Tegnap Sári reggelitől ebédig (mintegy 3 és fél órát) egyedül volt a bölcsiben. Ő is sírt, de a dédi jobban. Aztán Sári állítólag 20 perc után megnyugodott, kimentek az udvarra, motorozott, játszott – szóval állítólag elvolt, bár kétségtelen, hogy nagyon szűkszavúan nyilatkozott a bölcsiről, illetve ma már nem nagyon akart menni. Viszont jókedvű volt délután, és bár az orra folyik, azért az étvágya elég jó, és nem is túl fáradékony.

Amúgy kezd kijönni rajta a feszültség is: tegnap elagyabugyálta az egyik babáját, dobálta, megverte, és nagyon mérges volt rá – én meg csak lestem, mert ilyet eddig sosem csinált. Mondtam neki, hogy ne bántsa a babát, mert akkor a baba szomorú, de nem nagyon érdekelte. Kérdezgettem, hogy miért mérges a babára, de csak annyit mondott: „Nem tudom.” Lehet, hogy arra a verekedős kislányra asszociált, vagy csak szimplán dühös a bölcsi miatt… mindenesetre amíg a babát püföli, addig annyira nincs nagy baj: inkább azt, mint egy gyereket.

A bölcsit megint eljátszottuk a Duplokkal, már az is kiderült, hogy Sári „barátja” a Balázs (kb. egy fejjel kisebb, mint a lányom, de bontsuk már le ezeket a sztereotípiákat), meg anyafigura és apafigura elmentek dolgozni (a szoba másik végébe), ezért „Sári” sírt, de „Ica” (a dadus) megvigasztalta.

A bölcsi egyenlőre jó móka Sárinak, igaz, a dédi nem ment ki tegnap egyáltalán. Egyszer próbált, de Sári kérlelte, hogy maradjon, őt meg persze kenyérre lehet kenni, úgyhogy maradt. Vitáztunk is ezen, mert azért ő mégsem iratkozhat be a bölcsibe, de ma már azért biztosan kiküldik egy kicsit.

Tegnap este Sári a Duplokkal játszott bölcsiset. Csak hallgattam, milyen ügyesen leképezi a történteket, gondolom, ez nagyban segít feldolgozni a sokkot. Egyszer csak hallom, ahogy „Sári” (mármint a gyerek Duplo-figura) mondja a „Dédinek”, hogy „Dédi, ne menj el!”

Egyébként persze az én Lányom a legszebb, legügyesebb, legszótfogadóbb a csoportban, de ha mégsem, akkor is. Olyan kis jólnevelt (mondjuk, nem tudom, kitől tanulta), szépen beszél, és minden megköszön („Koszonom az ebédet!”).

A jó időre tekintettel igyekszünk minél többet a szabadban lenni. A bölcsiben tegnap délelőtt kint voltak az udvaron, délután pedig elment kutyát sétáltatni és utána velem biciklizni (annyira ügyesen tekeri a háromkerekűjét, csak lesek). Ennek megfelelően persze nagyon elfáradt, de azt azért nem mondanám, hogy extra fáradékony. Szerencsére az étvágya is jó volt tegnap, úgyhogy ha ez így marad, nem viszem laborba. A kedve jó, aranyos és vidám, ezért most miatta nem aggódom. Cserébe nekem visszatért a gyomorfájdalom, kis köhögőrohammal társulva tegnap, ami lehet akár a refluxtól is, kész szerencse, hogy ma amúgy megyek vissza az orvoshoz.

Sárit elvittem tegnap orvoshoz, aki szerint a füle tökéletes (éljen), és persze hülyének nézett a parám miatt, de végül is adott egy laborbeutalót, azzal, hogy szerinte tavaszi fáradság, de ha továbbra is aggodalmaskodom, akkor vigyem csak el megszúratni (na most akkor mikor vagyok jó anya? Ha minden bizonnyal feleslegesen kínzom a gyereket egy laborral – amiről tényleg szar élményeink vannak, csak azért, hogy a saját hülyeségemen túllegyek, vagy akkor, ha hagyom a fenébe, megkockáztatva, hogy esetleg tényleg van valami bibi?). Egyenlőre eltettem a beutalót, és abban maradtam magammal, hogy a héten megfigyelés alatt tartom Sárit, és ha nem változik, akkor jövő héten viszem vérvételre.

A második első nap a bölcsiben végül is jól alakult, bár nem úgy indult: Sári nyűgösen ébredt (ébresztettem), sírdogált, és a nyakamba borulva magyarázta:

- Nem szeretem a gyerekeket! A dédit szeretem! (ti. a dédi vitte a bölcsibe)

Amikor odaértünk, már elég jó kedve volt, később azt mesélték, hogy szépen játszott. A dédi is élvezte a bölcsit, ugyanis minden kisgyerek köré kuporodott, ő volt a dédijük. Csak pár percre ment ki, de Sári egész nap mesélte, hogy „Dédi kiment pisilni. Én sírtam.” Szóval nem lesz ez egyszerű, viszont most úgy vagyunk vele, hogy most már tényleg tökmindegy, mennyi idő alatt szokik be, szóval nem kell ezt elsietni…

Sári már jó pár napja láztalan, nem is nagyon köhög, a kedve is remek. Az étvágya ugyan szó-szó, de ez mindig is így volt. Az orra nem folyik ugyan, de azért szívjuk neki, napi 2-3-szor, amikor azért jelentős mennyiségű turha jön ki, amiről mindig eszembe jut, hogy valószínűleg sokkal többet kellene szívni az orrocskáját - de egyszerűen annyira tiltakozik, annyira sír közben, hogy egyszerűen nem visz rá minket többször a lélek. Olyan amúgy, mintha fájna neki, utána persze, ha kérdezem, hogy fáj-e, akkor mondja, hogy igen, de ez azért nem releváns vélemény, mert ha elmondom, hogy nem fáj az orrszívás, akkor utána ezt is megismétli... Remélem, nem ment/megy a takony a fülére, mert azt nem bocsátanám meg magamnak.

Mindezek tekintetében Sári holnap megy bölcsibe (a dédivel), anya meg apa pedig munkába (ezt is megértük). A bölcsi miatt izgulunk, bár nem tudom, ki fogja rosszabbul viselni: a Sári vagy a dédi. Valószínűleg amúgy teljesen előről kell kezdeni a beszoktatást, ami végül is olyan szempontból tökmindegy, hogy sem Cs., sem én nem tudunk már részt venni benne, így végül is akármeddig elnyúlhat a dolog.

Egyébként nagyon aggódom Sári miatt. Mert ugyan látszólag jól van, de ami furcsa, hogy teljesen átírta az alvásrendjét. Eddig örültünk, ha 6-ig aludt reggel, és utána délután 2-3 felé sikerült elaltatni - igaz, akkor lenyomott 2,5-3 órát, majd este 9 körül ment aludni. Most szintén 6-fél 7 körül kel, de utána legkésőbb délben úgy beájul, és alszik megállás nélkül 3,5-4 órát, mint még eddig soha. Ezek után este fél 8-kor már saját maga jelzi, hogy menne aludni... Szóval elég fáradékony, emellett tiszta karikás a szeme (bár ez lehet alkati is, Cs. is állandóan úgy néz ki, mintha épp most jött volna le a kokóról), kicsit meg is van neki duzzadva, bár ez is határeset, mert igazából nem lehet megmondani, hogy most be van-e dagadva, vagy csak ez is alkati dolog (a sógornőmnek ilyen duzzadt folyamatosan a szeme). Illetve néha minden ok nélkül piroskás az arca, mintha lázas lenne, pedig nem az, sőt, a bőre is hideg.

Namármost, ezek a tünetek (már ha tünetek) persze borzasztó banálisak, de le sem merem írni, hogy milyen iszonyatos betegségekre illenek még rá... amin persze nagyon beparáztattam magam. Mert persze mindent lehet arra fogni, hogy most volt beteg, és ezért a fáradékonyság, meg a táskás szemecskék, de mi van, ha a könnyelműségünk miatt maradunk le valami sokkal komolyabb időbeli észrevételéről? Nem akarom, hogy hülyének nézzen a gyerekorvos, de inkább legyek hipochonder, mint túl laza. Úgyhogy holnap munka után visszaviszem Sárit a dokihoz, aki remélhetőleg elküld a francba...

Cs. vasárnap hazament hivatalos ügyeket intézni, és csak ma fog visszajönni. Őszintén szólva kicsit vártam is ezt az elapátlanosodást, mivel így volt némi esélye annak, hogy Sári és én újra összejöjjünk.

Mindent összevetve kapcsolati szempontból szerintem nagyon jól telt a hosszú hétvégénk: sokat játszottunk, meséltünk, Sári újra ragaszkodik hozzám - igaz, azért jópárszor nyafogott az apja miatt ("Apa, ne menj el!"), de tegnap estére ebben a mondatban "apát" egyre inkább "anyára" cserélte.

Ma egyébként szabin vagyok, mert úgy volt, hogy én viszem ma Sárit bölcsibe, tekintve, hogy meggyógyult, és pörgetni kellene a beszoktatást, mivel Cs. jövő héttől kezd dolgozni. Nos, a dolog szépséghibája az lett "csak", hogy Sári vasárnap elkezdett taknyolni, hétfő délutánra pedig belázasodott ismét, így a bölcsi mára biztosan sztornó. Basszus, ha így haladunk, 1 hetet jár, aztán kettőt itthon lesz, engem meg kirúgnak... Ami viszont jobban aggaszt, hogy Sári már egészen jól volt, és igazából nem is értem, miért lett újra lázas, amikor senkivel nem találkozott... attól félek, megint a füle gyulladt be, de most sem fájlalja, ha nyomkodom, nem nyafog. Ellenben újra támad az orrszívó-porszívó, mint tavaly megtanultuk, napi 15-20 orrszívással lehet megelőzni a fülgyulladást, úgyhogy ma ráfeküdtünk a témára, de még csak hatnál tartunk.

Szegény Sári az elején hősiesen tűrte a porszívózást (mondogattam neki, hogy milyen bátor, és ő is ismételte sírva, hogy "Bátoj vagyok"), de az 5.-6. alkalommal már elszakadt a cérna nála is, úgyhogy megint jött a kapálózás-sírás-lefogás, ami elég körülményes egy 13 kilós, és baromi erős gyerek esetében. Viszont kétségtelenül jön ki a turha, úgyhogy muszáj kínoznom szegénykét. Ezzel is gyűjtve a fekete pontokat, gondolom...

Ma eddig nem volt amúgy láza, úgyhogy ha "csak" taknyos lesz, holnap nekifutunk a bölcsinek, beállva ezzel azon szülők sorába, akik kvázi betegen is viszik a kölköt közösségbe. Sajnos, nincs más megoldás...

Sári kicsit köhögősen, taknyosan és nagyon hisztisen lépett át élete harmadik évébe. A hiszti tárgya elsősorban az volt, hogy amikor betegebb volt, az apja egész nap engedte TV-t nézni, most pedig, hogy én is itthon voltam, meg már amúgy is jobban volt, nem akartam, hogy a filmeket bámulja. Ebből persze volt egy csomó veszekedés, meg "nem szeretem nagyon anya"-zás, amit így a második szülinapján különösen rosszul viseltem, de végül csak túléltük ezt a napot is. Az ajándékok telitalálatnak bizonyultak: Anyutól és Tünditől "handmade" Mazsola, Tádé és Varjú bácsi bábokat kapott, mesterien kivitelezve (egy kismama varrta, akit anyu a neten talált), tőlünk és a déditől pedig Duplo-t, ami szintén tetszik neki.

Kavarognak bennem az emlékek: két éve sem úgy sikerült ez a nap, ahogy megálmodtam. Persze, mondhatjuk, és én mondom is azóta, hogy a születés csak egy napja az életnek, nem attól leszek ilyen, vagy olyan anya, hogy így vagy úgy adtam életet, de azért bizonyára nem mindegy, ki hogyan indul neki az életnek. Sárinál sajnos minden el lett rontva, amit el lehet, de azért azt hiszem, végeredményben szerencsések vagyunk, hogy egy egészséges, és a dackorszakot leszámítva kiegyensúlyozott, okos kislányunk van.

Ha számvetést szeretnék tenni, akkor életének első évét azért szerettem, mert bár állandóan aggódtam, hogy nem úgy fejlődik, ahogy kellene, mégis, olyan tökéletes kisbaba volt. Imádtam szoptatni, dajkálni, imádtam, ahogy kinyílik neki a világ. A második évét meg azért szerettem, mert ő nyílt ki a világnak: különösen miután megtanult járni, majd beszélni - azóta olyan rohamléptekben fejlődik: basszus, most már dalokat tud énekelni (hamisan)!

Két éve ilyen volt, tavaly ilyenek voltunk, tegnap pedig már ilyenek.

Vajon milyenek leszünk jövőre?

Boldog szülinapot Sári!

Sári láza vasárnap 39 fokra ment fel, de a lázcsillapító szerencsére levitte. Hétfőn persze nem ment bölcsibe, és délelőtt 38 volt a hője, amire az apja persze rögtön adott orvosságot. Kisebb vitám volt erről Cs-vel, ő ugyanis már az első köhintésre antibiotikumot tömne a gyerekbe (megelőzendő a fülgyulladást, ugye), én viszont úgy gondolom, hogy a láz azért nem annyira káros, különösen mivel Sári szerencsére nem hajlamos a lázgörcsre. Na mindegy, ezzel az egy kúppal tegnap sikerült jól karbantartani a gyereket, még este is 37,4-re ment csak fel a láza. Ma reggel kb. ennyi volt megint. Mivel a lázon és az étvágytalanságon kívül szinte semmi tünete sincs, ezért az orvos sem adott antibiotikumot, viszont a bölcsi egész hétre tiltólistára került, ami azért „jó”, mert így jövő héten kezdhetjük a beszoktatást előröl, és közben Cs.-nek már mennie kellene haza. Az élet felülírja a programot.

Sári és én hétvégén már egész bensőséges kapcsolatba kerültünk, bár természetesen még mindig az apja a sztár, de tegnap újra nagyon elutasító volt velem. Este meg is ütött, amikor az apja helyett én szerettem volna átöltöztetni. Mi tagadás, egyre rosszabbul viselem ezt… nyilván az sem segít, hogy azért az összes „nemszeretem” feladatot (lázmérés, orvoshoz járás) azért még mindig nekem kell csinálni, én tiltom meg a tévézést, a rosszalkodást is, de ettől függetlenül tényleg igyekszem annyi időt vele lenni, amennyit csak lehet – és azt tartalmasan eltölteni. Mégsem tudom elég jól csinálni – úgy látszik – megbuktam ebben a szerepemben is.

Pénteken Sári már jóformán egész délelőtt egyedül volt a bölcsiben - állítólag nem végi bőgött. Szegénykém, amikor itthon mesélte a bölcsit, mondta, hogy keresték a dadussal apát, de nem találták, és ő nagyon sírt. A szívem szakad meg érte, képzelem, milyen elveszett lehet...

Tegnap aztán Márk szülinapján voltunk, ahol visszahúzódóan viselkedett, de végeredményben jól érezte magát. Különösen azért jó ez, mert előtte nem igazán akart menni (gondolom, elege van a gyerekekből), sőt, még azt is felemlegette, hogy legutóbb Márk meglökte, amikor a babakocsijával akart játszani (basszus, ez már több, mint egy hónapja volt, és valószínűleg egyáltalán nem volt olyan vészes a szitu, de úgy látszik, Sári nem felejt). Mindenesetre végül most senki nem löködött senkit, Sári még az éhes Annát is megvigasztalta ("Anna, ne sírdogálj MÁR!"), és a gyerekek elég nyugisan eljátszottak egymás mellett.

Kicsit későn indultunk haza, de azért fura volt, amikor Sári a kocsiban elaludt. Itthon aztán kicsit melegnek éreztem, de nem mértem meg a lázát, mert nem volt tűzforró, így akciót biztosan nem igényelt volna a hője, ebből kifolyólag értelmetlen volt a lázmérés. Az éjszaka persze nyűgösen telt, és reggelre még mindig volt egy kis hőemelkedése (lázméréssel igazolt), ami délre 38,1 fölé kúszott - így a kisasszony felmentette magát a holnapi bölcsilátogatástól. Egy hét alatt leterítette a közösségi élmény.

Sári a hétfői pofozkodás ellenére kedden és szerdán nagyon lelkesen indult a bölcsibe – az apja szerint rohangált örömében, amikor kiszálltak az autóból. Lehet, hogy ez csak amolyan zavart viselkedés volt a részéről, bár Cs. azt mondta, hogy végül is bent is egész jól elvolt… amíg ki nem kellett mennie az apjának.

Kedden még csak 15 percre ment ki, azalatt Sári állítólag végig sírdogált, de tegnap már 1,5 órára hagyta ott. Na, ezt az időt a gyerek végigordította, igaz, amikor Cs. visszament, megnyugodott. Ennek ellenére nem várták meg az ebédet, hazajöttek.

Eddig egyébként – a tegnap kivételével – Sári mindig lelkesen mesélt a bölcsiről, mondta, hogy jól érezte magát, és tudja a gyerekek meg a dadusok nevét is, és reggelente mindig mondta, hogy megy a bölcsibe. Tegnap már nem volt túl közlékeny, ma reggel pedig egyáltalán nem mondta, hogy menne, igaz, azt sem, hogy nem. Kíváncsi leszek…

Amúgy Cs. még azt mesélte, hogy szegénykém nem igazán tudja, mit kezdjen a gyerekekkel. Gondolom, a saller miatt kicsit bizonytalan, így végeredményben eléggé elutasító a gyerkőcökkel szemben. A legkisebb lányka nincs még másfél éves, és egyébként nagyon barátságos, mégis, amikor Sári hintalovazott, és a kislány odament, a lányom 5 perc tépelődés után végül elküldte a fenébe.

Stílusos volt Sári bölcsis introja: egy jó erőben lévő kiscsaj (H.) egy sallerral köszöntötte kb. a csoportban töltött 2. másodpercében. Ezzel természetesen megkoronázta Miss Bátorság mai szereplését, aki -Cs. elmesélésben- az apján lógott abban a másfél órában, amit bent töltöttek.

Az elején egyébként én is ott voltam, mert lecsúsztam péntekről a túlórát, úgyhogy láttam a pofont, a bőgést, meg azt is, ahogy a kisasszony lecsücsült a tízóraihoz. Ami egy pohár tea volt. Cs. szerint egyébként nem is adnak nekik máskor inni, csak étkezéskor. Jó, én értem, hogy megadják mindennek a módját, mert leterítik az asztalt terítővel, és mindenki odaül, nincsen csak úgy összevissza evés-ivás, de azért ne már' hogy nem lehet megitatni a szomjas gyereket tízórai időn kívül is?!

Holnap már ebédig maradnak, és Cs.-nek egy kis időre ki kell majd mennie. Jobb, hogy ő csinálja ezt a beszoktatást, mert engem már ma is a sírás kerülgetett, amikor elmentem dolgozni. Olyan furcsa, hogy már bölcsis.

Mindenesetre remélem, hogy verekedős kisasszony nem ijesztegeti tovább Sárit. Cs. már trenírozta a gyereket, hogy mit kell mondani, ha a kiscsajnak lendül a keze, de Sári azért nem az a tipus, aki kiosztja az agresszort. Egyébként minden gyereknek földig lóg a taknya, így jó eséllyel sikerülhet így-vagy-úgy elkerülni H-t. Sári egy éve nem volt beteg, gondolom, most majd benyalja a takonykórt.

Ez volt a bölcsi előtti utolsó hétvégénk, ami szerintem szuperül sikerült, szerintem.

Szombaton elmentünk meglátogatni -uszkve 1 év halogatás után- Fruzsiékat, aki Sári PIC-es szobatársa volt. 32 hétre született, és ahhoz képest nagyon gyorsan és ügyesen feltornázta magát, igaz, az első fél évben elmaradt a fejlődése az időre született babáéktól, de egyéves korára mindent behozott. Nos, amit viszont tegnap láttam, az ledöbbentett. Mert Sári ügyesen dumál, igaz, babanyelven és kiejtéssel, de nekem ez már fel sem tűnik - de Fruzsi, ő úgy beszél, mint egy négyéves. Vagy öt. Vagy egy felnőtt. Gyönyörűen, kristálytisztán, helyesen ragozva, összetett mondatokban. Emellett nagy magabiztossággal rohangál fel-le a lépcsőn, ami ugyan alacsonyabb és biztonságosabb is, mint a mienk, de azért izgultam, amikor "Gyere Sári, add a kezed, megmutatom a szobámat!" -felkiáltással kézen ragadta Sárit, és felvezette a szobájába... Egyszóva Fruzsi már nagylányosabb, és ügyesebb Sárinál, ami természetesen nem jelenti, hogy most Sári érdemei kisebbek lennének, de ő a másikhoz képest még olyan babás... Milyen fura, hogy mennyire máshol tartanak ebben a korban, ráadásul úgy, hogy Fruzsi közel 1 kiló és 1 hónap hátránnyal startol az amúgy koraszülött lányomhoz képest.

A csajszik egyébként aranyosak voltak eleinte, egészen addig, amíg a lányom rá nem startol Fruzsi Mazsolájára. Na, itt Fruzsi védte a területét erősen, és innentől kezdve nagyjából mindenre nemet mondott, ami a játékait illeti. De ez volt a kisebb baj, mármint Sári szempontjából, mert amitől Sári jobban félt, az igazából Fruzsi apukája volt. Láttunk már ilyet korábban is, (ld. Márk-apuka), úgyhogy a kisasszony a délután nagy részét a nyakamba csimpaszkodva töltötte. Ez van, jó trenírozás a bölcsire, ugye.

Hazafelé, és ma délelőtt pedig vásároltunk, előbbi esetben Ikea, utóbbiban szandi-pulcsi vétel. Közös nevező a rohangálás, amit Sári az Ikeában és a Plázában lenyomott - leizzadtunk az apjával rendesen, mire begyűjtöttük. Egyedül már nem lehetne vele elmenni, maximum, ha magamra kötöm.

És akkor holnap bölcsistart: egyenlőre én is tudok menni, mert lecsúszom a túlóráimat. Kíváncsi leszek, remélem, gördülékenyen megy majd a dolog.

Kemény. Sári velem szemben tanúsított nemtörődömsége az apjával szembeni ragaszkodással karöltve bizony szúrja a szívemet. Most ott tartunk, hogy Anya mehet akárhova, Anya nem kell, Anya nem tud semmit úgy (jól), de Apa maradjon, Apa kell mindig.

Esténként bevezettük Cs.-vel a kocogást, amit Sári részéről mindig sírás és hiszti előz meg – a hiszti tárgya természetesen az, hogy Apa nem mehet futni. Anya húzhat a fenébe, de az apjának szorongatja a lábát, hozza a papucsát, csakúgy, mint a mamájának, ha az menni akar valahova. Nekem meg épp hogy csak nem hozza az utcai cipőmet, hogy húzzak már a fenébe…

Tegnap este együtt fürödtünk Sárival, amikor rámutat a mellemre, és közli, hogy "anya cicikéje". Most azt hagyjuk, hogy a "cici" és a kicsinyítőképző az én esetemben több, mint vicces... mindenesetre nem állt itt meg, hanem a mellbimbómra bökve kérdezte, hogy az mi.

Elmeséltem neki, hogy az a mellbimbó, és amikor kicsi baba volt, akkor azon keresztül szopizta a tejecskét. Ez a téma most nagyon aktuális számára, mert a múltkor a nagyapjánál látta a kismalacokat szopni, és azóta sűrűn emlegeti ezt. El is mondta, hogy ő is úgy szopikált, mint a kismalacok (a malac-anyakoca vonatkozás rám nézve azért nem túl pozitív érzeteket kelt... de ez most mellékes).

Aztán hagytuk a témát, játszunk tovább a vízben, amikor bejött Cs., és mesélem neki, hogy Sári miket kérdezett. Erre Cs. megkérdezi Sáritól, hogy mije van anyának, majd Sári a mellemre bökve azt mondta:

-Varázsgömb...

:-)

Sári Alma együttes rajongó. Nem tudom, mi a fenét eszik rajta, mert nekem a Kolompos speciel jobban tetszik, de mindenenestre meg kell kapnia a napi Alma dózist, amely a következőket tartalmazza:

• Nád a házam teteje - vagy tízszer
• Szülinap - ötször
• Szuperkukák - kétszer-háromszor, pedig nekem ez a kedvencem

A szülinapot "Szulinap"-nak mondja, a Szuperkukákat "szjuper - kukkák"-nak, de a legviccesebb, a Cinege, amit pedig így követel a szüleitől.

Az úgy szokott lenni, hogy anya van a gyerekkel, mondjuk élete első pár évében, non-stop, szül, szoptat, éjjel felkel, ezerszer is, ha kell, megküzd a mellgyulladással, pelenkakiütéssel, bukással, nyűgös, fogzós napokkal, orrot szív és lefog, ha kell, meg persze cipeli a gyereket oltásra, fülfelszúrásra, kórházi bentfekvésre - amíg apa reggel vasalt ingben elmegy dolgozni, és este megdicsőülten átveszi az illatozó, tiszta és jóllakott kis csomagot, aki beszédessé cseperedve -kis hálátlan- nem törődve az érte belét is kiköpő anyjával az apjához bújik. Mert apa a vicces, a jókedvű, apa az, aki csak ritkán van.

Nos, mifelénk ugye a szitu kicsit más: kezdetben vala ugye anya, aztán anyaapa, most meg apa. És ez a kisasszonynál nem úgy csapódik ám le, hogy akkor most anyát kell szeretni... neeeeeeeem, akkor most anya le van tojva.

Tegnap kicsit összetörte a szívem - de végeredményben meg kell, hogy értsem. Még aludt, amikor hazaértem, így ébredésnél ott voltam. Erre közölte, hogy menjek el, neki apa kell. Majd szó szerint azt mondta: "Apát szeret jobban". Nem mondom, kerülgetett a sírás, de tudom, hogy szegénynek most nem könnyű, és bizonyára haragszik rám, de azért ez így durva volt. Nem is az, hogy az apját szereti jobban, hanem hogy nem akart látni.

Estig aztán sokat voltunk együtt, végül kicsit megbékélt, de este is, altatáskor hívta az apját. Mondtam, hogy alszik, mire hisztizni kezdett, hogy neki az apja kell, mert ő tudja jól mesélni a Süsüt. Azért én is megpróbáltam, nagy nehezen belement, és végül kiderült, hogy én sem mesélem olyan rosszul.

Ma délután viszont egyfolytában engem akart - úgyhogy úgy látszik, vannak ilyen és olyan napok...

A sógormnak szülinapja volt a hétvégén (és amúgy meg is látogattuk őket - rövid volt, de jó), és ebből az apropóból Cs. betanította a lányát a "Boldog szülinapot" c. örökzöldre.

Sári "énekli":

-Bojdog szujinap, kíván-nyuk, legyen sok kisbabád!

Amúgy a sógorom nem is bánná, csak a sógornőm nem akar már többet sajnos...

Benne vagyunk a dackorszakban – nyakig. Ráadásul úgy tűnik, Sári tőlem is örökölt azért valamit, legalább is ami az akaratosságát illeti, úgyhogy nehéz korszaknak nézünk elébe.

Egyre határozottabb elképzelése van arról, hogy mit is szeretne csinálni – és ez rendszerint nem az, amit mi szeretnénk, hogy csináljon. És ha valami nem úgy történik, ahogy őfelsége kigondolta, akkor aztán jön a hiszti, ami most már olyan igazi „földhözvágom magam” –féle (persze, csak finoman, nehogy fájjon). Ma reggel például Süsüt akart nézni (most ez a nagy sláger, pedig szerintem a tizedét sem érti, mivel a sztori azért jóval bonyolultabb, mint a Teletabiban), és amikor egy rész után kikapcsoltam a DVD-t, a kisasszony lefeküdt a konyhakőre, és nem mozdult. Akkor átraktam a szőnyegre, hogy legalább ne a hidegen feküdjön, de ő felállt, és visszafeküdt a kőre.

Ami nagyobb gond, hogy újabban fizikailag is kifejezi a nemtetszését: üt, harap, csipked, csapkod, lököd – a múltkor pl. úgy megharapott, hogy nyoma maradt. De persze nem csak engem tisztel meg érzelmei kifejezésének ezen módjával, hanem mindenkit, aki az útjába akad, és mivel erős, mint egy kiscsikó, ezért jó lesz vele vigyázni! Ugyan mindig elmondjuk neki, hogy nem szabad senkit bántani, de azért kicsit félek attól, hogy majd a bölcsiben is nekimegy másoknak, és mivel abban a csoportban javarészt nála kisebbek lesznek, ezért jó volna elkerülni, hogy ő legyen ott az agresszív kislány.

A múltkori velem szemben tanúsított közönye egyébként még részben tart: mostanában például csak apa tud jól mesélni, ezért este ő kell, de néha „beanyásodik” a gyerek, és olyankor mindenhova jön velem. Ma reggel például kénytelen voltam bevinni magammal a WC-re, máskülönben hiszti volt, egyik éjjel pedig mindenáron mellettem akart aludni (értsd: egy takaró alatt), ami azért volt „jó”, mert így én szinte semmit nem aludtam, mert egyfolytában ficánkolt a kismanó.

Hiába, változnak a dolgok, változnak az idők, szoknunk kell mindent…

Sári ignorál – szépen magyarul megmondva. Talán haragszik rám, amiért egész nap nem vagyok vele (ez a hét házon kívüli programok tekintetében elég sűrű – vérvétel meg mindenféle vizsgálatok, ebből kifolyólag a munkaidőm megnyúlt, holnap hastánc gála, egyszóval tele vagyok Sári nélküli programokkal).

A mellőzésem abban nyilvánul meg, hogy finoman szólva letolja a fejemet, nem különösebben izgatja magát (látszólag), ha elmegyek, és akkor sem, ha megjövök. Nem akar velem játszani, nem akarja, hogy fürdessem, sőt, tegnap egyenesen kiküldött a szobából altatásnál, és csak az apját kereste. Reggel ezért direkt próbáltam a fennmaradó pár percemben vele lenni, de csak nagy sokára jött oda hozzám, igaz, akkor énekeltünk, az ölembe ült – de halál nyugodtan hagyott ott kicsivel később.

Ez van, meg kell ezt is emésztenem…

Ma délelőtt jelenésem volt egy hasi ultrahangon, és mivel előtte már nem volt értelme elmenni dolgozni, így megbeszéltem a bölcsivel, hogy hadd menjünk be kicsit ismerkedni, arról nem is beszélve, hogy Cs. kicsit el van veszve a beszoktatással kapcsolatban, pedig ez az ő projektje lesz. Sárinak persze már jó előre meséltünk a bölcsiről, tudta, hogy kik lesznek ott, és miért, a „dada nénit” még emlegette is a reggelinél.

A dadusok egyébként nagyon készségesek voltak, és kedvesek, az egész helynek van valami pozitív kisugárzása, ami engem nagyon megnyugtatott. Sári is rögtön feltalálta magát: megnézte a lepkét a szekrényén, a cipőtartóján, a kis mosdó különösen tetszett neki. Utána bementünk a csoportba, ahol rögtön rávetette magát a játékokra, amit a „benszülöttebb” gyerekek persze azonnal el is szedtek tőle – de ettől eltekintve jól elvolt. Mi közben a fődadussal beszélgettünk, kiderítettük, hogy miket kell majd vinni, hogy zajlik a beszoktatási ceremónia – egyszóval nem nagyon figyeltünk Sárira, de ő ezt egyáltalán nem nehezményezte. Amikor pl. fel akart ülni a hintalóra, akkor rögtön a dadushoz fordult segítségért. Végül kb. háromnegyed órát voltunk bent, ő ezalatt végig játszott. Nagy volt a nyüzsi, pedig sokan hiányoztak – és a legtöbben Sárinál valamivel kisebbek, és megítélésem szerint egyikük sem beszél még annyit, mint az enyémgyerek, legalább is a dadusok megjegyezték, hogy milyen ügyesen beszél már ilyen kicsi létére (én meg folyton azt hittem, hogy le van maradva).

Hazamenni persze nem akart – bár kár lenne ebből messzemenő következtetéseket levonni, ugyanis azért most mindketten ott voltunk, és csak háromnegyed órát tartott az egész. Hazafelé egyébként buszoztak az apjával, ami állítólag tetszett neki. Cs. pedig megbeszélte a dadussal, hogy jövő héten is elmennek – szóval egyenlőre sínen van a bölcsi-ügy, és talán még az én antiszoc kislányomról is kiderül, hogy egy társasági lény…

Szerintem Sárinak nincs sok játéka, vagyis van, de a legtöbb kacat - olyan igazán színes, csilivili, méregdrága cuccosra nem nagyon adtunk ki pénzt (nem is tellett - bár ez így azért nem igaz, mert inkább sajnáltuk rá a pénzt, meg őszintén szólva, nem is érdekelték eddig a játékok). Amibe ezidáig érdemes volt invesztálni, az a könyv, és meggyőződésem, hogy azért is ilyen kis okoska, mert azért fejlődik ilyen hihetetlen ütemben a szókincse, mert ennek a gyereknek folyton mesél, vagy dumál valaki.

Szóval lényeg a lényeg, hogy Sári leginkább azzal múlatta az időt, hogy a nagyokat utánozta - de ez így van rendjén, hiszen a gyerek úgy ismeri meg a világot, ha benne él. Ezért is szerintem felesleges formabedobót tanítani a gyereknek, mert végeredményben az egy elvont dolog, egy modell, aminek az ég világon semmi köze a valósághoz - elvégre miért jó, ha megtanulja, hogy a kék háromszöget a háromszög alakú lyukba kell betuszkolni, amikor az egész csak arra szolgál, hogy később beletaláljon a kulcslyukba... akkor miért nem adunk már kapásból kulcsot a kezébe, és engedjük, hogy a zárral babráljon...

Tehát Sári "az életre lett nevelve" - ha a szó klasszikus értelmében játékokkal is játszottunk, akkor is ketten, mert ő egyedül nem rakosgatta a bébipuzzle-t, csak ha valaki asszisztált hozzá. De úgy egy pár hete észrevettük, hogy egyre tovább elvan egyedül is - és játszik. Úgy látszik, a gyerek már csak ilyen, játszik, mert erre teremtetett. Persze, erre is meg kell érni. Most már ott tartunk, hogy beszélget a babákkal, sőt, igazából fegyelmezi is őket... meg persze eteti, mesél nekik, meg csupa olyasmit csinál velük, ami vele is megtörténik. De mással is lefogalalja magát: a játékkonyha például egy órán keresztül is simán leköti a figyelmét. Igaz, ezek még mindig az életből elcsent játékok, mert nyilván még nem játszik kitalált esküvőset a Barbie-kkal, de kezdetnek nem rossz.

Közeledik a második szülinapja, így ajándék tekintetében azt hiszem, most újítanunk kell, és valami "igazi" játékkal kell meglepni Sárit. Igazából egyenlőre fogalmam sincs, mi lenne jó, főleg, mivel az összes "szerepjátékos" játékokra, mint pl. a sima játék-pórszívó is, rá van írva, hogy 3 éves kortól. Tudom, azért, mert vannak lenyelhető részei, de akkor is, milyen (értelmes) játék való egy kétévesnek?

Sárinak újabban ez a szava járása. Azt már megfigyeltem, hogy viszonylag ritkán, vagyis inkább sohasem mondja, hogy "igen" - korábban a "de-deee" ment, most pedig ez a "bizony ám!". Haláli, ahogy tök komolyan megjegyzi valamire, hogy "bizony ám", nehéz kibírni nevetés nélkül.

Már le sem írom, mennyi mindent tud mondani, teljesen felesleges, mert ez a gyerek megtanult beszélni. Persze nem mond mindent tökéletesen, és egyenlőre az egyszerűbb mondatszerkezetek kimerítik a tárházat, de például egész ügyesen elragozgatja már a szavakat is. De reggelente hosszú percekig elbeszélget magával, pl. így: "Ki volt ott? Mazsola. És még? Tádé. Micsináltak? Bogácsot tettek. Hova? Menyus ágyikójába. Neeeem szabad. Macika sír. Ne sírj!" Persze, aludni nem lehet tőle, így jobb híjján hallgatom a mesét.

Megint van egy makacs pelenkakiütése - az a gyanúm, hogy hülye fejemmel megvettem azt az aldislidlis pelenkát, amitől a múltkor is előjött neki. Mivel most levegőztetni nem nagyon lehet, így nem tudom, mi a fenét csinálhatnánk még a sűsű pelenkacserén kívül. Szegénynek ráadásul folyamatosan viszkethet, legalább is állandóan kapargatja.

Ami még egy kicsit zavar, az az, hogy állandóan kisfiúnak nézik az új hajával. Hétvégén megint fürdőben voltunk, és egytől egyig minden öregasszony (akikkel Sári amúgy marha jól bandázott) fiúnak nézte. Bírtam, amikor megjegyezték, hogy már most is milyen férfias a járása, meg már most is lesi a kislányokat... kellene neki fülbevaló, de őszintén szólva sajnálom kiszúratni. Ha kisebb lenne, akkor is sajnálnám, de akkor legalább gyorsan elfelejtené, ha meg nagyobb, akkor meg már megértené, de így... a fülére amúgy is allergiás.

Mióta megint dolgozom, Sári az apjával van nagyrészt. Nem igazán keres engem napközben, persze örül, ha megjövök, de semmi különös ragaszkodás, vagy ilyesmi. Cs.-vel persze nagyon jól elvannak, bár már csak 25 nap, és kezdődik a bölcsi...

Sári rosszalkodott a pelenkázón, úgyhogy rászóltam, mire ő hozzám bújt, és azt mondta: -Szeret, szeret, szeret, szeret.

Én meg: csöpög, csöpög, csöpög...

Mivel én elvileg hétfőtől újra sikeres és dolgozó nő leszek (reméljük, most azért nem csak két hétig), ezért ma mindenképpen élni akartunk J. meghívásával, hogy meglátogassuk Annát és Márkot.

Sárinak már többször mondtuk, hogy Anna pici baba, nemrég született, a Márk kistestvére, satöbbi, úgyhogy ő már eléggé fel volt spannolva - és én is. Meg is egyeztünk, hogy akkor csütörtökön, ha törik, ha szakad - ráadásul lebeszéltem Cs.-val, hogy bocsika, de őrá most semmi szükség nincsen, "csajbuli" lesz (meg Márk, persze), de az élet megint keresztbetett. Reggelre ugyanis nem tört, hanem szakadt - a hó. Így viszont nem mertem egyedül nekivágni a "nagy" útnak, és végül megkértem Cs.-t, hogy vigyen el. Végül is az autópálya is elég havas és csúszós volt, láttunk is egy csúnya balesetet, úgyhogy jobb, hogy eljött, még akkor is, ha így nem tudtuk minden részletre menően kibeszélni például a méhlepény megszülésének körülményeit...

Sárit tényleg érdekelte Anna, sokszor el is mondta, hogy Anna pici baba, és tényleg pici volt! Mármint, mihez képest, ugye - mert Sári konkrétan fele akkora volt, amikor megszületett, mint Anna most, és mégis, én olyan picinek láttam a kisbabát! Keresztben simán elfért a kiságyban!

Anna amúgy tiszta apja, és nagyjából aludt, amíg ott voltunk - J. szerint csak ma volt ilyen. Nem baj, azért kicsit megdajkálhattam: könnyű volt, és babaillatú. Egészen elszontyolodtam ettől, mert Sári már olyan nagylány, egyre kevésbé babás. Aranyos, persze, és imádom, de olyan jó lenne még egy ilyen kis csomag erre felénk is! De ahogy a dolgok állnak, most egy jódarabig nem lesz ilyen.

Márk egyébként egész határozottan védte a területét, és a játékait (és amikor J. kérte, hogy Sári puszilja meg, akkor pedig az anyukáját...), Sári pedig később behisztizett, úgyhogy a két nagygyerek nem igazán barátkozott össze... Mindegy, mert amikor Márk amúgy férfiasan elvonult aludni, Sári birtokba vette az addig tiltott játékokat, majd összeválogatta, hogy mi az, amit hazavisz (természetesen csupa olyat, ami már van itthon). Akkor volt még egy jó adag bőgés, amikor kiderült, hogy márpedig a dolgok maradnak, csak ő jön (nem akart jönni, vagy vinni akarta a játékokat), de azért csak betuszkoltuk a kocsiba - ahol persze elaludt, mert a hiszti inkább a fáradtság miatt volt.

Az út hazafelé elég jó volt, Sári is visszaaludt már itthon, úgyhogy várom, hogy ébredjen, és mehessünk szánkózni.

A hétvégén nálunk voltak a sógornőmék, hogy beváltsák a karácsonyi ajándékként kapott színházjegyeket (hála a 2009 dec 31-ig érvényes kultúrautalványomnak, no meg a jézuskának...). Hozták persze az unokatesókat is, úgyhogy Sárit péntek estétől vasárnap délutánig nem láttuk. A lányom ugyanis -finoman szólva- letojta a fejünket, és csak "Dóji-Bóji"-val és "Zsófi-Bófi"-val játszott. Leginkább Dórival, le sem lehetett vakarni róla.

Szombaton elmentünk fürdőbe, amit azzal kezdtem, hogy elugrottam Sárinak fürdőpelust venni, ugyanis a 12 kg-ig való pelenkájából kilógott a fél feneke - így gyanítom, nem sokat ér (aztán ma este kiderült, hogy azért, mert a leányzó már 12,6 kg, már ha lehet hinni a fürdőszobai márlegünknek...). Mivel erre a méretre porfészkünkben mosható fürdőpelenkát már nem lehet kapni, így kénytelen voltam eldobhatót keresni, ami szerintem kb. megint annyit ér, mint a kinőtt, de legalább adtunk a látszatnak. Mást még ennyire sem érdekelt a dolog: a gyerekmedencében egy Sárinál kb. 2 hónappal nagyobb kislány sima fürdőruhácskában odaállt a lépcsőre, majd ránézett a lábacskáira, ahol már csorgott is a lé..... áááááááááá....

Szóval pelus meg minden volt, de persze azért sikerült otthon hagyni a karúszókat - és a fürdő boltjában karúszót természetesen nem lehetett kapni. Volt ellenben úszógumi minden méretben, igaz, nem beülős, csak sima, lyukas, meg úszómellény - így jobb híjján ez utóbbit vettük meg. Hiba volt, Sári ugyanis sokkal jobban félt a mellényben, mint anélkül, úgyhogy van egy félszersem használt úszómellnyünk (halacskás) eladó...

Végül azért elég jól éreztük magunkat, bár engem nagyon bántott, hogy Sári így nem igazán tudott egyedül pancsolni, mivel így még a kisvízben sem mertem elengedni. Ha ugyanis elesett volna, akkor simán elmerül, és azért ettől féltettem (pláne, hogy belepisilt az a kislány a vízbe...).

Hazafelé persze elaludt a kocsiban, majd annak rendje-s-módja szerint felébredt, amikor megálltunk, így nagyjából 5 percben abszolválta az alvást. Nyilván nem hagyhattam ezt annyiban, így végül fél 5 körül aludt el, de csak azért, hogy negyed 6-kor iszonyatosan sírva ébredhessen. Innentől kezdve kb. 20-30 percen keresztül iszonyatosan sírt, dobálta magát, fetrengett - tisztára olyan volt, mintha valami hisztirohama lett volna. Csak az nyugtatta végül meg, hogy a Dóri és a Zsófi között ülve az ölembe ringattam. Itt újra el-elbóbiskolt, majd megint felsírt és dobálta magát. Később kiderült, hogy nagyon csúnyán kakilt (össze-vissza nassoltak délelőtt), és szerintem arra ébredhetett fel, hogy fáj a pocakja, és mivel álmos volt, mint a fene, behisztizett.

Mindenesetre elképesztő, mennyit fejlődik például a beszéde. Így, hogy a lányok egész hétvégén csiviteltek neki, Sárinak is még jobban beindult a beszélőkléje. Tegnap este elénekelte a "Sima utat" úgy, hogy a macit lovagoltatta az ölében. Annál a résznél, hogy "göröngyös út", csak "gügügü"-zött, mert ezt még nem tudja kimondani, de a "kátyú"-t "kákkú"-ként elintézte.

Ma reggel pedig körültekintően elmesélte a Mazsola és Tádé egyik epizódját, majd félig elénekelte az Icicpici lencsilányt (nem minden szót artikulált tökéletesen, de én azért tudtam, miről van szó). Egész nap csacsog, amúgy, be sem áll a szája - nagyon édes, ahogy magyaráz...