Most hallottam a hírekben, hogy tegnap elütöttek egy babakocsit toló nagymamát a zebra közepén, sajnos ő is és a 20 hónapos baba is meghaltak. Az autós nem érzi magát hibásnak.

A minap sétáltunk Sárival. Az egyébként nem túl forgalmas útkereszteződésnél megálltunk, mert épp jött egy autó, majd amikor elment, láttam, hogy jobbról egy kocsi lassítás nélkül fog kihajtani a mellékútról. Így is volt, én még utána is kiabáltam, hogy nehogy körülnézzél és átengedj, te barom, de mivel más már nem jött, letoltam a babakocsit, és indultam volna én is. Ebben a pillanatban megint jobbról, ismét lassítás nélkül újra kihajtott egy autó. Arra már nem volt időm, hogy a babakocsit visszarántsan (természetesen padkás a járda), szerencsére az út elég széles volt, így a sofőr el tudta rántani a kormányt, és nem sodorta el Sárit.

Az eset után percekig remegtem, hiába nem én voltam a hibás, és nem láthattam azt a köcsögöt, Sárinak esélye sem lett volna, mert az a szemét legalább 50-nel ment. 

És annyi ilyen van. Tegnap is történt egy hasonló eset, nem részletezem, a lényeg csak annyi, hogy volt, aki szerint gyorsabban kellett volna tolnom a zebrán a kocsit.

Sosem voltak illúzióim a közlekedéssel és ezzel az országgal kapcsolatban, de egyszer vot szerencsém Szerbiában ülni egy autóban, aminek a sofőrje közölte, hogy most "magyart játszik" és átengedett egy gyalogost, aki már lelépett a járdáról. Annak az országnak milyen lehet a közlekedési kultúrája?

Drága Testvérem!

Hihetetlen, de már két éve.

A fájdalom nem lesz az idővel kisebb, de egyre jobban hiányzol.

Az egyik nap Veled álmodtam. Baleseted volt, és ugyan túlélted, de az orvosok azt mondták, csak napok kérdése… el akartam búcsúzni, de nem olyan bénán, mint amikor utoljára találkoztunk („Na helló, akkor vasárnap látjuk egymást!”), hanem komolyan, méltón a pillanathoz. De nem voltál magadnál, csak a kezedet tudtam fogni – aztán felébredtem.

Éjfél volt, de egyszerűen nem tudtam visszaaludni. Arra gondoltam, vajon igazságosabb-e az élet (vagy a halál?) azokkal, akiknek megadatik a búcsú? Hogy jobb? Sehogy se…

Alig vártam, hogy Sári felébredjen, hogy megölelhessem. Nem, ő nem pótlék, hiszen Téged nem pótolhat senki, és neki is joga van ahhoz, hogy önmagáért létezzen – mégis, ő hoz enyhülést, ugyanakkor még nagyobb fájdalmat, mert nem ismerhet Téged.

Már két éve búcsúzom, de valahogy sehogy se megy az elengedés.

Ölel:

Testvéred

A szomszéd néni kezdi megint kihúzni a gyufát. Az utóbbi időben már kezdtünk jóban lenni, miután én felülemelkedtem azon, hogy továbbra is Anikónak hív (és még mindig nem ez a nevem), de ma megint nagyot alakított.

Először is akármikor megyünk sétálni vagy jövünk a sétából, ő a folyosón terem, és megtyütyürgeti Sárit, amit és baromira utálok. A múltkor kérdezés nélkül kikapta a kocsiból azzal a felszólítással, hogy majd ő behozza, amit meg is tett, de amikor meglátta a kupit, meg kellett jegyeznie, hogy "Jajj, szegény Anikó, látom, nincs időd rendet rakni, na nem baj, szólj, ha a gyereket kell dajkálni, majd jövök, te meg pakolhatsz, mosogathatsz" (itt jelentőségteljesen ránéz a mosatlanra...). Akartam mondani, hogy inkább mosogatni segítsen, de inkább csak bólintottam.

Aztán ma, amikor mentünk a sétálni, megint a folyosón termett. Persze, Sári sírt, de ő a liftig követett, és csak mondta, mondta...

-Anikó, eszel Te rendesen?

-Miért, úgy nézek ki, mint aki nem? - kérdeztem ártatlanul.

-Jajj, dehogy, hát látom, hogy van rajtad, de Te vigyázz, nehogy nagyon elhízz. Jóvan, nem maradt rajtad sok, de a hasad azért nagy. Aztán a Sárinak még nem vettél normális méretű cumit? Mondtam a múltkor, hogy milyet vegyél. Tegnap már akartam neki venni a Sparban, de nem volt 5-ös.

És még mondta volna egy óráig, de leszereltem azzal, hogy sietünk a védőnőhöz, ami félig igaz is volt, mert tényleg mentünk oltásra, igaz, csak a séta végén. 

Szóval kiakadtam, egyrészt azon, mert a néni 200 kiló, mégis olyan élvezettel oktat ki engem a saját kövérségemről, hogy öröm hallgatni, másrészt megkérdőjelezi azt, ahogy a gyerekkel bánok. Gondolom, a nem megfelelő méretű cumi arra utalt, hogy sokat sír a Sári, és ez csak a cumi mérete miatt lehet, ugye. Mondjuk, halvány lila gőzöm sincs, hogy mi az az 5-ös cumi, de a mienk 0-3 hónapos korig jó (ugye Sári most 2 hónapos), és még néha ettől is öklendezik. Másrészt pedig én dughatok cumit a gyerekem szájába, de más nem. Ha zavarja, hogy sír (nem sír sokat), akkor használjon füldugót. Vagy költözzön el. Vagy inkább mi költöznénk már... 

(Sári egyébként egész jól tűrte az oltást, csak a végbélkúpot nem olyan nagyon, szegénykém nagyon meglepődött, amikor betoltam neki, aztán éktelen sírásba kezdett, amitől megindultak a belei, úgyhogy kábé egy perc múlva a végbélkúp egy nagy adag trotty keretében távozott a gyerekből. A második kúpot sem viselte jobban...) 

Bár itt már találtam valmifajta választ a bennem is felmerülő kérdésre, de mégis, vajon hogy lehet a talajjal 45 fokos szöget bezáró gyermek nyakig kakis? Mazsolám ugyanis békésen szopizott a kezemben, kicsit megemelve, hogy ne nyeljen félre (mohó a drága), majd kis vörösödés után rottyantott egy isteneset (mindezt úgy, hogy a szopizást nem függesztette fel), de mivel így biztonságban éreztem a ruháját, ezért nem rohantam rögtön tisztába vágni, hanem hagytam, hogy befejezze a kajálást.

Mikor elválasztottam, észrevettem, hogy az egész gyerek tiszta kaki, sőt, mi több, anya is tiszta kaki, de ami igazán durva, az az, hogy anya új fehér Promodos nadrágja is tiszta kaki.

A gyermek pedig édesen gőgicsélt, vidáman fetrengve nyakig a truttyban. Há' meg köllött zabálni, az szentség...

Sári a mai séta alkalmával még két óráig sem bírta szopi nélkül, így a lakótelep kellős közepén olyan visításba kezdett, hogy azt hittem, menten fölrobban. Az egész gyerek tiszta lila volt, mert már levegőt sem vett rendesen az ordítástól, így nem volt mit tenni, kénytelen voltam engedni a kis basának.

Mivel csak a játszótéren volt árnyékban pad, így oda telepedtünk le, majd egy pelenkával diszkréten eltakarva magunkat mellre tettem az édes gyermeket, aki két korty után mély álomba zuhant. Ekkor körülnéztem: a játszótér három gyalogút találkozásánál van, szemben egy óvoda, mögötte egy általános iskola, kicsit odébb egy ABC. A hintán két tizenéves kamasz (nem bámultak akkor már), a másik padon két kislány, egyébként pedig tele a tér (délben, itt senki sem dolgozik?) kutyát sétáltató pasikkal. Ennél jobb helyet nem is találhattam volna... 

Nem szép dolog tőlem, hogy leszólom más gyerekét, de a kórházi szobatársnőm babája olyan csúf, hogy arra szavak nincsenek.

Emlékszem, amikor a PIC-en megláttam a kislányt, először eltátottam a szám, de aztán azt is láttam, ahogy az anyukája gyönyörködik benne... vajon az is szépnek látja a gyerekét, akinek egyébként nem szép? Jó volna azt hinni, hogy igen. Meddig terjed a köd, amit a szülés von a szemünkre?  

Sári most már elég nagy (2 hónapos), hogy mindenféle tapasztalásra tegyen szert a világban, és én, a gondos anya nem vagyok rest mutogani neki a dolgokat.

Az első ilyen a séta. Ezt Sárikittyom rendszerint végigaludta, legalább is pisis egy hónapos koráig, most már viszont egyre többször van fent - köszönhetően a doppingszernek is, persze. Nem állítom, hogy élvezné a toligálást, pedig nekem azt mondták a tapasztaltak, hogy a babák imádnak a levegőn. Nos, Sári asszem azt imádja, ha akármelyik pillanatban cicire kerülhet, és mivel azt már érti, hogy ez az utcán nem feltétlenül lehetséges, ezért azt akkor sem szereti, ha esetleg nem is akar cicin lenni. Ezért használ anya cumit, amit a gyermek nagy élvezettel szív - de csak és kizárólag kint. Nos, ebben ugye még mindig nincs semmi élmény, de én, a gondos anya gondoltam megmutogatom porontyomnak a világ csodáit, mint pl. a fákat. Azt hallottam ugyanis (a tapasztaltabbaktól), hogy a babák imádják a faleveleket nézegetni. Ezért egy kellően alacsony fa alá toltam a kocsit, napellenző le, fa susog, mozog, mondom, ez istenkirály, de az addig békésen cuppogó Sáribaba úgy elkezdett ordítani, hogy szemlesütve rohantam vele hazáig. Az én gyerekem nem szereti a fákat. Nem lesz környezetvédő...

Aztán voltunk csomószor kirándulni: először a Hajógyári-szigeten, mert mondom, itt nincsenek sokan, és majd merek szoptatni, ha úgy adódik. Marha sokan voltak, és Sári végig durmolta a dolgot, úgyhogy nem szoptattam. Sejtettem azonban, hogy elkerülhetetlen lesz a dolog, és amikor a minap a Dunánál jártunk, kénytelen voltam előkapni a cicit, és betömni vele ordító gyermekem száját. Aztán mindjárt másnap megint a Dunánál ismételtem a szitut, és rá kellett jönnöm, hogy a, nincs ennél egyszerűbb módja az evésnek b, az emberek nagy része diszkréten félrenézett, de amúgy is eltakartam magam egy pelenkával c, Sári szopikálás közben/után úgy bealudt, mint a tök, vagyis egy élmény volt a séta. Legalább is anyának...

Az élménygyártás és tapasztalás legfrankóbb módja azért mégiscsak a játék. Dolgokra fixálni már 4-5 hetesen is tudott, de addig nagyon semmi nem kötötte le a figyelmét (kivéve, ha hurcolásztuk a popóját jobbra-balra), de most már kifejezetten érdeklődik a színes bigyuszok iránt. Mostanában kezdte felfedezni a kiságy fölé szerelt forgó micsodát, illetve felfedezné, ha töltene releváns mennyiségű időt a kiságyban. És mivel van szuper játszószőnyege (dédi varrta, vizilót mintáz és nagyon színes), ezért muszáj volt venni neki olyan játékot, amit fölé lehet tenni, és lehet vele csörögni-zörögni, ütögetni, ilyenek. Mivel épp otthon voltunk, amikor megszállt az ihlet, megvettem a lehető leggagyibb ilyen játékot a Profiban, és Sári imádta. Na, mondom, itthonra is kell egy, ezért szalasztottam Cs.-t, hogy hozzon valamit. Ő - mondván, hogy nem sajnálja a lányától, megvett egy borzasztó drágát, ami elég érdekes, mert egy felfújható alagútra kell valami anyagot húzni, ami kívül színes, belül egyszínű, és két darab cucc lóg le róla, és abból csak az egyik csörög, a másik csak egy plüss izé. Ugyan Sári fölé tettem, de őt vagy nem érdekelte, vagy félt alatta, mert sírni kezdett. Ezért a csörgő izét leszereltem róla, és most szinglibe funkcionál. Így viszont imádja a mazsola, mert percekig elnézegeti, ahogy rázom neki, és nagyokat vigyorog közben.

Aztán anyu kukázott a vaterán egy kézségfejlesztő játékot, amire az volt írva, hogy 12+, de szerintem nagyon debil lehet az az egyéves, akit ez a játék leköt... mindenesetre Sárinak bejön. Annyi a hátránya csupán, hogy nekem kell kezelnem a gombokat rajta, mert érthető módon a Mutyurka még nem tudja kordinálni a kezeit - bár már szemlátomást nagyon gyúr rá - köszönhetően ezeknek a kütyüknek is.

Van még egy kejfeljancsink, amiről azt hallottam, hogy Hungarikum, aztán megnéztem, és made in China, szóval erről ennyit.

Végére hagytam az abszolút kedvencet, a Lódarazsat. A Lódarázs tulajdonképpen egy sárga plüss zenélő micsoda, de mivel nem tudtunk megegyezni abban, hogy mit szimbolizál (méhecskét-e vagy vizilovat) ezért maradt a Lódarázs. Sári imádja, a legjobb haverja, ha zümmögök és a feje fölött lóbálom, esetleg eresztem belőle a zenét, akkor ezzel hosszú percekig elvan. Nekem mondjuk baromi unalmas, de gyermekem testi-lelki fejlődéséért mindent, ugyebár.

Mértem az időt: ma már 45 percet egyhuzamban eljátszottunk, és csak akkor kellett felnyalábolnom, amikor már nagyon álmos volt. Egy hátránya van a játéknak: én is kellek hozzá. Mikor találja már meg ez a gyerek a kezét?

Egyébiránt voltunk kontrollon az alváslaborban, ahol megállapították, hogy javultunk, ezért most 2 hétig csak fél adagban kell kapnia drogot, és csak utána lehet elhagyni. Kérdeztem, akkor felírják-e a fél adagot, jelenleg ugyanis az egész adag por van kiporciózva kis tasakokba, de azt mondták, felezzem el én. Úgyhogy most mint a drogosok adagolom a kis utcácskákat bankkártyával, és öntöm bele az anyatejbe, majd a lányom szájába. Menő...

Belátom, kicsit egyhangú témáról szólnak a bejegyzések mostanában, de mit lehet tenni, ha gondolataim, dolgaim és úgy általában az életem egy -majdnem- 4 és fél kilós mazsola körül forognak mostanság. Sosem gondoltam, hogy egy mászni, ülni, járni, fogni, beszélni nem tudó törpe ilyen szórakoztató tud lenni.

Megint otthon voltunk, amit Sárikittyom türhetően viselt, leszámítva, hogy ha nyűgös lett, minden személy a házban azt találgatta, miért sír. Nem, hazudok, nem találgatták, hanem közölték velem, hogy biztos

A kedvenc kérdésem amúgy a "miért sír?" - ha tudnám, akkor nem sírna, ugye...

Nyugtatásban egyébként király vagyok. Az a legjobb, ha a vállamra veszem úgy, hogy jól lásson, majd térdhajlító gyakorlatokat végzek (8 nagy, 8 kicsi, legalább 4 sorozat), és közben énekelek. Igen, én, és igen, szereti. Engem is meglepett, de így van. Sajnos azonban gyermekdal ismereteim elég sekélyesek, csak a Vuk-ot, a Hová mész te kisnyulacskát és a Bújj, bújj zöldág-ot ismerem, ezeket viszont már Sári is és én is baromira untuk. Ezért először magyar népdalokkal próbálkoztam, de mondjuk ebből is ismerek vagy kettőt, aztán Illés, Bródy és Ákos számokat is mutattam neki, illetve ismerem még József Attila Rejtelmekét megzenésítve. Egyenlőre ennyi a repertoár, úgy tűnik, hogy a Tavaszi szél vizet áraszt és a Földön járj a kedvencei.

Aztán ma vagyunk 8 hetesek, el sem hiszem, hogy hogy rohan az idő - és el sem hiszem, mekkorát nőtt ilyen rövid idő alatt. Lassan behozza az időre született kortársait (bár ez mind semmi, az imént tudtam meg, hogy Sári szobatársa, Fruzsi, aki 32 hétre született akkor, amikor az én porontyom, már veri a 4 kilót, pedig alig 2 kilósan hagytuk a kórházban...), igazi kis hurkagyurka, aminek bizonyítására álljon itt egy fotó:

Ahogy kezdődött - ma reggel, amikor ezt megláttam, muszáj volt kibontani:

Aztán ez lett belőle - ott vannak a hurkák e (még a bokáján is):

Egyébként voltunk bőrgyógyászaton, annyira eldurvultak a pöttyök, ahol adtak szteroidos krémet, amit végül nem kentem rá, a pöttyök pedig eltűntek, illetve moderálódtak, cserébe viszunt megkaptuk a koszmót, ami szintén tök ártalmatlan, viszont jó gusztustalan cucc. Sárit ugye ez sem zavarja, én meg lelkesen szedegetem le a hámló bőrét a szopizások alatt, úgyhogy mindenki jól járt. Már pár napja sárgászöldet kakilunk (mármint ő, az enyém irreleváns ebben a kontextusban), úgyhogy meg kell állapítsam, halad előre a világ, csak kis lépésekkel.

Sári potenciális keresztanya-jelölje (Cs. szerint köröszt - körösztanya, útkörösztöződés, vörösköröszt...) ma közölte velem, hogy engem elnézve nem akar gyereket. Kicsit tátva maradhatott a szám, mert sietve hozzátette, hogy látja, mennyire megváltozott az életem, és ő erre még nincs felkészülve.

Kedvem lett volna megfogni, és megrázni, hogy ébredjen már fel, és ne gondolja, hogy az én életemből hiányzik valami, de valószínűleg feleslegesen próbálnám elmagyarázni akárkinek is, hogy miért nem érzem tehernek ezt az életet - ezt is át kell élni ahhoz, hogy megértsem, csakúgy, mint az orgazmust.

De annyira ki tud akasztani, ha sajnálnak, illetve lesajnának, ráadásul valami olyasmiért, amiért inkább irigyelni kellene, nem sajnálni! Mert tulajdonképpen miről is mondtam le? Jó, nem dolgozom, de hogy őszinte legyek, ez tényleg egyáltalán nem hiányzik. Szerettem a munkámat, jól kerestem és szép karrier állt előttem, de három év után épp rám fért egy kis pihenő. Nem dohányzom, nem iszom, ami ugye egyáltalán nem baj, rajtam maradt úgy öt kiló a terhesség után, de bízom benne, hogy ez azért lemegy. Ha meg nem, akkor sincs tragédia, Cs. szerint már nem leszek 20 éves soha többé, és ezt jobb, ha elfogadom.

De tulajdonképpen ha nagyon akarnék, még szórakozni is el tudnék menni - valószínűleg Sári túlélné, ha egyszer-egyszer cumiból kapná a vacsorát, és a nagymamája ringatná álomba... csakhogy az a helyzet, hogy igazából én nem akarok nélküle lenni. Kifejezetten idegesít például, ha a rokonok kikapkodják a kezemből, majdhogynem féltékeny vagyok, ha velük is elvan. A terhesség nem kilenc hónapig tart, se Sárinál, se nálam. Mi még egyek vagyunk, egy test, egy lélek... (én meg pszichiátriai eset, de ez mellékes).

Az Ego közben dörömböl bennem, hogy mindezt csak azért mondom, mert nem lenne szép dolog, ha egy hét hetes csecsemő anyja a kocsmázásokat siratná - de én most tényleg nem érzem úgy, hogy bármi is hiányozna az életemből.

Emlékszem, milyen büszke voltam magamra, amikor egyszer sikerült a cégnek 50 000 dolláros megtakarítást kitárgyalnom. Akkor azt hittem, hogy alkottam valamit, aminek van értelme, de ma már tudom, hogy egyrészt a cégnek kurvára mindegy volt az 50 000 pénz, másrészt az egész projekt úgy feledésbe megy, mint a tavalyi hó. De amikor a lányomra nézek, akkor látom, hogy igen is tudok értelmeset és maradandót alkotni, úgy, hogy tulajdonképpen nem tettem érte semmit.

Sajnálni kellene? Ugyan már...

Most már csak az a kérdés, hogy mi legyen így a kereszt (köröszt) anyasággal. Mert hogy kereszt (köröszt) anyának olyat szokás választani, akire nyugodt szívvel bíznád a gyerekedet akkor, ha veled történik valami. Persze, Sárit törvény szerint nem a kereszt (köröszt) anyja nevelné, ha velünk történne valami, hanem a vérrokonai, de akkor is, ez nekem fontos szempont. Ha pedig ő még nincs felkészülve a gyerekre, akkor hogy kényszerítsem rá az enyémet?

A keresztelő (körösztelő) augusztusban lesz, addig még kitaláljuk...

A babák valami hihetetlen nagy titkok tudói lehetnek - legalább is én ezzel magyarázom azt, amikor Sári hosszú percekig bámulja a láthatóan üres semmit. Például ma hajnalban (miután 8-tól negyed 5-ig aludt - hehe) szopizás után elengedte a mellemet, és kerek szemekkel bámult a falra. Nem elégedetlenkedett, nem mocorgott, csak nézett valamit elmélyülten, aztán rámnézett, majd vissza a semmibe, és esküszöm, mintha odamutatott volna a mutatóujjával is, hogy "Nézd, Anya, mi van ott!". Én azonban hiába bámultam abba az irányba, az én szemem már nem olyan éles, én már nem látom a titkokat.

Állítólag a gyerekek hat éves korukig emlékeznek az előző életükre, és csak azért nem árulják el, mert mielőtt megszületnek, a felejtés angyala a szájuk elé teszi a mutatóujját, és azt mondja: "Pszt'". Ezért van mindenkinek az a bemélyedés a szája felett. És talán ezért mosolyognak a kisbabák már egészen pici koruktól kezdve - ezeket a reflex-szerű rángásokat (mert a tudomány hidegen ennyivel elintézi) hívják angyal mosolynak.

Apropó, mosoly. Íme, igen, sikerült lefotózni. Nyilván nem az első igazi mosolya, de az első alkalom, hogy kamera előtt csinálta - ergo már van valami halvány fogalmunk arról, hogy hogyan lehet előcsalogatni.

Mondta az orvos, hogy nem biztos, hogy kellemes lesz a szülés utáni első együttlét, de hogy olyan lesz, mint legszendébb szűzlány koromban, arra álmomban sem gondoltam volna.

Végül is hoppon maradtunk, mert ez bizony fájt, mint a fene. Hát nem tudom, mi lenne, ha még alul össze is vagdostak volna...

Ennyit a fogamzásgátlásról.

Tegnap hivatalosan is betöltöttük a 6. hetet, így kiléptünk a gyermekágyból Sárikittyommal, aki épp ezen a napon érte el a 4010 grammot, vagyis 6 hét alatt 1,5 kilót szedett fel, ami -valljuk be- még egy hatvanpár kilós nőn is meglátszana. Igazi kis hurkás a lidi, nem győzöm puszilgatni a sonkáit, amikor kicsomagolom a fürdetésnél (mellesleg ő ezt rohadtul nem élvezi, de ennyi dögönyözést el kell viselnie bolond anyjától).

Én pedig para-mami lettem a 6 hét alatt, aminek az is lehet az oka, hogy kaptam egy Gyermekbetegségek c. könyvet, amibe az összes durva gyerekbaj le van írva - pl. a kisgyerekek kikakilhatják a végbelüket, ami ijesztő, de nem túl ártalmas baj. Az a megoldása, hogy a gyereket négykézláb állítjuk, bekrémezzük a kezünket, és visszatömködjük a beleit. Szóval ilyenekkel van tele a könyv, egy élmény volt olvasni.

Azóta Sárinak millióegy baja volt (van). Mert ugye bejelzett a légzésfigyelő, aztán kijöttek rajta olyan pattanás-szerű piros pöttyök, ami állítólag tehéntej allergiára utal, ezért azóta (2 hete) nem ittam tejet. Pattanások még mindig vannak, hol erősebb, hol gyengébb intenzitással, úgyhogy fogalmam sincs, mit ehetek egyáltalán - és mivel ma újabb adag pötty jelentkezett, ezért vacsorára csak pirítóst ettem margarinnal. Ezen felül tegnap váladékozó sebeket fedeztem fel a füle mögött (nem a kajla, hanem a másik...), rögtön hívtam a védőnőt (szerintem már tudja, hogy én hívom, mert kábé minden nap beszélünk), aki szerint ekcéma. Szaladtunk le a gyógyszertárba a kencékért, ahol már ismertek az eladók, úgy, hogy én vagyok az a kismama, akinek erős a teje. Ja, és slusszpoénként Sári úgy egy hete zöldet kakil, ami a védőnő szerint azért van, mert túleszi magát, ezért erővel minimum 2-2.5 óra szünetet kell tartanunk két szopizás között. Két napja alkalmazom a terápiát, és még mindig zöld a kaki, szóval egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ez így ok. 

Azt mondják, amíg hízik, addig nem lehet gond.

Lekopogom, de egyenlőre talán nem hasfájós, bár nagyon erőlködik, amikor a pelusba termel - totál vicces, egyébként, mert a kislábujjától a feje búbjáig tiszta vörös lesz az egész gyerek kb fél másodperc alatt, és úgy nyom, mintha 200 kilót akarna fekvenyomni, aztán egy hatalmas rottyal robban a trutyi a pelusba. Délután épp a kezemben volt az akció alatt, és esküszöm, felugrottam ijedtemben, akkorát szólt a dolog. Ami zöld volt, persze.  

Hát rácuppant. Mármint Sári és a cumira.

Az volt, ugyanis, hogy a múltkori frontos, hisztis, sírós nap után (tegnap) megállapítottam, hogy imádja szopizni a kisujjamat, és az sem zavarja, hogy nem jön belőle semmi. Úgy szívta, hogy azt hittem, kiszakítja az ujjpercemet. Hát de mondom, akkor a cumit, aminek ugyan nincs kolbászíze, de ugyanúgy nem jön belőle semmi, vajh miért nem kedveli - konkrétan öklendezik tőle - amikor is jött az isteni szikra: hát mert nagy - mármint a cumi, mármint Sári újszülött méretű szájába.

Nos, akkor felpakoltunk, és irány a bolt. Útközben meg kellett állnunk egy kis kisujj-cumizós vigaszra, és még szerencse, hogy állandóan szomjas vagyok, és ezért van nálam ásványvíz, mert így volt mivel kezet mosni (erről jut eszembe, hová lettek gyermekkorom köztéri csapjai, amiből olyan trükkösen kellett vizet fakasztani - te nyomod én meg félreugrom, mert olyan nyomással jön a víz...). A boltban aztán megállapítottam, hogy valóban jól gondoltam, és különböző méretű cumik léteznek, és mivel gyermekem jóléte nekem mindennél fontossabb, megvettem az Aventes 0-3 hónapis cumiját össze-vissza 1400 Ft-ért (pofám leszakad), majd szaladtunk haza, megállapítottam, hogy pontosan ugyan akkora, mint a régi cumija, csak kicsit más a formája, kifőztem, lehűlt, és már nyomtam is az ordító szájacskába. Sári vetett rám pár csodálkozó pillantást, hogy jééé, szívhatom és mégsem anya, majd kicsit nyöszörgött, de azért szopizta erősen, majd mély álomba szenderült, amiből csak akkor ébredt fel, amikor a cumi kiesett a szájából, de akkor már úgyis kajaidő volt, szóval nem bántam.

A cumi óta amúgy sokkal jobb haverok vagyunk, Sári meg én.

És iszonyatos lelkiismeretfurdalással küszködöm, amint elnézem tágra nyílt szemű utódomat, amint a szilikon pótanyát szopizza, és arra gondolok, vajon tudja-e, hogy az nem az anyja, és mi a jobb, ha tudja (és szemrehányást tesz nekem), vagy ha nem tudja, ergo én átvertem. És a fülemben már hallom is apósom enyhe kárörvendő nevetését, amikor is mondja, hogy "látod, én megmondtam, hogy adsz neki cumit", én meg rávágom, hogy igaz, bár azt olvastam, hogy az igény szerint szoptatott csecsemőnek nem kell a cumi, de azt senki nem mondta, hogy az igény szerint jelenthet 10 percenkénti szopizást is, alkalmanként fél-egy órákat, úgyhogy anyának még wc-re sincs ideje kimenni... mert ha meg sír, akkor megszakad a szívem.

Szóval nagy nehezen, több hetes kísérletezés után végre sikerült valami károsra szoktatni a lányomat, amiről remélhetőleg iskolás koráig nem tudjuk majd leszoktatni... remélem, hasonlóan sikeres leszek majd a cigarettával is, hogy csak az egyik orális fixációt említsem.

Sári úgy délelőtt 11 óta nem aludt normálisan, maximum fél órácskákra szenderedett el, a fennmaradó időben pedig vagy ordított, vagy a mellemen lógott. Semmi mással nem tudtam lecsillapítani, csak a cicivel, pedig tényleg mindent megpróbáltam.

Fél 4-kor ebédeltem úgy, hogy Sári végig ordított, majd fél 7-ig (fürdetésig) hurcolásztam, szoptattam, hurcolásztam és ismét szoptattam, miközben ő elbóbiskolt, felébredt, bőgött, szopizott, ésígytovább. Fürdetés után ismét szopizás kimerülésig, amikor is gondoltam, csak letehetem már, erre most hallom, hogy hol felsír, hol visszaalszik.

Szörnyű, hogy nem tudom, mi a baja, és hogyan tudnék segíteni, de őszintén szólva ki is készít.

Majdnem leejtettem a tányért, annyira elfáradt a vállam a folyamatos hurcolászástól.

Aztán azok a ritka pillanatok, amikor elaludt a mellkasomon, és éreztem, ahogy szuszog, kárpótoltak mindenért.

Hülye idő.

Amíg meg nem szültem, egészen pontosan addig, amíg kitoltak a műtőből, mindenki értem aggódott, mindenkit én érdekeltem. Aztán ahogy felkerültem a kórterembe, az érdeklődés lelohadt, majd teljesen meg is szűnt - konkrétan 4 napig nem látott orvos a kórházban - történt mindez annak ellenére, hogy nem sokkal korábban ott, azon az osztályon halt meg egy császáros kismama (még a hírekben is bent volt).

Anyu azt mondta - és igaza is volt - hogy innentől kezdve én már nem számítok, már csak a gyerek számít. Ennek egyik manifesztálódása az volt, hogy engem már senki nem hívott a nevemen, mindenki csak "anyázott": "Anya, csinálja ezt, csinálja azt...", "Anya, jön reggel szoptatni?", "Anya, tessék átpelenkázni a gyereket." ésatöbbi, ésatöbbi.

Aztán amikor hazajöttünk, és megleptek minket a rokonok, kicsit fürödhettem a család ajnározásában, de az is nagyon rögtön átcsapott Sári ajnározásába - kábé akkor, amikor először kinyitotta fél percre az egyik szemecskéjét, és ez azóta is tart, engem meg mindenki elfelejtett. Ami mondjuk azért sem csoda, mert gyakorlatilag láthatatlan vagyok: ünnepnek számít, ha farmert veszek fel a melegítő helyett, de őszintén szólva néha ahhoz is lusta (vagy fáradt? vagy apatikus?) vagyok, hogy akkor már rendes pulcsit húzzak, ne a melegítőfelsőbe vigyem sétálni az amúgy tündibündin becsomagolt kismanót.

Egyébként sem érzem magam túl nőiesnek, annak ellenére, hogy az anyaságnál nőiesebb dolgot korábban el sem tudtam képzelni. Az egész talán ott kezdődött, hogy császár volt - tudom, hogy nem az én hibám, és hogy mostanában minden kis apróságért megcsászározzák az embert, és hogy a mi esetünk amúgy is különleges, de akkor is, miért nem tudok én normálisan gyereket szülni? Úgy érzem, jogom lett volna ahhoz a fájdalomhoz (és most, aki rendesen szült, gondolom, kiröhög, de engem ez akkor is frusztrál).

Aztán ott vannak a külsőségek is. Először is az alakom. Na, nem mintha lettek volna illúzióim a drasztikus fogyásról, de amikor szülés után két nappal a mérlegre álltam, és csak -4 kg-t (!) mutatott, akkor azért elképedtem, mert ez kábé a gyerek és a méhlepény volt össze vissza. Aztán amikor hazajöttünk, és újra megmértem magam, már -6, majd egy hét múlva -9 kiló volt az eredmény - és akkor hirtelen kezdtem magam soványnak látni. Aztán mostanában ez abbamaradt, mert újra tök kövérnek érzem magam. Mérlegre azóta nem álltam, mert egyszerűen mindig elmarad (reggel, éhgyomorral, lehetőleg meztelenül kellene, de ilyenkor mindig lóg valamelyik testrészemen egy Sári).

A melleim megérdemelnek egy külön bejegyzést. 20-25 éves koromig tök büszke voltam a lányokra, kábé addig, amíg kaptam rájuk normális melltartót. Aztán amikor terhes lettem, és ezek elkezdtek hihetetlen méretűre dagadni, én megijedtem, hogy mi lesz itt, de az az igazság, hogy a valóság minden képzeletet felülmúl. Kicsit olyan, mintha a hasam a mellemre költözött volna. A legdurvább a tejbelövelléskor volt a szitu, amikor konkrétan két -darabonként min. 3 kilós kősziklát cipeltem magamon, amelyek melltartó nélkül is feszítettek előre, mint a Pamela Andersonnak (csak nagyobban voltak), de més most is elég gáz a helyzet, mert a méretük óriási, de az állaguk már sokkal puhább - ergo a "köldökömig ér" kifejezés nem is olyan extrém ebben az esetben.

A hasam mintha újra növésnek indult volna, ahogy a fenekem és a combjaim is. Állítólag a szoptatós anyák, ha nem csinálnak semmit, akkor is 3000 kalóriát égetnek, és mivel enni nincs idejük (tényleg nincs), ezért fogynak, mint a fene. Adok még magamnak egy kis időt, de én eddig nem vettem észre, hogy olvadnak rólam a kilók, pedig én gyakorlatilag egész nap etetem a porontyot (mikor találja már meg a kezét ez a rosszcsont, ha már a cumi nem kell neki még úgy sem, hogy bekentem anytejjel?)

A hajam katasztrofális, hiába mentem a szülés előtt megfontoltan fodrászhoz - úgy látszik, egy frizura sem tart ki 9-10 hétig. A hajmosás eseményszámba megy, szárítani (nem beszárítani) pedig a szülés óta összesen kétszer tudtam, abból egyszer a kórházban. A képem szintén iszonyat, a hormonbombák bizony szörnyű nyomokat hagytak rajta, nem beszélve a karikákról a szemem alatt, ugye.

Tegnap egyébként ünnepnap volt, ugyanis végre leepilálhattam a lábamat - igaz, abban az időben, amikor Cs.-vel összebújva szoktuk nézni a tévét, így ez most elmaradt. Egyébként a napnak ez a része az (este 8-tól 10-ig) amikor van egy kis időm magamra, de csak azért, mert Sári ilyenkor már esti kómás alvásba esik, és mert egyenlőre nem főzök. Ha főznék, ugyanis, akkor el nem tudom képzelni, mikor csinálnám máskor.

Szóval miután tegnap a szőrtelenítés erejéig kiszakadtam a tejcsárda-rabszolga szerepből, és kicsit jobban éreztem magam nőnek, eszembe jutott, hogy mennyire rohadt régen szexeltem (mióta szexelek, ilyen hosszan még sosem szüneteltem...) - amire olyan sokat már nem kell várni, tekintve, hogy csütörtökön leszünk 6 hetesek, és tankönyvileg ennyit illik várni. Mondjuk, ötletem sincs, hogy hol és mikor kerítünk majd sort a légyottra, mivel Sári gyakorlatilag az egész 56 nm-t belakta, mindenhol van legalább egy textilpelusa, így meg kicsit fura lenne a kistestvérre gyúrni.

Erről jut eszembe, vajon hogyan lehet védekezni szoptatás alatt? Tudom, tudom, a szoptatás maga fogamzásgátló, de ugye nem 100%, és én most nem engedhetek meg magamnak egy becsúszó spermácskát sem - azért nem akarok egy évben kétszer szülni... Tabletta kizárva, az óvszerhez öregnek érzem magunkat... Bár a fentieket figyelembe véve a szex amúgy is olyan koleszos-lesz (csak a "siess, mert, ránknyitnak" helyett a "siess, mert felébred" lesz), plusz számolhatunk még a néha elcsöppenő anyatejjel is. Izgi, mi?

Anyuék már annyira türelmetlenül várták, hogy hazamenjünk Sárival, hogy kedd óta itt dekkolunk náluk. Egész költözést kellett lezavarni, hogy ide tudjunk jönni, ugyanis bár Anyu mostanában rákattant a vaterára, és baromi sok babaholmit vett viszonylag olcsón, azért pár dolog hiányzott. Így fölcuccoltuk Sári összes ruháját, a pelenkázólapot, a mellszívómat és a légzésfigyelőt (sok egyéb más mellett), mindezeket beletömtük a kocsiba, beszereltük a hordozót hátra, és irány a vidék. Kicsit izgultam, hogy hogyan fogja Sári viselni az utat, meg a hordozót, mert az olyan nagy, hogy totál elsüllyed benne a Motyó (pedig 0-12 kg-ig jó), de jóformán ahogy kifordultunk a parkolóból már el is aludt, és aludt is hazáig (aztán ahogy kicsomagoltam, még itthon is aludt vagy 3 órát, de ez mellékes).

Után azon izgultam, hogy mit fog szólni a kutya a kis betolakodóhoz, de talán annak köszönhetően, hogy Anyu már egy ideje hordja haza a kakis pelenkákat, és lelkesen mutatja a kutyának, ő viszonylag lazán vette a csomagot - megszagolgatta, mérsékelt érdeklődést mutatva, majd inkább annak örült, hogy Cs. végre megsimogatta (már tök régen nem találkoztak).

Izgultam továbbá azon is, hogy Sárinak majd jól felborul a napirendje - ami tulajdonképpen nem is volt neki, leszámítva a reggeli nemakarokaludnicsakszopizni időszakot, de ezt azért nem lehet napirendnek tekinteni. Ezt is viszonylag jól átvészeltük, a kiságyat itt is utálja, nem csak otthon (gyönyörűt guberált Anyu a vaterán, még arra is gondoltam, hogy hazaviszem), itt sem szeret háton lenni, nem csak otthon, viszont borzasztóan tetszik neki a pelenkázó fölé szerelt forgó-zenélő-világító játék, amit akár távirányítani is lehet - sőt, még a TV-távirányítóra is reagál, ezért ha azzal szórakoztattuk, Cs. nem nézhette a TV-t.

Szóval summa summarum elég jól teltek a napok, én élveztem, hogy tényleg semmit nem kell csinálnom, csak szopiztatni, meg dédelgetni a poronyot, mindamellett felnőttekkel is beszélgethetek napközben is, Sári persze körül volt rajongva, amit nem viselt rosszul, úgyhogy úgy gondoltam, máskor is jövünk. Mindennek a tetejében a kisasszony tegnap este 9-től hajnali fél 4-ig durmolt, amikor is szopizott, majd szinte rögtön visszaaludt, és szundizott negyed 8-ig - szóval én is kipihent vagyok, üde és hamvas. 

Persze, akadnak problémák is - mindjárt az, hogy amikor fent van, két fő étkezés között folyamatosan nasizna - vagyis szinte állandóan, de legalább is fél óránként cicire akar menni, és ennek nyomatékosan hangot is tud adni. Aztán, ha éppen hajlandó elengedni a mellem, csak kézben akar lenni, de úgy, hogy láthassa is a világot - ezért gyakorlatilag folyamatosan hordozni kell. Hja, el lett kapatva a mama meg a dédi által, de erről most már baromi nehezen tudom majd leszoktatni. És még egy újdonság: a csodálatos levegő ellenére alig bírom kivinni - ahogy kinyitom a ház ajtaját, vagy ahogy a fejére kerül a sapka, elkezd ordítani, amit csak és kizárólag akkor hagy abba, ha bejövünk, és cicire teszem. Ettől teljesen ki vagyok borulva, mert ha Pesten is ezt fogja művelni velem, és nem hajlandó kimozdulni a panelból, akkor én tutira gutaütést kapok. Már arra is gondoltam, hogy a kutyától fél, pedig szegény eb tényleg borzasztó kedves vele... 

Ma megyünk vissza - kíváncsi vagyok, hogyan fogja viselni az otthont, vajon megismeri-e a kiságyát, vagy újra totál megzavarodik? Mindenesetre este kiderül...

Íme az elálló fülecske:

Mellesleg Sári épp Cs. vállán leselkedik a világra - mostanában ez a kedvenc elfoglaltsága. 

Minden részrehajlás nélkül megállapítottam, hogy Sári gyönyörű kisbaba. Akkor is azt mondanám, ha nem az enyém lenne. Biztos.

Sajnos azonban akármennyire is szeretném, nem látom az én vonásaimat benne, tiszta apja. Ezt már a kórházban is felfedeztem, és akkori meglátásom szerint csakis a kislábujját örökölte tőlem, mert az neki is olyan kajlán behajlik a talppárnáira, mint nekem. Cs. azzal nyugtatott, hogy az egész talpát tőlem örökölte, aminek tök megörültem - majd kiderült, hogy a második ujja hosszabb, mint a hüvelykujja, és ugye mondanom sem kell, nekem nem ilyen.

Ami biztos, és egyenlőre megdönthetetlen, a kis keze az enyém.

A minap pedig felfedeztem, hogy a fülecskéje is olyan, mint nekem. Büszkén mutogattam mindenkinek, amíg egyik nap a másik oldalára nme fordítottam, és mit látok? Elálló lapátfüle van a Motyónak, amit ráadásnak úgy, de úgy összegyűrt az alvás során... Ezt azért nem vettem észre eddig, mert mindig azon fekszik (az a kedvenc oldala). Felemeltem, jól megforgattam és megnéztem, és tényleg: van egy szép nőies anyukájától kapott fülecskéje, és egy elálló lapátfülije, amit se nem tőlem, se nem az apjától kapott. Úgy néz ki, mint egy törpe a rajzfilmekben. Nagyon mókás.

Aztán mennél többet nézem (Sárit és a kajla fülecskét), annál inkább Zsoltit látom benne. És ennek nagyon örülök. Mert akkor nemcsak tőlem és Cs.-től kapott dolgokat, és mégis.  

(És bizisten akartam fotót csatolni, de egyszerűen nem lehet lekapni a fület, mert ugye mindig azt gyurmázza a gyermek) 

Még a terhességem alatt (kb. a 6. hónapban) írtam egy emailt az anyakönyvvezetőnek, akinél házasodtunk, hogy küldje már el a házassági anyakönyvi kivonatot nekem, mert ennek hiányában az állam nem hiszi el, hogy Cs.-é a gyerek (illetve csak akkor, ha valami apasági nyilatkozatot tesz - hja, védjük már meg a pasikat...).

(Erről az a sztori jut eszembe, hogy L., a kolléganőm szakított a férjével, és rá pár hónapra összejött az új pasijával, akitől kb. 2 hét alatt terhes maradt. Igen ám, de a férjétől már csak nagy pocakkal vált el, ami azért volt mókás, mert a születendő gyerek automatikusan az ex-férjé lett volna jogilag, hiszen nem telt el 9 hónap a válás és a szülés között. L. ezért 8.5 hónaposan, übernagy hassal ment férjhez az új pasijához, így a baba a valódi apára anyakönyvezetődött, L. pedig felpróbálhatott egy rakat terhes menyasszony ruhát.)

Szóval írtam az anyakönyvvezetőnek, aki megígérte, hogy azonnal postázza - én viszont hiába vártam, sehogy se érkezett meg a kivonat. Mikor már nagyon aktuális volt a dolog, kb. 1 héttel a szülés előtt írtam neki, hogy mi a fene van - és kedden (szerdán mentem a kórházba) válaszolt, hogy már kétszer is elküldte, de mindig visszajött, azzal, hogy nem kerestük a postán. Ilyen már többször volt (mármint, hogy az ajánlott levélről semmi értesítést nem kaptunk), ezért inkább megkértem anyut, hogy menjen el a papírért, pláne, mivel időközbenm ugye kórházba kerültem.

Amikor hazajöttünk, és először megnyitottam az emaileket, volt egy csomó nem olvasott levelem valami nőtől - kiderült, hogy az anyakönyvvezető küldözget nekem köremaileket - "csak 10 embernek küldd tovább, és valami jó történik Veled ma" - cuccokat. Gondolom, belekerültem a címlistába, és onnan már csak egy vírus szedhet ki. Azóta naponta kapok csodaszép fotókkal illusztrált ppt file-okat ősi kínai bölcsességekkel, amit csak 10 embernek... és szerintem ez olyan groteszk, hogy ilyen is csak velem történhet meg.

(Az anyakönyvvezető amúgy baromira hasonlít Ciccolinara. Az esküvőn a szertartás után anyu meghívta a vacsorára, amit szerényen, de határozottan elutasított, mondván, hogy vacsorát kell főzni a gyerekeinek, aztán még a menyasszonytáncon is ott volt. Nem tudom, mit ettek a kölykök, de kiderült, hogy elvált, mert a férje otthagyta egy rüfkéért, és bruttó 200 ezer a fizetése. Aztán kért, hogy küldjünk neki fotókat, amit persze elfelejtettem, majd amikor a kivonatért írtam, emlékeztetett rá, hogy még mindig nem küldtem el a képet. Nem semmi, ugye?) 

Szerda. Éjjel megint kétszer beriasztott a légzésfigyelő, ráadásul úgy, hogy Sári a hátán feküdt. Mellesleg egész éjjel alig aludtam - de éppenséggel ő sem remekelt. Reggel az első dolgom volt felhívni az orvost, aki beutalta Sárit alváslaborba. Már másnapra. Mindennek tetejében egész nap nálunk dekkolt Zsoci is, aki amúgy sem egy könnyű eset, most viszont kifejezetten idegesített. Közben Anyu kétpercenként hívogatott, hogy inkább mégse vigyem megint kórházba a gyereket, mert biztos csak géphiba, én viszont totál be voltam szarva... szóval szar nap volt, na.

Csütörtök. Éjjel Sári tök szépen aludt, se riasztás, se hiszti. Reggel szépen összecuccoltunk, és 8-kor megjelentünk a kórházban. Itt bekísértek minket egy olyan szobába, amin egy bazi nagy ablak volt a nővérpult felé. Volt benne egy kiságy, egy pelenkázó és egy gusztustalan kihúzható kanapé anyának (fura érzés fogott el - már megint mindenki anyának hív, nem a nevemen...). Sári édesen viselkedett, pedig én fel voltam készülve, hogy a sok macera miatt majd nagy lesz a hiszti. Szépen elaludt, még akkor is aluszkált a kezemben, amikor mindenféle vizsgálatokra cipeltem. A vizsgálatok alatt persze felébredt, kicsit sírt, de aztán bealudt újra. Igazából annyira durmolt egész nap, hogy egy etetést frankón ki is hagyott.

A kórházban amúgy baromira nem volt mit csinálni - gondolom, ezért is aludt Sári annyira. Engem finoman szólva le se tojtak, még kaját se kaptam - pedig azt azért be lehet látni, hogy én vagyok Sári elengedhetetlen tartozéka, a konyha, a reggeli-ebéd-vacsora, fejőstehén, meg ilyenek, de ha engem nem kosztolnak, én hogyan fogok? Mindegy, a délelőtti macera után este 6-ig semmi nem történt - még nővér sem volt, úgyhogy Sári és én elmentünk boltba, méghozzá hordozókendőben (babakocsi itthon dekkolt), amit a kisasszony nagyon élvezett, ugyanis tök jót aludt a mellkasomon.

6-kor aztán megjött az éjszakás nővér, aki megkért, hogy ugyan ébresszem már fel a lidit, és tömjem meg, mert majd éjjel nem akar aludni. Fehér köpenyes tekintélynek engedelmeskedve így is tettem, cicizés, ringatás, majd amikor bealuszkált a picur, jött a nővér, és elkezdte felszerelni a porontyot - mindenféle drótokkal. Sáribaba egy ideig jól tűrte a tappancsokat a fején, mellkasán, de amikor már a 20.-t aggatták rá, akkor kicsit behisztizett. Főleg amikor az orra elé ragasztottak egy kütyüt, ami elvileg a légzést hivatott mérni - na akkor kész volt a drága, sivított, kapirgálta az arcát, és folyton letépte a ragasztót. Ugyan húztak a fejére egy harisnyát, hogy ne szedje le a drótokat, de mondanom sem kell, Sári kitolt velük, mert állandóan alányúlkált, és letépkedte az lektródákat. Amúgy meglehetősen ilyesztően nézett ki ezekkel a fején, ráadásul csak háton lehetett így fektetni, ami -mondanom sem kell- külön öröm volt számunkra.

A nagy hisztiben szerencsére úgy kifáradt, hogy 7-re azért bealudt. 8-10 órát kellett így kibírnia, hogy értékelhető eredményre jussanak.

Mivel villanyt nem kapcsolhattam, TV nem volt egy darab se, álmos pedig még nem voltam, ezért a nővérkére bíztam szuszogó sünikémet, és elmentem plázázni. Igazából vacsorát és reggelit is kellett vennem, de ha már ott voltam, beugrottam egy cipőboltba tavaszi cipőt nézni. Kb. 2 percet töltöttem bent, találtam is cipőt, jó is lett, de nem vettem meg, mert olyan lelkiismeret-furdalás gyötört, amiért Sári ott egyedül alszik a kórházban, én meg vásárolgatok. Így gyorsan elrohantam a boltba, aztán irány vissza a kórház. Ott még fejtem egy kis tejet a koraszülött osztályon (saját gép itthon dekkolt természetesen), mert ugye bedurrantak a lányok köszönhetően a kihagyott kajálásnak, aztán fél 9-kor én is bedőltem a kiscsaj mellé - jobb dolgom úgysem volt.

Sári már 11-kor kelt szopizni. Ez sem volt egyszerű menet, mivel az elektródák miatt, amik egy panelbe csatlakoztam, egyedül kivenni sem tudtam a gyereket, dajkálni, böfiztetni, mellkason altatni, ahogy itthon szoktuk pedig egyenesen lehetetlen volt. Mindegy, nem volt mit tenni, addig szopiztattam, amíg teljesen be nem aludt, majd finoman betettük a kiságyba - természetesen hárta, természetesen felébredt, majd a nővér újra leragasztotta az orra alá a kütyüt - természetesen sivított a szentem, majd fél órát könnyezve símogattam a pociját, amíg ő álomba sírta magát.

Fél 2-kor újabb szopizás, most 4-ig tartott a csitítgatás. Gondoltam, most már csak elalszik reggelig, de a szerencsés nővérke 5-kor bejött, hogy leszedje az elektródákat valami éktelen büdös benzines oldattal, ami Sárinak még annyira sem tetszett, mint a ragasztás. Persze, hogy felébredt, és persze, hogy én is.

Szóval mindent összevetve baromi nyugtalanul aludta le a laboros alvását, ezért nem tudom, mennyire értékelhető az eredmény. Mindenesetre -miután fél napot vártunk rá- az orvos közölte, hogy az alvásidő 25%-ban szakaszosan lélegzik (pár levegőt vesz, majd pár másodpercig nem vesz), ami éretlen tüdőre utal, és ezért tüdőérlelőt kell szednie. Mi több, egy- majd két hónap múlva meg kell ismételni a vizsgálatot, hogy lássák, javul-e. A por kicsit olyan, mint a koffein, a gyerek elég éber lesz tőle, mi több, nem szabad többet hason aludnia, szóval vidám kis hónapnak nézünk elébe.

Péntek. A diagnózis után hazajöttünk, és mivel anyu ott volt nálunk, elmentünk sétálni. Örültem, mert gondoltam, amíg ő tologálja unokáját, addig én bemehetek a plázába megvenni a cipőt. És ha már ott vagyok, veszek egy nadrágot is, mert a terhesgatyákból kiesem, a régieket viszont (még) nem tudom begombolni - melegítőben járni pedig felettébb idegesítő, ha az ember még nőnek akarja érezni magát.

Hát, nem túlzok, ha azt állítom, hogy ilyen gyorsan még életemben nem néztem át a Promod-ot. Az első nadrágot megvettem, ami rám jött, utána rohantam a cipőért, majd gondoltam, nézek még tavaszi kabátot is, de inkább meggondoltam magam, mert láttam, hogy kint kicsit fúj a szél, úgyhogy spuriztam vissza a parkba, közben rácsörögtem anyura, hogy ugye a gyerek még jól van. Nevetséges, de úgy éreztem, minden perc, amit nem Sárival töltök, hanem magamra pazarlok, olyan, mintha meglopnám. Ez most már vajon mindig így lesz? Mi lesz, ha visszamegyek dolgozni?

Sári amúgy totál jól elvolt - természetesen aludt.

Szombat. Viszonylag nyugis éjszaka után Sári már 6-kor kukorékolt, és mivel szpoizás után sem volt hajlandó becsukni a szemét, gondoltam, expresszben elküldöm a mamájának a másik szobába, szórakoztassa egy picit őt, amíg hullafáradt szülei kicsit tovább alszanak. Anyuval Sári még vagy egy órát jól elvolt, aztán viszont megint cicizni akart - és innentől kezdve kábé egész nap hol anyun, hol a mellemen lógott. Összesen talán ha 3 órát sikerült elaludnia, abból is kettőt a babakocsiban a levegőn. Persze, ahogy felhoztam, és kinyitottam a lakásajtót, újra fent volt. Pedig a gyógyszert még be sem adtam neki.

Anyu pedig egész nap dajkálta, hurcolászta, simogatta, becézgette - egyszóval kényeztette, komolyan, szerintem meg is szoptatta volna, ha tudná - úgyhogy a végére már azt hiszem, azért sem aludt el a Motyó, mert a nagyanyja nem nagyon hagyta. Ezért estére már annyira fáradt volt a poronty, hogy már azért nem tudott elaludni, úgyhogy rápirítottam anyura, hogy most már hagyja, a mellemre fektettem a Mocsoládét, aki kis hiszti után bealudt. Időközben arra is rájöttünk, hogy egyszerűen nem lehet a hátára letenni, mert képtelen úgy elaludni, úgyhogy letettem a hasára, majd kb. 15 perc múlva megfordítottam (nagyon óvatosan, mert ha sokat cincálom, akkor felébred, és kezdődik az egész előről). Szerencsére már olyan kóma volt, hogy 8-tól fél 2-ig aludt, amikor is megszopiztattam, kicsit dajkáltam, majd le is tehettem (ez már a második ilyen éjszaka volt, lehet, hogy kezdi felfogni a különbséget a nappal és az éjjel között?).

Vasárnap. Ha hisszük, ha nem, Sáribaba ma egy hónapos. Ezt azzal ünnepelte, hogy már megint egész reggel rajtam lógott, negyed 6-tól 10-ig. El sem hiszem, hogy még csak egy hónapja született meg - nekem olyan, mintha mindig is így lett volna. Persze, persze, haloványan felrémlik, hogy volt olyan, amikor nem a kakis pelusok és a lefejt mililiterek töltötték ki a gondolataimat, de valahogy egyáltalán nem érdekel az akkori életem. Lehet, hogy patetikusan hangzik, de amikor ez a kis terrorista rámnéz, és én látom rajta, hogy felismer, akkor arra gondolok, hogy ezért a pillantásért már érdemes volt megszületni. És nem adom senkinek!

Cs. haverja felhívott, hogy eljönne látogatóba. Cs. haverját Zsocinak hívjuk, külföldön él, 8 nyelven beszél, és nagyon furcsa személyisége van. Például majd' megőrül egy publicistáért, most például sikerült megszereznie a telefonszámát, és elérnie, hogy összefussanak egy kávéra. A publicistának ugyanis csak ennyi ideje van. Zsoci ezért összegyűjtötte az elmúlt 10 év publikációit, hogy felkészüljön... Mi a tökömről beszélgethettek?

Zsoci mindenesetre ezen a héten hazalátogatott, és ha már úgyis erre járt, gondolta, beugrik. Mondtam neki, hogy szerdán jöjjön, mert aznap Cs. nem dolgozott, de beszélje meg Cs.-vel, hogy mikor.

A beszélgetés így zajlott.

Cs: Szia

Zsoci: Szia. Akkor mikor menjek?

Cs: Nekünk 10 és 5 között bármikor jó.

Zsoci: Ok, akkor -mivel úgy sincs semmi dolgom aznap- 10-től 5-ig Nálatok leszek.

Cs: Ok.

Én természetesen azt hittem, csak hülyéskedik, de szerdán kiderült, hogy nem. 10.05-kor érkezett, és igaz, nem maradt 5-ig, csak 4-ig.

Vannak, akiket bármennyire is kedvelünk, egyszerűen képtelenek észrevenni magukat.

(Amúgy legalább kibeszélgették magukat Cs-vel, és most fél évig nem látjuk megint.)

Tegnap megtörtént Sári 1 hónapos vizsgálata - az mondjuk baromira senkit nem zavart, hogy még nincs 1 hónapos, csak 3 és fél hetes.

3-ra kellett mennünk, úgyhogy tök jól kitaláltam, hogy majd 2-kor felkeltem, megetetem, és így kedves, udvarias és angyali lesz a vizsgálaton. Ehhez képest kicseszett velem a kis vakarcs, ugyanis a 11-es 110-es szopi után fél 1-kor hangosan és követelőzve ébredt, majd szopizgatott egy icipicit, és aludt tovább - ergo, épp 3-kor lett baromi éhes.  Nos, gondoltam, megelőzvén a hisztit, 2-kor irány sétálni, de erre olyan zuhi jött rá, hogy kénytelenek voltunk fél 3-ig dajkálva kihúzni. Amint kicsit is kisütött a nap, rohantunk le, Sári persze rögtön bealudt, én pedig reménykedtem, hogy nem ébred fel a vizsgálat végéig.

3-kor, ahogy illik, ott strázsáltunk a védőnőnél, mi, és még vagy 5 kisbaba. Ugyanis időpontra kell jönni, de mint kiderült, mindenkit 3-ra hívnak. Hogy miért? Hát mert amíg az orvosra várunk, a védőnő mindenkit le tud mérni. Így csak egyszer kell elővenni a centit meg a mérleget. A kisbaba -főleg az enyém- pedig türelmes fajta, ugye. 

Szóval Sárit pucérra vetkőztettem, és lemázsálták: 3420 g, vagyis a negatív 2500-s rekordhoz képest már 920 g-t hízott, mindössze 3 hét alatt! És 55 centi "magas", bár ezt olyan zöld varrós centivel mérték meg, és Sári eléggé ficánkolt, szóval ezt azért fenntartásokkal kezelem... Mindenesetre szemmel láthatóan sokkal nagyobb, mint volt, és ezért nagyon meg is dícsértek minket.

Sári persze felébredt, és mivel nem kapott azonnaldenyomban cicit, eléggé méltatlankodott. Kezdetben még megnyugtatta, ha felvettem, de úgy kb. 3 perc után éktelen ordításba kezdett. A többi (nagyobb) baba nagy kerek szemekkel nézte, hogy ez a kis manó miért ilyen elégedetlen, én pedig attól féltem, hogy majd ők is megijednek, és sírni kezdenek. Mindenesetre másodikként slisszoltunk be a doktornőhöz, aki megvizsgálta az ordító csomagot. Mindent rendben talált, és ezt amúgy a szájáról kellett leolvasnom, mert hallani semmit nem hallottam. 

Szegény Sári annyira kikészült, hogy miután kibuggyantak az első könnycsepjei, abbahagyta a sírást. Gyorsan felöltöztettem, be a móteskosárba, na, itt már bealudt, azt be a kocsiba, és irány a "jó"levegő. A hazautat végig durmolta, de amikor felértük, újra követelte a jussát, és köszönhetően a 4 órás szundinak (kisebb-nagyobb megszakításokkal) majd' 3 órán keresztül szórakoztatott a kisasszony, leginkább azzal, hogy a cicimen lógott.

Erről jut eszembe, a védőnő szerint nem szabad fél óránál tovább a mellemen hagyni, mert elkanászodik (jéééé), ezért erővel meg kell vonnom tőle a cici-cumit. Ha ordít, hát ordít, majd abbahagyja. Kb. egyszer mertem megpróbálni, és majdnem 2 percig bírtam hallgatni a sírását, aztán ellágyultam, és odaadtam neki a cicit - hát azokat a hálás pillantásokat le kellett volna fotózni... 

Végezetül pár kép a Mocsoládéról:

Námbör ván (a legfrissebb, kb. 20 perce készült):

Fürdés utáni püspök-falat:

És ha már nagyon unja a macerálást:

Ja, és ma reggel beriasztott a légzésfigyelő. Épp a kifliket kentem, amikor sípolni kezdett, persze, berohantam Sárihoz, aki persze lélegzett, de a nagy csinadrattára kicsit mocorogni kezdett. Felhívtam az orvost, aki szerint tuti valamilyen technikai bibi volt, mert a gyerek nem volt lila, vagy fehér. Aztán lemerült a telefonja, és nem tudtam visszahívni, de mindenesetre Sári most itt alszik velem a mózesben, mert csak ebben hajlandó háton feküdni. Én meg percenként szaladok oda, és csekkolom a has fel-le mozgását. Azért ez durva...

Sári éjjelente általában egyszer kel fel enni - feltéve, ha a 23 órát és a reggel 6-7-t még/már nappalnak számítjuk.

Ezek a kajálások általában fekve kezdődnek - mert van egy olyan illúzióm, hogy én majd így milyen frankón tudok aludni (de persze nem), aztán egy kiadós szopi után mégis kézben kell folytatnom, mert a kisasszonynak ugyanis nem elég a cici, neki bizony dajkálás is kell, egyidőben. Ilyenkor persze már csak lóg a mellemen, és maximum annyit szopizik, amennyi a szájába folyik, de ha le akarom választani, akkor élénk tiltakozásba kezd, és felébreszti Cs.-t is. Így hagyom cumizni, ami pedagógiailag nem helyes, de legalább csönd van.

A cumizás odáig fajult, hogy Sáribaba már azt sem nagyon viseli el, ha böfiztetni akarom (függőleges helyzetben, vállon átvetve, ugye). Csak és kizárólag akkor tudom elszedni a mellem közeléből, ha már valamennyire elaludt - ami kb. 1,5 órával az ébredés után van. De ha nem vigyázok, és felébresztem, akkor kezdődik az egész előről.

A helyzet annyira eldurvult, hogy sutba dobtam minden korábbi meggyőződésemet, és Cs. unszolására kifőztem a cumit. Rossz anyának éreztem magam, amikor megpróbáltam a szájába dugni, de Sári fintorgott egy nagyot, kiköpte, és elkezdett ordítani. Én rossz anya, ő jó gyerek, szóval maradunk a cicizésnél.

Szóval tegyük fel, hogy a vállon-átvetős fázisba értünk: igen ám, de itt sincs még vége, mivel ha idejekorán próbálom ágyba dugni a porontyot, akkor újfent ordításba kezd, ezért minimum 100 db jobbra-balra ringás után kísérletezem ezzel először, de csakis akkor, ha a gyermek végtagjai kellőképpen lazán lógnak rajtam. Ha kapaszkodik, akkor nem lehet.

Szóval lerakom, betakargatom, Sári édesdeden szunyál. Következik a WC-teszt, magyarul anya elsurran pisilni, és ha visszatértéig a baba nem sír, akkor lehet menni az ágyba, mert úgyis akkor fog sírni, amikor már betakaróztam. Aztán a ringat-lerak-betakar-WC-ágy-sír jelenetet még egypárszor lejátszuk (Cs. persze tiszta ideg, de amikor Sári rajtam lóg, akkor hangosan horkol), aztán Sárikittyom általában olyan fáradt lesz, hogy akár a padlóra is letehetném, azt sem venné észre.

Ja, és még nem is említettem, hogy a hölgyemény természetesen akkor szeret trotykolni, amikor épp rátettem a tiszta pelust, vagy amikor épp édesdeden durmol rajtam - vagyis ha megmozdítom, felébred. Ez volt ma éjjel is, úgyhogy én, az önző, rossz anya inkább nem cseréltem ki a pelust, habem hagytam a kakiban reggelig - cserébe kapott egy rahedli krémet a popsijára, szóval szerintem nem lett piros.

Ugye, mondanom sem kell, a nappali és éjjeli kajálások között anya és Sári rucija, no meg a mérlegelés a különbség.

A kórházban kaptunk csomagot, amiben azt hittem, hogy mindenféle promó-cucc van, mint pl. popsitörlő, és pelus, de nem - mi csóró csomagot kaptunk. Ugyan volt benne egy Avent tejtároló pohár, de azt elhagytam a kórházban, meg pár babafürdető-minta is, de abból meg csak a gyógyszertárit használom, ami kb. 100X olcsóbb, és gyanítom, egészségesebb is. 

A csomag tartalmazott még vagy 10 újságot is - nem tudom, ki feltételezte, hogy a kismamáknak van idejük olvasni - de jó, egye fene, gondolom, ők is előfizetőket akarnak, azt' a gyermekágyasok egy felfedezni hivatott piaci rés - gondolom. Nademármost, az összes újság - kivétel nélkül - minimum egy éves volt - ráadásul a jobbak nekem "hivatalból" meg is voltak. A legrégebbi újság egy 2006 októberi meglepetés volt, ráadásnak két példányban (ugyanaz a szám).

Az egyik ilyen lapból megtudtam, hogy Csisztu Zsuzsa nem szoptat, mert elkövette azt a hibát, hogy nyáron cumisüvegből etette gyermekét, aki így leszokott a ciciről. Mivel az anytejes táplálás Zsuzsa szerint borzasztó fontos, ezért ő minden nap feji a tejet - aki fejt már életében, az tudja, hogy ez mivel jár, de Zsuzsa mindent megtesz a kisfiáért, mert ő jó.

Én szoptatok és fejek is - ez vajh mivel jár?

Amúgy a leghasznosabb a "Vigyázz rám!" matrica volt, amit az autóra lehet ragsztani, mert ilyet épp akartam is venni - bár felmerül a kérdés, hogy vajon nem kurvára leszarják ezt is az autósok, mint a mozgássérült-parkolókat?

Akkor meg? 

Nem tudom, miért ragaszkodunk a becézéshez, de valamiért úgy alakult, hogy kis családunkban mindenkinek van valami beceneve. Nevetségesen hathat, amikor egymást szólítjuk (Nyuszómuszó-jelenség), de egy kívülálló sosem értheti meg két ember bensőséges kapcsolatát.

Cs. engem "Babá"-nak, vagy "Cicá"-na" szokott hívni, vagy ha vicces kedvében van, akkor "Ribi"-nek.. A nevemet nem becézi soha, és a nevemen csak akkor szólít, ha mondjuk mérges rám.

Én őt a Bélának hívom. Mondhatnám neki azt is, hogy Bélám, de nem teszem, bár most, hogy elgondolkodtam ezen, tetszik ez is. Majd holnap kipróbálom.

Sárinak van a legtöbb beceneve. Először is maga az, hogy Sári, ugyanis amikor eldöntöttük, hogy Sára lesz a neve, abban egyeztünk meg, hogy nem fogjuk Sárizni, de már a pocakomban is így hívtuk - ki tudja, miért. Aztán most, hogy megszületett, az első pillanattól fogva tudom, hogy nem Sára, hanem Sári.

Még Cs. nevezte el Sárikittyomnak, azt hiszem akkor, amikor kiderült, hogy lány, és hogy Sára. Így is szoktam hívni. Továbbá pedig

Mert ugye ránézek, és csak próbálom kifejezni, amit látok - de azt hiszem, ez az, amit szavakkal nem lehet megfogalmazni.

(Zsolti engem "Dugó"-nak és "Fóká"-nak hívott. nem bántásból, inkább élcelődött. Már senki nem hív így).