Valószínűleg mindenki megdöbben, hogy mennyire megváltozik az élete, amikor megérkezik a baba - gondolom, azért, mert a mai "elidegenedett" és kiscsaládos társadalmunkban egyszerűen nincs semmi tapasztalatunk a babákról, nincs előttünk minta. Én például életemben nem pelenkáztam babát, mielőtt Sári megszületett, de mondjuk arról sem volt halvány lila gőzöm sem, hogy egy babát esetleg majd altatni kell - és hogy az altatás lesz a csecsemőkor egyik legnagyobb kihívása. 

De engem az súlytott le a legjobban, hogy Sári mennyire rám van utalva, és hogy még rövid időre sem hagyhatom magára. Ez mondjuk nagyon megható, de ugyanakkor borzasztó ijesztő is - hiszen korunk nőideálja a csinos, karcsú, folyton derűs és legfőképpen önálló nő, amilyen én mostanában biztos nem vagyok. Álmaimban sem hittem volna, hogy egy olyan pofonegyszerű dolog, mint pl. teázás a barátnőmmel hosszú napok szervezőmunkáját igénylik, és elég egy kicsit hisztisebb baba, és anya csapot-papot otthagyva rohan vissza a városból, hogy megnyugtassa porontyát.

Úgyhogy önállóságról (csinosságról, karcsúságról és derűről) biztos nem beszélhetünk - de azon gondolkodtam, hogy ez tulajdonképpen jól is van így. Hiszen az a normális, ha a féléves, vagy akármekkora babám folyamatosan rajtam lóg, és még ha ez néha nehéz is, ez akkor is így normális, így van belékódolva.

Néha persze elszakad a cérne mindenkinél, és talán azt kívánjuk, bárcsak "jobban kezelhető" gyereket kaptunk volna (pedig az asztrológia szerint a gyerek választ szülőt, mert pont ebben a családban tudja beteljesíteni a karmáját - mint ahogy a mi karmákban pedig épp ez a gyerek van bent). De milyen a jól kezelhető gyerek? Nyilván átalussza az éjszakát, mondjuk kéthetesen. Persze, nem hasfájós, gyönyörűen, 3 majd 4 óránként szopizik, lehetőleg megbízható mennyiségeket. Egyébként sosem sír, még a kiságyban vagy a babakocsiban sem. Egyedül alszik el. Már az első hónaptól fogva elfoglalja magát, hogy anyukája nyugodtan tudja végezni a házimunkát, de ha esetleg mégis másra kell bíznia, gond nélkül elvan az idegennel. Cumisüvegből is elfogadja a tejet (ebből kifolyólag) és mosolyogva tűri, ha a szomszédnénik illetve egyéb távoli rokonok össze-vissza tutujgatják. De tulajdonképpen nem kell tutujgatni, mert a gyerek ezt nem igazás igényli. Még az anyjától sem. 

Szerintem mindenki megijedne, ha ilyen gyereke lenne, én minimum azt gondolnám, hogy autista, vagy érzelmi sérült.

Mert rá lehet fogni, hogy önigazolás, de szerintem ennek épp az ellenkezője normális. Mármint nem jóü, ha a baba hasfájós (mi szerencsére nem tudjuk, ez milyen), de végül is teljesen rendben van, ha a gyerek sír, ha lerakják. Méghozzá azért, mert a génjeibe nem a 21. század járókái vannak kódolva, hanem a zord természet, ahol ha magára hagyták, akkor megették az oroszlánok. Biztos ezért is tud olyan keservesen sírni, hogy az anyja egyáltalán ne tudja magára hagyni, sőt, lehetőség szerint sokáig hordozza. A nemtudom milyen indiánok gyerekei állítólag folyamatosan derűsek és kiegyensúlyozottak, a kutatók szerint azért, mert egészen csecsemőkoruktól kezdve hordozókendőben csücsültek az anyjukon - különösebben nem foglalkoztak velük azon kívül, hogy az anyjuk mindenhová magával cipelte őket. Sári mondjuk utálja a hordozókendőt (el is adtam), de kétségtelen, hogy sokszor csak azért sír, hogy felvegyem, és utána elégedetten tekintget a világba a kezemből. Nem hinném, hogy ez hiszti, egyszerűen csak biztonságosabb a világ anya kezéből.

Arról nem is beszélve, hogy egy ekkora gyerek még nem tudja, hogy ő meg az anyja nem egy személy. A terhesség kilenc hónapjában az anya mindent kitöltött, az anya volt az élet - ez miért szűnne meg pusztán azzal a ténnyel, hogy megszületett? A szeparáció állítólag egészen egy éves korig is eltarthat, és addig teljesen normális, sőt, az a normális, ha a gyerek sír, ha nincs vele az anyja. Önmagát veszíti el ilyenkor.

Én mindig arra gondolok (persze, a szitkozódás után), ha Sári sír, és nem vígasztalom meg, akkor az neki olyan, mintha az őserdőben hagytam volna magára, a vadállatok között. Vannak, akik szerint elkényeztetem, mert kiveszem a kocsiból, ha sír, vagy nem hagyom ordítani a kiságyba, de szerintem azzal, hogy az ösztönei által diktált szükségleteket kielégítem, azzal nem ronthatom el, viszont megtanulja, hogy rám mindig számíthat. Én adok neki enni, ha éhes, hozzámbújhat, ha bántja valami, és így ez az óriási világ egy ilyen pici babának sem olyan ijesztő hely. Állítólag ez majd később, 3 éves kora körül fogja megháláni magát, amikor egy biztos szerető hátérrel könnyebb lesz elszakadni a családtól, és mondjukközösségbe menni.

Szóval nem vagyok önálló, mint ahogy ezt a kor szelleme elvárná tőlem, nem vagyok "trendi" nő, de azt hiszem, ez így van jól. 

Ó, b*zmeg, sosem gondoltam volna, hogy egy hülye nátha így le tudja szívni az ember lányát, pláne, ha jóformán semmilyen gyógyszert nem mer magába tömni, plusz ha van egy féléves, nagyon anyás gyereke, aki rosszul viseli, ha anya kicsit magával törődne, helyette.

Amikor hazajöttünk a vendégségből, én már éreztem, hogy nem lesz ez így jó, de végül is az estét elég jól elviseltem, főleg mivel Sári annyira fáradt volt, hogy már hétkor bealudt. Én is követtem úgy fél 9 körül, aztán felébresztett Cs., amikor hazajött. Na, innentől kezdve marhára nem bírtam visszaaludni, mert alig kaptam levegőt a takonytól, és mert a 3 liter teána köszönhetően, amit ittam, ötpercenként kellett pisilnem. Az állandó orrfújás és mászkálás persze elég zajos volt ahhoz, hogy Cs. kizavarjon a nappaliba azzal a felkiáltással, hogy Sári nem tud aludni (persze, szerintem inkább ő nem tudott), de őszintén szólva én sem bántam a külön ágyat, mert így legalább nem ébredtem fel minden szösszenésre.

Aztán amikor Sári éhes lett, átvánszorogtam a hálóba, hogy a megszokott helyen legyen a szopi, de Sári nem aludt vissza, viszont arra hivatkozva, hogy nekem most tényleg pihennem kell, otthagytam a virgonc gyereket az apjának. Aki egy darabig próbálta altatni, de mivel Sári inkább játszott volna, ezért nem igazán értették meg egymást. Így kb. egy óra múlva hangos "Anyuuuu! Anyuuuu!" - nyöszörgésekre ébredtem, úgyhogy ismét visszavánszorogtam a hálóba, ahol a gyermek őszinte öröme fogadott, és már fordult is be szopi-pózba, ahogy meglátott. Persze ettől rögtön be is aludt, úgyhogy őt visszacsempésztem a kiságyba, én pedig ismét elvonultam a nappaliba.

Reggelre sem lettem jobban, és mivel Cs.-nek hivatalos intéznivalója volt a szabadnapján, így a délelőttöt Sárival kettesben töltöttük - én majd' megőrültem a takonytól, Sári meg csak úgy szimplán nyűgös volt, úgyhogy derűsen indult a nap. Úgy vártam Cs.-re, mint a megváltóra, gondoltam, ha hazaér, végre fekhetek egy kicsit.

Persze ő nem érezte a súlyát az én nyűgömnek, ezért csak egy adag veszekedéssel tudtam arra a belátásra téríteni, hogy nem azért akarom, hogy a nyűgös gyereket sétálni vigye, mert ki akarok vele cseszni, hanem azért, mert a gyereknek KELL levegőn lennie minden nap, és a babakocsiba legalább elalszik (az esetek nagy részében) könnyebben, mint ha itthon bevágom a kiságyba, én pedig egy kicsit alhatok CSENDBEN. No, lényeg a lényegben, hogy ezt végül is megértette, és el is mentek sétálni, így tényleg nyertem egy kis magányt, de a délután hátralévő része sem telt könnyebben, ui. Sári meglehetősen rosszul fogadta, hogy anya ugyan ott van, de mégsincs, mert nem vele játszik hanem nyög. Cs. pedig hol palacsintát akart sütni, hol rájött a hűtőkiolvaszthatnék, hol csak a szimpla aludhatnék, ami persze mind azt feltételezi, hogy valaki másnak kell a poronttyal törődni, szóval egész nap cívódtunk azon, hogy mi a fontos, és hogy ki a betegebb. Természetesen én voltam, de egy áélmos pasinak nehéz megmagyarázni, hogy nem ő az első és legfontosabb.

Sári szerencsére viszonylag jól aludt az éjjel, csak fél 5-kor kelt föl zabbantani. Most már én is a hálóban nyomtam, mert határozottan hiányzott a baba- és férjszuszogás az előző éjjel, meg úgy gondoltam, hogy már nem vagyok olyan szarul. Szóval szopi megvolt, Sári pedig visszaaludt, de nem akartam, hogy mellettem maradjon, mondván, hogy azért most nem vagyok olyan jól... de amikor visszatettem, annak rendje-s-módja szerint felébredt. Nem vettem újra ki, így kisebb nyöszörgés után elhallgatott, de vagy nem aludt el, vagy nem nagyon aludt el, mert negyed óra múlva sírni kezdett. Kértem Cs.-t, hogy vegye már ki, hadd ne nekem kelljen a hidegben dajkálni, de Cs. lusta volt, és nem vette ki, mondván, hogy majd csak elhallgat. Persze, én tudtam, hogy nem fog, sőt, csak jobban behergeli magát, de megmakacsoltam magam, és fogtam a kispárnámat, meg a takarómat, és újfent kivonultam a nappaliba.

Persze huába csuktam be az ajtót, hallottam a sírást, és egyre idegesebb lettem, hogy Cs. miért nem veszi már ki. Majd Sári elhallgatott, ekkor azt hallottam, hogy elvonulnak egy peluscserére, majd újabb sírás. No, ekkor lett elegem, visszamentem, és látom, hogy Sári Cs. mellett fekszik az ágyban, és sír - Cs. pedig aludni próbál. Sári megint hálás tekintettel nézett rám, és fordult be szopihoz, amire megint rögtön elaludt - én pedig dúltam-fúltam, hogy egy lusta pasi miatt ismét másfél órát kell fenn lennem - betegen.

Cs. ma dolgozik, úgyhogy amíg anyu ide nem ér, ismét kettesben vagyunk a leányzóval - és én még mindig nem vagyok jobban. Nagy bizalmam van viszont anyuban, ő ugyanis nagyjából sejti, milyen betegnek lenni, és egy babáért felelni, szóval ő talán jobban fog segíteni, mint Cs.

Midnenesetre az a tanulság, hogy ha anya vagy, akkor egyszerűen nem engedheted meg magadnak a táppénzt. Mert nem vagy pótolható. Azt nem tudom eldönteni, hogy az adott helyzetben ez pozitívum, vagy negatívum. 

Ma nyakunkba vettük a fél várost, és elmentünk meglátogatni egy férfiút, aki hasonló korú és súlyú, és mint utóbb kiderült, ez épp elég ok volt arra, hogy Sári belehabarodjon, az anyukák (én meg a másik) pedig olvadozzanak a lesütöttpillájú, ámde meglehetősen kacér kislány közeledésén, és a hetyke kissrác távolságtartásán.

Na, de ne szaladjunk ennyire előre, ugyanis első körben muszáj megemlékeznem a sikeres útról - Sári ui. a dugó meg az egyedül autózás ellenére egy hang nélkül álomba szenderült a hátsó ülésen, úgy, hogy közben én kitartóan danoltam, és csak akkor hagytam abba, amikor észrevettem, hogy rég alszik. Mondjuk az is igaz, hogy épp alvásidőre igazítottam az indulást, és bár meglehetősen pofátlanság ilyen hajnalban beállítani vendégségbe, a vendéglátónkat ez nem zavarta.

Sárifüles természetesen felébredt, amikor odaértünk, és bár ekkor még nem tanúsított különösebb érdeklődést a kispajtás iránt (akinek nevét személyiségi jogai fedik), de a játékai annál izgalmasabbnak bizonyultak. Nekem különösen egy beszélő kutya tetszett, aminek ha megérinted a fülét, akkor mondja, hogy fül, és így tovább. Sárinak meg tulajdonképpen mindegy volt, csak meg lehessen rágni.

Sárinak kis, a férfiúnak férfiúsan nagy zabbantás után sétálni mentünk, ahol Sári csak egy adag hiszti után volt hajlandó bealudni, utána viszont olyat kummantott a hidegben, hogy mi felnőttek sétálhattunk, ebédelhettünk, sőt, visszamehettünk a lakásba, és őt kirakhattuk az erkélyre, akkor is durmolt. Valószínűleg még most is aludna, ha nem keltem fel, mert azért délután 3-kor már illendő volna hazamenni.

Na, a kis trottyos ekkor jött ám csak igazán elemébe. A babák valahogy kézbe kerültek, így anyu biztonságából tudtak ismerkedni egymással - de amíg a kissrác rámosolygott Sárira, majd szégyenlősen anyukája nyakába bújt, addig Sári csípdeste, fogdosta (nem OTT!), elkapta-elengedte, egyszóval minden megtett, hogy felkeltse őkelme érdeklődését. A nagyfiú egy darabog tűrte az ostromot, majd kicsit-kicsit hangot adott elégedetlenségének - hiába, lehet, hogy Sári nem az esete. Sebaj, nem voltunk elkenődve, mert azért később még kapott egy-két mosolyt a lurkótól Sári, de az a gyanúm, hogy ez a szerelem plátói lesz.

Mindenesetre velem már összehaverkodott a vej-jelölt, és ez a fontos, nem?

Amúgy hazafelé is elég jó utunk volt, bár a végén már nagyon unhatta Sári a hátsó ülést, mert sírni kezdett. Szerencsére közel voltunk már, úgyhogy egyáltalán nem volt vészes.

Én viszont úgy megbetegedtem estére, hogy csak na. Már reggel is taknyos voltam, de azt hittem, csak az allergia, de most már a fejem is fáj, és ég a szemem, szóval ez megfázás lesz. Remélem, nem hagytam bacikat a vendéglátóknál.

Az ember terhesen általában számtalan könyvet olvas a terhességről, ettől hárommal többet a természetes szülésről (a császármetszésről egyet sem - talán mert nem írtak még róla könyvet), de az biztos, hogy szinte egyet sem olvas el (végig) arról, hogy ugyan mi a fenét kell majd kezdenkie a gyerekkel.

Nos, én nem ilyen voltam, mert fellapoztam a Spock-ot, de amikor az első tíz oldalon arról ír, hogy az amerikai szülőknek mekkora felelősségük van abban, hogy politizáló utódokat neveljenek (jó, 92-es kiadás, lehet, hogy ezért), akkor felment bennem a pumpa, és nem olvastam tovább (mintha nem lenne mindegy, hogy az amerikaiak apolitikusak-e vagy sem).

Viszont elejétől végéig elolvastam a Szoptatás c. könyvet, még terhesen, mert az egyik legnagyobb parám az volt, hogy majd nem tudok szoptatni (tulajdonképpen így visszagondolva egyszerűen mindenen paráztam, és parázom most is...). Mondjuk, nem gondoltam, hogy ebben az egyben szerencsések leszünk, mert könyv nélkül is flottul megy majd minden, de tényleg nagyon bizonytalan voltam az egésszel kapcsolatban. Emlékszem, mennyire kinevetett az a csecsemős nővér, akit amikor még nem volt tejem, megkértem, hogy segítsen mellre tenni Sárit, hogy beinduljon a tej... ő közölte, hogy a tej mindenképpen beindul, de azért persze tegyük mellre az amúgy állandóan alvó babát.

Azt viszont sejtettem, hogy szoptatni jó, nemcsak a babának, de nekem is. Nem gondolom, hogy attól lesz valaki jó anya, mert hatéves koráig szoptat (vagy mert természetesen szült), és egy csómó boldog és kiegyensúlyozott gyerek mászkál a világban, aki tápszeres volt, de az biztos, hogy a jó szoptatás élménye minden anyának és babának kijárna.

Szeretek szoptatni. Azt is szeretem, hogy Sári is szereti. Ezzel nemcsak hurkásítani lehet a porontyot, de meg is lehet vele nyugtatni, vagy elaltatni (csak így lehet elaltatni). De a legeslegjobban azt szeretem, ahogy az apró kezecskéivel az én kezemet símogatja, miközben minden idegszálával az étkezésre koncetrál. Így még soha senki nem érintett meg, az biztos. És ezt nem cserélném el semmire a világon. 

A hatodik egészséges rendelésen megállapították, hogy szépek vagyunk, nagyok vagyunk, okosak vagyunk (mármint Sári, természetesen, engem senki nem vizsgált ebből az aspektusból). 8 kiló tömény izom a kiscsaj, és majd' 69 centi, szóval igazi manöken alkat.

Azt is mondták, hogy szépen fejlődik, azt csinálja, amit kell, és nem baj, hogy nem tud ülni. Sőt, ne is ültessem, max. az ölemben, de azt is csak rövidebb időre (hja, próbálna meg a védőnő Sárival fel-le smatrikálni, amikor sír, vagy letenni...). A foga, az viszont nem jön, legalább is nem annyira, hogy indokolná az öt nap nemalvást, úgyhogy nem tudom, mi lesz, ha valóban jönni fog a fog - szerintem 3. világháború, vagy hasonló kaliberű esemény.

Említettem, hogy Sári nem igazán gagyog. Mármint, természetesen "beszél", de inkább csak ööö-zik, nyög, mmmm-zik, vagy nagyon jó kedvében áááá-zik, de ma-me-ba-be-khrr hangokat nem nagyon hallatott eddig, sőt, igazából egyáltalán nem. Az orvos szerint nem baj, amúgy adni kell neki mindenre egy hónapot, úgyhogy ne izguljak semmi miatt.

A kajálásra pedig azt mondták, hogy inkább a bébiétel, mint a bolti gyümölcs - egyrészt, mert az ellenőrzött, másrészt pedig az íze is ugyanolyan mindig (míg az almának egyszer édesebb, egyszer savanyúbb. Mondjuk, szerintem épp ez a jó a normál kajában...). Ezt mondjuk értem, és tényleg kicsit tartok a sok vegyszerezett gyümölcstől, de a bébiételben is ki tudja, mi van (ld. tápszerbotrány), és az ugye mégsem az igazi étel... Persze, a legjobb a bio lenne, na de egyrészt abban sem lehet 100%-ig megbízni, másrészt pedig egyetlen bioboltot, vagy piacot sem tudok a közelben. Mondjuk a bébiétel is megér egy próbát, mert Sári újabban újra nem szeret semmit - ma pl. hiába próbálkoztam az almával, egy kiskanálnyit sem tudtam nagyon letuszkolni a torkán, pedig szerintem kifejezetten édes volt a reszelmény. A barackba már beletörődtem, na de hogy egy magyar poronty ne szeresse az almát...!

Pedig szerintem már tényleg nem elég neki a tej, mivel újabban kétszer kel fel éjjel szopizni: egyszer éjfél körül, utána pedig 4-5-kor. Vagyis éjszaka is maximum négy órára tudja megtölteni a pociját - aminél még újszülött korában is jobban teljesített. Mondjuk engem nem zavarna a kétszeri szopizás, ha utána durmolna tovább, de sajnos az a helyzet, hogy a második után úgy ébred, mintha az a reggeli szopi lenne, és valljuk be, ez ötkor annyira nem mókás. Főleg mivel ilyenkor tiszta kóma és következésképpen hisztis egész nap.

Úgyhogy nem tudom, hogy fog-e, vagy nem fog-e, és ezt a hozzátáplálás dolgot sem vágom igazán - viszont még mindig nem vettünk etetőszéket - talán mert tudat alatt tiltakozom, hogy nekem már ilyen nagy lányom van, aki bébiételt kaphat, meg etetőszéket. Nemsokára diplomázik, basszus.

Hihetetlen, de mégis igaz. Kicsit úgy érzem magam, mint amikor leérettségiztem, vagy lediplomáztam, vagy férjhezmentem - szóval mintha nagy dolog történt volna, pedig az az igazság, hogy ez a nap is épp úgy zajlott, mint a többi (leszámítva, hogy összepakoltam, zsákokba dugtam és anyuval hazaszállíttattam pár kacatot, de ez most nem tartozik ide). Hát igen, az én kis Csipetem fél éves lett. 

Nem indult könnyen az élete, és épp ezért azt hiszem, ez a félév a növekedésről, a hátrány ledolgozásáról, és az élet megszokásáról szólt. Szerintem Sári minden témakörben szuperül helytállt: 2690 g-mal született - tegnap 7820 g-t mértem! Igaz, pár dolgot nem csinál, amit a kortársai már igen, és még nincs egy darab foga sem, de pl. már nagyon ügyesen forog, egyfolytában vigyorog, felismeri a mondókákat és dalokat, és ezeket is széles mosolygással nyugtázza - egyszóval helyben van minden tekintetben.

Már kóstolta az almát - azt szerette, a barackot - azt nem annyira, igaz, hogy most már nem lehet finom barackot kapni, csak olyat, ami gumiízű, és a banánt - azt imádja, csakúgy, mint az anyukája. Kis majom mindkettő... 

Persze, voltak és vannak nehézségeink, mostanában például csak és kizárólag szopi közben hajlandó elaludni, vagy nagy ritkán babakocsiban, aminek egyenes következménye, hogy megint hozzám van tapasztva, mint a matrica. Ez általában nem terhes, de van az az 1%-a az időnek, amikor annyira szeretnék csak én lenni...

Aztán elnéztem ma, ahogy játszott, és biztos közhelyes, meg szentimentális, de én olyan büszke voltam, hogy engem választott az anyukájának. Mert ő pont olyan, amilyennek lennie kell. Fél éves nagylány, aki pontosan tudja, hogyan vegyen le a lábamról.

Utóirat: kíváncsi vagyok, mi lesz a mottója a következő félévnek... Már alig várom - és az összes többi félévet, hónapot, napot, amit vele tölthetek. 

Már nincs messze október 1., a végső határidő, amit a költözésig adtam magunknak, de már nagyon várom. Újabban leginkább a szomszédnéni miatt, aki tényleg kezd az idegeimre menni.

Főleg azzal, hogy állandóan fontoskodik. Hallja, amint kinyitjuk az ajtót, és olyankor ő is a folyosón terem, hogy valamit mondjon. Tegnap pl. Sári elaludt az autóban, ezért kértem Cs.-t, hogy nagyon halkan nyisson ajtót, nehogy meghallja a szomszédnéni, mert akkor tuti felébred a gyerek. De persze bármennyire lopakodtunk, az ő vájt fülén nem jutottunk túl, kicsapta az ajtót, és "Jááájj, Anikó, hát nem is hallom, hogy jöttök!"-felkiáltással ránkordított, én meg azzal a lendülettel "Psssszt!"-et intettem neki, amin szerintem kicsit meghökkent, de Sári végül nem ébredt föl, szóval ez a lényeg.

A múltkor reggel mentünk le Sárival a boltba, amikor "véletlenül" megint összefutottunk. Elkísért a boltig, és közben ecsetelte, hogy jól meggondoltuk-e, hogy elköltözünk, mert majd milyen rossz lesz nekünk anyuéknál, mivel majd mindenbe bele fognak szólni. Nem akartam mondani, de gondoltam, hogy inkább anyám szóljon bele az életembe, mint a szomszédnéni. Aztán közölte, hogy engem nagyon elkényeztettek, és Sári is el lesz kényeztetve.

Az ő fia 35 éves volt, mikor elköltözött anyukájától, és egyébként még mai napig minden nap itt eszi a fene, déltől estig. Amúgy együtt él a barátnőjével, akit az anyós természetesen ki nem állhat.

Ezzel a nővel egyszerűen nem tudok mit kezdeni, és ez nagyon idegesít.

Aztán épp amíg ezt a bejegyzést gépeltem, kopogott, ami nála azt jelenti, hogy a levélszekrényt megzörgeti, mert épp beszélgethetnékje volt. A dumálában odáig jutott, hogy engem anyukám ugye irányít, mert szerinte biztos, és hogy ne tiltakozzak már, mert ő látja. Na, itt tényleg kurvára felment bennem a pumpa, és valami olyasmit mondtam, hogy engem soha nem irányíthatott anyu, és ne féljen, mert nem kell a szomszédba mennem egy kis öntudatért, meg simán megmondom a véleményem akárkinek. (Kivéve neki, de ezt magam sem értem, miért nem megy, beszari vagyok, ez az igazság.) Akkor szerintem látta, hogy most túl messzire ment, mert ezután valami sürgős dologra hivatkozva elköszönt, és bement.

Viszont van fény az alagút végén, mert tegnap voltak megnézni a lakást, és nagyon tetszett nekik, és ki is vennék - csak az a bibi, hogy négyen. Eddig hezitáltam ezen, de lehet, hogy kiadom ennek a négy fiatalnak - remélem, szétbulizzák itt az agyukat, és a szomszédnéni idegeire fognak menni. A kanapét pedig elviszem. 

Hihetetlen, de mióta hazajöttünk Cs.-éktől, Sári nem alszik - legalább is éjszaka nem, ami köztudottan sokkal szarabb, mintha nappal nem aludna.

Tegnap éjjel 3-kor kelt, megszoptattam, és vissza is aludt, vagy 10 percre. Onnantól kezdve kisebb-nagyobb szopikkal megszakítva fél hatig aludt vagy 10 percet, mindet a mellemen, aminek egyenes következménye volt, hogy én egyáltalán nem aludtam. Fél 6-kor Cs. megsajnált, és elvitte a Manót, de csak fél hétig, mert akkor már neki is kellett készülődnie. Sokra mentem vele aztán, hogy napközben négyszer aludt 40-50 perceket, ami nekem épp arra elég, hogy egyek, vagy elintézzek ezt-azt.

Aztán ma éjjel fent volt fél 12-kor (szopi), majd 3-kor (szopi), és csak 4-kor aludt vissza (szopi), egészen 3/4 5-ig (szopi), amikor is már nem erőltettem tovább a kiságyat, gondoltam, maradjon kettőnk között, ott legalább nem sír, ha nem is alszik. A kisasszonynak annyira tetszett a szitu, hogy ide-oda löködte magát Cs. és köztem, körbeforgott, a hasamat rugdalta, majd később Cs. fejét, dumált, sikongatott, és nem akart szopizni, még kevésbé aludni. Majd úgy 6 felé újra megkínáltam, akkor szopizott, és a mellemen el is szenderedett egy kicsit, egészen 3/4 7-ig, amikor végleg úgy döntött, hogy elég a mókából, ideje valami komolyabba fogni. Azóta amúgy már háromszor szopizott, és kétszer megharapta a mellem, plusz mindent ész nélkül töm a szájába, úgyhogy én újfent a fogára fogom a nyugtalanságot. Persze, hiába tapogatom, nem érzek semmit (illetve nem tudom, mit kellene éreznem), de kétségkívül élvezi, ha a mutatóujjammal az ínyét masszírozom.

Én viszont 2 nap alatt aludtam úgy 10 órát kb. ezer részletben, ezért kicsit nyűgös és hisztis vagyok, ami - hogy finoman fogalmazzak - nem mélyíti a kapcsolatomat a családommal. 

Azt látni kellett volna (meg lefényképezni, de a gép mindig a kritikus pillanatokban merül le)! Sári imád a nagykádban velem fürdeni, de leginkább a sárga felhúzható kacsát imádja (ami egyesek szerint hattyú - rút kiskacsa, maradjunk ennyiben). Arccal a víz felé fordítom, az apja pedig elindítja a kishavert - Sárifüles pedig, mint az őrült, elkezd a lábával kalimpálni, a kezével nyújtózkodik a kacsa felé - a kalimpálással löködi maghát előre, amíg el nem éri vágya tárgyát, a szájqa tátva, minden porcikájával akarja a cuccost. Amikor megkaparintja, az első dolga, hogy a szájába tömi - de a lábával tovbábbra is kalimpál örömében, ami azt jelenti, hogy engem (aki mögötte vagyok, és tartom), jól összerugdal.

Amúgy kijelenthetem, hogy imád fürdeni: amint meglátja a kádat, a vizet, vagy csak leteszem a fürdőben a pelenkázóra, már nagyban vigyorog. Velem pedig azért jó fürdeni, mert ilyenkor jobban tud pancsolni, amibe aztán frankón kifárad, és gyorsabban el is alszik.

Sajnos a közös fürdés két felnőttes feladat - ezért csak akkor tudjuk megejteni, ha Cs. is itthon van fürdésidőben, ami meg csak ünnepnapokon adatik meg...  

Pénteken hivatalosan is megkezdtük a hozzátáplálást. Igaz, Sári még nincs konkrétan fél éves, de gondoltam, most már biztos nem ártok vele, viszont így kicsit kielégíthetem a kíváncsiságát az ételek iránt - majd kiesik a szeme, amikor én eszem, sőt, néha még cuppogni is szokott a látványtól.

Almával kezdtük, ami szerintem ízlik neki - bár az első két-három napban inkább az én almámat akarta nyalogatni: szerintem nem jött rá, hogy az ő reszelt trutyija ugyanaz, mint az én ételem, pedig egy nyalintást adtam neki az én almámból, aztán rögtön a reszeltből. Hétfőre viszont megjött a kedve az evéshez, mert bevágta azt, amit elkészítettem, és nem is ment sok mellé. Ez volt kb. 4-5 kiskanálnyi adag, és ugyanennyit megevett tegnap is. Talán azért jött meg az étvágya, mert nem közvetlenül szoptatás után kínáltam meg (ahogy a könyvekben írják), hanem szoptatás után 30-45 perccel, lehetőleg dél körül, hogy szokjon ahhoz hozzá, hogy délben evés van.

Amióta ilyen szépen gyömöszöli az almát, a kakija megint sötétzöldbe váltott át. Nem tudom, köze van-e amúgy a hozzátápláláshoz, mert egyébként újra 2-2,5 óránként akar szopizni, szóval lehet, hogy csak túleszi magát. Viszont minden este almapüré állagú, méregzöld cuccost találok a pelusban, kb. abban a mennyiségben, amit ebédre megevett, úgyhogy szerintem valami kapcsolat van köztük. Viszont Sári nem tűnik sem betegnek, sem hasfájósnak, úgyhogy szerintem folytathatjuk a kajálást.

Ma megkóstoljuk a barackot, kíváncsi vagyok, az milyen bélműködésre fogja serkenteni a porontyot. 

Már megint elutaztunk, igaz, most csak 3 napra, Cs-ékhez búcsúba.

Izgultam, mert a múltkor is két nap kellett a Manófülnek, hogy megszokja a rokonok áradatát, aztán most nagyjából ennyit tudtunk csak maradni, szóval lélekben felkészültem a nyűgösködésre. De Sári rámcáfolt, mert kb. öt percig félt a rokonoktól, majd széles vigyorgásba kezdett, és tulajdonképpen addig rötyögött, amíg haza nem jöttünk. 

A búcsú -amit ha esik, ha fúj, 8-n tartják meg, ami ugye most konkrétan hétfő volt- nem túlságosan izgatta a Sárifülest: amikor először sétáltunk a vásár felé, az első kanyarban elaludt, másnap ugyan kenguruba kellett tenni, mert sokan voltak, és szerintem félt a babakocsiban, de tulajdonképpen akkor is jól elvolt.

Kapott vásárfiát (én nem), elbűvölt mindenkit, és még olyan is volt, hogy rajtakívül 11 ember volt a szobában, ő pedig a földön játszott, és nem is félt. Büszke voltam rá, igazi nagylány.

Hazafelé a határtól én vezettem, Sárit pedig Cs. szórakoztatta. A betyár leszokott arról, hogy a kocsiban aludjon, így gyakorlatilag az egész út alatt fent volt - mire Pestre értünk, már borzasztóan unta az utazást, ezért sírni kezdett. Már közel voltunk, nem akartam megállni, azt sem engedtem, hogy Cs. kivegye a gyerekülésből (inkább sírjon, minthogy összeütközzünk, és kirepüljön), ezért a kismanó egyre jobban és jobban sírt, már egész berekedt. Hiába énekeltünk, cumiztatta az apja, csak feszítette magát, és nem nyugodott meg. Aztán egy húsz perc nagyon durva ordítás után kicsit lecsillapodott, sőt, a végére már egyáltalán nem is hüppögött, viszont utána percekig nem volt hajlandó rám nézni - nekem majd megszakadt a szívem, mérges voltam, amiért nem álltam inkább félre. Ez volt az első alkalom, hogy "sírbi hagytam", és most sem nevelési célzattal, hanem biztonsági megfontolásból, de nagyon nehéz volt. 

Amikor hazaértünk, még vagy két órát fent volt, így összesen 4 és fél órát töltött egyhuzamban alvás nélkül. Aztán hétkor úgy kellett felráznom, hogy menjünk fürdeni. 

Még júliusban vettem egy cipőt az Office Shoes-ban, és mivel olyan akciójuk volt, hogy a második cipő féláron volt, ezért vettem még egyet. 

Szóval volt egy cipőm 10ezerért, meg egy másik hétezer forintos 3500-ért (egyébként meseszép kis topánka ez, igazi kismama-cipő, bár kötve hiszem, hogya gyártó erre gondolt, mikor megtervezte...).

Ez eddig szánsájnhálidéj, de tegnap észrevettem, hogy a "féláras" cipmőmnek foszlik az orra. Na, gondoltam egy nagyot, és mivel Sári mostanában egész jól tűri az autókázást, felpakoltunk mi ketten, és visszavittük a cipőt.

Az a durva, hogy -bár szemmel láthatóan anyaghiba okozta a bajt- a bolt elküldi a cipőt bevizsgáltatni, ehhez állítólag joga van, nekem meg kell várnom 15 munkanapot a döntésre, amikor is majd levásárolhatom a cipő árát.

Két dolog merül fel bennem - aminek hangot is adtam a boltban.

1. Nekem az a cipő kell. Mert azt vettem - a bolt nem kényszeríthet engem arra, hogy másik cipőt vegyek nála. Mivel olyan cipője már nincs a boltnak, ez esetben a cipő árát kellene visszaadnia, amit én arra költök, amire akarok. Innen felmerül a kérdés, hogy mi is a cipő ára? Mivel a cipő nem volt leárazva, ezért akkor hétezer volt az ára, az más kérdés, hogy én csak azért kaptam olcsóbban, mert vettem egy másik cipőt teljes áron.

2. Jó, fogadjuk el, hogy a bolt nem akar nekem hétezret perkálni, sőt, arra akar kényszeríteni, hogy vásároljam le a náluk hagyott 3500-amat. Ok - de ez esetben jár nekem egy cipő féláron (mínusz 3500), hiszen azt a cipőt vásárolom most le, amit anno az akcióban vettem - azért nem lehet engem az akcióból kizárni, mert a cipőm azóta tönkrement.

Próbáltam ezt a két kis eladócsajszinak elmagyarázni - elég sötét volt a tekintetük, láttam rajtuk, hogy nem értik. De ekkor - és ezen pipultam be k*rvára- az egyik fennhangon elkezdte nekem magyarázni, hogy ha elmegyek az Orsay-be (ami szembe van), ott is csak 4 hétig cserélik vissza a ruhát (hahh, hiba esetén törvény szerint 2 év! a garancia, ráadásul fél évig a gyártónak kell bizonyítani, hogy nem rendeltetésszerűen használták), és vehetek most is fél áron cipőket, mert vannak nyári papucsaik (műanyag klumpák általában narancssárga színben) leárazva. 

Erőlködtem még egy kicsit azzal, hogy megértessem velük, hogy az én cipőm nem volt leárazva, és ez így engem visszamenőleg diszkriminál, de nem voltam túl sikeres, így hát kénytelen voltam otthagyni a cipőt, és várni 15 munkanapot a KERMI válaszára. Majd utána újra indítom az offenzívát, csak kicsit magasabb szinten.

Egy biztos, az Office Shoes rajtam biztos nem fog többet keresni.

Csak most nincs cipőm - legalább is ilyen tündi-bündi szoknyás cipellőm.

Ja, és Sári odafelé nagyon jól viselkedett, visszafelé viszont ordított, mint az árva szamár, meg is kellett állnom egyszer, aztán végül csak szopival tudtam megnyugtatni. Mindenesetre sokkal jobban tűrte az anyátlan utazást, mint vártam. És a hátsó ablakra szerelt visszapillantó szart se ér, az első huplinál elmozdult.  

Van a fejemen egy hupli. Úgy egy éve vettem észre, akkor még kis borsónyi volt, azt hittem, csak valami pattanás, de igazság szerint azóta folyamatosan nő, most már van vagy 1,5 centi átmérőjű. Nem fáj, nem látszik (a maradék hajam takarja), de azért eléggé aggaszt a dolog, már csak a növés miatt is.

Így nem volt mit tenni, muszáj volt megmutatnom egy orvosnak, és mivel a szülés óta még nem látott a háziorvos, ezért gondoltam, egy füst alatt kérek valami beutalót tőle, hogy kivizsgálják a huplimat, meg elviszem a kórházi zárójelentésemet is.

Csütörtökön 4-től rendel a doki, de mivel általában bazi nagy nála a tömeg, első akartam lenni, ezért már 1/4 4-kor elindultam. Sárit megszoptatva és tisztába téve itthon hagytam az apjával, gondoltam, 1/4 5-kor már itthon is leszek.

Amikor odaértem, már ketten vártak, szóval én voltam a harmadik. Az utánam jövő néni szerint azonban csak a negyedik, mert ő látott engem, amint befordultam a sarkon, de mivel én gyorsabban megyek, lehajráztam - ami szerinte nem igazság, szerintem meg a célbaérés számít, nem az, hogy ki indult korábban, és engem otthon várt egy baba, ő meg amúgy is rohadtul ráér - úgyhogy önhatalmúlag harmadiknak kiáltottam ki magam. 

Még szépreményű terhesként sűrűn megfordultam a rendelőben, ui. a TB-nek kéthetente kellett arról igazolás, hogy még mindig terhes vagyok, de olyankor előrekönyörögtem magam a nagy hasammal - amit többé-kevésbé mindenki megértett. Most viszont nem volt nálam a produktum, meg amúgy sem akartam Sárit magammal cipelni sok beteg ember közé (bár a legtöbbjük egyszerűen csak öreg, és az a bajuk), és hát ne használjam már fel a gyereket a saját érdekeim érvényesítésére, szóv 

Sári forog. Hasról hátra és hátról hasra - igaz, mindezt csak egy irányba. A múlkor azt írtam, csak balra fordul, nos, azóta pedig csak jobbra. 

Így történhetett meg, hogy anyu lerakta a játszószőnyegére (mert itthon is van neki egy), ő pedig elindult, és két perc múlva már a padlószőnyegen volt, és élvezettel kukázta ki a felborított játékdobozból az új könyvét. Mindez fotókon is megcsodálható, itten e. 

Én elmentem etetőszéket nézni a Kenguruba. Azt ugyan nem találtam, de vettem Sárinak egy kacsát, ami igazi nagy örömöt csak a fürdésnél okozott, amit nem örökíthettem meg, mert én is a kádban voltam. A közös fürdés egyébként nagyon is tetszett a Kismanónak, sírt, amikor kivettük. Amúgy szerintem nem azt élvezte, hogy velem van, hanem a vizet, mert a kis víziszonyos újabban igazi pancsoló kislány lett, előre mosolyog, ha meglátja a kiskádját, sőt, olyan kalimpálásokat, csapkodásokat végez a vízben, hogy telefröcsköli a fürdőszobát.

Nos, ebben a képben nemcsak az a különleges, hogy látszik a híres kacsa, hanem az is, hogy így profilból kicsit hasonlít rám is. Éljen! 

A minap betértünk az Ikeába kanapét nézni, ugyanis az lett a rögeszmém, hogy a 35 nm-es új nappaliba meglehetősen furán fog mutatni az én drága és egyetlen Innoshop-os designer kanapém, ami rajtam kívül mondjuk senkinek sem tetszik, sőt, volt olyan, aki egyenesen azt hitte, hogy lomtalanításról hoztuk. Azért lesz fura, mert azt a kanapét direkt garzonokra tervezték, és mondom, elveszne a jövendőbeli óriás nappalinkban.

Nos, ezért meggyőztem magam, hogy most már nekünk egy debella családi kanapé kell, lehetőleg sarok, mert az nekem jobban bejön, mint az ülőgarnitúra, és lehetőleg valami pasztell színben, plusz legyen strapabíró, elvégre mégiscsak egy Sárikittyom fogja megmászni nemsokára. És ugye ne legyen azért fél milla, lévén, hogy vége a szuper TGYÁS-nak, és jön az ínséges GYED időszaka. (Lehet, hogy el kellene adni a vesémet?)

Na, ilyen nincs az Ikeában, meg általában nincsenek az igényeimet kielégítő bútorok, viszont vannak marha jókiegészítőik, mint pl. olcsó játéktároló dobozok, amiből vettem is egy párat, ugyanis eladtam azt a mózest, amiben eddig a játékokat tartottuk, és így az összes csörgő meg plüss szar a padlón hevert szanaszét. Meg vettünk olyan kapucnis törölközőt, amibe ez a 7 és fél kilós soványság még belefér, ui. a korábbi kifogóiba már csak úgy tudom belebugyolálni, ha a kezeit szorosan a teste mellé zárom, és a lábait is kinyújtom. Ő persze kapálódzik, meg forgolódik, szóval ez kivitelezhetetlen, így maradt megoldásként a nagyobb törölköző - szerintem egész olcsón.

Na de. Bár nem ez a fő profilja, kétségkívül nagy hangsúlyt fektet a cég a gyerekekre, illetve igazából a gyerekes családokra, de attól még jól csinálja a törpékkel is. Látszik, hogy skandinávok, mert végre egy hely, ahol tényleg jól csinálják a családok kiszolgálását, nem olyan tessék-lássék magyar módra, hanem teljes körűen kielégítve. Cserukkától tudom, hogy szuper a baba-mama szoba, de amúgy ezt meg is tapasztaltuk, mert Sári megéhezett, és tényleg szuper. Mondjuk, ez nagyjából semmibe sem kerül nekik, de annyira fontos apróság, ami miatt komolyan jó volt ott vásárolni. Bár azért érezhető, hogy magyarok dolgoznak ott, ui. amikor odaértük, kerestem olyan kocsit, amin vagy van hordozó, vagy rá lehet tenni a hordozót, de a bejáratnál ilyen nincs. Kérdeztem az információs pultnál lévő kiscsajt, hogy honnan tudok ilyet szerezni, mire ő közölte, hogy ahhoz át kell mennem a piactérbe, ahova csak a bemutatótéren keresztül vezet az út. Vagyis cipeljem át a gyereket ott, ahol amúgy nézelődnék, hogy szerezzek egy eszközt, amibe berakhatom. Amikor ezt szóvá tettem, persze elutasítóak voltak, mire puffogni kezdtem, és a biztonsági őr megsajnált, és hozott egy kocsit.

De ami a legszuperebb szerzeményünk volt az Ikeában, az egy könyv, név szerint Leka (ezt is imádom az Ikeában, hogy mindennek olyan skandinávosan hangzó neve van). Sári amúgy is imádja a bébikönyveket, de ez olyan szuper, hogy esküszöm, még engem is elszórakoztatott, amíg az összes funkciójára rájöttem. Textilből készült, és minden állat, meg növény más anyagból van rávarva, sőt, néhány része mozgatható (pl. a békát ki lehet szedni a tóból, vagy a pók tépőzárral illeszthető a hálóra), színes, könnyű, érdekes. Sárinak nagyon tetszett is, de ami a legeslegszuperebb rajta, az a legalább 10 centis címkéje, illetbe címkéi, mert hogy kettő van. Na, Sári ezt imádja a legjobban, hósszú percekig képes elbabrálni vele, negligálva a könyvet, meg minden mást, ami a szobában van.

Amúgy is imádja a címkéket a kisasszony, nem tudom, ez babadolog-e, vagy csak nálavan így, de akármilyen érdekes játék, vagy ruha van nála, azonnal megkeresi a címkét, és kezelésbe veszi. Még jó, hogy nem vagdostam le a holmikról...

- Nem értem, miért nem kapott Nobel-díjat.

- Ki?

- Hát aki feltalálta a távirányítót. 

Nem akarom elkiabálni, de úgy tűnik, fog forogni. Illetve, már most is fordulgat, ha úgy tartja kedve,inkább hasról hátra, mint hátról hasra (bár mindkettőre volt példa az elmúlt két napban), és leginkább, sőt, csak és kizárólag bal oldalra. Mintha csak így lehetne. Egyenlőre örülök annak, hogy egyáltalán felfedezte eme mozgásfajtát is, majd kicsit később kezdem passzionálni a másik felére is - persze, lehet, hogy nem is kell, mert magától rájön.

Elvégre olyan okos. Olyan ügyes. A legkisebb Sárifüles. 

Mostanában olyan a lakás, mint a busójárás - állandóan van nálunk valaki. Most, hogy megtudták, hogy elköltözünk, mindenki el akar jönni, hogy legalább egyszer lássák a kiscsajt.

Ma csajbulit tartottunk: meglátogatott minket a PIC-es szobatársunk, Fruzsi, meg a mamája.

Fruzsi 32. hétre született, pár nappal korábban, mint Sári, két kiló körül volt, amikor "otthagytuk" a kórházban - most pedig már hét kiló, mosolygós, aktív kis csajszi, aki szuperül használja a kezeit, gagyog, visong, virgonckodik - ugyan nem forog, de mondjuk Sári sem, szóval szerintem simán beérte a "normál" babákat, pedig ő két hónap hátránnyal startolt.

Amikor megjöttek, letettük a két porontyot a játszószőnyegre - én felkészítettem Fruzsianyut, hogy Sári rá se fog bagózni a gyermekére a korábbi tapasztalatok alapján, de Manófül és Fruska rögtön egymás felé fordultak, váltottak pár szót babanyelven, majd Fruzsi odanyújtotta a rongyiját, amit Kismanó rögtön el is kapott, és kölcsönösen tépni kezdték, miközben nagyban beszélgettek. Később valahova eltűnt a rongyi, úgyhogy a csajszik egymást cibálták, sőt, volt, hogy egymás kezét is megfogták. Nyilván véletlenül, de akkor is olyan mókás volt.

Ezek szerint úgy látszik, Sári csak a fiúkat nem komálja (fiúbacilus!) - vagy a régi ismeretség segített, de tény, hogy nagy vigyorgásokat nyomtak egymásnak a nőcik. 

Ja, és Sári Fruzsi rongyijának megszerzése közben hasra fordult - hiába próbáltam reprodukálni a körülményeket később, már nem sikerült, ebből kifolyólag most két hétig megint nem lesz pörgés - de sebaj, mert időközben megtanultuk az egyik kézből a másikba tenni a tárgyakat, ami állítólag borzasztó bonyolult agyi koordinációt igényel. Szóval okos, de lusta, és a lányokat szereti.  

Sárikittyomot épp vakarom ki a kakiból (összef*sott mindent), ő élvezi, hogy meztelen, tekereg jobbra-balra a pelenkázón. Persze, láb villafogással rögzít, szóval elvileg nem tud letekeregni. Egyszer csak hallom ám, hogy a kismanó nagy lefetyelésben van, de épp úgy fordult, hogy nem láttam, mit csinált. Amikor úgy fordult, akkor esett csak le, hogy ez a rosszaság megtalálta a tégelyes popsikrémet, és azt kóstolgatja.

Szerencsére csak a keze volt tiszta krém, de ha hasmenése lesz, akkor kiderül, hogy a száját is bekente-e vele.

Zs-vel az egyetem alatt, legalább is annak a vége felé szinte sülve-főve együtt voltunk. Szerintem elég jó barátok lettünk, annak ellenére, hogy Zs. az a típus, akinek rengeteg haverja/barátja van, mert valahogy mindig talál időt a kapcsolatok ápolására. 

Ha jól számolom, Zs-t már öt éve ismerem, mégis olyan, mintha csak egy-két éve lennénk jóban, mert vele mindig annyi minden történik, hogy egyszerűen képtelenség követni. Ilyen például a barátnő téma: akárhányszor találkozunk, mindig új nője van, és nem azért, mert agyba-főbe csajozik, és bár nem találkozunk túl sűrűn, azért ebben korban szerintem illene már stabil kapcsolattal rendelkezni, vagy legalább is tudni két-három hónap után, hogy mi lesz fontos, és mi nem. Mindegy, szerintem Zs. túlideologizálja ezt a kérdést, de ez egy másik téma.

Szóval az utóbbi időben - talán mert annyira elkanyarodott az életutunk - sajnos egyre ritkábban találkoztunk, sőt, egy-két alkalommal már egyáltalán nem volt szimpatikus az, amit láttam, pedig nála okosabb, humorosabb, szórakoztatóbb embert keveset ismerek. Jellemző az is, hogy amikor Sári megszületett, egyszerűen elfelejtettem neki szólni - csak hetek múlva írtam egy emailt. Szar ez, amikor valaki kikerül a napi/heti gondolatainkból, annak ellenére, hogy mi azért még erőltetnénk.

Mindenesetre időnként azért Sári születése után is bezéltünk, én hívtam, hogy jöjjön (jöjjenek a barátnőjével), ő pedig ígérgette, hogy ja, jönnek.

A látogatásra tegnapelőtt került sor - vagyis öt hónap után. Jött Zs. barátnője is, aki úgy egy óra után kapott egy telefont a barátnőjétől, akinek valami problémája volt, ezért lelépett (jó, ezt végül is tök meg tudtam érteni). Kiderült, hogy már egy éve együtt vannak, de akárhogy is elmélkedem, én kurvára nem emlékszem, hogy az egy év alatt egyszer is említette volna. Mindenesetre össze is költöztek, mint utóbb kiderült, a csaj nem éppen kis nyomására dőlt be a megrögzött agglegény Zs. Ez is olyan furcsa, én valahogy nem mesélném el (amikor még együtt vagyunk), hogy megzsarolt a csajom, és azért cuccoltunk össze. És pláne nem költöznék össze vele. Csak azzal költöznék össze, akivel hosszú távú terveim vannak, ami ugyan lehet, hogy nem jön össze, de akkor komolyan kell gondolnom. Mert Zs. szkeptikus ezzel a kapcsolattal is - mint mindegyikkel idáig. 

Aztán pedig sikerült borzasztó zavarba hoznom szegényt - ui. Sárit meg kellett szoptatni. Én már ugyan nem fogok fél órára elvonulni, amikor végre valahára időt találtak ránk, ezért hát letelepedtem a szoptatós fotelomba, és előkaptam a mellem - ő pedig hirtelen azt sem tudta, hova nézzen, sőt, ki is akart menni a szobából. Aztán végül is bent maradt, de a szoba legtávolabbi sarkába húzódott, és rám sem mert nézni. Olyan vicces volt, sajnáltam is kicsit, de azért fesztelenül szoptattam. 

Amikor Zs. elment, még rákérdezett a szokásos - hagyomásnyos - karácsony előtti vacsoránkra, amire persze igent mondtam - de gondolom, azért hozta most fel, mert addig már nem fogunk találkozni. Végül is, én is így terveztem. 

Hát igen, ez a pillanat is eljött. Nem tudom, volt-e értelme, vagy az egész csak áltudományoskodás, és felesleges kínoztam Sárit, de lényeg, hogy hétfőn utoljára tettük tiszteletünket az alváslaborban, mivel úgy tűnik, Sári jól van, és bár újra picit nőtt a periodikus légzésének aránya (dopping nélkül), de ez már nem számít kórosnak.

Sári persze ordított, mint a sakál, amikor feltették rá az elektródákat, le is fotóztam, de nagyon rossz kép lett, köszönhetően a fényviszonyoknak és annak, hogy telefonnal csináltam. Aztan vagy egy órát altattam, de ennek köszönhetően úgy kimerült, hogy fél 9-től fél 7-ig aludt, amit normálisan eddig is megcsinált, de az alváslaborban azért különösen jó hír ez, mert így 7 óra után levették róla a kütyüket, és onnantól nyugiba tudott lenni reggelig.

Én viszont szinte alig aludtam, egyrészt azért, mert a szomszéd szobában vizsgált pici baba fél 2-kor olyan ordítást levágott, hogy ihajj, és én ezektől a zajoktól el vagyok szokva. Onnantól kezdve pedig fél 4-ig azon izgultam, hogy Sári ne ébredjen fel idő előtt, mert a szarokkal egy kínszenvedés a visszaaltatás (újabban amúgy szarok nélkül is, de erről majd később). Szerencsére Sári 4-kor visszaaludt, én viszont addigra teljesen felébredtem, így olyan öt lehetett, mire elszenderedtem. Manó viszont hatkor kelt, és keltett engem is, szóval summa summarum kb. öt órát alhattam tegnap.

Ez mondjuk még nem lenne olyan rossz, ha nem bent lettünk volna, de utána jött az egész napos tétlen várakozás a doktornőre, és egy ilyen ingerszegény környezetben nagyon lassan döcögnek a másodpercek. Ezért elmentünk Sárival kávézni, plázázni, sétálgatni, amit a kisasszony nagyon jól tűrt, de az a baj, hogy engem ezek a dolgok sem kötnek le. Szóval délig, mire a leleteket megkaptuk, én úgy egymilliószor ásítottam.

Aztán persze itthon sem tudtam aludni, ugyanis mindig úgy jött ki, hogy Sári a babakocsiban aludt el, séta közben, és ilyenkor nincs szívem felcipelni és ágyba vágni, hogy én is lefekhessek, arról nem is beszélve, hogy valószínűleg fel is ébredne.

Egyébként az utóbbi időben éjszakánként sem alszik túl jól. Ma pl. kétszer ébredt, és ilyen már egy hónapos kora óta nem volt. Először 11 körül, és fél 1-ig ment a móka, utána pedig fél ötkor, és akkor már visszaaludni sem akart. Én az alváslaborban eltöltött felejthetetlen éjszakának köszönhetően olyan voltam, mint a mosottszar, szóval eszméletlenül örültem a dáridónak, ráadásul ötkor még Cs.-vel is összevesztem, hogy ugyan vigye már a gyereket valahova, mert én -vele ellentétben- nem tudok úgy aludni, hogy Sári kiabál, énekel, nyög, nyöszörög, morog és sír. 

Aztán fél nyolcig visszaalhattam, szóval sikerült öt részletben aludnom nyolc órát.

Most már szólhatna valaki ennek a babának, hogy átaludhatná már az éjszakát, ami jobb helyeken minimum hétig tart. De inkább nyolcig. Akkor lennénk csak igazán jóban... 

Tegnap délután megint kimenőm volt - méghozzá spontán randim Zsannal - már amennyire  egy két napja megbeszélt randi spontánnak nevezhető. Abban a tekintetben mindenképpen az, hogy nem szerveztem két hétig, és egy kismamaként szerintem nagy eredmény.

Szóval Cs. tegnap épp nem dolgozott, és én törleszteni akartam neki, mert kedden hajnali fél 4-kor ért haza a sörözésből, amikor is felvert mindenkit, és Sárit utána ötig dajkáltam, amíg Cs. félrészegen feküdt és horkolt. 

Szóval elővettem egy zacskó fagyasztott tejet, és fejtem is egész nap, így került 80 ml friss a cumisüvegbe is, Cs.-t pedig elláttam mindenféle jótanáccsal, majd fél 4-kor leléptem, hogy összefussak Zsannal a nyugatinál. A megállapodás szerint 7 körül terveztem hazaérni, mivel a fürdetést és az esti altatást azért nem akartam kihagyni - azt azért rosszul viselné a poronty.

Ezer éve nem jártam a belvárosban, és ezer éve nem utaztam metrón. Már el is felejtettem, mennyire tud mulattatni az utazóközönség: odafelé például ült velem szemben két pasi: az egyik olyan cigányzenész-féle, de a szinti-folk fajtából, köpcös, hajolajos, sötétszürke öltönyös, egykedvű; a másik pedig olyan 190 centi magas, rikító vörös hajjal, ragyás képpel, óriási tigrist ábrázoló ingben, csíkos fekete nadrágban, sárga zokniban, és fekete-fehér makkos cipőben, aki ráadásul az összes csinos lányt megbámulta, sőt, még a szája szélét is megnyalta. A vörös mellé leült egy kislány, akit szintén megmosolygott, majd megsimogatta a fejét - hát én az anyja helyében azonnal elkaptam volna a gyereket onnan...

Szóval jól elszórakoztam út közben, és mivel Zsan szokásával ellentétben nem késett, ezért negyed ötkor már rózsavizes limonádét ittunk, és beszélgettünk. Milyen jó is így tengeni a semmibe, és pasikról pletykálni! 

Egészen belemerültünk a témába, már el is felejtettem Sárin és Cs.-n aggódni, amikor háromnegyed hatkor csörgött a mobilom. Anyu volt, és kérte, hogy azonnal menjek haza, mert a Sári fél órája sír, és Cs. nem tud vele mit csinálni, csak nekem nem mer szólni. És különben is, miért hagytam csak 80 ml tejet otthon? 

Na, felhívtam a hős apát, és kiderült, hogy Sári csak a kezében hallgat, és nem találja a felolvasztott tejet (ott volt a hűtőben, azt hiszem, csak ötször mutattam meg neki), és különben is már több, mint két órája elmentem, és menjek már, mert nem bír a gyerekkel.

Nem volt mit tenni, fizettünk, és én rohantam haza. Amikor fél 7 körül hazaértem, Cs. a számítógép előtt ült, közölte, hogy mire felmelegítette a megtalált tejet, addigra Sári elaludt (szóval csak álmos volt). Amikor mérgesen kérdőre vontam, hogy mi a fenéért nem volt képes figyelni, amikor megmutogattam neki mindent, a fejemhez vágta, hogy két órát bveszélgethettem, és legyen ennyi elég, és különben is, a lányomnak én kellek, és hogy hagyhattam itt. Ekkor azért eléggé kiakadtam, ugyanis szerintem öthavonta egyszer megérdemlek pár órát, ami csak az enyém, ezért nem kellene nekem szemrehányást tennie, még akkor sem, ha neki esetleg picit nehezebben megy a gyerekkel való törődés, mint nekem. Lehet, hogy sűrűbben kellene egyedül hagynom őket, szokja egy kicsit a gyűrődést.

Amúgy nagyon jól esett kicsit kiszakadni a kakis pelus-szoptatás-séta-altatás-éjszakai műszak témaköréből, és egy kicsit mással foglalkozni, még akkor is, ha Sári ezt rosszabbul viselte. Amikor ugyanis felébredt, határozottan örült nekem, és Cs. szerint először mosolygott azóta, hogy elmentem. Lehet, hogy tényleg én hiányoztam neki, mivel aznap már nem nagyon tudtam letenni.

Ha végre hazaköltözünk, akkor talán lesz lehetőségem programszerűen eljárkálni otthonról, pl. minden hétfőn jógára. Olyan ez nekem, mint ha szabadságon lennék.

Az a vicc, hogy én mindenkinek bizonygatom, hogy Sári milyen édes, meg mennyi mindent csinál, de amikor ezt az idegenek előtt is be kellene mutatnia, megkukul, mi több, egyenesen nyafka lesz. Tegnap is vendégeink voltak, és amíg a más babája vígan játszadozott a köréje pakolt játékokkal, addig az én kismanóm értetlenkedve bámulta a más anyukáját, és esetleg nagy kegyesen eleresztett egy mosolyt, de csak akkor, ha az illető percekig csak és kizárólag vele foglalkozott.

Olyan lesz, mint Cs. Félénk, és anyás. Azt mesélték róla, hogy kiskorában annyira félt a szomszédtól, hogy ha meglátta az utca másik oldalán, már ordított. Ha pedig látott egy fényképet, amin egyedül volt, akkor azért bőgött, hogy hol van az ő anyukája.

Pedig én azt hittem, hogy lesz nekem egy vagány kiscsajom, aki cserfes, bújós, huncut - mint amilyen én voltam, de úgy látszik a gének ellen nem lehet harcolni.

Egyébként másban is egyre jobban hasonlít Sári az apjára: azt már észrevettem, hogy szereti a dolgok könnyebb végét "megfogni" (ld. forgás), de mostanában az is kiderült, hogy ha valami nem megy neki elsőre, akkor hajlamos feladni, illetve tőlem követelni, hogy oldjam meg helyette az adott problémát, és ez tipikusan Cs.-s tulajdonság. A múltkor pl. a rágókáját akarta a szájába tömni, de valahogy csak a homlokát találta el vele (nekem rögtön eszembe jutott az a vicc, amit nem lehet leírni, de a lényege, hogy a bolondok fagyizni akarnak, és a homlokukhoz nyomkodják a szájuk helyett...) Ettől persze bedühödött, elhajította a rágókát, majd sírva nézett rám, hogy dugjam már a szájába...

Szóval van még mit jellemfejlődnünk. 

Sári már kinti életének hatodik hónapját tapossa, de én még mindig nem kaptam családi pótlékot, annak ellenére, hogy még májusban benyújtottuk a tökéletesen kitöltött kérvényt, és a hiánytalanul összegyűjtött mellékleteket. 

Persze próbáltam érdeklődni a Kincstárnál, Cegléden (mert a budapestieknek Cegléden intézik az ügyeiket, míg a Pest megyeieknek Budapesten), ahol persze állandóan foglalt volt a telefon. Ezért küldettem egy faxot anyuval, mivel emailcím nem volt megadva - ez volt azt hiszem, júniusban. Válasz persze semmi, a pénzt pedig továbbra sem kaptam meg.

No, ma reggel gondoltam egy nagyot, mivel már utószezon van, így csak nem nyaral az egész Kincstár, és újra tárcsáztam. Cegléd - foglalt. Pest - foglalt. Ez így már nem járja, felütöttem a honlapjukat, aminél gagyibb honlapot már rég láttam (persze biztos egy valag pénzbe került), kikerestem a családtámogatási főosztály címét, és írtam egy dörgedelmes levelet - kifejtve felháborodásomat az ügyben, hogy miaf*szért nem lehetőket elérni (talán nem kellene félretenni a telefont), és hogy a törvényben nem szerepel 4 hónapos várakozási idő egy olyan juttatás elbírálásában, ami amúgy alanyi jogon jár.

Erre "postafordultával" jön az email a központtól, majd egy másik az ügyintézőtől, hogy elnézésemet kérik, és már utalták is a 61ezer Ft-ot. Nem számoltam ki, de remélem, tényleg ennyi jár.

Viszont nem semmi: úgy látszik, ha nem írok, akkor várhatnám a családi pótlékot ítéletnapig. Ami szintén meglepő, hogy ezek szerint azért tudnak ezek hatékonyan is dolgozni, hiszen kábé 4 óra telt el a levelem és az utalás között. Anno a cégben ha valaki valamit pattogott, minimum egy hét volt, mire kibogoztuk az ügyét. Igaz, mi nem is egy emailt kaptunk egy nap. Mármint munkaügyben, a spamek nem számítanak...

-Utálom ezt a világot!

-Miért?

-Az embernek folyton maga mögé kell néznie, ha az utcán akar szellenteni.