A: Tényleg gyurmáztál csigákat?
S: Igen. Mindenkit meggyurmáztam.
A: Kiket?
S: Anyát, Apát, engem, Esztert.
A: Eszternek is csináltál egy csigát?
S: Igen. Arra gondoltam, hogy jó lesz egy gyurma-Eszter, ha az élő Eszter meghalt.

S: Nekem tetszik az Ági néni*. Szerintem nevezzük a másik testvéremet Áginak.

A: Szoktál Eszterre gondolni?
S: Aha.
A: És hiányzik Neked Eszter?
S: Aha.
A: Nekem is nagyon hiányzik. Meg Apának is. Ha azt látod, hogy szomorúak vagyunk, akkor azért, mert hiányzik nekünk Eszter.
S: Jobb, hogy meghalt.
A: Miért jobb?
S: Az rosszabb, ha az anyuka hal meg a szülés alatt.

*A hittanos ovónő

Újra és újra átélem azt a szörnyűséges csütörtököt. Mintha ezer éve lett volna, annak ellenére, hogy még csak 2,5 hét telt el, és egyébként borzasztó élénken is él bennem minden pillanata.

...amikor jött a felismerés, hogy Eszter már régóta nem mozog.

...amikor akármit csináltam, mégsem ébredt fel. Sírtam, könyörögtem neki, hogy ne tegye ezt velem.

...ahogy egyre jobban bekebelezett a kétségbeesés.

...amikor hívott az egyik kolléganőm. Kedélyesen csevegtünk, ilyen jól meg olyan hű de szuperül vagyok, és közben én éreztem, hogy baj van, mert Eszter nem mozog.

...amikor J.-nek végül is nem vettem fel a telefont. Mert én akkor már valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy baj van, de ilyet az ember nem mond ki, mert attól fél, ha kimondja, nevetségessé válik, vagy ne adj' isten bekövetkezik, csak mert kimondta. Pedig a rossz dolgok elérnek, akármit is csinálsz.

...amikor anyu bevitt a kórházba. Végig mondta, hogy nem lesz baj, de láttam a szemén, hogy ő is tudja, hogy baj van.

...amikor a szülésznő a szívhangot kereste. Talált valamit, de az az én szívem volt, rátette az ujját a pulzusomra, és érezte ő is. Akkor már ő is tudta. Csak még nem mondta meg.

...amikor az ultrahangon egyértelművé vált, hogy Eszter meghalt. Ilyenkor gátlástalanul lehet sírni vadidegen emberek előtt, széttett lábakkal a vizsgálóasztalon, miközben a méhszájamat ellenőrzi a fiatal gyakornok. Ha kívülről nézném, azt mondanám, szánalmas. Ha benne vagyok, a szívem szakad meg magamért.

...amikor Cs. beért, és úgy sírt ő is, mint egy gyerek. Én meg csak azt ismételgettem, hogy hogyan mondom ezt el Sárinak?

...a műtét, ahogy kipakoltak, és Cs. a fejemnél ülve nem tudta fogni a kezemet, mert mindkettő le volt kötözve. Csak a vállamat simogatta, én meg azt hittem, ennek sosem lesz vége (persze, vége lett, biztos nem is tartott tovább, mint normálisan. De igazából nem lett vége ma sem.)

...amikor először láttam Esztert. Gyönyörű volt.

Rendrakás és porszívózás után (Sári utálja a porszívó hangját, ezért ha porszívózunk, mindig átmegy egy másik szobába és magára csukja az ajtót).

A: Gyere Sári, végeztem a szobáddal, most már bemehetsz!

S: És újra rumlit csinálhatok?

Ma van a házassági évfordulónk. Bár hogy hányadik, azt csak másodszorra sikerült kitalálnom. (Amúgy 7. Wow.)

Ünnepelni most sem fogunk*. Mivel Sári megbetegedett. Tegnap délután is kihányta azt a két korty vizet, amit belekönyörögtem, így mentünk az ügyeletre. Valami ovis vírus. A doktornő direkt felhívta a figyelmemet, hogy én nagyon vigyázzak, hogy el ne kapjam. Gondolom, terhesnek nézett. Éljen, még ez hiányzott.

Aztán estére Sári kicsit jobban lett, de nekem begörcsölt a gyomrom (reflux), úgyhogy csak a Nospa segített. Szerencsére attól elmúlt a fájdalom, viszont aludni nem sokat tudtunk, mert Sári állandóan fent volt: nyöszörgött, sírdogált, tekergett, dumált... reggelre 38,2 volt a láza, amit a lázcsillapító levitt ugyan, és ma már éhes is volt, de azért még nem az igazi. Ahogy az én gyomrom sem. Szerintem estére megint Nospával alszom. Ez igazán frankó, semmi nem hiányzott, mint egy jó kis refluxos szar. Szegény embert az ág is húzza, ugye.

Különben is megőrülök ettől a semmittevéstől. Annyira szeretnék már kicsit mozogni, biciklizni, elmenni futni. Le kell fogyni, mert ma szembesültem azzal, hogy az öveim nem érnek körbe. A nadrágok közül csak két nadrágot tudok felcibálni magamra, de hol vagyok a versenysúlyomtól? Egyébként is szarul nézek ki, és hát ezzel is kell kezdenem valamit. A lélek összekaparását amúgy is kívülről kell kezdeni.

*Az 5.-t nem ünnepeltük meg. Tavaly voltunk hosszúhétvégézni, az nagyon jó volt. Idén persze fel sem merült, hogy menjünk-e, már persze akkor sem, amikor még minden rendben volt. Most meg nem igazán érdekelt a dolog. Jajj, hogyan kerülhetnénk ki ebből a mocsárból? Érzem, hogy lehúz és nem enged...

Tegnap mégiscsak kaptam egy biciklit. Szép, matt fekete, van rajta kosár, igazi "mammer-bringa", de nagyon kényelmes tekerni. Igaz, még úgy 4 hétig elvileg nem szabadna.

Sári ma nem volt hajlandó semmit enni, majd délben megivott egy kis almalét, amit aztán altatáskor szépen ki is hányt. Az ágyamra - mert hogy újabban csak és kizárólag ott alszik. Mondjuk, sejtettem, hogy lassan meg fog betegedni, túl egyszerű lett volna így, betegség nélkül... remélem, nem komoly. Talán ez egy jel, hogy az élőkkel kell foglalkozni?

Tegnap beszéltem az orvossal, bízva benne, hogy van már jegyzőkönyv a boncolásról. Nos, néhány szövettani vizsgálat még mindig nincs meg, de gyakorlatilag minden negatív - vagyis az elhalás oka hipoxia, ami elvileg oxigénhiány, de mást nem sikerült megtudni. Ennek nem örülök. Mert ha ismertek lennének az okok, akkor egyrészt megnyugodhatok, hogy van magyarázat, és a következő alkalommal lehet ellene védekezni. De így? Csak a jószerencsében bízzak? Nem vagyok valami szerencsés típus... Aztán meg mindenhol azt olvasom, hogy 2X ilyen nem történik meg. Már persze általában nem... Mert attól, hogy nem tudják a magzati halál okát, még nem jelenti azt, hogy nincs oka. Csak nem tudják megállapítani.

Egyébként is, ha véletlenül még egyszer terhes leszek, és sikerül is kihordanom a babát, akkor biztosan császárral születik. Mondjuk, a hogyan természetesen már nem érdekel, csak egészséges legyen. De negyedik császárom már biztosan nem lesz  - ennyit a nagycsaládról. (Mondjuk, amíg Esztert vártam, sokszor mondtam, hogy ennyit és nem tovább. De akkor minden annyira más - annyira kerek volt...)

Ilyesmiken pörgetem magam, persze, teljesen feleslegesen. Még nincs itt az ideje. Most nem ennek van itt az ideje.

A k*rva notebook hülye ujjlenyomat scannere ma reggel bemondta az unalmast. Tisztára kiakadtam ezen. Úgy látszik, ha egy kisebb problémával találom szembe magamat, azt rögtön az univerzum ellenem vett támadásának vélem, és felszakít olyan sebeket, aminek a notebook-hoz az ég világon semmi köze. Bőgtem, természetesen. Cs. idiótán próbált vigasztalni, elküldtem a francba. Azt mondta, menjünk, vegyünk biciklit. Kiabáltam, hogy nekem nem bicikli kell, hanem gyerek. "Majd lesz az is." - mondta, én meg ráztam a fejem, szörnyű, hogy mennyire nem ért semmit.

Aztán megy be a cégemhez, hogy elintézze a TGYÁS-papírokat. Kértem, hogy vigye vissza az egyik kollégámnak a szoptatós párnát, ne nekem kelljen. Ő most nem fog idegen embereket keresni. Ezen is kiakadtam. Biztos, nekem majd könnyebb lesz 4-5 hét múlva visszavinni. Amikor annyira egyszerűen el lehetne most intézni, neki még mondania sem kell semmit, vagy állnia a sajnálkozó tekinteteket, csak odaadja, és kész! És mindezt miért nem vállalja: mert kellemetlen neki megkérdezni, hogy melyik irodában találja XY-t! Ilyenkor olyan dühös vagyok rá, hogy majd szétrobbanok!

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tegnap volt Sári névnapja, ezért elvittem a dédit vásárolni. Nem különösebben viselt meg a boltokba járkálás, és így legalább azt kapott a gyerek, amit én helyesnek gondoltam. A karácsonyi ló-dömping után ui. kijelentettem, hogy innentől csak mesekönyvet és gyurmát/színes ceruzát lehet venni Sárinak, úgyhogy azt is kapott.

Az oviból hazajövet ugyan bepróbálkozott a kisasszony, hogy nem-e kap véletlenül egyszarvú lovacskát, de amikor mondtam, hogy nem hiszem, akkor közölte, hogy nem baj, majd a másik ajándéknak fog örülni. Így is lett. Aranyos volt.

Utálom, hogy én mindent máshogy, vagy ne adj' isten jobban csinálnék, még akkor is, ha lövésem sincs a dolgokhoz, de ez van. Néha az az érzésem, hogy a gyerekekkel foglalkozó felnőtteknek fogalmuk sincs, hogyan kell egy gyerekkel bánni.

Tegnap ovis hittanra vittem Sárit. Nem nagyon értek a valláshoz, de Cs.-vel azon a véleményen voltunk, hogy ott rosszat biztos nem tanul, és legalább gyerekek között van, így részünkről rendben volt a dolog. Sári részéről is: többször rákérdeztem, hogy valóban akar-e menni, ő meg akart, így hát mentünk. Persze, azzal a kikötéssel, hogy nekem is ott kell maradnom. Végül is ezer éve nem voltam hittanon, így engem is érdekelt a dolog.

A kisebb-nagyobb gyerekek a gyülekezeti házban egy nagy teremben gyűltek össze, ahol a lelkész (akit tizenéves korom óta ismerek) néhány dalt énekelt. Először tetszett Sárinak, mert aranyos dalok voltak, de később jött 1-2 zsoltár, amit láthatóan mindenki halálra unt. Sári ekkor közölte, hogy menjünk inkább haza, mert utál itt lenni (persze jó hangosan, hogy mindenki hallja). Megnyugtattam, hogy nemsokára átmegyünk az ovis csoportba, ami így is lett. 3 másik kisgyerekkel és egy hittanos óvónővel átvonultuk az egyházközség családi napközijébe, ahol persze sok játék volt, amit a gyerekek rögtön birtokba is vettek. Az óvónő szerencsére hagyta, hogy kicsit eljátszanak, majd a maga köré próbálta gyűjteni a gyerkőcöket (az én konformista lánykám persze ment, a többiek nem nagyon...), és mesélt nekik egy bibliai történetet. (Azt, amikor Jézus gyerekként a templomban a véneknek prédikált). Az óvónő próbálta a sztorit érdekesen előadni, de sajnos nem nagyon sikerült neki... mondjuk, én nem vagyok egy bibliaolvasó, de ennek a sztorinak végül is mi a tanulsága? Mert az nem derült ki számomra (sem). Ráadásul nem értettem, miért kell Jézust folyamatosan "Úrjézus"-nak hívni, miért nem lehet pl. "Jézuská"-nak, vagy "Kisjézus"-nak.

Végül ugyanezt a történetet fel is olvasta a Bibliából - ok, nem a Károli fordításban, de kb. annyit értettek belőle az ovisok...

Ezután kicsit énekeltek, mondjuk, aranyos dalokat gitárral - ez már jobb volt. De itt sem dal tanulásról volt szó, hanem szimpla éneklésről. Utána elimádkoztuk a Miatyánk-ot (??? ovisokkal!!!), majd mindenki mehetett játszani.

Sári persze ezek után újra akar menni hittanra, mert számára az egészből a játék maradt meg. Mondjuk, akkor ennyi erővel mehetünk játszóházba is, és akkor megkímélem magam a litániáktól.

Szerintem ebben a korban a vallás, vagy a hit iránti érdeklődés felkeltése lehet a maximális cél, nem az, hogy egy hatéves betéve tudja a Miatyánk-ot, amiből persze egy kukkot sem ért. Ha már mindenáron imádkozni akarunk, akkor pedig vannak kedves imádságok, pl. "Én istenem, jó istenem, lecsukódik már a szemem..." Aztán biztos lehetett volna körjátékokat játszani, vagy pl. közösen rajzolni, vagy egyáltalán, beszélgetni valami vallási témáról (most ugye vízkereszt időszaka van - miről is szól ez az ünnep, stb.)

Van, aki magába zuhan, és hetekig-hónapokig ki sem teszi a lábát a lakásból, nem bírja elviselni a kisbabák/terhes anyák látványát, és egyáltalán, eltemetkezik a négy fal között. Aztán -gondolom én- szép lassan azért mégiscsak elmegy a gyerekért az oviba, meg boltba, mert az élet megy tovább, bármennyire is nem hisszük el. Attól, hogy az időt húzta, előbb-utóbb mégis csak szembesülni kell ezzel a ténnyel, és nem vagyok benne biztos, hogy a hosszú magába fordulás után könnyebb...

Van, aki szerint viszont épp a sokkterápia jön be: vagyis minél hamarabb elfogadni, hogy ezen nem lehet változtatni, és amin nem lehet, azon nem lehet... és igen is élni kell az életet, akármilyen nehéz is.

Én most ezt a másodikat követem. Bár eddig csak Sáriért jöttem/mentem, de ma hivatalos ügyet intéztem, ráadásul olyat, ahol jó eséllyel találkozhattam kisbabájukat áhítattal ringató kismamákkal. Leadtam az anyasági támogatás-kérvényt. "Csak" egy órát kellett várni egy olyan teremben, ami tömve volt síró, nyöszörgő, alvó, futkosó, kiabáló babákkal és gyerekekkel. Az egyiket még meg is kellett szoptatni. Azért nem vagyok mazochista, nem bámultam őket, ehelyett a telefonomba merültem, de a tény, hogy túléltem ezt is, azért erősíti a lelkemet.

És már napok óta nem is sírtam. Nem azért, mert már nem fáj. Egyszerűen csak nem jön könnyen a könny, én meg nem erőltetem. Bár ma volt egy nehéz pillanatom, épp a hivatalban, amikor az ügyintéző elszaladt a halvaszülés tényét igazoló papírral, hogy megkérdezze a felettesét, hogy ez vajon jó-e nekik: én pedig arra gondoltam, hogy a francba azzal, hogy mindig én vagyok a különleges eset! És innentől mindig ez lesz, majd folyton magyarázkodnom kell, hogy bár már 3-szor is voltam terhes, mégiscsak 1 gyerekem van. "Miért, talán elvetette?" - kérdezik majd, én meg vagy hosszas mesélésbe kezdek, vagy ráhagyom, megtagadva ezzel a másik kettőt...

Az idő most nagy ellenségem, pedig a legjobb barátom kellene, hogy legyen. Közhely, de mint a közhelyek általában igazak, az idő gyógyítja a sebeket. Ehelyett ez az idő úgy vánszorog, hogy minden percért könyörögni kell.

Még csak másfél hét telt el, én pedig úgy érzem, mintha már vagy ezer éve ellepett volna minket ez a köd.

1. Ma kaptam a főnökömtől egy sms-t. Kint vannak Kölnben, egy kiállításon, amit még javarészt én szerveztem. Azt írta, hogy ez nélkülem nem jöhetett volna létre.

2. Gergőnek (É. és G. kisfia, 29. hétre született -szerencsére tökegészséges- korababa) a múlt héten elküldtem egy játszószőnyeget és egy Manduca-t, amit Eszternek vettem. (A többi cuccot elpakoltattam Cs.-vel, mivel azok leginkább Sárié voltak, de ezeket kifejezetten Eszter kapta volna). Gergő már másnap megkapta, és É. fel is hívott, de ahogy ilyenkor lenni szokott, nagyokat hallgattunk a telefonban. Aztán inkább írt egy e-mailt, hogy amikor megkapták a csomagot, mindketten sírtak (mármint szerencsére nem Gergő, hanem az apuka-anyuka), és csodálnak a lelki erőmért, stb. Ma újra írt, hogy összerakta Gergőnek a játszószőnyeget, és el is küldte a fotókat. Próbálok elvonatkoztatni attól, hogy az én kislányomnak kellene ott kalimpálni a kezecskéivel, és ütögetni a lelógó bigyókat - ehelyett annak örülni, hogy Gergő, akire szülei nagyon sokat vártak, és akinek a start bizony elég nehéz volt, most úgy tűnik, a legnagyobb lendülettel veszi birtokba ezt a játékot. Jobb helyen nem is lehetnének Eszter holmijai.

3. Sári tegnap: "Már évek óta mondom, hogy nem szeretem a babot!"

4. Cs. felhívott, hogy úgy emlékszik, elfelejtett reggel puszit adni. (Amúgy adott)

A második terhességgel, gyerekkel nyilván kevesebbet foglalkozik az ember lánya, mint az elsővel. Én azért igyekeztem nyomon követni a terhességet, de tény, hogy nem olvastam el minden létező szakirodalmat, és nem jegyeztem le az összes rugdosást... már bánom. Lehet, hogy Eszter csak figyelmet akart magának?

Cs.-vel sokszor viccelődtünk azon, hogy el sem tudjuk képzelni, hogyan lehet majd még egy gyereket úgy szeretni, mint Sárit. Most nem értem, hogyan lehet csak egy gyerekem. A testem minden sejtje egy kisbabáért kiált...

Ma azt álmodtam, hogy egy kisbabát, aki fiú, fektetek le a kiságyba, bekapcsolom a légzésfigyelőt, majd a régi, ócska babyfon helyett kiszaladok az újért.

Most nincs más, csak a bűntudat. Hogyan fogom ezt magamnak megbocsátani?

A temetés után Cs. mondta, hogy most már örökké ide köt minket valami. Nekem meg eszembe jutott a Száz év magány, ahol valami olyasmi volt, hogy ha már van halottad a temetőben, akkor már tényleg otthon vagy.

Én pedig azt mondtam neki, hogy most már el fogom tudni engedni Esztert.

A temetés egyébként elég "szép" volt, már amennyire egy temetés az lehet. A lelkész prédikációja személyes volt, persze, egyetlen szavát sem tudnám visszaidézni, de ott valahogy helyénvalónak éreztem, amit mondott. Az idő ellenben nem volt kegyes, bár szerencsére nem esett, de a szél nagyon fújt, a sötét felhők jöttek-mentek, én eléggé fáztam. Persze, az ilyesmik csak utólag tudatosulnak az emberben, mikor még hazaérve is remeg, úgy átfagyott.

Furcsa, mik maradnak meg az emberben. A pici fehér koporsó egy állványon volt felravatalozva a sír mellett, és én végig azon izgultam, hogy nehogy felborítsa a hatalmas szél ezt a szerkezetet. Meg hogy milyen óriási sírgödröt ástak ennek a csöpp kis koporsónak... persze, Cs. szerint meg van szabva a méret, de végül maga a sírhalom szerintem akkora lett, mint egy felnőtt síré... Azt is megfigyeltem, hogy a munkások milyen pikk-pakk betemették a gödröt, és milyen precízen alakították ki a mértani pontosságú halmot.

Kerülnék minden pátoszt ezzel az egésszel kapcsolatban. A temetés csak egy formális keret, amiben egy testet a földbe teszünk, nincs benne semmi misztikus. Mégis fontos, hogy keretbe tegyük ezeket a dolgokat, így könnyebb elviselni.

Viszont azért történt egy -számomra- szimbolikus jelentőségű esemény: még a 32. héten, épp karácsonykor készíttettem magamról egy olyan fotót, amin a pocakom elé tartottam egy angyalka-karácsonyfa díszt. Ki is posztoltam a facebook-ra, szerettem ezt a képet. Aztán amikor a kórházban voltam, minden ilyen képet -ezt is- leszedtem a fb-ról. Hazaérve a karácsonyfa még mindig állt, rajta ezzel a dísszel. Amikor leszedtük, az angyalkát eltettem, és most kivittem a temetésre. A szertartás végén odatettem a díszt a fejfához, egy koszorú közepére, és épp abban a pillanatban előbújt a nap, és megvilágította az angyalka aranyozott haját. Ha filmrendező lennék, biztos betenném ezt a klisét a filmembe, ami kívülállóként elég giccsesnek is hathat, de akkor ott egy kicsit megdöbbentem. Amúgy az egész kb. 3 másodpercig tartott, mert egy felhő újra eltakarta a napot...

Most ürességet érzek. Már nincs mire várni, eltemettük Esztert, eltemettünk egy álmot. Majd lesznek új álmaink, de addig ezzel kell megbirkózni. A miértekre továbbra sincs válasz, csak remélni tudom, hogy nem a bűneink miatt történt így.

Ma láttam életemben másodszor, és utoljára Esztert.

A temetés előtt felnyitották a koporsót. Benne feküdt a kisbabám teste: csak az arcocskája látszott. Piros volt, de gyönyörű. Sárira hasonlított most is. Kicsit megsimogattam. Aztán engedtem, hogy lezárják a koporsót.

Többet nem tudok írni most erről.

Napi 1 poszt - ennyit engedek meg magamnak. Ez a blog elvégre Sárié is, nem lehet tele sírással! Persze, egy kicsit azért sírni is kell, a sírás segít, és biztos, hogy ha Sári majd egyszer végigolvassa, megérti.

Napi 1 poszt - amiben jó dolgokról is kell írni.

Hát lássuk csak, a tegnapi jó dolog az volt, amikor este hármasban sétálni mentünk. Sári mostani mániája (ez valami ovis dolog lehet) a versenyzés: állandóan futóversenyeznek az apjával, amiben természetesen Sárinak kell nyerni. Nagyon kis cseles, mert ha Cs. véletlenül megelőzi, akkor Sári megáll, és közli, hogy elfáradt. Akkor persze Cs. is megáll, mire a gyerek beindul, és "legyőzi" az apját.

Most is egész úton versenyeztek, én meg battyogtam utánuk. Egyre jobban vagyok fizikailag, a sétálás, felülés, egyebek már nem jelentenek problémát. Ezzel új "távlatok" nyílnak meg előttem, kis házimunka, vagy boltba menni, bár ez utóbbira egyáltalán nem vágyom. Amin viszont hamarosan túl szeretnék esni, az Sári oviba vitele és hazahozatala. Gondolom, nem lesz egyszerű...

Tegnap Sári azzal jött haza az oviból, hogy neki kellett volna összehajtani a takaróját alvás után, de nem sikerült. Ezért megegyeztünk, hogy akkor este megtanulunk takarót hajtogatni. Persze, elsőre nem sikerült valami jól a dolog, és ezért Sári inkább elhülyéskedte a dolgot: hajtogatás helyett "palacsintásat" akart játszani, aminek az a lényege, hogy a takaró a palacsintatészta, ő pedig a töltelék. Meg is jegyeztük Cs.-vel, hogy ha ilyen lelkesedéssel tanul majd, akkor ne számítsunk sok jóra az iskolában. Egyébként ez inkább Cs.-re jellemző vonás: ha valami nem megy, akkor azt nem erőlteti. Én ennél azért kitartóbb vagyok. Majd emlékeztetem magamat, hogy erre figyelnem kell!

Napi 1 poszt - amiben kicsit sírunk is...

Amikor valakinek levágják a lábát, még évekig érzi a fájdalmat a hiányzó testrészében. Én pedig érzem a magzatmozgásokat, igaz, nem olyan gyakran, és nem annyira erősen, de határozottan... Ott, ahol Eszter sokat rugdalt. Fantom-mozgások: más is írta, hogy valóban van ilyen.

Az alvás nem megy jól. Gyakran felébredek éjjel, és általában nagyon korán fent vagyok. Ma reggel 6 előtt ébredtem végleg, mert egy kisgyerek hangját hallottam, amint azt kiabálja, hogy "anya!". Arra gondoltam, hogy Eszter volt, és mondtam neki, hogy nem mehetek vele. Többet nem szólított. Aztán eszembe jutott, hogy lehet, hogy épp egy hete halt meg... (de nem nézzük görcsösen a naptárat...)

Reggel a temetőben ki kellett választanunk a sírhelyet - a választás azért erős kifejezés, mert összesen két hely közt lehetett dönteni, és egyik sem "tetszett". Végül az irodán kiderült, hogy a harmadik, amit akartam volna, mégis szabad, úgyhogy azt választottuk. A gyerekek parcellájában van, épp a gyalogút mellett egy fa alatt. Holnap temetjük a kislányunkat.

A mai blogbejegyzésnek arról kellene szólnia, hogy 35 hetes vagyok, és ezer kiló, meg a tököm tele van már terhességgel, és mikor szülök már, és mittomén, egyéb rinyák... talán így is történhetett volna.

Ki tehet arról, hogy nem így lett?

Egy héttel ezelőtt még hallottam a védőnő kütyüjén Eszter szívét dobogni. Egy héttel ezelőtt még utoljára megrugdalt a kislányom. Egy héttel ezelőtt még élt.

Azt olvastam valahol, hogy nem szabad a naptárat lesni, hogy mikor mi történt épp X. ideje. Majd biztos lesz olyan is, amikor elfelejtem.

Tegnap este varratszedésre mentünk az orvoshoz. Persze, nem ez volt a lényeg, hanem hogy talán valamit megtudott már a boncolásról. Előzetes eredmény szerint Eszter szervein (már nem tudom, melyikeken) pontszerű bevérzések voltak, amik mégiscsak oxigénhiányra utalnak. De az oxigénhiányt semmi nem magyarázza. Vagyis Eszter megfulladt, csak nem tudni, miért. Mindenesetre hosszan tartó oxigénhiány biztosan nem volt, mert a magzatvíz tiszta volt, a baba megfelelő méretű, és sokat mozgott addig, amíg... A szövettani vizsgálatok miatt a hivatalos eredmény még hetek kérdése.

Most jobb lett? Nem.

Közben Sárira anyu vigyázott. Amikor mondtam neki, hogy a mama fogja altatni, mert mi orvoshoz megyünk, Sári elszontyolodott, és kérdezte: "Már megint?". Majd amikor indultunk, sírni kezdett. Megígértük neki, hogy most mindketten jövünk haza, de anyu elmondása szerint ezután sokat mesélt az Eszterről, és kérdezgette, hogy ugye most anya is hazajön. Elmesélte anyunak, hogy Eszter meghalt, és megkérdezte, hogy miért nem védte meg a magzatvíz? (Korábban sokat beszélgettünk arról, hogy a baba magzatvízben van, ami finom meleg, simogatja és megvédi őt. Most nem érti Sári, hogy ha volt magzatvíz, az miért nem védte meg Esztert?) Megérdemelne ez a kislány egy épeszű anyukát, úgyhogy nincs mese, össze kell szedni magamat!

De ilyenkor reggel még jó. Mindenki elmegy itthonról, és lelkiismeret-furdalás nélkül lehet bőgni.

Már a szülőszobán nem tudtam, mit is fogunk mondani Sárinak. Nagyon várta Esztert, persze, én mindvégig azt hittem, hogy az érdeklődése csak addig fog tartani, amíg ki nem derül, hogy mennyire semmit nem tud kezdeni egy kisbabával. Sári egyébként váltig állította, hogy ő nagyon okos nagytestvér lesz, és pl. még szerdán is, amikor jöttünk haza az oviból, mondta, hogy majd ő fogja elkísérni Esztert a bölcsibe, és reméli, hogy Eszter is a Kacsa csoportba fog majd járni az oviban, mert az a legjobb ovi.

Hát így szerette volna, ha kistestvére születik.

Amíg kórházban voltam, kértem Cs.-t, hogy mondja meg Sárinak, tudja, hogy miért nem vagyok otthon. Cs. elmondása szerint annyi történt, hogy ő mondta, hogy Eszter megszületett, de sajnos nem jöhet haza, nem fogjuk látni, mert elment az angyalkákhoz. Sárit nem különösebben izgatta a dolog, így mindenki elkönyvelte, hogy jó, persze, jobb is így, neki ez egyáltalán nem kézzelfogható még, nem érti, stb.

Életem legrosszabb élményei közt fogom számon tartani a reakcióját, amikor végül is hazajöttem, és szembesült a tényekkel.

Vasárnap ebéd utáni alváshoz készülődtünk, Sári ekkor látott először igazán. Mosolygott, nézte a hasamat, és megkérdezte, hogy mikor születik meg az Eszter. Mondtam, amit Cs. is, hogy Eszter már megszületett, de sajnos elment az angyalkákhoz. Sári azt hitte, viccelek. "Neeeeem!" - mondta nevetve, én pedig sírva ráztam a fejem, hogy de, tényleg. Sári először még mindig nevetve tiltakozott, majd a nevetése egyre inkább kiabálásba, végül zokogásba váltott, ölelt engem, és közben dobálta magát, talán meg is ütött, végül az apjához bújt, és úgy zokogott. Közben próbáltam csitítgatni, és elmondani, ami történt. Nem kerteltem, az igazat mondtam, persze, úgy, hogy ő is megértse (amit mi sem értünk).

Elég sokáig sírt, és egyáltalán nem akart rám nézni. Azt hiszem, haragudott. Végül mondtam, hogy aki meghal, azt el kell temetni, úgyhogy el fogjuk Esztert is temetni, akkor egy kicsit megnyugodott. "Most már megnyugodtam." - mondta.

Azóta már párszor előkerült a téma. Kérdezte, hogy mikor lesz kistestvére. Mit mondhattam volna? Az orvos szerint 1 évnek kell eltelni a két szülés között, azaz pár hónap múlva lehet is próbálkozni. De végig lehet-e csinálni ép ésszel egy újabb terhességet úgy, hogy a másikat még meg sem gyászoltam? De várhatok-e, akarok-e tovább várni? És még el sem temettem, de máris azon gondolkodom, hogy hogyan "helyettesítsem"???

Miután Esztert elvitték, engem áttoltak a nőgyógyászatra. Még előtte szóltak, hogy semmiképpen ne a terhesek vagy az újszülöttesek közé vigyenek, őszintén szólva meglepett ez a tapintat. Nem mintha a nőgyógyászaton jobb lett volna, de azért talán mégis segített, hogy nem kellett nagy hasú vagy szoptatós nőkkel töltenem bármennyi időt is.

A posztoperatív őrzőbe Cs. is bejöhetett, bár volt bent még egy nő. Még mindig nem éreztem semmit alul, pakolgattak ide-oda, mint egy darab fát. Már este 10 körül lehetett, amikor végül elküldtem Cs.-t haza. Kaptam oxitocint, fájdalomcsillapítót, meg nyugtatót, hogy tudjak aludni, de persze nem tudtam. Elkezdett baromira fájni a sebem és a hasam, de arra gondoltam, hogy fájjon csak, mert amíg az fáj, addig arra figyelek. Valamiféle lebegős tudatállapotba vitt ez a tompa fájdalom, egész gyorsan elrepült az éjszaka, és reggel lett, mikor is jöttek felkelteni, és fürödni.

Amikor Sári született, akkor is nagyon fájt az első felkelés, de ez most valami iszonyat volt! Úgy éreztem, hogy leszakad az egész hasam, minden mozdulatra éles szúrás hasított belém. Ezután kicsit hagytak pihenni, majd reggel 8 körül átkísértek a szobába. Ismét alig bírtam lépkedni, de ahogy kiértünk a folyosóra, és megláttam, hogy legalább 30 métert kell mennem, majdnem összeestem. Végül persze odaértem, és tényleg, minden lépéssel könnyebb lett kicsit.

A szobában nem voltam egyedül, ami azért érthetetlen kicsit, mert maga az osztály amúgy pangott az ürességtől, és sokágyas szobákban is egyedül voltak nők. Mindegy, mert szegény szobatársam hiába próbált velem beszélgetni, elég világosan a tudtára adtam, hogy engem most nem érdekelnek a bajai, elég nekem a sajátom is. Szerencsére Cs. vagy Anyu sokat voltak ott, és senki nem küldte ki haza őket, ha látogatási időn kívül érkeztek. Az orvosom is minden nap jött, és általában is mindenki nagyon kedves volt.

Ahogy emlékszem, Sárival valahogy egyáltalán nem viselt meg a műtét. Persze, biztos fájt is, de valahogy mindig úgy voltam vele, hogy nem nagy ügy ez a császár, kicsit nehezebben megy a tüsszentés utána, de ki lehet bírni. Most meg már 5-6 nappal a műtét után is még nagyon óvatosan tudok csak menni, minden mozdulatnál érzem a szúrást, a katéter helyéről meg ne is beszéljünk... Eközben tejapasztó gyógyszert szedek, aminek 3 oldal a mellékhatása (egyenlőre nem vettem észre egyiket sem), és bár egyenlőre a mellem nem keményedett be, már a második nap szivárgott belőle a tej...

(Mellékzönge: egyik terhespatológiás tartózkodásom alkalmával egész nap egy keservesen síró kisbabát hallgattunk, mert a csecsemősök nem akartak tápszert adni neki, az anyukának meg egy szikra teje nem volt. Akkor még meg is ijedtem, hogy ha nekem sem indul meg időben a tejem, nekem is ezt a bőgést kell hallgatnom egész nap... hát, a saját sírásomon kívül nem hallottam mást, és úgy tűnik, Eszternek is lett volna mit ennie.)

Végül vasárnap délelőtt jöhettem haza, azt gondolva, hogy majd itthon jobb lesz, mert legalább látom Sárit...

"Mi is maradt belőle? A neve,
hajának illata a hajkefén,
egy micimackó, halottlevele,
egy véres rongy és ez a költemény.
A világ hatalom és értelem,
nem értem, miért tették ezt velem.
Nem pörölök. Élek és hallgatok.
Most angyal, ha vannak angyalok.
De itt lenn minden únt és ostoba.
Nem bocsátom meg. Senkinek, soha."
(Márai Sándor)

Mit mondjak? Hol kezdjem? Hol fejezzem be? Hol végződik egy élet, ami még el sem kezdődött?

Eszter az első alkalommal, ahogy engedtük, megfogant. Ennél biztosabb jelet nem adhatott volna, hogy jönni akar, hogy élni akar - mégis, egy szempillantás alatt visszafordult, és mi csak azt vettük észre, hogy már megint megtörténik, már megint mindent elveszítettünk egy perc alatt.

A szerda este teljesen szokványosan telt: Sárit lefektettük, viszonylag gyorsan elaludt. Ahogy leültem az ágyára, éreztem bal csípőtájékon egy erős rúgást, még fel is szisszentem, de végül is nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Végül is, nem is biztos, hogy volt jelentősége. Ezután megnéztünk egy filmet Cs.-vel, amikor furcsa szurkálást éreztem jobb oldalt a derekamban, még fel is ötlött bennem, hogy nocsak, nem így indul a szülés? De elmúlt, ahogy másképp helyezkedtem. A film után aludtunk, és most nem emlékszem, milyen éjszakám volt, de szerintem semmi különös.

A csütörtök reggel is szokványosan indult: Sári oviba ment, én letusoltam, hajat mostam, majd nekiálltam kicsit dolgozni. 11 óra felé, miután megírtam az előző bejegyzést, elkezdett motoszkálni bennem, hogy ma még nem is éreztem Esztert. Lefeküdtem, simogattam a hasam, de semmi. Majd ebéd után. De utána sem. Egyre idegesebb lettem: hasamra tettem a fülhallgatót, benyomtam valami zenét, de még mindig néma csönd. Kezdtem bepánikolni, de 3-ra mennem kellett Sáriért az oviba, így valamiért arra jutottam magamban, hogy addig nem megyek orvoshoz, mert ha baj van, azt egyedül nem bírnám ki. Így végül elmentem Sáriért, és vártam, hogy Cs. hazaérjen. Ő 4 körül telefonált, hogy még valahova el kell mennie, de akkor bőgni kezdtem, hogy azonnal jöjjön, mert egész nap nem érzem a babát. Ekkor ért haza anyu.  Cs. rámszólt, hogy hívjam az orvost, és majd anyu bevisz, végül így is lett.

És akkor elkezdődött ez a rémálom.

A szülőszobán már harmadszor csengettem, harmadszor adtam a kiskönyvem, rutinosan átöltöztem, és már tettek is az NST-re. Néma csönd a méhemben. Akkor már bőgtem. A szülésznő átvitt az ultrahangra, jött egy fiatal kis orvos, persze, bemutatkozni elfelejtett. Nézi a monitort, kérdezget, én pedig csak azt veszem észre, hogy a szülésznő a kezemre teszi a kezét - felsírtam, aznap este csak én. Az orvos mondta, hogy sajnos már nem tudnak mit tenni, nincs szívhang. Hangosan zokogtam, vizsgálgattak, méhszáj 2211, miért volt korábban császár, most szülni kéne, de nem adhatnak oxitocint. Rávágom, hogy én nem szülök, császározzanak meg, nem érdekel semmi. Jó, hívják az orvosomat.

Átkísérnek a szülőszobára, kérem, hívják be anyut. Közben hívom Cs.-t, csak annyit tudok mondani, hogy jöjjön azonnal, meghalt az Eszter. Leejtem a telefont. Infúziót kötnek be, vérnyomás, stb. Anyu bejön, nem szólunk, csak bőgünk. Közben Cs. is odaér, nagyon sírunk, talán anyu elment valamikor. Néha bejön valaki, ezt-azt csinál, majd bejön a főorvos, elmondja, hogy mi lesz (császár), utána megnézhetjük a babát, ha akarjuk (akarjuk), illetve nyilatkozhatunk, ha akarunk temetést (akarunk). Felöltik bennem, mintegy mellékdal, hogy miért beszélgetek egy baba temetéséről, aki még meg sem született?

Bejön a fiatal orvos is később, hebeg-habog valamit, hogy nem tudja, miért következett be, de talán majd ki kellene magunkat vizsgáltatni. Valami gyakornok lehet, gondolom, beküldték gyakorolni a rossz hír közlést, más okot nem látok arra, hogy minek van itt, ha nem lennék ennyire gyenge, elküldeném a francba.

Megérkezik az én orvosom is, nagyon sajnálja, semmi nem utalt erre a hétfői vizsgálaton, javasolja a szülést. Mondom, hogy ki van zárva, az sem érdekel, ha soha többet nem szülhetek, én erre most akkor sem vagyok képes. Végül beleegyezik a császárba. Kicsit várni kell a műtőre, de utána mi jövünk.

Nem tudom, mennyi ideje vagyok bent, és mennyit várok. Az időnek már nincs dimenziója.

Aztán jön az aneszteziológus, meg még történik pár lényegtelen dolog, majd átsétálunk a műtőbe. Cs. is bejöhet, akarom, hogy ott legyen, de csak akkor, ha már minden kész, és kezdődik a beavatkozás. Addig egyedül vagyok, nagyon félek. Nem tudom, mitől, talán hogy én is meghalok, és mi lesz akkor Sárival? Tényleg, Sárinak mit fogok mondani?

Közben azt tesznek velem, amit akarnak: beadják a spinális érzéstelenítést, nem fáj, még csak nem is annyira kellemetlen, mint anno az epidurál. Lassan melegség tölti el a lábam, zsibbadni kezdek. Lefektetnek, még látom, ahogy felhúzzák a lábaimat a kengyelbe, de már nem érzem. Fura: pakolnak ide-oda valami lábakat, jééé, de hisz ez én vagyok. Oldalra nézek, az üvegszekrényben látom magam kiterítve, éppen borotválnak. Dudorodik a hasam, és hirtelen olyan rosszul leszek: a szívem felgyorsul, a hangok távolodnak, szólok, hogy elájulok. Feldereng bennem, hogy most meg fogok halni, látom magam előtt, ahogy mindjárt újraélesztenek. Eszembe jut Cs., aki biztos nagyon meg lesz rémülve, tisztára mint a vészhelyzetben, aztán Sári ugrik be, arra gondolok, szeretem. Hallom, ahogy hozzám beszélnek, válaszolok is valamit, de az egész olyan távoli, mintha nem is velem történne. Félelmetes, és én félek. Az aneszteziológus szól az ápolónőnek, hogy 10 mg valamit adjon, és attól jobban is leszek. Gondolom, nem voltam halálomon.

Bejön Cs. Röhejesen néz ki a műtős cuccban, de morbid lenne ezt megjegyezni. Elkezdenek rángatni, kicsit kellemetlen. Egy örökkévalóságnak tűnik a műtét, senki nem mondja, mi történik, csak ha kérdezem. Akkor sem szólnak, amikor Esztert kiemelik, csak azt érzem, könnyebb lettem. Furcsa: tényleg könnyebb, pedig nem megkönnyebbültem. Esztert elviszik, engem tovább ráncigálnak, ennek sosem lesz vége. Az orvos áthajol a lepelen, és mondja, hogy a baba nem volt kicsi, a magzatvíz tiszta volt, a méhlepény ép, és a köldökzsinóron sem látott semmi kórosat, így szemmel látható oka nem volt az elhalásnak.

Egyszer csak befejezik, átemelnek egy ágyra, már megint az a furcsa érzés: látom a lábam, de nem érzem. És elindulunk, hogy megnézzem, és elbúcsúzzak a kislányomtól.

A szülésznő egy fehér pelenkába csomagolt kis testet hozott a karján, olyan féltve, mintha lenne jelentősége... Mosolygott, kedvesen, nem cinikusan. Odatartotta nekem, ránéztem, gyönyörű volt! És békés - mintha csak aludna. Egészen olyan volt, mint Sári, amikor megszületett: széles arccsontok, kicsi áll, szélesen ülő, bedagadt szemecskék. Sok, fekete haj. Csupa magzatmáz volt. Karomba adta, könnyű volt, és puha - csak olyan erőtlen: nyeklett ide-oda, óvatosan kellett tartanom, féltem, hogy összetöröm, vagy kigurul a kezemből. Megsimogattam, megpusziltam az arcát: langyos volt még, de éreztem, hogy már kezd kihűlni. Jobban megnéztem, a szájacskára emlékszem a legjobban, azért, mert az nem olyan husi volt, mint Sárié, hanem vékonyabb, ellenben erős vörös színe volt. Az jutott eszembe, hogy ha oxigénhiányos lett volna, akkor nem lila lenne a szája?

Sírtunk egy kicsit, puszilgattam, mondtam Cs.-nek, hogy fényképezze le, de ő nem akarta. Emiatt azóta is nagyon haragszom, de végül is valahol igaza is volt. Mit csinálsz majd? Nézegeted, és sírsz?- kérdezte. Ezért igyekeztem Eszter minden vonását olyan mélyen az agyamba vésni, amennyire csak lehet. Egész életemben észben kell tartanom, és olyan véges az elme...

Aztán Cs. szólt a szülésznőnek, hogy viheti. Ő elvette a lányomat, és kiment. Még hallottam, ahogy azt mondja a műtősfiúnak, hogy "végeztem".

Itt végződik talán Eszter története, ami el sem kezdődött.

Has: 108 cm

Súly: 75,7 kg (Renáta és az azóta is tartó zabálás megtette a hatását. Viszont a refluxom egyenlőre jól van)

Cervix score: 2100

Tegnap valami világvége hangulat szállt meg. No nem csak azért, mert történelmi mélyponton van a forint árfolyam, mert mára kiderült, hogy még ennél is van lejjebb (jelenleg 324 Ft-ba kerül 1 Euro!!!), hanem úgy általában is. Cs. pl. azzal jött haza, hogy mennyire izgul a szülés miatt. Már épp kezdtem meghatódni, hogy sajnál, és vigasztalásképpen közöltem, hogy úgyis nekem fog csak fájni, mire mondta, hogy ja, nem a szülés miatt, hanem ami utána jön: sok sírás, éjszakázás, nyüglődések... Áááá, persze, Sárinál is oroszlánrészt vállalt a feladatokból, ugye...

Ami miatt én parázok (egyrészt a gazdasági helyzet, persze), az nyilván a szülés, meg ez az egész eggyel többen leszünk szitu. Így sem vagyunk itthon kevesen, és én nagyon is érzem, hogy egész nap ki sem mozdulok a házból, nem tudom, hogyan fogom viselni, ha lesz még egy bőgőmasina is mellettem. Kellene egy hely, ahol az ember magára zárhatja az ajtót - és senki nem jön utána.

Egyébként hétfőn voltam UH-n, állítólag minden rendben, bár a leletemre elég fura számok kerültek. Azt írja pl., hogy has 90. 90 mi? Alma, vagy körte? Keresztbe, hosszába, vagy térfogatra? Mert amúgy ezek közül egyik érték sem stimmelne, csak ha kb. 15 hetes lennék. De azt meg csak észrevették volna... No para. Minden jó lesz.

Nem, továbbra sem minősítem át a blogomat aktuálpolitikai vélemények gyűjteményévé, mert azért ez mégis csak a gyerekeimnek szól, de azért úgy fair, ha majd ha 18 évesen olvassák (mert lesz még elektromosság és Internet), akkor majd lássák, hogy mi foglalkoztatta az anyjukat legjobban 2012. január 4-n (a méretein és a súlyán kívül).

Amikor még voltak közgazdasági ambícióim, és írtam a diplomamunkámat, beletettem ezt az idézetet (a gulyáskommunizmussal foglalkozó fejezet elé): "Ha az embereknek választaniuk kell a szabadság és a szendvics között, a szendvicset fogják választani. (Lord Boyd-Orr brit politikus)". Szerintem arra az időszakra teljesen találó a dolog, de a napi eseményekkel is simán párhuzamot tudok vonni.

Szerintem a magyar állampolgárok 90% konkrétan leszarja, hogy új alkotmányunk van, meg új országnevünk, meg jegybanki függetlenség, meg médiatörvény és minden egyéb, a demokratikus alapelvek szerint minimum aggályos törvény és rendelet lépett életbe az év utolsó napjaiban. Amíg a hó végén is el tud menni a Tescoba, és karácsonyra vehet magának egy plazma-tv-t, addig ez mind nem érdekli. 4 évenként meg egyszerű pártszimpátia alapján szavaz (így választhatott meg 2/3-dal egy olyan pártot, aminek konkrétan nem volt programja).

Amikor viszont 319 Ft felett jár az EUR, és az hejre kis adórendszer miatt pár ezer Ft-tal kevesebbet visz haza, mindjárt ellenzékbe kerül, és

Engem meg időközben megszállt a fészekrakó-ösztön, ui. a szilveszteri buli kapcsán (még a kórházasdi előtt) nekiálltam Renátát sütni (amit Cs. kért). Én még életemben nem láttam ilyen süteményt, azt sem tudtam, hogy kell kinéznie, nem hogy hogyan kell elkészíteni, de szerencsére segítségemre volt egy a sógornőm által lediktált recept, amit Cs. vetett papírra, és így kezdődött: Renáta - haminyami.

Azért írom ide le, hogy meg legyen, de amúgy finom is, ki lehet próbálni.

Hozzávalók:

• 6 tojás
• Cukor
• 4 kanál liszt
• 200 g kókuszreszelék
• 100 g csokoládé
• 2 dl tej
• 1 kocka margarin

A tojásokat szétválasztjuk, a fehérjét habosra verjük, majd hozzáadunk 12 kanál cukrot, 2 kanál lisztet és 180 g kókuszreszeléket. Ezekkel összekeverjük (tészta állagúra), és sütőpapírral kibélelt sütőben vékonyan kiterítve 180 fokon kb. 15-20 percig sütjük.

Közben elkészítjük a krémet: a tojássárgáját és a 6 kiskanál cukrot elkeverünk, míg szép világossárga nem lesz. A 2 dl tejet és a 2 kanál lisztet elkeverjük, majd hozzáadjuk a tojáshoz. Gőz fölött melegítjük, beletörjük a csokoládét és sűrűre főzzük. Mikor a keverék langyos lesz, hozzáadjuk a margarint, és simára keverjük. Ha a tészta kihűlt, felkenjük rá vastagon a csokoládét, és a kókusszal megszórjuk.

Ennyi. Nem tűnt olyan bonyolultnak, de mivel nálunk -ha főznék véletlenül- hirtelen mindenkinek a konyhában akad dolga - következésképpen úgy érzi, hogy beleszólhat a sütésembe, így most is már az előkészületeknél sikerült felhúzni azzal, hogy ne ebbe hanem abba a tálba törd a tojást, úgyhogy a receptet rögtön az első mondatnál rontottam el, és nem vertem fel a fehérjét, mielőtt a cukrot, lisztet, stb hozzáadtam volna. Erre persze már csak a tésztává keverésnél jöttem rá, ui. a dolog sehogy sem akart összeállni, de végül is még 2 tojás feltörésével megmentettem a dolgot. Emiatt viszont kicsit tömény lett a tészta, ellenben sok és híg a krém, viszont kreativitásom határtalan, mert gondoltam, ha sütök még egy réteg piskótát alulra, akkor egyfelől duplán kenhetem a krémet, másfelől nem lesz olyan tömény a kókuszos réteg sem. Úgyhogy a végeredmény némileg manipulált Renáta lett, de azért nem volt olyan rossz (ennek ugyan ellent mond, hogy még mindig egy doboznyi van belőle, de ez annak tudható be, hogy a bulira É. egy sokkal finomabb süteményt hozott, és mindenki - én is- inkább azt ettünk).

Nahát, végre hivatalosan is -újévi ajándékként- ülve netezhetek, így azért sokkal könnyebb ám gépelni.

Eseménydús decemberünk volt, már ami a kórházasdit illeti, de azért csak nem úsztuk meg az óév utolsó két napját sem akció nélkül. Most Sári volt a hunyó. 30-n este ui. én vacsorázok, Sári meg csendben játszik Anyu szobájában, mikor hallom, hogy hív. Odamegyek, és azt mondja nekem, hogy ő csak két bogyót tudott arról megenni. Kérdem, miről. Mutat egy ágat, rajta fehér, nyálkás bogyók. Hát ez meg mi, gondolom én, miközben kiabáltam Cs.-nek, aki takarított (a másnapi "bulira"), mert azért bennem volt a rossz érzés, hogy fehér, nyálkás bogyókat bizony nem eszünk meg. Cs. szerint fagyöngy volt az a dolog, ezzel persze nem voltunk előrébb - bár rémlett valami, hogy az talán mérgező. Gyorsan meggugliztam a dolgot (Isten áldja az Internetet), ahol kiderült, hogy valóban fagyöngy, meg az is, hogy valaki szerint az mérgező, valaki szerint az nem. További kutakodásaim során kiderült, hogy felnőttnél 3 bogyó még biztosan nem veszélyes, de akadt olyan kisgyerek, aki bizony 2 bogyótól is meghalt.

Na, ez persze betette a kiskaput nálam (Sári mindeközben teljesen jól volt), úgyhogy gyorsan betelefonáltam az ügyeletre, hogy mégis ilyenkor mi a teendő. Azt mondták, azonnal vigyük kórházba a gyereket, úgyhogy nem nagyon tököltünk azzal, hogy Sári váltig állította, hogy csak 2 bogyót evett meg, és egyébként nagyon ízlett neki (ezt amúgy a dédi is lecsekkolta 1 bogyó elfogyasztásával, mondván, hogy ha Sárinak valami baja lesz tőle, akkor inkább neki legyen - igen, szerintem is hibádzik a logika, de ezen most ne akadjunk fenn).

A kórházban egyébként nem kérdezték, hány bogyó csúszott le, hanem egyből rávágták a terápiát: gyomormosás. Nekem rögtön remegni kezdett a lábam, de Sári egyébként végig nagyon bátor volt, leginkább az izgatta, hogy kap-e matricát (a háziorvostól mindig kap). Hogy korrekt legyek, elmeséltem neki, hogy szurit biztosan nem fog kapni (ettől is tartott egy picit), de majd ledugnak egy csövet a szájába, amitől hánynia kell majd. Szerencsére Sári elég könnyen hány (ez most szerencse), és mivel gyakran van olyan, hogy egy erősebb köhögés után kiteszi a vacsorát, így nem is nagyon ijedt meg a hánytatástól.

A gyomormosásra nem mehettünk be, mi szülők, de előtte kaptunk egy papírt, amin leírta az eljárást és a veszélyeket, és persze engedélyeznünk kellett a dolgot. A gyereket le kellett vetkőztetni bugyira, az ápolónő egy lepedőbe csavarta, és egy vékony csövet nyomtak a gyomráig, majd langyos, 2-3 deci vizet engedtek bele. A cső kihúzásával a gyerek öklendezni kezdett, és kihányta a vizet. Az eljárást addig ismétlik, amíg tiszta víz nem ürül. Mivel Sári szerencsére nem vacsorázott (a fagyöngyön kívül semmit), így nem tartott olyan sokáig a dolog - én persze végig bőgtem kint, Cs. is eléggé kivolt, de a lányon, amikor kihozták, nem nagyon látszott, hogy mennyire megviselte volna a dolog. Szépen elmesélte, hogy ügyesen kihányt mindent, és az orrán vett levegőt, ahogy a doktorbácsi mondta. Az orvos és a nővér is nagyon megdicsérte, ritka az ilyen ügyesen hányó gyerek...

Persze, bent fogták éjszakára, mert a vérnyomását meg az egyéb életfunkciókat folyamatosan ellenőrizni kellett. Mivel az anyás szobákban fertőző beteg gyerekek voltak, így oda nem mehetett, de az egyikünk így is vele maradhatott. Ez végül az apja lett, mert így, hogy az anyás szobák foglaltak voltak, ugyan Sári rendes ágyba fekhetett, amibe a szülő is befeküdhet, de én már nem fértem volna el. Cs. sem, persze, de ő mégsem terhes.

Sári szerencsére nem problémázott ezen, úgyhogy miután Cs. visszaért a cuccokkal, én hazamentem, de 1000%, hogy rosszabb éjszakám volt, mintha én maradtam volna ott, és egy széken kellett volna aludnom. Kb. fél óránként ébredtem fel, és lestem a telefonomat, mert végig az járt a fejemben, hogy mi van, ha a méreg annak ellenére, hogy kihányta a bogyókat, már felszívódott. Reggel fél 6-kor keltem aztán végleg fel, és már 8-ra a kórházban voltunk - ahol Cs. és a makk egészséges Sári vártak a zárójelentéssel, mivel hál' Istennek Sárinak semmi baja nem lett.

Nem is tudom, honnan jött Sárinak ez a fagyöngy evés, mindenesetre, ha nem szól, hogy evett a bogyókból, én valószínűleg észre sem veszem. Jobb nem is belegondolni, hogy mi történhetett volna, úgyhogy azt hiszem, még így a legjobb. Mindenesetre beszerzünk egy kis növényhatározót, és a gyógyszereket is felpakolom egy olyan helyre, amit 18 éves koráig nem ér fel!

Végül is azt hiszem, elég olcsón megúsztuk a dolgot, és így, hogy szilveszterre haza is jöhetett Sári, a "buli" sem maradt el.

Has: 107 cm (de szerintem most fölfelé nőtt)

Súly: 74,9 kg

Egy kórházmentes hetet tudhatok a magaménak. Éljen. Majd' egy csomag Rennie bezabálása után a hasam sem fájt többet, de a gyomorsavamat azért rendszeresen érzem a torkomban, ami felettébb kellemetlen, de szerencsére azért nem fájdalmas érzés. A mérsékeltebb diétának köszönhetően ismét trendszerint hízom, remélem, azért elsősorban a gyerekre, mintsem a seggemre - bár kétségtelenül kezd már ott is látszani a tartalék, ami minden bizonnyal NEM fog eltűnni a szoptatás során, sőt.

Nagyon, nagyon nehezen viselem már ezt a bezártságot. Többször is voltam vele úgy a héten, hogy szarok rá, és megyek valahova, de mindig felülkerekedett a lelkiismeretem, meg általában ilyenkor nyilallt bele a szeméremcsontomba olyan fájdalom, hogy ihaj, szóval aztán maradtam a seggemen. A biztonság kedvéért ismét bepakoltam a kórházas táskámat, ezúttal nem csak azt, ami a szülőszobára kell, hanem azt is, ami a kórházi tartózkodásra, mivel eddigi tapasztalataim alapján a családom nem képes hiba nélkül abszolválni egy 10 tételt tartalmazó listát. Volt, hogy a fogkefe-fogkrém otthon figyelt, miközben a Kurgáni napló c. 600 oldalas könyv, amit amúgy már vagy 4X olvastam, benne volt a tatyóban. Jó könyv amúgy, olvassátok el.

Szóval megöl az unalom, ezért leginkább a neten próbálok vásárolni. Bár szerencsére Eszternek jóformán semmi nem kell majd, mert amit nem kaptunk vissza, vagy időközben eladtam, azt is kapunk kölcsön, de azért néhány dolgot nem átallok megvenni. Ebayeztem (1,5 EUR + posta) egy szuper játszószőnyeget, a babakocsiba textilmózest (amit amúgy anno eladtam, igaz, most egy 1000-sel olcsóbban vehetem meg), vadászok továbbá egy Manduca-ra (sajnos az ebay-en is 60-70 EUR alatt nem lehet kifogni), és szívem vágya egy halványlila, nem macis és idétlen gyerekmintás, hanem igazi dögös, pihe-puha baba ágynemű garnitúra rácsvédővel (baldachin nem kell). Kiságy fölé zenélő forgó volt valahol, de sajnos nem találom, így gyanítom, az is felkerül a listára. Ezekkel együtt is valószínűleg egész olcsón megússzuk ezt az újgyereket, leszámítva a dokinak juttatandót, ugye.

Tehát történni (szerencsére vagy sajnos) semmi sem történik velem, remélem, idén már tényleg nem szülök, és akkor már egész jók leszünk.

Sikerült túlélnem a karácsonyt szülés és kórház nélkül, úgyhogy ez volt az én ajándékom. Persze, az is fontos volt, hogy azt hiszem, az ajándékok célba találtak - igaz, idén jóformán csak Sári kapott valamit is. Nála pedig a ló volt a sláger, mindenféle fajta formában. Nem is értem ezt a ló-mániát, hiszen élő lovat csak elvétve látott, mégis, jöhet minden: póni, Barbie-ló, plüss ló, akármi.

Szenteste amúgy egész nap nagyon izgatott volt a kisasszony, ami érthető, hiszen hetek óta sokat meséltünk a karácsonyról. Pár nappal korábban kitalálta, hogy ő templomba akar menni a dédivel, így a délutáni alvás után (amíg én fát díszítettem), ők elmentek a templomba. Persze, kb. fél órát volt érdekes a dolog: beállt szegénykém a gyerekek közé énekelni, de mivel nem ismerte a jézuskás énekeket, így hamar megunta, és hazajöttek. A vacsora közepesen sikerült, Sári csak csirkecombot evett, mint mindig. Én alig mertem enni, a reflux miatt, Cs. pedig nem volt boldog, mert náluk sokkal nagyobb zabálás megy ilyenkor. Ezután gyertyagyújtás, Sári elénekelte a kiskarácsonyt, de igazából alig bírta már ki, hogy ne vesse rá magát az ajándékokra. Úgyhogy engedtünk neki, és ő a legnagyobb dobozt kezdte bontogatni. Pár éve ment a neten egy videó, ahol két kisgyerek földhöz veri magát örömében, amikor a rég vágyott ajándékot megkapják - nos, valami ilyesmit éreztem Sárinál is, amikor kiderült, hogy Barbie-hintót (lóval) rejt a doboz. Ezt követte az e-bay-en 15 EUR-ért kukázott Barbie-istálló két lóval és rengeteg kütyüvel (hasonló reakció), majd egy plüss ló (azóta ez is bekerült állandó alvótársnak), továbbá egy szárnyas póni (és ezzel zárul a ló-lista), iszonyat gagyi Barbie-utánzat baba (nem volt drága, de az ilyenekért 1 Ft is kár), és végül a tőlünk kapott mikrofon, amibe azóta is néha-néha beleénekel, de leginkább csak visszhang funkcióban.

Sári azóta többször is elmondta, hogy el sem hiszi, hogy ennyi szép ajándékot kapott, és akkor ő biztosan nagyon jó gyerek. És természetesen gonosz anyja minden huncutságnál meglebegteti a lehetőségét annak, hogy 1-2 ló visszakerül a jézuskához, ha nem változtat a viselkedésén, és egyenlőre (mivel hogy a lovak nagy becsben állnak errefelé) ez beválik. Mindenesetre több lovacskát köszönjük, nem kérünk.

Has: 107 cm

Súly: 74,2 kg (van rá magyarázat)

Cervix score: 2100

A 32. hét betöltésével elvileg már olyan nagy bajban nem vagyunk. Tudniillik, kis vidéki kórházunk koraszülött osztálya 32. héttől fogad koraszülötteket, így -ha az osztály nincs fullra járatva- akkor a babát nem viszik el Pestre. Persze, nem akarok még szülni, és hál' istennek erre egyébként semmi nem is utal.

De természetesen megint szívtam a héten. Szombat este ugyanis annyira begörcsölt a gyomrom, hogy kiegyenesedni sem bírtam - beköszöntött a rég nem látott refluxom. Vinnyogtam a fájdalomtól, szívbajt hozva persze mindenkire, így éjjel megint bementünk a kórházba. A szülészetre, mert gondoltam, onnan legalább nem küldenek haza egy Nospával. Nos, most csomagom is volt, így simán bejutottam, és miután kiderült, hogy most sem szülök, kaptam görcsoldót és fájdalomcsillapítót, amitől ugyan enyhült, de nem múlt el a fájdalom. Végül attól lettem némileg jobban, hogy a görcsoldó hatására engedett a gyomrom, és kihánytam mindent.

Persze, az éjszakát a szülészeten töltöttem, ismét végig hallgathattam pár szülést, majd reggel újra a terhespatológiára kerültem. Már nem volt bajom, persze, alig mertem enni (és azóta is diétázom), úgyhogy ez az oka a súlycsökkenésnek. Végül vasárnap már nem volt bajom, így a hétfői UH után (ahol a gyerek fejét 83 mm-nek mérték, vagyis 1 hét alatt majd 1 cm-rel nagyobbnak!) hazajöhettem. Azóta mint a hímestojás, olyan vagyok, se idegeskednem, sem ennem, sem felkelnem nem szabad.

Azért tegnap elmentem a céges záróbuliba, hogy begyűjtsem a jól megérdemelt búcsúajándékaimat. Persze előtte vagy százszor elmondta Cs., hogy este nem visz megint a kórházba, de erre nem is volt szükség.

A karácsonyi készülődés kicsit komótosan megy, azért mézeskalácsot sütöttünk, úgyhogy legalább ezt sikerült abszolválni, ha másra már nem is futja.

Még 1 hét ágyfogság...