele. Aztán végső elkeseredésemben, hogy engem nem vesznek komolyan, írtam egy netes tanácsadó orvosnak, aki fél napon belül válaszolt, és jól leb*szott (na jó, természetesen nem, de így érdekesebbnek hangzik), hogy mit cseszegetem szegény gyereket, aki a leírtak alapján tök egészséges, majd gagyog, ha olyanja lesz. 

Egy kicsit megnyugodtam ezek olvasatán, azért ha megjön az a fejlesztő könyv, majd próbálkozunk, sosem lehet tudni, ugyebár.

Közben pedig nagyon izgalmas dolgok történnek Sárival, pl. buszozni voltunk. Először az egészséges rendelésen, utána pedig a kárpitosnál az egyik bútorra kárpitot nézni. Kismanó tök jól viselte, tekingetett jobbra-balra, viszont a babakocsi még hordozóval sem éppen buszbarát, főleg mert a buszok -bár itt vidéken is van belőlük egy pár- nem alacsony küszöbűek voltak, hanem azok az igazi Ikarus-csodák, aminek olyan magas a lépcsője, hogy egészségesen is nehéz á felmászni, nemhogy bveteg térddel és babakocsival, no meg egy dédivel, akit mindahányszor elvittem magammal, hogy segítsen a kocsit fel-le cipelni, ha izmos férfiúk nincsenek a közelben. Nos, voltak, de 4-ből csak 2 szer vették ki a nagymamám kezéből a kocsit, ami azért mutatja, hogy vidéken sem fenékig tejfel az élet.

Alvásügyileg odáig eljutottunk, hogy az éjszaka első felét, ami 3-5-ig tart a saját kiságyában tölti, utána viszont nem lehet visszarakni, mert felébred és sír. Mit sír, zokog! Úgyhogy reggelig általában összebújva alszunk, ő lelkesen öleli a mellemet (komolyan), nekem meg kitörik a nyakam. 

Most már kenjük-vágjuk a főzelékeket is, legutóbb a cukkini-főzeléket próbáltuk ki bébiételben. Szerintem borzalmas íze van, de Sári simán bevágott belőle alkalmanként fél üveggel. Ma még ez lesz a menü, de szerintem holnap elkezdjük a husikat kóstolgatni. Izgulok, mert ebből majd talán tud már annyit enni, hogy kihagyjon egy-egy szopit - bár az is lehet, hogy nem, mert most is tele szájjal vigyorog, amint meglátja, hogy itt cicizés lesz, sőt, azt is tudja a kis takonyláda, hogy hol bújik a cici, ui. tegnap odagurult hozzám a játszószőnyegen, és próbálta felrángatni a pólómat, miközben a szájával a mellemet kereste. 

Botondot nem ismerem, de Botond csak egy nappal idősebb Sárinál. Nem olvastam még róla, csak tegnap láttam Pandánál.

Botond, aki csak egy nappal idősebb Sárinál, sajnos nagyon beteg. El sem tudom képzelni, hogy a pici lelke mennyire meg lehet rémülve ott a csövek és pittyegő gépel közt, hogy a szülei mennyire félhetnek! Bele sem merek gondolni, hogy min mehetnek keresztül!

Szeretném hinni, hogy ezeknek a dolgoknak van értelme, és szeretném hinni, hogy isten vagy az élet végül kegyes lesz, és végül minden jóra fordul. Mert nem lehet másképp, mégpedig azért, mert Botond borzasztó erős és szívós, és mert a világban helyre kell állnia rendnek. Csak így van értelme!

Sári tegnap töltötte a 7. hónapot, aminek apropóján látogatást tettünk az új gyerekorvosnál az egészséges rendelésen.

Mázlink volt, mert szinte azonnal bemehettünk, aztán kiderült, hogy mégsincs mázlink, mert épp ahogy levetkőztettem a kismanót, abban a pillanatban a szemközti zebrán elütöttek egy nőt, úgyhogy az orvos, meg mindenki kirohant. Igazából neki volt a legkevésbé mázlija, de ahhoz képest, hogy meg is halhatott volna, "csak" a csontjai törtek össze, remélhetőleg rendbe jön.

Az orvos aztán megvizsgálta a húsgolyót, ahogy mostanában hívom, és közölte, hogy kicsit bandzsa. Ezt én is észrevettem már, még mondtam is a pesti dokinak, aki szerint viszont ez normális. Nos, új orvosunk szerint azért meg kellene mutatni egy szemésznek... szuper, nem csak a füle áll el a bogarintyónak, de még kancsal is lesz... szép kilátások.

Aztán mondtam, hogy a kora-utógondozóban lassúnak titulálták a fejlődését, meg hogy Sári nem igazán gagyog - kérdezte, hogy a hangokra figyel-e. Persze, fülel, ezt látom, de ennek ellenére nem mondja, amit most már mondania kellene. A doki ezek után közölte, hogy biztos keveset beszélgetünk vele. Na, ekkor ijesztett meg csak igazán, mert Sárival egész nap foglalkozva van, egy percre sincs egyedül hagyva, és általában valaki folyamatosan beszél hozzá - ennél többet már nehezen tudnék vele törődni, és ennek ellenére sem gagyog.

Biztos túlparázom, de újabban olyan kényszerképzeteim vannak, hogy a születése körüli mizéria, az oxigén, meg a koraszülöttség miatt valami maradandó károsodása lehetett, és pl. ezért nem akar gagyogni. Mindig előttem van a boltosnő sztorija a kisfiával, akinek a születésekor enyhébb oxigénhiány lépett fel, és bár azt állították az orvosok, hogy nem lesz a gyereknek semmi baja tőle, végül is lett. Megkésett beszédfejlődés, viselkedés-zavar, és egy csomó szar dolog - ami valljuk be, akár Sárinál is fennállhat.

Aztán később arra gondolok, hogy és akkor mi van, ha csak ötévesen fog beszélni, attól még az én lányom. Ma reggel természetesen mellettem ébredt (ez már egy új szokás nálunk), és megsímogatta az arcomat, hogy engem is felébresszen. Elolvadtam...

Viszont hogy a gyereket is fejlesszem, mostantól minden nap tartunk gagyogás-órát, így próbálva megfelelni korunk teljesítménykényszeres társadalmának.

Egy hét alatt másodszor járok a sürgősségin - rámjár a rúd, mióta itthon vagyunk. 

Tegnap délután, miután megvettük a komódokat a Kikeában (ahogy Cs. nevezi), elkezdett fájni a térdem. Semmi különös nem történt, csak fájt. Estére már olyan durván fájt, hogy mozdítani sem nagyon bírtam, és azt vettem észre, hogy az egyik csontom mintha jobban kiállna, mint korábban. Mivel reggelre sem múlt el a dolog, bementünk a kórházba.

Nem hülyéskedek, de legalább 1 percet voltam a rendelőben, beleértve a zárójelentés begépelését, kinyomtatását és aláírását is. A doki persze megnézte a lábamat, megrángatta, én kiabáltam, hogy kurvára fáj, mire ő megkérdezte, hogy hányszor műtötték, mondom, négyszer, erre ő, megerőltettem-e, mondom, költözünk, erre ő: akkor az lesz az, pihentessem, és vegyek be fájdalomcsillapítót. Még csak meg se röntgenezett!

Azóta is alig tudok menni, de pihentetem - egye-bassza. Legyen a dokinak igaza...

Számomra mondjuk meglepő volt, de a legújabb szerzeményem, a Kismama babakonyhája szerint már hat hónapo kortól adható zabpehely a babának. Nos, mivel én már marhára untam a krumpli-krumplival menüt, gondoltam, kipróbálom a majdnem héthónaposomnál. Jelentem, a zabkása almával kétpofára tömős kaja, ráadásul a maradék még anyának is ízlik, úgyhogy hajrá, zabkását minden babának!

Persze, aki zabbal tömi a gyerekét, az számítson arra, hogy a "zab-a" után távozó ürülék bizony zabszemekkel lesz tele - és mivel az alma zöldre festi delikvensünk kakiját, így zöld zabszemeket törölgethetünk (meglehetősen sikertelenül) a mazsolánk popójáról, hurkáiból, és egyéb redői mögül. A zabszemek viszont meglehetősen ragaszkodó tipusok, szóval végül marad a zuhany. 

Annyira furcsa ilyen kisvárosban lakni Pest után: mintha minden karnyújtásnyira lenne, mintha mindenki ismerősebb lenne. Minden helyhez köt valami emlék szépvolt ifjúságomból, és minden lépésnél ezeket az emlékeket keresem, no meg az ismerős arcokat, akik vannak, bár csak ritkán tudom belőni, hogy hol láttam már őket. Hiába, rég volt, tán igaz se volt.

Hozzá kell még szoknom, hogy kocsival 10 perce van minden, hogy nincs dugó, de óránként jár csak a busz, és hatkor minden bezár.

Cs. most egy másik városban (!) tanul be egy hónapig, ahova 20-25 perc alatt ér oda. Pesten 1.5 órát utazott egy irányba, úgyhogy ez valóban minőségi változás. Sárival újabban kevesebbet sétálunk, egyrészt, mert nem nagyon van hova - ui. itt nem kell minden nap boltba járni, az óriási fagyasztó és a spájz sokmindent rejt, másrészt pedig nem kell, ui. ott a nagy kert, csak kiteszem a kocsit babával, meg a dédit/mamát, és már mehetek is dolgomra.

Minden nap másmilyen meleg ételt kapunk, és Sárinak is főznek, úgyhogy ezügyben is el vagyunk kényeztetve. A lakrész is alakul, lassan közös nevezőre fogunk jutni  ki-mibe-szól-bele témakörben is, úgyhogy ez is alakul.

Viszont Cs.-nek nem tetszik az új munkahely - és ezen én sajnos nem tudok segíteni, bámennyire is tőlem várná el.  

Ma délután végre az én ruháim is bekerültek a szekrénybe, és most már csak olyan holmik vannak dobozokban, amik annyira nem szükségesek a mindennapi élethez, mint pl. dísztárgyak. Egyébként megfogadtam, hogy soha többet nem veszek/tartok meg: szuvenyírt, termékmintát, repiajándékot, névjegyeket olyanoktól, akiket először (és utoljára) látok, olyan ruhákat, amiről a megvásárlás pillanatában tudom, hogy csak egyszer fogom felvenni, egyetemi jegyzeteket (ezt nem is fénymásolom le), könyvet (könyvtár!), régi ereklyéket pasiktól (az egyiktől - bizonyos punk srác kaptam, majd ha jól számolom, 12 évig őrizgettem 4 db követ. Most kidobtam) és a többi. 

Eseménydús volt az elmúlt pár nap, és nem csak az éjszakai mozgolódások miatt. Cs. lelaminát- (laminát - vagy laminált?) padlózta a hálót és Sári szobáját, amivel sokkal lassabban haladt, mint gondoltam, de végül is elkészült a mű, és egész jó lett. Viszont a nagy felfordulásban egy csomó hiba felszínre került - mivel ezen a házon úgy 10 éve nem végeztek nagyobb renoválást, mostanra már akad javítanivaló, úgyhogy megvan az albérleti díj helye az elkövetkezendő jópár hónapra. 

Kidobáltam egy rahedli felesleges kacatot, és eladtam egy csomó mindent az interneten. Egész belejöttem a vaterázásba, minden mozdíthatót próbálok elsózni, csak győzzem követni az eseményeket. Túladtam pl. a régi TV-men, amit eredetileg 1500 Ft-ért akartam elárverezni, de annyira kapós lett a cucc, hogy végül 3311 Ft-ért ütötték le. Utána elmentünk Cs.-vel a Praktikerbe, és eszünkbe jutott, hogy kellene WC-kefe, találtam is egy szép krómozottat 3200-ért, amit végül is azért nem vettem meg, mert nehogymá' WC-kefét vegyünk a régi TV-mből...

Sári közben hol így alszik, hol úgy. Tegnap ismét sokszor ébredős éjszakánk volt, igaz, most megint új szobában alszik, lévén, hogy végre beköltözhettünk a hálóba, és mivel még nem volt szívem külön tenni, egyenlőre ott (is) van neki egy kiságy (amit árulok, ha elkel, akkor Sári menthetetlenül megy a saját szobába). Nos, Bogarantyú éjfél körül bekéredzkedett mellém, cici szájba, és nekem innentől filmszakadás, ui. 3-kor arra ébredtem, hogy megfordulok, és kinyújtanám a kezem, de beleakad egy Sáriba, aki nem mellesleg nem volt betakarva. Amikor odajött, tuti, hogy betakartam, így az a legvalószínűbb, hogy szopizott, bealudtunk, én hátat fordítottam neki, és lehúztam róla a takarót. Ráadásul az ágy szélén feküdt, még szerencse, hogy nem pottyant le. Én pedig úgy látszik, akkor is tudok aludni, ha valaki szuttyog a mellemen - lehet, hogy szex közben is tudnék emígy pihenni?

Ja, és megjártam a vészhelyzetet is, ui. úgy volt, hogy eltörött a lábujjam. Leszereltük ugyanis a régi polcokat, aminek a vas vázát nagy naívan az egyetlen szabad helyre tettem le - a közlekedőre. Aztán valamiért kisiettem a szobából, persze, papucs nélkül, és úgy, de úgy belerúgtam a vasba, hogy komolyan csillagokat láttam. Ez volt péntek délután, és mivel másnapra sem múlt el a fájdalom, sőt, menni is nehezemre esett, este anyu elvitt az ügyeletre. És ott megláttam a legszebb orvost, akivel valaha találkoztam - és rögtön az jutott eszembe, hogy nem ártott volna egy lábszőrtelenítés - de végül is csak az ujjamra volt kíváncsi, amihez elég volt a zoknit lehúzni. Röntgen, meg ilyenek, de kiderült, hogy nincs eltörve, úgyhogy a sármos ügyeleten George Clooney viszonylag gyorsan kipenderített a kórházból. Mondjuk az ujjam azóta is fáj, pihentetni kellene, de eddig nem volt hely a szobában, ahova feltehettem volna.

Ma pedig Pesten voltunk a kora-utógondozóban, ahol közölték, hogy Sári jó nagy baba (már 8400 gramm!), és azért ilyen lustika, mert ekkora popót nehéz emelgetni. Ez van, anyja lánya. 

Az a jó abban, ha gyereked van, hogy ami tegnap még érvényes, kőbe vésett szabály volt, az minden átmenet nélkül tud a teljesen ellentettjére változni - úgyhogy előre kalkulálni szinte nem lehet.

Így jártam én is, aki ezt a bejegyzést két nappal ezelőtt akarta megírni, csak a nagy költözés és házalakítás miatt nem volt rá időm - és most már teljesen más trendek dominálnak Sárifronton, de nem baj, megemlékezünk életünknek azon szakaszáról is, amikor egy ágyban aludt az egész család.

Fura módon nem azért aludt Sári velünk, mert ő akarta, hanem azért, mert bevette azt a jó szokást, hogy éjszaka 4-5-ször is felkelt, amit én, alvásban eddig elkényeztetett anyuka igen rosszul toleráltam. Az első ébredéssel egybekötött szopiolyan 11-1 óra között következett be, amikor én olyan kóma voltam, hogy szinte azonnal elaludtam, amint mellre tettem a porontyot. Szerencsére ő is elaludt szopi közben, így rendszerint két órával később arra ébredtem, hogy mindketten szunyálunk (illetve mindhárman, mert Cs. marhára nem ébredt fel semmire). Ilyenkor, ha elég bátor voltam, akkor visszatettem Sárit a kiságyba, de rendszerint egy fél-egy óra múlva biztos újra ébredt, amikor is kezdődött az egész előről: és még vagy kétszer-háromszor felkelt reggel hatig, amikor is csak ráfordult a cicire, és kész.

Amúgy reggelente az éjszakai ébredések ellenére Sári nagyon vidám volt, mindig hatalmasakat mosolygott rám, tök örült, hogy mellettem van. Én viszont teljesen meg voltam zavarodva, mivel egész éjjel hol aludtam-hol nem, kómás voltam, amikor kivettem a gyereket az ágyból és akkor is, amikor esetleg visszaraktam, ezért amikor felébredtem éjjel, sosem tudtam, hogy Sárinak éppen hol is kell lennie - következésképpen mindig rossz helyen kerestem. Megesett, hogy azt hittem, a kiságyban van - de nem villogott a légzésfigyelő, ezért rohanni akartam oda, hogy megnézzem, mi van, amikor is majdnem rátenyereltem a mellettem békésen szuszogó kiscsomagra.

Aztán tegnapelőtt hirtelen átaludta az éjszakát, csak reggel ötkor kelt fel szopizni - és ugyanez volt a program tegnap éjjel is. Hogy mi változott? Főzeléket kapott vacsorára (krumplit almával, és krumplit sütőtökkel). Kicsit izgultam, hogy megterheli a pociját, de nem tűnik hasfájósnak, úgyhogy ha emiatt nem ébred fel, akkor szerintem ez tartható módszer lesz.

Mondjuk jobban díjaznám, ha az öt az mondjuk hét lenne, de minden nekünk sem jöhet össze, ugye. 

Nos, minthogy hazaköltöztünk, eggyel több kiságyunk van a kelleténél. Mert hogy anyukám vaterázott anno egyet, és hát így is annyi a cumónk, hogy egy ilyen monstrumot nem akarok takargatni, ezért újfent feldobtam a vaterára - igaz, drágábban, mint ahogy vettük, mert szerintem baromi olcsón jutottunk hozzá. Volt már arra példa, hogy sikerült keresni a vaterázással... hátha most is így lesz. Akkor lassan összejön a babakocsi...

Kis túlzással azt állíthatom, hogy amióta itthon vagyunk, Sári pocsékul alszik - azt is leginkább velem a nagyágyban. Nem tudom, hogy ez a környezetváltozásnak, az egyre kevésbé tápláló tejnek, vagy  a fogacskáknak köszönhető-e, de tény, hogy ma éjjel pl. 4-szer ébredt, amikor is úgy gondoltam, hogy véglegesítem magam mellett az ágyban, és ötödszörre, amikor nyöszörögni kezdett, még arra is vetemedtem, hogy hasra fordítottam (én, őt, hasra, légzésfigyelő nélkül), mert így legalább aludt. Nappal szinte lehetetlen betenni a kiságyba, még akkor is, ha szopival altatom el, de leginkább csak a babakocsiban hajlandó szundítani úgy 40 percet, azt is csak akkor, ha tologatjuk. Szegény anyu az egész környéket többször bejárta a kisasszonnyal a hétvégén.

Tudom, hogy nem kellene az együttalvásra rászoktatni, de egyébként nekem is sokkal kényelmesebb így, mert amikor megébred, csak gurítom a cicihez, és már kész is vagyunk. Nem kell kitakarózni, feltápászkodni, keresgélni a sötétben - csak gurít és kész. 

Úgyhogy 2 -azaz 3 az utazóággyal együtt- eladó kiságyam is van. 

Ma reggel azt játszotta, hogy hasra fordult, majd vissza, majd újra hasra, és így tovább. Mindeközben folyamatosan "brrrrrr"-zött, amit úgy csinál, hogy a nyelvét a két ajka közé szorítja, így nemcsak hangot, de jó sok nyálat is kiad magából.

Szóval forgolódva összeköpködte az ágyat - de legalább most már látom, hogy ha kicsit lassabban is, mint a nagy átlag, azért fog ez nekünk is menni... 

Szerintem sosem fogunk kipakolni. Dobozok és zsákok mindenhol - a bútoraink egymás hegyén-hátán. Most gondolatban azt listázom, hogy mit fogok kidobni. 

Tegnap nagy nehezen összezsákoltuk a lakást - a 8. doboznál jöttünk rá, hogy nem ártott volna részletesebb feliratokat (vagy egyáltalán: feliratokat) gyártani, mert a "konyha 5" nevű dobozból még nem derül ki, hogy edény, tányér, bébiétel, fakanál, vagy vegeta van-e benne. Viszont mire megtöltöttem a dobozt, elfelejtettem, hogy mit is tettem bele - így pl. volt olyan is, hogy "Cipők. Fogasok. Irattartó. Meg egy csomó egyéb sz*r."

Aztán autóba pakoltuk a cókmókokat, és este 6-kor könnyes búcsút vettünk a szomszédnénitől. Ő bahívott magához (még sosem voltam nála), a nappaliban úgy ordított a TV, hogy azt hittem kiszakad a dobhártáym, és a fia, aki már majdnem 40, gatyában ült a kanapén, és a híradót nézte. Igazából a barátnőjével lakik, de minden nap estig az anyjánál van. No, mindegy is, mert Sári már nagyon álmos volt, úgyhogy összecsomagoltuk a kisasszonyt, aki hál' istennek végigaludta az utat, és már az új kérójában ébredt csak fel, de szerencsére csak akkor, amikor a teherautóból a fiúk mindent kipakoltak.

Cs. viszont még dolgozik 30-ig, így neki vissza kellett utaznia még tegnap este Pestre (alliterál, banyek). Röhögtem, hogy mi a fenét fog csinálni a lakásban, ahol szinte alig maradt valami: a TV-t és a számítógépet is elhoztuk, még egy rádiója sincsen, de végül is úgy is egész nap melózik... Amíg viszont ő nincs, nagyon pakolni sem tudunk, ugyanis némi munkálatokat el kell még végeznie a szobákban.

Sárit icipicit megviselte a költözés: talán érezte, hogy ideges vagyok, ezért ő is nyűgösebb volt, és éjjel is sokszor ébredt, úgyhogy a végén mellettem altattam el, nem tettem már vissza a kiságyba. Persze ettől még ugyanúgy sűrűn felsírt, úgyhogy nem nagyon pihente ki magát, aminek köszönhetően viszont ma egész nap aludt - ismét csakis velem a nagyágyban. Addig sem tudtam pakolni, ugye.

Viszont egész nap nem kakilt - gondolom az új hely - hát, idegen környezetben nekem is nehezebben megy... 

Úgy utálok pakolni! Pedig hiába húztam-halasztottam, most már muszáj volt végérvényesen belefogni, mert holnap jön a teherautó, és viszi a cuccainkat. Ráadásul mivel elviszi a TV-t és a számítógépet is, így kénytelenek vagyunk Sárival mi is menni - függő vagyok, TV és gép nélkül meghülyülnék. Cs. még marad pár napot, amíg dolgozik, de hamarosan ő is csatlakozik.

Sosem gondoltam volna, hogy ennyi holmink van. És mennyi kacat - te jó isten. Teli vagyunk pl. mindenféle céges repiajándékkal, csomó termékmintával, vagy egy tonna újsággal és magazinnal (amit levittem a nyanyáknak, de mivel nem voltak a szokott helyen, letettem a reklámos ládába - de fél óra múlva már nem volt ott). És annyi, de annyi ruhám van, aminek a 90%-t nem hordom (igazából 80%, a 80-20-as szabálynak megfelelően).

Szóval tegnap pakoltunk. De nem sikerült mindent elrakni, így még csütörtökön is kell. A tegnapi pakolásnak mindössze az lett az eredménye, hogy egy csomó cuccunk dobozokban áll, és persze mindig az, ami éppen kellene. Meg zsákokban, illetve szatyrokban. A legviccesebb szatyrokkal költözni. Milyen hülye szó már az, hogy szatyor?

Az egyik dobozba pedig becsomagoltam az életemet is. 

Cs. tegnap hozott Sárinak egy Elmo-t. Elmo, ha megcsikized a hasát vagy megnyomod a karját, röhögésben tör ki, csapkodja magát a földhöz, ésatöbbi. Szerintem elég vicces.

Sári óriási ordításban tört ki, amikor bemutattuk neki az új barátját, és akkor is sírt, amikor tisztes távolból próbáltuk összeszoktatni őket.

Úgyhogy Elmo megy. Sári megtartjuk.